Dunántúli Napló, 1972. december (29. évfolyam, 283-307. szám)
1972-12-17 / 297. szám
Fiatalok Szerkesztőségünk rendszeresen helyt kíván adni azoknak az irodalmat művelő fiataloknak, akik alkotásaikkal eddig még nem szerepeltek, vagy csak elvétve juthattak szóhoz. Mai számunkban szerepelnek: ÁGOSTON ZSUZSA: 1952 ben született Szombathelyen, adminisztrátor. BENCE GABOR: Idén végzett o Nagy Lajos Gimnáziumban. Részt vett a diákírók és költők találkozóján. Időhúzás című novellája, amellyel pályázott, első dijat nyert és megjelent az Életünkben. BODOR LILI: 1952 ben szü'étért Szigetváron, főiskolai hallgató. Három év óta verselget, egy ver- jelent meg. FENYES ZSUZSA: Pécsett sző letett 1951-ben, főiskolai hallgató, két év óta ir verseket. ILLÉS ZSUZSA: 1952 ben született, Szentlőrincen tanít, őt ér óta versel. Több versét a Dunántúli Napló és a Mecseki Bányász közölte. GYULAY PÁL: Pécsett dolgozik a SZOT-könyvtárban. Több éve ir verseket, melyek közöl néhányat folyóiratok már közöltek. WERBAY ERZSEBET: börgyárí munkás, 26 éves, verseket és novellákat ir. Néhány verse már megjelent a KISIPAROS-ban. KESZI TEODORA: Komlón sző letett. Könyvelési ellenőr a Me cseki Szénbányák Anyagellátó Üzeménél. Néhány ét óta ír verseket, melyek közül többet közöltek a folyóiratok. PALM A Y TAMAS: 1953 ban született Pécsett. A Művelt Nép Könyvterjesztő Vállalatnál dolgo- zik szervezőként. Bencze Gábor: A könyvtárban Pálmay Tamás; Miért fáj ? Miért fáj neked a bús éj, a homály? Rám várj! Én vagyok: A nyár, Az élet, A szerelem, A barát Az érzelem, A narkózis. A magány Ramses A gyógyulás - A feledés ... Gyulay Pál: Arató Szeme sarkán rezdül a fénye cikázó vér a szirom játékos futását örül ha láthatom belemerül kalász o tenyérbe arató ének zúdul a kenyérbe kínos a múltja fájó a jövője termőföld megnyílt füve férkőzik a szívébe t baktat a méla les a lomha égető korona zúdul a karokba szemek ha villámlanak szemek ha perdülnek jöjj az a földnek édes az ize de sovány legelőnek Kint esett az eső. Vári István felkönyökölt az asztalán és a szemüvegét az orra tövébe bökte. Az olvasóteremben minden második asztalra jutott egy ember. István oz órájára pillantott, aztán végigjártatta szemét a hosszú könyvsorokon. Ahogy hátra dőlt a széken, a lábait maga alá húzta, fejét körbejáratta a nyakán és pihenésképp a plaforira nézett. A pa- pírzizzenések, csöndes mocor- gások álmossá és lustává tették. A könyvek fölé hajló embereket figyelte, egyenként szemügyre véve őket a kékes fényben, aztán oldalra billent fejjel olyan képet vágott, mintha gondolkodna. Micsoda ronda idő van! — gondolta, ahogy kinézett az ablakon. Átlapozta az előtte heverő könyvet — kettesével végignyá- lazva, — majd unottan az asztal sarkára tolta, ültében zsebre dugta mindkét kezét. Istvánnak jellegzetes vonásai voltak, görögös orr, sötét haj, igen finom bőr, és természetesen a vastagkeretű szemüveg. Szépen keresett, tulajdonképpen örült az életnek, egyszóval boldog volt A mtlnkáját kifogástalanul elvégezte mindig, ami ugyan unalmasnak elég unalmas, ha megvizsgálja az ember, de hát dolgozni kell, nem vizsgálódni. Ahogy nézte az elázott háztetőket, elszomorodott, fáradtnak, törődöttnek érezte magát Egyedül élt már évek óta, barátai nem voltak, és ezért meglehetősen korán ráragadt az „embergyűlöiő" név, ami mellesleg nem is volt igaz. Kerülte az embereket de szerette is őket, bár irtózott az olyan kapcsolatok létrehozásától, amelyekben köteles végighallgatni az ostoba és fölöv leges fecsegést, egyszerűen képtelen volt lapos és haszontalan társalgással agyonütni az időt Bebújt a könyvei közé, onnan nézte a világot Nyugalom, szemlélődés, néha egy kis izgalom, több igazán nem is keli neki. Íme, ez a normális élet Keszi Teodóra: A nőkkel pedig úgy volt, mint a palacsintával: néha megkívánja az ember. István épp a bokáját vakarta, amikor nyílt az ajtó Először csak egy bozontos fej bukkant elő, majd az ajtószárnyból kibontakozott az egész alak. Fekete, hosszú hajú lány volt elegánsan öltözve, sötét kabátban, bordó lakkcsizmában és hozzá illő virágmintás kendővel a fején. Apró fehér kezében gyöngyvarrású táskát szorongatott. A fogasnál lepakolta a holmiját miközben néhány szem követte mozdulatait. A könyvespolcokhoz lépett és lehalászott két folyóiratot aztán az István melletti üres asztalhoz telepedett. Beharapta alsó ajkát és lapozgatni kezdte az újságját Istvánnak mindez rögtön megtetszett, a lány mozdulatai bájos arca, szinte gyermeki viselkedése és testalkata. Beleszippantott a levegőbe: úgy érezte a könyvek szaga mellé valami pikáns és fantasztikus illat is keveredett amit a lánynak tulajdonított Rögtön megfogalmazta magának érzéseit a lány iránt, mert hisz mondanom sem kell, ez a hirtelen fölbukkant jelenség első pillantásra kizökkentette hétköznapi unalmából. Lent az utcán autók csörömpöltek megállás nélkül és vadul szertefröcskölték a pocsolyákat István tenyerébe fektette arcát szinte önhipnózisba esve nézte a lányt Az pedig észre sem véve az érdeklődést tágra nyílt szemekkel böngészte a színes lapot Nem olvasta, idegennyetvü újság volt viszont a képek annál jobban tetszettek neki. Némelyiknél elidőzött olyankor megnyúlt az arca a csodálkozástól. István már eldöntötte, hogy 6 lesz oz új szerelme. Fél órára. Csak bámulni fél méterről, ábrándozni, és kellemes bizsergéssel a szívében hazamenni, aludni egy nagyot Szép lány — gondolta — Igazán szép. Az orra tövében as e csöppnyi ideges remegés .. „ Esküszöm, mint egy kisegér, egy bűbájos kisegér. 6s akkor a lány — úgy látszik megérezte, hogy figyelik — fölkapta fejét és pontosan István szemébe nézett István mosolyogni próbált félénken, majd fölényes férfiassággal. A lány riadt, fekete szemekkel talán visszamosoly- gott — bár ezt nem lehetett pontosan látni — és lassan visszafordította az újságra szépséges fejét István a fülledt melegben izzadni kezdett, ezért meglazította hatalmas nyakkendőjét es kigombolta az ing nyakát. Most már meg akart ismerkedni ezzel o teremtéssel. Zsákmányt sejtő állat izgalma vett rajta erőt, fészkelódni kezdett azon az átkozottul nyikorgó széken. Gondolkodott hogy oda- menjen-e, és ha igen, milyen ürüggyel, miről beszéljen vele, hogy hívja meg finoman és óvatosan egy kávéra. Ujjaival dobált oz asztalon, miközben töprengett A lány lankadatlan szorgalommal bújt a lapokba, de néha lapos és surranó pillantásokat vetett Istvánra, aki továbbra is leplezetlenül figyelte. István nagyot sóhajtott és fölállni készült ámbár megdöbbenve és csodálkozva mindjárt vissza is ereszkedett A leghátsó asztaltól föltápászko- dott egy szakállas fiatal gyerek, majd tiszta és vigyorgó képpel odaült a lány mellé. Hogy én micsoda hülye vagyok! — gondolta István. Dühösen nézett a szomszéd asztalhoz, ahonnan suttogás hallatszott A lány kedvesen magyarázott valamit a fiúnak, kezével is aláfestve mondandóját István mérgesen megállapította, milyen szép pár, pont összeillenek, a fene egye meg. Nevetnek és beszélgetnek. Nem bírta már tovább hallgatni ezt a boldog suttogás*. Bosszankodva megnyalta a szája szelét és nagyot nyelt mielőtt megszólalt volna! — Csöndesebben, kérte««, wn alti dolgozni szeretne — mondta. Azzal vörösödé arccal fölkelt a helyéről összepakolt és elment haza Mert hisszük és várjuk Hozzánk mindent elhoz ai idő, hozzánk, akik várni megtanultunk; ránknyitja az öröm ajtaját vagy egyszerűen, az élet folyosóján szembejön, és karján csüngenek a teljesülés tünde fürtjei; a pillanat ölébe hullva szemezzük - mi, várni-megtanultak - kábulton a csendes perceket s betakarözunk hitetlenkedve az érett élmény bársonyába; az idő arcán zenél a mosoly, s e szent varázsra rázeng a szár titkos húrja, a láthatatlan; eggyé válunk a Harmóniával. Nekünk mindent elhoz az idő, s karján hoz el, mert hisszük, és várjuk. Bodor Lili: Tartsd fel a Napot az égbe Kiszakadtam a térből, időm véges, <- álmodoznom számlált napok vágya késztet; fátyolszemem elrebbenő képe síró mosolyt csal csókvirágos ajkam vérszirmaira — Te messze vagy. Tartsd fel a Napot az égbe; ófomsivatagom szórja be fénnyel, időt álló erővel dúsítsa hőforrásait; bíbor csillámokkal ékesítse napjaim. Ágoston Zsuzsa: HOL? Felbamulnak a kővek, már vízben állnak, lehűlt a szemmérte táj, nemsokára gyufát lobbant az indulás s számolom az idő gerincén át: hol lennék ma, ha te nem volnálf Gábriel Tőzsef tarifás* Illés Zsuzsa: 9f Csak tiszta forrásbőr »Csak fi stte forrásbár Nem vaksi, bujdosó, bolond tsftjaft&dS ' pórázzal nekifeszült nyakamon nem sárga, érces homokba kapsseí atóaadfató* *£sek tiszta forrásból” Nem hallgatás kígyóitól üldözött*« a megalázás kemény küszöbén kupaewgns» nem imádott bálványokba kövöHe* •»Csak tiszta forrásból® Nem rút álmok fivemyagőzős wsgywfcée* árnyékoktól övezett, behajtott fejje( nem pontos ragéra Járó áraként »Csak tiszta forrásból” Szabadra nyargalt sgeraemm«# biztos lobegással nem kínok feszület黫!) »Csak tiszta forrásból® Igazságot pattintó ajjalmmoül szétfeszített vágyaimmal »Csak tiszta forrásból” Nem acsarkodó agyarokkal tözdbed _ i s futni a fújó szél előtt vezekelve kimondott gcmdoiatefcttéat „Csak tiszta forrásból” akarok élni csatlósaként a nyogodí DelkfbsnewÉ • szólni, mint eddig; »Csak tiszta forrásból” I Fényes Zsuzsa: Bele fűlni a Belefúlni a sárba mocsárba Várni a fellegeket Kiabálni a messzi világba Érzem ezt már nem lehet Végetértek a hamvadé esték Éjszaka sátra bevon Velem alszik a fonnyadó emlék Gond ül a ráncaimon Hova lettek a bársonyos árnyak Hova tűnt el a tompa homály Most csak kákadó vágyakat látok Most csak lankadó mozdulatot Velem alszik a fonnyadó emlék Éjszaka sátra bevon Hova lettek a bársonyos esték Gond ül a ráncaimon Wet bay Erzsébet Házibuli álarccal Zsolt elködösült szeme bírókra kelt a falikar gyatra fényével. Ar égőre dobott piros sál egy helyen kiégett. Lyuk a sötéten . . . Feketével szeqett lyuk, ahonnan fény tör elő. Kékesfehér fény a piros égen, fehér csiüaq. Marhaság! Miért kellett idejönnie? Feje szédült, gyomra émelygett. Talán soha életében nem ivott ennyit. Laja gúnyos mosolyát látta maga előtt.- Ha van, benned eqy cseop vér. °'rv»-z! Elén aszkéta életet élté' eddig. Ha'áh buli! Itt lányok nem szégye'lik megmutatni, ámilyük van! Rádfér, hogy felrázzahak! - Na, szia! — Remélem nem hozol szégyent a fejemre! Apropó! Mielőtt becsengetsz, tedd fel az álarcot! Anélkül, nem engednek be! Ez a pláne az egészben! Lesz ott egy kis szőkeség ... a hójáról megismered. Érdemes foglalkozni vele, bomba kis csaj. Nem szívesen passzolom ót neked, de hát hiv a kötelesség! Igazán várhatott volna még egy napot a behívóm! Ne feledd, a fellépés a lényeg! Lala most valahol Kiskőrösön nyíizsön, mint kétbalkezes újonc, ő meg itt hever a szőnyegen, nem a hatás kedvéért, hanem mert nincs ereje felállni. Az álarc váaia az orrát, mégsem veheti le, nem vághatja a sarokba. A szabály, az szabály! A kis szőkét valamelyik sarokban látta még az imént imbofyogni Donovan idegtépő suttogására. Máskor tetszik, de most legszívesebben kivágta volna még o magnót is. Számot váltottak. A BEE-GEES fiúk üvöltöttek, a szőke riszált. Zsolthoz táncolt. A fiú szemét magukhoz húzták a vonagló csípők. Felnyúlt a lányért, lerántotta maga mellé a szőnyegre. A Cinzano-ízű csókot félbeszakította egy részeg hang. — Mindenki abbahagy mindent! Játszani fogunk!- Én gurítok először!, Zsolt megpróbált figyelni, de nem ismerte a játékot. Bambán bámult a sötét lyukba, s az üveg szája úgy tűnt visszanéz. A kis szöszi kacér piruettel perdült hozzá, s az ingéhez kapott. — Le az inggel, boy! Feléd mutat a szája. Zsolt tétován markolt saját ingébe, megpróbált ellenkezni. Megpróbált farkasszemet nézni a fekete selyem hasítékán felé tűző gúnyos, zöld sugarakkal, de a hideg pimasz tekintet állta o harcot. Aztán pojtóskodó mozdulattal megszorította a fiú kezét Ne izgulj, magunk között vagyunk. Aztán egy újabb piruett, mesterséges, imitált könnyedség, a fiú háta mögé került s egyszerre rántotta le mindkét karjáról az inget és vad kacajjal forgatta meg feje fölött, aztán bedobta a zálogtárgyak egyre szaporodó ruhadarabjai közé. A szőke lány melltartója már régen az ing mellé került A játék és a szesz felvillanyozta a társaságot. Égő, vad tekintetek tapadtak a szinte extázisbán vondg- ló női testre. — Nincs rossz testé a kis bestiának! Vajon Dóra képes lenne-e így viselkedni? Zsolt sajátmaga is megmosolyogta képtelen gondolatát. Vá- ayak feszítették o levegőt, a fiú érezte' a lány merészen hozzó- feszüló testét, szemében vágyak erdeje sötétlett, szájába belemart szomjasan egy folttá mosódott ajak, elmosva Dóra emlékét. Néhány percig tartott ez az idegborzoló szerelmi párbaj. Aztán a lány keze csuklójára feszült és ő megindult Nem tudta hova és azt is csak sejteni tudta, hogy miért — Őrülten kívánlak - suttogott a lány. — Nem is ismersz, nem látod az arcomat Zsolt már undorodott a lánytól. Csak egy szegletnyi tisztaságot! Csak egyetlen szót! — Legalább a nevedet mondd meg! — Nem mindegy? Ügy sem látsz többé, vagy ha mégis, nem tudod, ki vagyok. Okos dolog ez az álarc, még akkor is, ha kényelmetlen. — Legalább a keresztnevedet- makacskodott a fiú. — Dóra. Zsolt hirtelen ieüit. A mámoron tű! szörnyű gondolat ébredezett benne. Felvillant kedvese szőkesége, tenqerszem mosolya. Vadul belemarkolt az ernyedten fekvő nő hajába. Az nem tudta mire vélni a mozdulatot, dühösen szisszent fel. Nem paróka, ne kísérletezz. Zsolt ujjánák horgai belekaotak a fekete selyembe, s az álarc foszlánnyá szakadt az éjszakegyúrié arcon. A rongydarabkák egy pillanatra visszahulltak az orrnyeregre, hogy aztán ismét szétlibbenjenek Zsolt lecsapta ökle alól, a vörös köd teljesen elvakította. Csak ütött, ütött, mór azt sem nézte, hova. A lány sikoltására berohantak a többiek. Valaki ordítva kereste a villanykapcsolót, valaki megint kiabált: > — Itt nem tarifa a pofon, kölyök! Sovány, cingór alak imboiy- gott előtte, aztán az is éltűnt. Lába alatt testet érzett, lehet, hogy a lány volt, vaay talán a cingár? Állkapcsa fájdalmasan reccsent, szeme előtt öklök hadonásztak, lecsapódó, buzogányok, hadonászó megállj-dorongok, aztán már csak köd volt, vörös. köd. Nem emlékezett, hoqyan került az utcára. A márciusi szél beleharaodálta a kora tavasz hidegét, véres mellkasában ujiai csodálkozva keresték a zálogban maradt ináét, a foqason maradt kabátot. Az ismerős utcák hideg szemű lámpái könnymarta arcába vigyorogtak. /
