Dunántúli Napló, 1972. december (29. évfolyam, 283-307. szám)
1972-12-24 / 303. szám
Galambos! László: Á Nap szirmaiban Számytalanul, megtiportan; feledjem, hogy haldokoltam. Feledjem a kövek lángját, bíborvörös tövis-kámzsát. Míndenség telt virágkelyhe, hajnalt hints a tengerekre, hajnalt hints a csillagokra, ezüsthegyü szuronyokra. Ezusthegyü szuronyokon ne vérezzen testvér, rokon, ne bukjon, mint megölt bárány, ne hulljon, mint sújtott sármány. Bukdácsoltam tört sisakkal, omló vértben, csonka karddal. Útvesztőkben fönnakadva nem szánhattam magasabbra. Ha a bimbó hajladozik, csipkefátyol magasodik. Virágaim hajoljatok, fény-köntösben ne fázzatok! Számytalanul, megtiportan: feledjem, hogy haldokoltam. Feledjem a kövek lángját, bíborvörös tövis-kámzsát. Bíborvörös tövis-kámzsa, ne boruljál az anyámra, asszonyomra se boruljál, fehérebb ö, mint az o;itár. Fehérebb ő, mint a gyermek, mint a fehér asszony-szentek. Asszony-szentek rózsaágon. Sarjadozzál boldogságom! Sarjadoz már az én fiam, játszik a nap szirmaiban, gyöngyök között tollászkodik, gyöngyök közül magasodik. Számytalanul, megtiportan: feledjem, hogy haldokoltam. Feledjem a kövek lángját, bíborvörös tövis-kámzsát Táltoscsikó ne tiporjál, ne tiporj meg, tüzet rúgjál, liliomos kengyelvasak földtől égig ugrassanak! Dől a bánat üvegfala. Cikázhat az őröm hala, Föllobban az égi árok, lángjaiból érc szivárog. Ere szivárog mindenhonnan, érc suhog a tajtékokban. Kristályból no kristálygyertya. Viasz omlik barkás gyolcsra. Barkós gyolcson gyermek ébred, rozmaringgal felém lépked. Oz néz a hold ablakából, agancsa ring közel s távol. Ágaskodom, megpihennék, Találok tán bélelt estét Találok tán béleli napot, hol anyámra hajolhatok. Hajoltam már jó apámra. Hajoljak hát jó anyámra. Asszonyomra, kis fiamra hajlok, mint a fény a magra. Számytalanul, megtiportan: feledem, hogy haldokoltam. Feledem a kövek lángját, bíborvörös tövis-kámzsát. Szomorúság aranyrácso; bíborvörös tövis-kámzsa, hullj le rólam, szakadj széjjel, hálhassak a békességgel. Hálhassak az igazsággal, tükröskérgű gyémántággal. Boldogságom! Fényességem! Uralkodj a Mindenségen! Sz. Lukács Imre: Harmadik kívánság A z én jó tündérem mindig is az édesanyám volt. Látogathatott bennünket a legnagyobb szegénység, si- mogatás, jó szó, néhány krajcár mindig jutott nekem. Valahányszor rágondolok, jó érzéssel telik meg a szivem. Akkoriban gyógyult meg. Elfelejtettem a betegségemet én is, teljesült két kívánságom. A harmadik hiányzott; a legszebb karácsonyfa. Nem dicsekedhettem sohasem a decemberekkel. Szaporán írtam a leveleket, kiszakítottam a füzetemből, megcímeztem a Jézuskának, összehajtogattam és beledobtam a piros ládába. Nem jött rá üzenet. — Jól megírtad? — Jól. El is küldtem. Dugdostom a filléreket. Rossz harisnyaszárba csomóztam, s be a sifon alá. Hét végén anyám kezembe nyomta a pénzt, szaladhattam dianáért. A maradékot ösz- szegyűjtöttem. Közel járt mór a karácsony, két pengőre beváltottam. Apám meglátta. — Jó sorod van. — Dianát hordok érte. Ismertem a boltosokat. Közel esett hozzánk Sajtosék üzlete. Valahányszor benyitottam, csengő szólalt meg fejem felett. Kinéztem az ajándékot is. Az iskolában sokat hazudtam. A mi házunk volt a legkülönb, apámnak aranyórára futotta, sok-sok könyvre, de annyira, el se fért a szobában. Nagyotmondás- ból — elsők közé jutottam. Akkor kaptuk a szünetet. A malmosék fia nevetett. — Megvan a fám. Este láttam. — Az enyém nagyobb — hazudtam. — Nem hiszem. — Akkor is nagyobb. Be se fér a házba. Vele tartottam. Átszaladtunk a piactéren, a kővesúton. Topogtam a konyhában, lekaptam fejemről a kucsmát. A szobában tisztaság, szép bútorok, az ablaknál hatalmas fenyőfa. — Estére díszítjük. Kicsit fent hordta az orrát. Egyszer ösz- szevesztünk. Óra alatt telefirkálta a füzetemet. Művészi rajzokat készített, nagybetűkkel írta: HŐJE. Meghúztam a haját. A tanító úr észrevette. — Tartsd a tenyeredet! El se pityeredtem. A nádpálca eltörött. A tenyerem másnapra megdagadt. Meleg lett a nagykabátra. Kigombolni se mertem, nem hogy levetni. Alatta hordtam anyám elhasznált bekecsét. Elöl- hátul biggyeszkedtek a foltok. — Te mindig hazudol. — Nem hazudok, — A fa se igaz. Nincs olyan nagy karácsonyfád, — Van, majd megmutatom. Apám hozta. Csak szerettem volna. Délután megálltam a Sajtosék üzleténél. Markomban szorítottam a két pengőt, kezemet zsebre dugtam. A gyertyákat néztem. Szép díszek mosolyogtak, csalogattak. Csengő szólt, rebbent a kopott függöny, kilépett az öreg. — Mi kell? — Dísz. Az menny??... A másik? Leszedegette, a pultra rakosgatta. Szép sorjában. Csillogtak, villogtak a szürke délutánban, — Veszel? — Nem. — Akkor minek nézed? — Ilyet szeretnék. — Dianát viszel? — Azt se. Fábián Gyula bácsi üzletét is szerettem. Sok petróleumot haza kannáztom onnan. Hajthattam a mákdarálót, megizzadt az ingem. Mindig így szólt: — Mit viszel, bikfic? Soroltam, ő meg rakta, adogatta. Hitelre. Voltak a boltban. Közel furakodtom, szemem-szám kinyílott, sárga, kék, fehér papírú szaloncukrok. — Adjak bikfic? — Most nem kérek. Kisurrantam. Dóczi néni trafikja felvidított. Kincses- bánya volt. Irkák, ceruzák, színesek, képeslapok garmadája, semmi se hiányzott. Hányszor arra kerültem az iskolából, megálltam a kirakatnál, örömre vált bennem. Sietve nyitottam az ajtót. Letettem minden pénzemet, — Ezért mindért kérek. Radírgumit, ceruzát, színest, füzetfedő papírt, tollhegyet, füzetet, tintát koptam. Alig győztem hazavinni. S ötétedett. Anyám ült a kemencénél. Asztalra borítottam a kicsestáram. összecsapta a kezét: — Mind a Jézus hozta? — Hogyisne. Vettem. Megjött apám. üres morékkal. Senki se szólt. A kanapén gubbasztottam. — Nem akartátok, hogy karácsonyfám legyen. Sokáig szipogtam. Anyám közel hajolt: — A Jézuska, meg a Jóisten is mi vagyunk. Szegény istennek születtünk. •— Mindig ezt mondod. ■— Jóra fordul, meglásd. — Legyen karácsonyfám. Eszembe jutott a templomkert, ahol hatalmas fenyőfák nőttek. — A harangozó ismer. Ad fát. — Tőle kérjünk? — Biztosan ad. Szaladtam. A Selyemkútnál már kipirult az arcom, szaporán szedtem a levegőt Ahogy közeledtem, elbátortalanod- tam. Nem is ismer. Szóltak a harangok. Mire a piactérre értem, elhallgattak. Felszaladtam a lépcsőkön. A kisajtónál találkoztunk. — Beteg a kistestvérem és nincsen karácsonyfája — mondtom. — Az nagy baj. — Itt vannak fák. Nem mozdult Jövögettek a templomba. Feketében, prémes kabátokban. Pihent már az este. Vártam. A harangozó nem szólt — Hordok vizet a kútról maguknak — vált sírásra a hangom. — Na hiszen ... Hatalmas alsó ágat fűrészelt. — El se bírod. — Viszem én. Csak húzni tudtam a kocsiúton. Meglátszott a nyoma. Anyám a boltnál várt Kis zacskót szorongatott. Elámult — Mihez kezdel ezzel a fával? Húztuk. Pihentünk. Nem sokan jártak már az utcán. Ablakok világoltak. — Felállítjuk? — kérdeztem apámat. — Bajosan. Fejszét vett elő. A ház oldalához támasztotta a fát, magasabbra ért a nádtetőnél. Kettévágta. A gerendához erősítette, a hegyét meg a falhoz zsineggel. Ügy csüngött a szobában. — Igazán szép — szólt anyám —, felöltöztetjük. Mi mindent talált ki. Kettétörte a kockacukrokat és belecsavargatta krepp- papírba. Cérnával kötözte az ágakra. Gyertyacsonkok kerültek elő a sifon aljából. Papírból virágokat vágott s teleszórta a fenyőt Szép volt. — Majd elfelejtettem, dió is van. Hozta örömmel. Felrakta a színeseket, ceruzákat, még a radírgumit is. Aztán dobozt vett a ruhák alól. Addig sohasem láttam. Fehér, csillogó koszorút őrizgetett benne. Letépte a gyöngyöket, hosszú cémaszálakra fűzte. — Mit csinálsz? — Csillagokat. Ezek lesznek a csillagok. Lángolt az arcom. Nem díszítettem a fát, csak csodáltam. Ez volt a legszebb fenyőm. A kanapéra húzódtam és nem tudtam a szememet levenni róla. — Ezt mégse kellene. Anyám mit sem törődött már a szavakkal. A gyöngyös koszorúból számtalan kis dísz született, a fehér fonálból meg angyalhaj. öltünk a sötétben. Anyám keze végigjárt az arcomon, fejemen. — Minden kívánságom teljesült — mondtam. — Szegényeknek is lehet karácsonya. H irtelen lángralobbant a popír. Végigfutott a fán. Mire apám leverte, eloltotta, fekete lett minden. A csillagokból kormos, szutykos golyócskák maradtak. Lepotyogtak a szoba földjére. Sírni se tudtom. Anyám derekához nyomtam a fejem. Sokáfa mondtam: — A hazudósért kaptam. Töredelmesen bevallottam a beteg testvérkét, a kitalált aranyárát, a sok-sok nemlétező könyvet, a süteményt, mindent az égvilágon. Lassan-lassan eleredt a könnyem. — Ne sírj, fiam. Ilyen hazugság nem bűn a szegénynél. Máig is hiszem, hogy igaza volt Hangversenykrónika A kilencven éve született KODÁLY ZOLTÁNRA emlékeztünk a Pécsi Filharmonikus Zenekar és o Pécsi Liszt Ferenc Kórus újabb együttes bérleti hangversenyén. Évek óta panaszoljuk, hogy érthetetlenül kevés Kodály-művet tűznek a pécsi filharmóniai hangversenyek műsorára, noha a mostani koncert színvonal és fogadtatása is bizonyítja, hogy előadóművészeink örömmel vállalkoznak e — mo már klasszikusként ható — művek előadására; képesek is a méltó megszólaltatásra, közönségünk pedig egyáltalán nem „unja” Kodály muzsikáját, mint ahogy a legnagyobb szellemi alkotások mindig újat, mindig felfrissülést és gazdagodást jelentenek az arra fogékony emberek számáré. Budapesten az idén o Művészeti Hetek középpontjába Kodály csaknem teljes zenei életművének bemutatása kerütt. Számos vidéki városban ünnepi Kodóly-hangversenyek sorót rendezték meg az elmúlt hetekben. Sojnálatos, hogy városunkban, amelyet Kodályhoz kölcsönösen oly sok emlék cs kapcsolat fűz, a szervezett hangversenyélet mindössze egyetlen műsorral emlékezett az évfordulóra. Igaz, ez a hangverseny ünnepinek számít, részint a műsorra tűzött remekművek kivételes szépsége, másrészt az előadás komolysága révén. Azt is örömmel említjük meg, hogy ugyanez a műsO', azonos elöadógórdóvai, valamennyi dél-dunántúli megye- székhelyen elhangzott, továbbá a pécsi iskolások ezrei (!) ismerhették meg alaposan az elmúlt hetekben a Psalmus Hun- gancus-t. A legjelentősebb KodóW művek közül hallottunk hármat: a Marosszéki táncokat, a Budavári Te Deumot és a Psalmus Hungaricust. Mindhárom mű nemzeti múltunkból táplálkozik. A Marosszéki táncokat, testvérpárjával, a Galántai táncokkal együtt, a magyar tánc opo- teózisának tekinthetjük, joggal állítva Beethoven VII. szimfóniájának zórótétele mellé. A Budavár török uralom alóli fölszabadítását ünneplő Te Deumot a külföldi esztéták nem érzik liturgikus zenének, hanem egy sajátosan magyár hangvételű ünnepi muzsikának. Az ötven évvel ezelőtt komponál* Magyar Zsoltár pedig nemcsak századunk egyik kiemelkedő szépségű és jelentőségű zenei alkotása, hanem — Kecskeméti Végh Mihály sorai nyomón — a magyar történelem viharainak kereszttüzében helytálli i próbáló ember megrázó ereit megelevenitése. Kodály zenéje olyan, mint a többi klasszikussá vált mesteré: egyesíti és újjóteremti o zenei múltat és jelent. A magyai népdal és hangszeres tánc, a gregorián ének és Palestrina emléke éppúgy megtalálhatok benne, mint korának új zenei nyelve - Debussy szín- és harmóniai leleménye, Bartók újításainak megannyi stílusjegye. Mindez hatalmasan gazdag és színes egyéni képzelőerővel egységbe foglalva. Egyszerre magyar és európai ez a művészet. a legmagasabb szír- vonalon. Antal György fáradhatatlan lendülettel és töretlen hittel vitte sikerre o műsort, hangversenyről hangversenyre. Betanító és vezénylő munkája nyomár az elmúlt időszakban tízszer, az utóbbi csaknem két évtizedben pedig negyven alkalommal énekelte a Liszt Ferenc Kórus a Psalmust! A zenekar és a kórus teljesítményét érezhetően enhatórotta. hogy a műsort yro:a‘ban adták elő. Az előadás így a megszokottnál is érettebb, biztonságosabb lehetett. ugyanekkor ez a bizton« Pákolitz István: Antológia Sórkónylesen strózsól a griffmadártojósból kelt dárdás-pajzsos Szentgyörgy A szigorúan pontos Toronyőr lóditás nélkül meséli viharos tengeri kalandjait Szeretet-lakomára invitál a csordultszivű Világvőfély Az ágrólszakadt Táltosfiú szamárfüles krajcáros irkába (kötözze Mindenség-szimfóniáit Égő csipkebokorban táncol a csillagrúgó-hancúros Tüzcsikö Az Ismeretlen Istent szimatolt (Garabonciás csillagközi dűlőutakon kóborog Orfeusz berekedt kölykeit kötésig földbe dalolja a mezétlábas glottgatyás (Jokulátor Zengő szavait gyémántüllőn (kalapálja a gyerekszemtisztatekintetű (Varázsló Ajánlás: Istenszagot érzek Bárdosi Némefli János: Petőfihez Teróiad álmodott a gyermek, s az ifjú is arról merengett, amit te adtál újra vissza országépítö szavaidba. Haza, szabadság, te mutattad a járható egyetlen utat, úgy léptem bátran egyre feljebb, hirt adni távoli egeknek. Szavad nyomán indulok folytoiv s az izgató hirt addig mondont míg egy rab s koldus marad itten. De bilincset senkise rakhat, nem ismerek zsarnok hatalmat nem köthet olyant, nép, se Isten. ság azonban helyenként némi leg csökkentette az előadók figyelmét és az előadás élmény szerűségét. Az énekkar lényegesen többet nyújtott előző heti szerepléséhez képest, a férfikartól is igen szép megoldásokat hallottunk. Továbbra is szükségesnek tűnik azonban a magas szólamok megerősítése. A szólóénekesek (Szabadíts iu- dit, Mészöly Katalin, Szabó Miklós, Molnár Miklós) megbízhatóan és többnyire zeneileg is kielégítően oldották meg feladatukat. Rövid szerepében is kitgnt Mészöly Katalin melegszép altja. Szabó Miklós viszont hangban, hangvételben egyaránt távol állt a Psalmus Hungaricus ideális szólistáétól, de elismerést és tiszteletet érdemel zenei elképzelésének hitelességéért. ♦ Kétszeresen kiemelkedő jelentőségű városunk zenei életeben a BARTÓK VONÓSNÉGYES vasárnap este véget ért bérleti sorozata. Sem Pécsett, de tudomásunk szerint más vij
