Dunántúli Napló, 1972. november (29. évfolyam, 258-282. szám)
1972-11-06 / 263. szám
Valentyin Katajer: Széttört élet A FUVAROS A lovak féltek még a gőzmozdorty- (61, az úthengertől, az első gépkocsiktól. Megbokrosodtak, felborították a kocsit, összetaposták az utast, veszélyeztették a járókelőket. A megvadult ló a város utcáin — rémes látvány volt... Először az ismerős, éles sípszó jutott el hozzám az úthengertől, mely éppen a Bazár- és a Francia bulvár kereszteződéséhez érve, csattogva-csö- römpölve görgette széles és hosszú hengerét az utca teljes szélességében. egyenlő rétegekben szétterített murván. A csörömpölésbe-pöfogésbe hirtelen meghatározhatatlanul félelmetes hangok vegyültek: fülszaggató, keserves lónyerítés, rohanó emberek kiáltozó- sa, járdának ütköző kocsi széttört csat- tanása, tomboló, ágaskodó-visszahul- tó paták szaggatott csapódása. Az elfehérült arcú, szélfútta _ szok- nyájú mama és a rémült szemű szakácsnő után kiszaladtam a bádoggal vont erkélyre, amely egészen alacsonyan függött az utca fölött, ahol valami szörnyűség történt Sapkáját a fejére szorítva, futva közelített egy rendőr. Két fehér köténye* férfi, fém számtáblával a mellén, Igyekezett megfékezni a megvadult lovakat Olyan kicsi voltam, hogy nem láttam az utcára a korlát fölött A mama és a szakácsnő között állva, szoknyájukat félrehúzva néztem le a rács szépen hajlított ábráin át s a látvány egy életre megdermesztette a szívemet: ... a megvadult 16 vérben forgó, kancsal szemekkel vágtatott, maga után hurcolva-rángatva a tört kerekű kocsit, a bakról lezuhant, kantárszárba gabaíyodott fuvarost egy posztóköd mönös, összetört arcú muzsikot, kitört fogakkal, véráztatta rőt szakállal, vörös szalagot hagyva az úttesten, mintha egy széles mázolóecsetet húztak volna végig o burkolaton. A vér tiszta volt, mint az olajfesték, csillogott a napfényben és a fuvaros kantárszárba hurkolódott testét beerezték az akác csipkeárnyci, a szeme nyitva volt, de már mozdulatlan, tükör-csillogású... Akkor láttam először olyan embert, aki nem természetes halállal halt meg. Ma is előttem van a kantárba pőíyálódott halott, kék vattakabátban elhurcolva az erkélyünk alatt, a szomszédos ház, majd a sarki raktár előtt, mely körül az utcán faszénnel telt zsákok sorakoztak. A halott fuvaros képe különös erővel tört az emlékezetembe a román fronton, 1917-ben, a Kárpátok előhegységében egy völgyön átkelve, hajnalban, a harc kezdetén. Nedves hűvösség ölelt ót, az első vonalat már teljes hosszában dörgés borította, az alacsony hegyek karéja mögött lángoltak az ellenséges tüzérség torko- krttüzei, a front fölött oda-vissza húztak a repülőgépek — a németeké és • mi bombázóink, felderítőink. Arra törekedtünk, hogy minél gyorsabban elérjük a kiindulási pontot, fagyökereken, bokrosokon át botladoztunk-tör- tünk előre és hirtelen észrevettem a katonák furcsa, mozdulatlan csoportját — ki ült, ki feküdt a friss földtölcsér körül. Bizonnyal ugyanazon céllal mentek előttünk, mint mi, mígnem a völgyben közéjük vágódott a német lövedék. ... úgy maradtak azon a helyen természetes vagy természetellenes helyzetbe merevedve, mint a köpenybe öltöztetett, nyugodt, békés viaszbabók, s csupán az átlyuggatott, fekete-foltos köpenyek árulkodtak arról, hogy itt a pillanat tragédiája játszódott le. Különösen egy idősebb katona maradt az emlékezetemben - új köpenyét tekintve valószínűleg népfölkeló volt - a feje, mintha vörös sárgolyóvá változott volna, amit vörhenyes szakáll- maradék díszített, s a piros szín árnyalatai játszottak rajta, mint a festék mintái. Mellette rendszerető kézzel lefektetve nyugodott a szilánkmarta oldalzsák. S abban a pillanatban, mint egy vászon, szemem elé kerekedett távoli gyermekkoromból a Bazár utcai kép, a rőtszakállú fuvaros kantárba fonódott figurája, amint mago után vonszolva alattunk vágtatott tova a megvadult állat bandzsán, minden irányba dobálva a szinte csak rajzban érzékeltethetően eszelős tekintetét az üldözők kiáltozása, az általános rémület a rendőrök füttyögetései, s a nyugodtan dolgozó masina mindettől különváló sajátos zaja közepette. OBERON VARÁZSKOR JE Akkor még járták a piacokat és a heti vásárokat szőttes lenvászonba burkolt kosarukkal az olcsó és szerény kiadású dalosfüzeteket könyvecskéket árusító, úgynevezett vándorkereskedők. Alighogy a saját erőmből megtanultam olvasni, apai nagyanyám vett nekem • piád vándorkereskedőnél két egykopejkás könyvecskét vagyis „ponyvát". ... azt hiszem, szegény öreg el sem tudta képzelni, hogy a városban könyvesbolt is van ... Az egyik könyv valahogy teljesen az emlékezetem perifériájára szorult mintha nem is lett volna, pedig tudom, hogy volt, sőt azt is. hogy szép színes ábra díszítette a fedelét A másik könyv címe ez volt: „Oberon varázskürtje" - fényes színekkel nyomott ragadós borítója valamiféle királyt, vagy lovagot, talán egy varázslót ábrázolt egy gazdagon felcicomázott ló hátán, mesebeli erdő közepén: A lovas arany láncon függő, csavart vadászkürtöt emelt gesztenye-szakállába rejtőző ajkához, s én hallom véltem a szétguruló rézhangot, mely akkor nemcsak a rajzolt páfrány- és gyöngyvirágerdőt töltötte be csodálatos muzsikával, hanem a mi Bazár utcánkat is. Később apránként a betűkből szó- tagokat majd szavakat formálva elolvastam a könyvet de a tartalma meg sem közelítette a borító ábrájának a hatását Ma már nem is emlékezem a rossz papírra nyomott szürke betűs szövegre, de egész életemre emlékül maradt a cím: „Oberon varázskürtje". És a fényes kép a borítólapon egyszerre a művészetet testesítette meg bennem, amiről még fogalmaim se voltak. S nem kisebb erővel csapódott ehhez a birtoklás érzése: hiszen e könyvecske már hozzám tartozott saját tulajdonom lett s elrejtettem a vánkosom alá, álmomban is érezve a nyomdatermék szagát, a kis, falusi öregasi- szony, apai nagyanyára környezetének áporodott régies, gyapjúillatával keveredve, aki maga sem tudva hogyan és miért nekem ajándékozta e szavakat: „Oberon varázskürtje". ... lehet, hogy ébredezett bennem a költő. SZÉTTÖRT ELET? Most felidézve a mesebelien távoli időt - valamely okból így él bennem- világosan látok minden részletet: a fa hatalmas koronáját vibráló levelek tömegét, mely úgy függött felettem, mint a felhő, remegve-úszva a száraz sztyeppéi szélben, több rétegű, élő árnyékot vetve körém oz égető és kápráztató déli nap sugárözönében, amely inkább fehérnek vagy talán porosnak tűnt s csípős fájdalmat dobott a szembe, ezüstösen csillogtatva a Bug zavaros vizét, de még a zöld hínárral lepett agg malomkereket is, amely az örökösen csorduló fehér víz- sugárban lustán hanyatlott a rémisztő, sötét, majdnem fekete varázsörvénybe. ... mindez egy meghatározott része volt oz egykori orosz birodalomnak, a sztyeppes dél, Novorosszijszk, amely már a Krímmel, a Fekete-tengerrel, BesszaráblávaL Akkerman városával ölelkezik, ahonnan — úgy tűnt nekem- mint a nyitott sütőkemencéből, árad az izzó török levegő. ... Valahol Itt a közelben volt Nyi- kolajev város, Trihati falu — az állomás, ahonnan Ideérkeztünk — és oz a kikötő, ahonnan némi idő múlva hajóra szállván, haza kellett térnünk Odesszába. Az idő széttörte az emlékeimet, mint a márvány sírtáblát, megfosztotta őkel kapcsolatuktól és sorrendiségüktől, ám megőrizte az elpusztíthatatlan részleteket, mint az aranyozott betűk a hajdani ember nevét... A széttört élet hasonmása. A nem morálisan, hanem fizikailag „darabokra" törté, a megsemmisítés és teremtés örökkön működő törvénye szerint Ogylehet ez leginkább a bizánd mozaikhoz hasonlatos, amit sok esztendővel később láttam Kijevben és Konstantinápolyban, ahol az emberek, a tárgyak, az angyalok, a szentek és a teljes aranybamán csillogó háttér, melyen ábrázolták őket — mindez mesterien kirakott kockák keretét képezi, foglalatát a különös, üvegszerű tömegnek, a legkülönbözőbb színhatásoknak, lazurkőnek, kárminnak, cukorfe- hór márványnak, fényeszöld rézkarbonátnak, krómnak és sok egyébnek ,,. ... Lehet hogy az apróra tört kockák. fényteli mozaikkövek hasonlóságából állt össze az életem nehéz, sokszínű táblája is minden festői részletével, előbb szines, üvegszerű kockákká alakítva, majd fegyelmezett képbe egyesítve az időtörte, formája vesztett részecskéket hogy újra egyetlenné, gyönyörű egésszé váljék... ... Lehet: Széttört élet? Mozaik? Dér hrán fordítása Víg István rajza — Mit csinálsz, no! - mérgütt meg Mitrofan nagyapó. — Lukas a kezed, vagy mi? Veszed fel! Mitrofan nagyapó megfenyegeti az ujjával az unokáját. De az unoka, a kétéves Olezsek még egészen cseppecske. Ott ül nagyapával az asztalnál és zsemlét eszik. És persze elmorzsolja. A morzsák a földre hullanak, de a gyerek nem érti, mit akarnak tőle. — Nem szabad a kenyérkét a földre ejteni! — mondja a nagyapó és ösz- szevonja a szemöldökét. — Vedd fel! Nem, Olezsek nem érti. Akkor nagyapa megfogja a kezét és nagyokat nyögve — fáj a háta az öregnek — a gyerekkel együtt lehajol a földre és ráparancsol, hogy szedje össze a morzsákat A másik szobából Idelát Anna, Oleg édesanyja. — Mit csinál, apa? — szól ki. — Van kedve hajlongani! Még majd jobban megfájdul a háta. Nagyapa tanítja az unokáját, hogy kell összeszedni a kenyérmorzsákat Konsztantyin Ovecskin: A KENYÉR Amikor kiegyenesedik, csak akkor válaszol Annának: — A kenyérke előtt meg is kell hajolni. Most kell o gyereket tanítani, kiskorában, hogy mindig emlékezzen rá. f Mitrofon nagyapó mór nagyon öreg. Tavaly múlt nyolcvan éves. A mezőn már nem veszik hasznát De az unokákkal még elvesződik. Ez már a hetedik, a legkisebb lányáé. Jó kis gyerek, csak a neve nem tetszik nagyapónak. Oleg — micsoda név. Matvej, Jegor, Sztyepan — ezek igen, ezek ne-' vek. De a fiatalók kitartottak. Oleg es kész. Mitrofan nagyapának eszébe jutott, hogy a húszas években a partizáncsapatban volt egy városi fiú, oz is Oleg volt De talán mégse Oleg, inkább Leonyid. No mindegy. Nem számít Csak egészséges legyen a gyerek. Nagyapó most azért szidja az unokáját, hogy elszórja a kezéből a kenyeret:- Ej, Oleg. Olezsek! Nem érted te még, mi az a kenyéri Megint eszébe jutnak a régmúlt idők. A kis partizánosztag — mindösz- sze tizenöt ember — derakosán harcolt a fehérekkel és végül beszorult az erdőbe. Aztán a fehérek körülzárták őket nem volt hová menniük. És éppen március volt, amikor nem lehetett találni az erdőben semmi ehetőt. Mitrofan Drozdov a két legelszántabb gyereket elküldte a közeli faluba valami éjeimet szerezni. Teltek- múltak a napok, semmi. A tizenkettedik nap estefelé megérkezett Sztyop- ka Okolotov, alig vonszolta magát A lábán sebesült meg. — Ivánt, a társamat megölték — lihegte cserepes szájjal. — Az élelem az ő zsákjában maradt... - Aztán kihúzott az ingéből egy kenyérvéget és átadta a parancsnoknak: — Ennyi az egész,.. Mitrofan .reszkető kézzel kezdte darabolni a kenyeret A torkát fojtogatta valami. Mindenkinek vágott egy szeletkét Alig hallhatóan mondta: — Tegyétek el. Sötétedéskor elindulunk. Észak felől kerüljük meg a fehéreket Sztyopka azt mondja, arra Levesebben vannak. Mitrofan nagyapa gyöngéden néz az unokájára, ölbe veszi, megsimogatja a fejét Egész életét a mezőn töltötte. Ott roppant meg a háta is. — A kenyérke, nézz csak ide, itt kezdődik a küszöbnél. Ügy is van. Mindjárt meilettük egészen az ég aljáig éretten zizeg, hullámzik a búzatenger. Mitrofan nagyapó odaviszi unokáját. Letép egy kalászt, szétmorzsoljo a tenyerében. Sűrű szakálla lengedez, öregségtől elhomályosult szeme fiatalosan felragyog. A tenyeréről a szájába szórja a búzaszemeket lassan, elvezettel megrágja és néz az unokájára; Olezsek ugyanazt szeretné csinálni, amit nagyapa. Ö is tép egy kalászt, szeretné szétmorzsolni a tenyerében, de nem sikerül. — Nem baj, majd megtanulod — mosolyog Mitrofan nagyapó. — Fontos. hogy a kalászt már tudod tartani. Már megérted, hogy ami a tenyereden van, az a kenyér. Vlagyimir Cibin: Hózápor Ahol a szarvasagancsok cári koronák, □hol elsistereg a hó, amikor az izzó szántalp belevág, és a megolvadt hóban szélviharok csukafarka csobban — kicsiny koromban ott a förgeteg-anyácska ringatott, medve volt másik anyám, szelíd nyálát csurgatta rám, fölöttem a kékség körhinta-szédületében ezüst-tobozok: csillagok csüggtek az égen, és éjjel olyan fagyok ropogtak, hogy jégcsapokból nagy harcsabajsza nőtt a holdnak. Arasznyi koromban télen fürdettek patak jegébe vágott pipáié lékben, életre vert a nyírfaseprű, aztán a gőz! — Ettől, kölyök, ha megélsz, nagyra nőszl Ha nagyra nősz, a fagy pőrén se bír veled, a nyírfaseprő vágtára fogja véredetl — Muromec lesz belölel S a hátam csattogott Az ablaktábla résén unatkozó kis téli csillagok, és szúrós fehér prémbe bújt a hold, a szél-csiszolt havon kékhasú förgeteg loholt Erdöszéli fürdőházak füstje göndörül, porhavat csap fel a szél szántalpak mögül, szántalpak csikorognak, kasban lányok zsinatainak, ágaskodnak, hegyre érnek, fehér csillagokat tépnek. Megégetik ujjúkat, juj) — fujdogátjók, csillagtépő kezüket nekem szánják. Szibériai származásé mnnlH MRtft. Rab Zsuzsa fordítása Szujunbáj Eraílev: Még egyszer A mezőket, hol lövészárkot ástunk, az utakat hol vízzel telt a r»g, A dünákat Kelet-, Dél-Eurápa s Oroszország síkjai között, a nagy és kis folyókat a Dnyepr és a Sztri fényvölgyeit hol sík és táv a láthatárra dőlve a horizonttól felénk közelit barátaimat, üvegszép-szemekkel az öröklét háromszögébe zárva látnom kell, látnom, még az egyszer, szívemmel ismét megérinteni, emlékül újra valamit kiásni, látni, morzsolni, és megérteni I Ott mentünk egyszer feladatra — az ég ezer darabra csattant s mert irgalmas volt az az akna, vér és sár közt én megmaradtam. Maradtam^ én, de e pokolban a kis noteszom elveszett, benne a versek kusza sorban, egyszóval: sorsok, emberek. Azóta rám törnek az esték, a próba kínja testemen: sikerülne e füzetecskét meglelni ott? Igen, vagy nem? (Kirgiz költő) Fordította: Havas Ervin Platon Voronyko: Riaszt engem Riaszt engem a lakások magánya, hol a redőny a fényt karóba vonja... Riadó-jellel telkemet bejárja Garcia Lorca sorsa. A vers — csillagkép. Repülés az égi mezőkön, a néma sírok fölött, a Fallange míg üvöltve összetépi a dal vásznát, a selymes örömöt» Addig a száj a harci kürtöt fújja, az éji őrjáraton menni kelt mig le nem számolunk tisztítva(sújtva a szmog fojtó, barna füstjeivel I Utána majd — a szobákban ha a fényt már (kioltják — elsiratom szegény Garcia Lorcát (Ukrán költő) Fordította: Havas Ervin *
