Dunántúli Napló, 1972. november (29. évfolyam, 258-282. szám)

1972-11-26 / 279. szám

Tanulmányúton Jugoszláviában A két írószövetség közötti csereakció keretében Rab Zsuzsa és Thiery Árpád társaságában, magyar íróküldöttség tagjaként a napokban érkezett vissza kéthetes jugoszláviai tanulmányúiról Tüskés Tibor író. Költőkkel, írókkal és a mai magyar irodalommal találkozott — a szövetségi köztársaság olyan terü­letén is, ahol nem is sejtenénk. — A Jugoszláv írószövetség kétéven­te más-más fővárosba helyezi központ­ját Ezidőtájt Skopjéban székel. E gyö­nyörű város és Macedónia látványán túl a legfontosabb: ez a nemzetiség pergő, eleven életet jelez az irodal­mában is. Ez a nemzetiség most talál­ja és teremti meg a maga európai igényű kultúráját Különös meglepeté­sünkre magyar vonatkozású könyvet adtak a kezünkbe: Pascal Gilevszky fordításában egy modern magyar köl­tőket bemutató antológiát Ez a ro­konszenves fiatal költő — kicsi a vi­lági — Pécsett tanult meg magyarul. Egyébként görögországi születésű, szülei a görög szabadságharc után emigráltak Magyarországra, 1948 tájt. ö maga Székesfehérvárott érettségi­zett sokat jár Franciaországban, vé­gül is Macedóniában telepedett le. Victor Hugo fordítója. — Volt-e a tanulmányútnak vafanrf- Sycn sajátos célja?- Tanulmónyutam célja Zágrábba« találkozott a konkrét lehetőségekkel. Ugyanis, amiről még nem szóltam: Zrínyi Miklósról, a költőről könyvet ír­tam a Móra Kiadónak. Esszékötet ez: pályakép a költő Zrínyiről. Zágrábban további fotó- és egyéb kiegészítő do­kumentumanyagot gyűjtöttem. Olyan fotóanyagot, amely e kötetben jelenik meg először, pl. az eszéki hadihíd ko­rabeli metszete; Róma képei, amikor Zrínyi ott járt; Csáktornya stb. Bejár­tam a dalmát tengerparti helyeket is, «hol Zrínyi hajói állomásoztak, s ahol a család egykorú várai álltak és ter­mészetesen Zágráb történelmi helyeit fc.- Hogyan fogadták Zágrábba« a Zrínyi-kötet gondolatát? — Azt a koncepciót, ahogyan én szeretném ábrázolni o költő Zrínyit, rokonszenvesnek, újnak találták. Esze­rint Zrínyi kora legműveltebb rene­szánsz embere volt A körülmények tették katonává, de alakja távol áll mindentől, omí a kor zsoldosvezéreire emlékeztetne. Zrínyi európai igénnyel elsősorban egy míves-szép tárgy, a vár mérhető műveit ember, akinek a kord — kastély, építészeti mű, akinek mesz- sze híres fegyvergyűjteménye van és 300 kötetes könyvtára, benne Balassi magyarul, csakúgy, mint a kor leg­fontosabb irodalmi-történeti értékei. (Ez a szám — 300 kötet, ma nem je­lentős. De okkor felölelhette az egész európai kultúrát.) Zrínyi Olaszhonból horatott kertjébe virágmagvakat; sze­rencsésen összeegyeztette magában a politikussal és hadvezérrel a költői, kora legjelentősebb írói közt említ­hetjük. — S még egy vonatkozásban jelen­tős Zrínyi alakja, életműve: Miklóst — tehát magyar nyelvű műveit — testvé­re, Péter fordította le horvátra. Ez a kiadás Velencében jelent meg elősző'. Egy családon belül, két nemzet talál­kozásában a mai olvasó a népek testvériesülésére lelhet példát. íme, itt Pályakép Zrínyiről ennek a korszerű gondolatnak a va­lósága egy családban — és a Duna- medencében —, a XVII. század dere­kán! A kötet eszmei alapját örömmel fogadták Zágrábban, készséget mu­tatva, hogy megjelenése után lefor­dítják. Annál is inkább, mivel nagyobb Zrínyi-életrajzunk nincs még. És hát egy szerzőnek lehet-e kedvesebb fo­gadtatás külföldön?... — Milyen tapasztalatokat szerzett a szerbiai magyar írók között? — A harmadik fontosabb állomásom a Szerb Köztársaságon belül a Vaj­daság autonóm területe volt, az itteni külön vajdasági írószövetség. Nagyon megkapó Újvidék eleven, pezsgő ma­gyar irodalmi élete. Az utóbbi évek­ben, évtizedben már sokat tettünk általában a határon túli magyar iro­dalom megismertetéséért De ez is kevés. Még szervesebben bele keli épülniük ezeknek oz értékeknek iro­dalmunk egészébe. Ht, Újvidéken döb­bentem rá kétszeresen is arra, hogy egy irodalomnak a határai csak a nyelv határai lehetnek. S ennek a va­lóságáért kell még sokat, cselekvőén tennünk. Ottani találkozásaimat a ma­gyar írókkal abban összegezhetem, hogy nagyon széleskörűen ismerik a mi itthoni magyar irodalmunkat A kettő kapcsolatát igen találó iróniá­val jellemezték, mondván* a szórvány vidékeken élő kisebbségi magyarok irodalma körülbelül úgy viszonyul az egyetemes magyar irodalomhoz aho­gyan a vidéki (pl. dunántúli) iroda­lom a Pest-központú irodalomhoz... — Visszatérve új kötetéhez: hogyan született a gondolat hogy a költő- Zrínyi alakját pályaképét megrajzol­ja. és a vele, az ő .társaságában" töltött hónapok alatt milyen embernek ismerte meg Zrínyit? Milyen vott ott­hon, a környezetében, és pL milyen nyelven vagy nyelveken szeretett be­szélni? — Maga « gondolat az elhatáro­zás — odósságtöríesztés. Egy tartozá­som története ez a könyv. Nagykani­zsai diák koromba« kirándultunk o közeli romokhoz, hol .Kanizsa várát vítta" a hadvezér. Van itt egy nagyon öreg hársfa, amely a hit szerint még látta a költőt Ennek a suhogását hal­lottam, amikor ezt a könyvet irtom .,. — A kötet a Móra Kiadó Jgy éH.. ."-sorozatában jelenik meg jö­vőre. Igényes, alapos feladat Zrínyi­ről - emberi orcát felvillantva hiteles képet és valami újat adni. Én ebben o legszemélyesebb forráshoz, a leve­lezéséhez nyúltam. Hallatlanul széles SYMBOLUM tLLÜSTRTSSIMI DOMINI COHITIS /Nicolai Zrínyi: Vnw me hmfimi Uctfii. Titter & itttrtm »ß prt Pstrié nrt körű anyag ezl Zrínyi nyolc nyelven levelezett a legkülönbözőbb helyekre, szerencsésen mindez ma már magyar kiadásban is hozzáférhető. Sok érde­kességre sikerült rábukkannom a le­velek sorai között. Például: hogyan befolyásolja az időjárás a hadvise­lést. Az időjárás két legfontosabb ele­me ebben az időben a hold és oz eső. Ha jön a telihold, sietteti az ak­ciót Zrínyi. Áradáskor nincs veszély. Ha nagy a víz, nem tud átjönni a tö­rök. Ám, ha befagy a Dráva, olyankor „vigyázásban köll lenni...” Sok sze­mélyes dolgára és a végek életére utalnak a levelek. Nyelvismerete a költő zsenialitását jelzi. Apját-anyját 6 éves korában elveszti: Grácban, Bécsben nevelkedik, ahol latin a ta­nulás nyelve. Csodálatos erejű, szép, szemléletes magyar nyelvének alapját nevelőanyjától, Poppel Évától nyer­hette Zrínyi. S az ő tehetségén fel­magasodva ez a nyelv olyan iroda­lomra képes, amely ma is megkaDÓ esztétikai élmény forrása. De prózájá­ban is: a „kormosén kell a dolgokhoz nyúlni", vagy a „már kolompoz ajtaja előtt a halál..." képszerűsége okkal késztet gyönyörködésre. Leveleiből ki­derül: közei állt a várbeli népesség­hez, és valakitől — 85—90 éves szem­tanútól — részletesen hallhatott déd­apja szigetvári hősiességéről. De ami a legfontosabb benne: kora igen mű­velt embereként a XVII. századi ma­gyar utó-reneszánsz jellegzetes alak­ja volt. Ezekkel a vonásokkal és ab­ban a miliőben kell öt értékelnünk, nem a „zsoldosvezér” pózában ., fl. E. Aki belép a Technika Háza nagy­termében rendezett kiállításra, az nyomban rájön, hogy valóban egy mű­hely az, amivel itt találkozik. Ügy is mondhatnánk: egy műhelybe jött el látogatóba. Mindössze annyi történt, hogy a műhelyben dolgozók számítot­tak a látogatóra, szép rendet terem­tettek, és a tárgyakat, amelyeket már elkészítettek és amelyeken még dol­goznak, takaroson sorba állították. Hadd nézzen körül a látogató, ítélje meg maga a munkát, ami itt folyik, bíráljon vagy töprengjen, őrüljön vagy ellenkezzék, joga van hozzá. * A műhelyben folyó tevékenység ép­pen olyan, mint a többi emberi tevé­kenység: célja valamiféle szükségletek kielégítése. Ha a pék rossz kenyeret süt, a pék rosszul végezte el a dolgát, tehát a péket szidni az embereknek joguk van. Am a jó és rossz kenyérről pontosan kialakult, generációkon ót csiszolódott, kollektív képük van az embereknek, s noha az ízlések külön­bözősége itt is kimutatható, a különb­ségeknek határt szab az a tény, hogy a kenyér nagyonis meghatározott funkciót tölt be. Mindenki tudja, hogy a kenyér evésre való. Ha ehetetlen, akkor rossz. De vajon mire való a kép­zőművészet? Gyönyörködtetésre — mondanánk azonnal, mert bár tagad­juk, mindenről, még erről is vannak magunkkal hozott előképeink, kényel­mes megoldást jelentő előítéleteink. Ezekkel roppant nehéz megbirkózni. Többek közt éppen azért, mert tagad­juk a létezésüket, szeretjük azt hinni, hogy gondolkodásunk eredeti, véle­ményeink csakis a magunkéi, ítélete­inket „minden befolyástól mentesen” hozzuk. Azok számára, akik nem tudnak ugyan elmélyedni ezekben a kérdések­ben, nem érnek rá a képzőművészet feladatán és hasonló kérdéseken töp­rengeni, de érdeklődésük nyílt és sa­ját szűkebb területükön kívül is ter­jed, s akik gyanítják, hogy a művé­szetek célja nem csupán a gyönyör­ködtetés — azok számára ez a kiál­lítás valódi segítséget jelent, az eliga­zodás egyik lehetőségét. Megmutatja mindenekelőtt éppen ezt a műhely-jelleget, a tevékenység­re enged bepillantani, tényszerűen közli, hogy a képző- (vagy ipar-) mű­vészet berkeiben sem a ráolvasás, a tetszetős abrakadabra vagy a menny­ből alászálló ihlet uralkodik, hanem a munka. Igaz, ez itt mindenekelőtt szellemi tevékenység, a jelenségek alapos vizsgálata, elemzés, kutatás, kapcsolatok keresése, a szakma sző­kébb törvényeinek ismeretében a ke­retek feszegetése. De ez a munka a szó köznapi értelmében vett műhely­béli munkákkal annyiban rokon, hogy itt is többen dolgoznak együtt, a mun­kát elosztják, megbeszélik, megvitat­ják, egymás tevékenységét megkriti­zálják vagy ha arra érdemes, dicsé­rik. Fárasztó és szívós tevékenység megannyi jelét olvashatjuk le a falak­ról1 zománc-képeket, amelyeket a gyárban készítettek, fotókat és fotó­sorozatokat, amelyeket kint a termé­szetben csináltak, műanyag-szobrokat, amelyeket ugyancsak gyárban kellet, megformázni, de még olyasmit is, mint a formázott vászonból készült plasztikák, amelyeknek nyílván külön Víg István rajza Jegyzetek a Pécsi Műhely kiállításáról „trükkje" van. Egyszóval egyrészt a sokféle anyaggal való bensőséges kapcsolat mutatja, hogy igen sok itt a befektetett munka. Másrészt a je­lenségek több oldalról megközelített, körbejárt, kitartó vizsgálata jelzi, hogy a munka e területen is ugyanazt kö­veteli, mint másutt: az elmélyedést, a türelmet, az alaposságot, szemben mindenfajta „lekenéssel”. Lehetne szólni arról is, hogy a műhely jelleg, az „alkotóműhely” fogalmának meg­valósítása milyen lényeges és hogy je­lentkezik a Pécsi Műhely példájában, de ezúttal másról szeretnék beszélni. Hogy egy műhely nyitotta itt ki ajtaját az érdeklődők előtt, hogy ez minde­nekelőtt a munka szemmellátha'ó eredményeivel vonz — ez is annak az összképnek egyik fontos összetevője, amit első pillanatban kapásból így je­löltem magamnak: semmi nagyképű­ség. * Semmi nagyképűség, mert kézzel ír­ták föl a neveket, mert a képeket le­tették a földre vagy kettesével össze­szerelve a földre állították, mert a fo­tók olyanok, amilyenek, a tartalmuk o lényeg, nem a tálalás, mert ezüst- papírtól kezdve mindenféle anyag el­fér itt egymás mellett... Semmi nagy­képűség, mert mindössze annyi tör­tént, hogy kinyitották a mühelyajtót, jöjjön be, akit érdekel. Semmi nagy­képűség, mert nem végleges, művé­szettörténeti jelentőségű, nagy művek állnak itt szemtől szembe a látogató­val, hanem kísérletek, próbálkozások, becsületes kutatómunka eredményei (szépnek, szellemesnek szánt művek is, persze). A nem-nagyképű kiállítás pedig hi­hetetlen felüdülést jelent. Hiszem, hogy az egyik ok, ami elriasztja az emberek tömegeit a tárlatok látoga­tásától, éppen az a különleges, arisz­tokratikus bűvölet, ami szigorú terem­őrök átható pillantásától, csikorgó parkettből, ünnepélyes csendből, ámu- ló sznobokból és véglegesként, örök­érvényűként, megbonthatatlanként tá­lalt művek fenséges rendjéből tevődik össze. Ez a valami - ez a nagyképű­ség — úgy tereli, űzi végig az embert képtől képig, szobortól szoborig, mintha a „gyönyörködtető képzőművé­szét” élvezete kínos kötelesség lenne. Pedig nem az. A művészet nem fényes istenség, hogy a halandó megvakul, ha rátekint. És a művészettel való ta­lálkozásnak nem kell semmiféle eti­kett szerint történnie. És a képzőművészet ráadásul meg­annyi ajtót nyit a világra, mintha ma­ga is tiltakozna az arisztokratikus el­különülés ellen. Sok egyéb, névvel el­látva vagy anélkül végzett kísérlet fo­lyik szerte a világban, s a pécsiek pró­bálkozásai bizonyára számos ponton találkoznak is ezekkel. Ez azonban nem érdekes, az érdekes az, hogy ezek a munkák a képzőművészet ön­újító erőfeszítései mellett a képzőmű­vészet demokratikus átalakulását és környezetünk vizuális megújulását is célozzák. Miről van szó? Az embert körülvevő mesterséges világ esztétiká­járól. a jövő épületeiről, a formák és jelek tömegéről, amelyek egyre soka­sodnak körülöttünk, akár akarjuk, akár nem. A generálisan változó vi­lágban, ahol maholnap mestersége­sen előállítható az élet, s ahol a tár­sadalmi változások soha nem sejtett méreteket öltöttek, minden tevékeny­ség átalakul kissé, s legalábbis felül kell, hogy vizsgálja helyét ebben a világban. És persze a jövő szempont­jából. Hogy mindez mit jelent a kép­zőművészét esetében, teljes egészé­ben senki se tudja. * Hogy visszakanyarodjunk a kiállítás­hoz, ezek a jelenségek legkönnyebben talán ott érhetők tetten, ahol a mes­terséges forma és a természeti táj vi­szonyát vizsgálják a kiállítók. A dom­bok és szántóföldek között felbukkanó geometrikus forma, a homokbányába bevitt papírcsík meglepő hatása egye­lőre csak kísérlet és csak érdekes. De amint egyre jobban alakítjuk a kör- nyezetet, jelek — például útjelző tájo­lók, közlekedési táblák — millióit helyezzük el a tájban, fel akarjuk valamire hívni o figyelmet, vagy ki akarjuk emelni egy vidék ter­mészetes szépségét — az ilyen tanul­mányoknak igen nagy jelentősége le­het Másik példa: egy sor műanyag gömb, színekben, átlátszóságban kü- lönbözők, egyik kristályszerű, másik fe­lerészben az, harmadik akár egy gömbalakú doboz, középen kissé meg­nyitva. A műanyagok természetének kutatása (a debreceni műanyaggyár­ban), egyfelől tehát tanulmány. Ám a gömbök bármelyike, így, ahogy van, szebb, korszerűbb, megnyugtatóbb szobadísz lehetne az egyszeri porce- lónszobrocskáknál, keresett formájú vázáknál. Harmadik példa: a kettesé­vel összeszerelt zománctáblák úgy áll­nak a földön, hogy akár radiátort is rejthetnének. S voltaképp miért ne? Ki tudja, milyen igények merülnek még föl, hogy az utóbbi időben elszapo­rodott, szemetes konténereket „rejtő" betonmellvédeket említsük csak... * Látható, hogy két irányban halad­hatnak ezek a kísérletek: az új mű­vek alkotása és az alkalmazás lehe­tőségeinek feltárása felé. A kettő nem zárja ki egymást. Sőt, éppenhogy fel­tételezi. Csúf plakátok, ízléstelenül be­rendezett és kimázolt presszók, ügyet­len megoldások tömege jelzi a legkü­lönfélébb területeken, hogy a szakmá­ban járatlan emberek alakítják kör­nyezetünket. S az élettől végképp el­távolodott, begubózott, elszürkült fest­mények és más „alkotások” jelzik, hogy ha a „művész” csak művek al­kotásával foglalkozik, könnyen utat te­veszthet. A Pécsi Műhely munkájának egyik lényeges eleme ez a nyitottság, amely abban is megnyilvánul, hogy a különféle profilú alkotók átrándulhat- nak egymás területére is, s ezzel új nézőpontok, ötletek, új tudás birtoká­ba juthatnak. Láthatunk a kiállításon zománc-munkát, amelyet építész csi­nált, plasztikát, amelyet grafikus, fo­tót, amelyet festő. A műveket és a ne­veket szándékosan nem sorolom fel, ezzel is aláhúzva a legfontosabb él­ményt: egy műhelybe látogathattunk el, ahol fontos és szorgos munka fo­lyik, mindnyájunk számára kedvére, de legalábbis mindo"ó'unk kedvéért... Hallama Erzsébet

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents