Dunántúli Napló, 1972. december (29. évfolyam, 283-307. szám)
1972-12-03 / 285. szám
Csingiz Ajtmatov A KATONA FIA Moziban látta először az apját, ötéves korában. Abban a nagy, fehér birkahodály- ban történt, ahol a birkákat szokták nyírni. Anyjával többször járt már itt. Anyja, Dzsejengul, tulajdonképpen a szovhoz postahivatalában dolgozott, de nyírás idején eljárt ide segíteni, teljesítménybérben, egész jól keresett ilyenkor. A pénzre pedig nagy szüksége volt a katona-özvegynek - minden kopejka jól jött Ha kicsi volt rs a család — ő és a fia —, fa kellett télire, lisztet kellett venni, gondoskodni ruháról és cipőről. És mivel senki nem akadt, aki otthon vigyázott volna a fiára, magával hozta ide, ahol naphosszat futkoshatott, a nyírók, a juhászok és a bozontos pásztorkutyák között ö volt az első, aki észrevette, hogy a vándormozi kocsija begördül az udvarra. Futott is az örömhírrel.- Itt van a mozi! Megjött a mozi! Az előadás munka után kezdődött, amikor besötétedett. A film a háborúról szólt. A fehér lenvásznon, amely két oszlop közé volt kifeszítve, megkezdődött a csata; lövések dördültek, rakéták röpültek fütyölve, a sötétséget felszaggatta és a földön lapuló fel- derítőket nappali fénybe borította. Amikor a rakéták kihunytak, a felderítők ismét előre rohantak és a géppuskák felugattak a sötétben. A fiú lélegzete is elakadt Hátul egy gyapjúbálán ült az anyjával, bár legszívesebben az első sorban ült volna, játszópajtásaival. De anyja magához vonta és a térdére ültette. A vetítőqép surrogott, folyt a háború. A közönség feszülten figyelt. Anyja olykor felsóhajtott, aztán összerezzent, és szorosan magához szorította, mintha a páncélos rájuk célozna. A fiú mégsem félt, sőt, szinte komikusnak tartotta, ahogyan az ellenség katonái felbuktak, — amikor pedig a sajátjaik estek el, arra gondolt, hogy mindjárt ismét fölkelnek. Egyébként is, a háborúban az emberek olyan érdekesen esnek el. Amikor háborúsdit játszanak, ő is szokott elesni, futás közben, mintha elgáncsolnák. Az is fáj, de nem baj, és a kék foltokat is elfelejti. De a katonák, amikor elesnek, sötét, mozdulatlan halomként, ott maradnak a földön fekve. ...A háború folyt tovább. A vetítőgép zúgott. Most a tüzéreket lehetett látni. A golyózápor, a robbanások és füstgomoly között vontatták felfelé a dombra a páncéltörőt Előrenyomulásukban és egész mozgásukban volt valami, ami a büszkeségtől és a fájdalomtól megdobogtatja a szívet. A tüzérek heten voltak, ruhájuk szinte füstölt Eavikük nem is orosz típus volt A fiú fel se figyelt volna rá, ha oz anyja nem súgja a fülébe:- Nézd, az ott az apód! Ettől kezdve az egész film csak oz apja miatt pergett, aki egész fiatal volt, mint a szovhozi legények. Nem túl magas, élénk tekintetű, a sártól és a füsttől fekete arccal. Miközben oz ágyú kerekének feszült, valakinek hátra kiáltott: „Gránátokat gyorsan!" Hangja újabb robbanás dörejében veszett el.- Mama, ő az én apám? - kérdezte Avalbek. — Igen, az apád. De maradj csendben ... Miért is füllentett? Miért? Talán véletlenül, meqfontolatlanul, csak, mert a férjére gondolt, ő azonban, a kis tökfilkó, persze, elhitte. És örült neki! Ez a váratlan, soha nem ismert öröm egészen megzavarta, és gyermeki büszkeséggel nézte az apját, a katonát. Nem csúfolhatják többé a gyerekek, hogy neki nincs apja. Most láthatják! És a pásztorok is, akik nem képesek megismerni és mindig megkérdik tőle: „No, dzsigit, hogy is hívnak ...?” Máskor suttogva beszéltek az apja emlékéről, mesélték, hogy egész fiatalon került ki a frontra, és már csak kevesen emlékeznek rá. És jó az, hogy fia van; annyian elmentek, akiknek a nevét senki nem viseli. És most, ettől a pillanattól, neki is van apja. Vatóban hasonlított is ahhoz a háborús fényképen látható fiatal katonához, tábori sapkában, ami otthon a falra volt felakasztva. De most már más szemmel nézte az apját a filmen. És mintha az apja is nézné onnan őt Most már a film nem szórakoztatta, nem volt nevetséges, ahogyan az emberek elestek. A háború komoly lett, kegyetlen és rettenetes. És félteni kezdte az embert a filmen, akit most már mindvégig hiányolnKfog. A vetítőgép zümmögött, a háború folyt tovább. Elölről páncélosok közeledtek. Egyre közelebb nyomultak a talajt széttapjpsva, közben tüzeltek. A tüzérek ágyújukkal kínlódtak, vonszolták fel a dombra. „Gyorsan, apa! Jönnek a tankok!" — kiáltott fel. Végre feljutottak az ágyúk, egy mogyoróbokor mögé húzódtak és onnan lőtték a harckocsikat Azok viszonozták a tüzet Egyre nőtt a félelme. Ügy látta, mintha ő maga is az apja mellett lenne, a háború tüzében. Fel-felugrott az anyja térdén, amikor a páncélosok közül valamelyik kigyulladt Amikor pedig a saját katonák estek el, összébb húzta magát az anyja sírt aroá nedves volt A vetítőgép zizegett, a háború fol>4 tovább. A harc újabb erővel lángolt fel. A páncélosok egyre közelebb jöttek. Az apja a löveg mögött valamit beleordított a tábori telefonba, de a zaj miatt nem lehetett érteni. Megint elesett egy katona az ágyú mellett megpróbált felállni, de visszazuhant a földre, amely elfeketedett a vérétől. Most már csak ketten voltak; oz apja és egy másik katona. Leadtak egy lövést, aztán még kettőt egymás után. A páncélosok azonban támadtak; egy lövedék közvetlenül az ágyú mellett csapódott be, lángok csaptak fel, aztán sötét lett Most már csak egy ember emelkedett fel; az apja. Az ágyúhoz kúszik, tölt és céloz... Ez volt az utolsó lövés. Újabb robbanás, és amikor tisztul a kép, az ágyú meggörbült csővel borul fel. De az apja még él. Lassan felemelkedik, elron- gyolódott ruhában, a harckocsival szemben. A kezében kézigránát, üsz- szeszedi utolsó erejét, kihúzza a gránátot, arcán gyűlölet és fájdalom. ...Az anyja olyan erősen szorította a kezét, hogy szinte levegőért kapkodott. Szeretett volna odaszaladni az apjához, de eqy hosszú sorozat csattant a páncélos tornyából és ekkor az apia, mint egy kidöntött fa, a földre zuhant. Még megfordult, megpróbált felállni, de visszaesett és úgy maradt, széttárt karral. A készülék leállt, a háborúnak vége lett. Ez volt az első rész vége. A gépész felkapcsolta a villanyt, hogy betekercselje a második részt. Az emberek hunyorogtak és lassan visszatértek a film világából, a háborúból, a valóságba. A fiú is leugrott a báláról és büszkén kiabálta: — Fiúk, ez volt az apám! Láttátok, megölték az apómat! Nem értették, miért kiabál. De ő ujjongva futott a vetítővászonhoz, ahol az első sorban a barátai ültek, akiknek a véleménye nagyon fontos volt. Különös csend támadt Az emberek nem tudták megérteni a gyermek örömét, aki soha azelőtt nem lattá az apját. Nem tudták, mi történt. Hallgattak, megvonták a vóllukat A aépész leejtette az üres filmkazettót. De ő, oz elesett katona fia, egyre kiabálta: — Láttátok, ö volt az apám! Lelőtték! Nem értette, hogy a többiek miért hallgatnak, miért nem őrülnek vele és miért nem olyan büszkék az apjára, mint ő. Valaki rá is szólt: — Hallgass! Nem mondhatsz ilyet! Egy másik ellenkezett — Miért ne? Hiszen az apja valóban elesett a fronton! Az egyik szomszéd kisfiú mondta meg az igazat: — G nem a te apád. Csak egy színész. Kérdezd meg a gépészt! A felnőttek nem akarták megfosztani a fiút ettől a keserű és szép illúziótól. A gépész is hallgatott. Gépébe bújva úgy tett, mintha nagyon fontos dolga volna. A fiú nem csillapodott — De az én apám! Az enyém! 0 volt a gránáttal! 0 esett ell És levágta magát a vetítővászon előtt a földre és ott feküdt széttárt korokkal, mint előbb az apja. A nézők most már felnevettek, eztán elhallgattak. Látták, hogy az asz- szony odamegy a fiához, szomorúan, könnyes szemmel, és felemeli a földről. — Menjünk haza, kisfiam,,, ö volt a te apád... A hold már magasan fent járt Messziről fehérlettek a hegycsúcsok és a fiú életében most először érezte a veszteség szomorúságát Szinte mérhetetlen fájdalommal gondolt megölt apjára. Átölelte az anyja nyakát és együtt sírtak. De hallgattak mindketten. Osszeszorította az öklét és nyelte a könnyeit Nem tudta, hogy az apja, oki a háborúban rég elesett, e pillanattól kezdett benne élni... t Fordította: Antatfy István Makay Ida: Az irgalomból kitagadva Pokol-tornácon, ég alatt az irgalomból kitagadva tusakszunk: magam és magad, vele, kinek neve, se arca égünk magányos Dózsa-trónon nem lazíthatjuk koronánkat fölnő a máglya verssorokból. Nincs szövetség. Nem lesz bocsánat Mi nem kiálthatunk bakóért, nem tudjuk, szivünket ki falja. Teljesítjük ítéletünket, hogy megfeketül az ég alja Galambosi László: Várakozás ' A homály hajló árkádjai közt krizántém-csontváz, csonka rozmaring, A vörösbegy fényinge szétszakadt Isten palástja hajszoltan kering. A rőzse-füstös hegycsúcson ki jár? Nyomát a hajnal sem adhatja ku A baglyok háza előtt csillag álL Varjak jönnek a telet tartani. Szárnyuk alól a kiszáradt mezők hová mennének? Jég csapdája zeng. Lapul benne a hányatott világ: sebzett kóró, keresztre kinzott szent, fejét lehajtva várja a hideg döféseit, tudja már mit jelent a fönti szél, meg fölkúszva a fagy s a világvégi pusztákon a csend. Nyerít az éj, a bronz-sörényű ló. Szügyét a vihar, farkas tépi föL Lüktet a hold, a halványlila szív. A tejút gyeplőt markoló ököl, A vézna kémény szikra-szobrai fölszállnak, hullnak; kong az űr-kolomp. A lenttől fenttig görnyedő sötét testében sugár villog, csorba csont Kutyák fülében félelem forog. Tyúkólak fakó pára-függönyét szeme tüzével ritkán pöttyözi a surranáshoz készülő menyét Tehén tőgyében megmozdul a tej. Kristályt rejtő almon borjú vacog. A lámpatartó billeg, árnyakat csúsztat le-föl az istállósarok. A templom öreg, megfagyott király. Szuvas foga, a kormos nagyharang, kiesni kész, a szótlan szájú gyász gubbaszt, mint dermedt csőrü vadgalamb. A szobák szőrme-illatát meleg teríti szét, tobzódók aranyát álom növeszti, gyönggyel-telt hajók fölött a bort-habzó kelyhek húznak át Már legfölül a boldog fényeké a mindenség polcán a tiszta hely. A várakozás nádasaiban a gólyanyakú mámor kelepet Ha betömve a rés a bizalom, a teljességre-vágyás oldalán, az alázaton fönnakad a gőg: hajlékony pajzson konok buzogány. Bátran halásznak féltett vándorok. Címerük rúd, vesszőből font vödör. Szorgoskodnak az omló partokon, nyirkos ruhájuk föl-föl tündököl. Zúdul a hab. A kő lappogva ring. Virág-bögrére hajlik a madár. A kötelek kutatva ránganak. A rúd s a vödör mindörökké jár. KÖLTÖK A KÉPERNYŐN Az irodalom kedvelői bizonyára örömmel fogadják a televízió egyre gyakrabban jelentkező verses műsorait, melyek egy-egy évforduló vagy egy-egy előadóművész „ürügyén” nyújtanak szép élményt, értékes, nemes _ szórakozást. A közelgő Petőfi-évforduló kapcsán dicséretes következetességgel és rendszerességgel népszerűsíti a televízió forradalmi költőnk műveit. A múlt vasárnap Ascher Oszkár nagyszerű versmondását csodálhattuk, melyet felvétel őrzött meg az utókornak. Szerdán „A Petófi-év küszöbén" c. műsorban pe- \ VASÁRNAPI MELLÉKLET dig Horváth Ferenc mondott el négy Petőfi-költeményt. Horváth Ferenc nem először szerepelt Petőfi-versekkel, de minél többször halljuk, annál inkább erősödik a meggyőződésünk, hogy ez az egyszerű, tartalomra összpontosító, szinte eszköztelen felfogás áll talán a legközelebb mai Petőfi-képünkhöz és előadóművészi eszményünkhöz. Horváth Ferenc mindig és mindvégig valóban előadója, közvetítő szolgája marad a versnek, egy pillanatra sem akar a költő helyébe lépni. Nem „játssza meg" a verset, nem azzal akar hatni, hogy ő mennyire „átéli”, hanem úgy tolmácsol, hogy a hallgatóban keltsen hatást. Ezzel kerüli el a mai előadó- művészeinknél sajnálatosan gyakori modorosságokat. A Petőfi-évfordulóhoz kapcsolódik a „Keressük Petőfit” & négyrészes riportfilm-sorozat fs, melynek első részét csütörtökön mutatták be. Az ötlet kitűnő: a műsor alkotói azt keresik a műsorban, hogyan él ma a költő az emberekben. Az első részletben Kiskőrösre látogattak, ott élő egyszerű emberekkel beszélgettek. Berek Kati — néhány „túltagoló” modorosságtól eltekintve — szépen, közvetlenül mutatta be a beszélgetés alapjául szolgáló verseket, s emellett kiváló riporternek bizonyult. A műsor egészét egyetlen rész alapján még nem értékelhetjük, de a következő adásokra is feltétlenül érdemes odafigyelnünk. * Az elmúlt szombaton Ady Endre születésének 95. évfordulója alkalmából láthattuk Latinovits Zoltán ötvénperces műsorát. A műsorhoz Nagy László költő mondott rendkívül szuggesztív, helyenként hátborzongatóan szép, kemény hangú bevezetőt. Az összeállítás lazán kezelt időrendben szinte a teljes Ady életművet átfogta. Nagyon helyesen, nem csupán versek, hanem Ady publicisztikájának, tanulmányainak részletei is belekerültek a műsorba. Emellett az egész mintegy az előadóművész, Latinovits Zoltán „lelkére volt szabva”. Ennek következményeképpen a kétségkívül rendkívüli tehetségű művész annyira mélyen azonosult szövegével, annyira „belülről” mondta, hogy egyrészt: néhány vers ritkán hallható tökéletességgel, valóban a legmagasabb művészi hőfokon szólalt meg; másrészt: a túlzott átélés néhány vers előadásában zavaró modorosságokat, erőltetettséget „szabadított fel" a művészből, az arcjáték, az eltúlzott artikuláció Ady és a hallgató közé állt s ilyenkor a színművész „eltakarta" a költőt, sőt néhány pillanatra — nyilvánvalóan Latinovits szándéka ellenére — már-már komikus hatást keltett. * „Modern bolyongásai közt az ember néha megpihen. Po Csü-ji mondtö: Mindenütt jó, de legjobb Bazsiben. Volt nekem öt-hat utazásom, három Julim, négy-öt Bözsim, kilenc könyvem, két lapom is, de egy, mindig csak egy Bazstm. Azonkívül diákkoromban volt kis csizmám, kis süvegem. Elemibe Bazsiban jártam, gimnáziumba Sümegen.’' Ezt a néhány tréfás sort Benjámin László írta vagy tíz esztendeje egyik Simon Istvánról szóló hosszabb paródiájában. Ami a tréfa mögött a valóság: Simon István tiszteletre méltó ragaszkodása szülőföldjéhez és a gyermekkori tájhoz, emberekhez. Ez az alapja, hogy a szerdán bemutatott „Szülőföldem Bazsi” c. dokumentumfilmhez olyan természetes közvetlenséggel kalauzolta a költő a nézőt Bazsi és Sümeg „világában”, barátként szólítva öreget, fiatalt. A „Szülőföldem” sorozat új adása így méltón sorakozott Erdei Ferenc, Németh László, Darvas József és Urbón Ernő vallomásához. A költő lokálpatriotizmusa mintegy megelevenedett: nemcsak a tájban, épületekben, fákban, utakban, hanem az ott élő emberekben is újrafogalmazódott. Jó műsor volt. sz.t
