Dunántúli Napló, 1972. november (29. évfolyam, 258-282. szám)

1972-11-26 / 279. szám

A palesztin gerillák Eltérő álláspontok, célok és harci módszerek A Monistische Blatte frankfurti kiadónál a napokban jelent meg Jakob Goldberg: A közel-keleti konfliktus című könyve. A szerző a könyvben áttekintést nyújt Iz­rael állam keletkezéséről, az arab államok fejlődéséről, az Izrael* ben élő arabok helyzetéről. Kivo­natot közlünk a könyv A palesz­tin gerillák című fejezetéből. A palesztin gerillák aktív har­cot vívnak a palesztin—arab nép önrendelkezési jogáért. Az arabok nemzeti felszabadító mozgalmának részét alkotják. A gerillák többségükben elűzött palesztinaiak, akik különböző osztályokhoz és eltérő ideoló­giai álláspontú szervezetekhez tartoznak. Megalakították a Nemzeti Tanácsot, annak köz­ponti bizottságát, azonkívül a mozgalom katonai főparancs­nokságát, amely a harcot ösz- szehangolja és amelynek haté­konyságát izraeli katonai veze­tők is több ízben elismerték. Az ellenálló csoportban még­sem volt meg az egység. Ez kedvező körülményeket terem­tett Husszein jordániai király azon kísérletei számára, hogy az Egyesült Államok anyagi tá­mogatásával likvidálja a geril­lák Jordániábán lévő egysége­it. A gerillák tömeges meggyil­kolásával megmutatta, hogy a gerilláktól, különösen forradal­már tendenciájú csoportjaiktól, jobban fél, mint Izraeltől, amely Jordánia legtermékenyebb ré­szeit megszállva tartja. 1968 novemberében az El Fa­tah nevű ellenállási szervezet, amelynek — mint legerősebb csoportnak — a1 vezetője egy­ben a Palesztinái Felszabadító Szervezet elnöke is, és amely a nemrég megalakított végrehaj­tó bizottságban a legerősebb befolyást gyakorolja, leleplezte, hoay Husszein és az izraeli kor­mány titkos tárgyalásokat foly­tat egymással. Az El Fatoh a „Fatah-Pam- phlets - Series of Revolutionary Lessons and Trials" (Fatah- Pamfletek — Forradalmi tanul­ságok és vizsgálatok sorozata) című írássorozatában határozta meg platformját és azt az arab népe» támogatására 1969 ja­nuárjában Kairóban megtartott második nemzetközi konferen­cián fejlesztette tovább. Az El Fatah elgondolása szerint a palesztin nép ellenállási harca forradalom, amely spontán fej­lődik, ha az elnyomott nép tu­datára ébred az elnyomásnak. Ehhez azonban „gyújtóra" van szükség, amelynek szerepét az El Fatah nézete szerint a szer­vezet egységeinek 1965 januári első kisebb akciói játszották. A forradalmat, ha ily módon elin­dult, irányítani es vezetni kell. és erre, mint „forradalmi él­csapat", az El Fatah érzi ma­gát hivatottnak. A fegyveres harc a szervezet szerint „az alapvető tényező a forradalom kiterjesztésében és folytatásá­ban". A gerillaharc célja az El Fa­tah felfogása szerint az agresz- szív Izraeli állam felszámolása, nem a zsidók kiirtása. Az új Palesztina „haladó, demokrati­kus viiági Palesztina lesz, amely­ben keresztények, mohamedá­nok és zsidók békésen gyako­rolják vallásukat, dolgoznak és azonos jogokat élveznek". Az El ro.ah kairói felhívása a kö­vetkező szavakkal zárult: „Népünk nem teszi le fegyve­rét addig, amíg Palesztina nem szabadult fel és nem kapta visz- sza jogait Nem ismerünk el semmiféle rendezést, amely ezt c jogunkat vitássá teszi, legyen az a Biztonsági Tanács határo­zata, vagy valamilyen más ja­vaslat, vagy bármilyen politikai rendezés, amely ezek alapján megszületik." Ez a felfogás, amely a Nem­zeti Tanácsnak ,,A palesztin for­radalom elvei” című, 1970. má­jus 6-i határozatában is tükrö­ződik, nem veszi figyelembe, hogy a katonai harcot feltétle­nül össze kell kötni a politikai harccal és nem felel meg az imperlalis'aellenes és a szocia­lista országok azon törekvésé­nek, hogy az E.NSZ Biztonsági ÖSSZEÁLLÍTOTTA: KASZON JÓZSEF VASÁRNAPI^ ■ ^ lEKLET Jasser Arafat, az El Fata vezetőjé Tanácsának 1967, november 22-i határozata alapján azt kö­veteli, hogy „az izraeli fegyve­res erők vonuljanak vissza a legutóbbi konfliktus során meg­szállt területekről" és „mondja­nak le minden háborús célról". A határozat ezenkívül azt kí­vánja, hogy „a menekült-prob­lémát igazságosan oldják meg”. Ez azonban csak az ENSZ 1948. évi határozata alapján történ­het: ha Izrael arra kényszerül, hogy visszavonja csapatait a megszállt területről, már ez is javítja a palesztin gerillák szá­mára a palesztin—arab nép ön­rendelkezési jogáért vívott harc feltételeit A palesztin gerillák további szervezetei közé tartozik a De­mokratikus Népfront Palesztina Felszabadításáért — FPDLP —, amely dokumentumaiban impe­rialistaellenes politikát képvisel és szóban a morxizmus-leniniz- mus hívének vallja magát A szervezet központi lapjá­nak, az AI Sararahnak (A Szik­ra) első számában 1969 június elején az FPDLP a következő­képpen határozta meg harcá­nak célját: „Célunk egy egye­sült demokratikus Palesztina megteremtése, egy tanácsköz­társaság, amelyben a palesz­tin—arab és palesztin—zsidó nép minden nemzeti osztályelnyo­más nélkül teljes nemzeti jogá­val rendelkezik. Ezt a célt szol­gálja az FPDLP mindennapi gyakorlati munkája”. A Demokratikus Népfront az El Fatahhal ellentétben, elismer egy palesztin-arab és egy pa­lesztin-zsidó népet, de a nem­zeti kérdésben nem vonja le a szükséges következtetéseket Azonkívül nem veszi kellő mér­tékben figyelembe a Felszaba- dítási Szervezet harcának ob­jektív körülményeit ha azonna­li követelményként hirdeti meg a „tanácsköztársaságot”: En­nek egyáltalában nincsenek meg az előfeltételei, sem Izrael zsidó lakossága körében, amely­re erős befolyást gyakorol a cionista ideológia, sem a pa­lesztin-arab lakosság körében. Az El-Szaika, amely az Arab Szocialista Baath Párt szíriai or­szágos vezetőségének irányítá­sa alatt áll, szintén imperialis­taellenes álláspontot foglal el. Ugyanez vonatkozik az iraki Arab Szocialista Baath Párt ve­zette Felszabadítási Frontra. Mindkét csoport számos akció­ban fejtette ki tevékenységét. A Népi Front Palesztina Fel­szabadításáért ultrabaloldali, nacionalista álláspontot foglal el. Vezetője: Georges-Habbas, aki felelősséget vállalt az 1970. évi látványos repülőgép-eltérí­tésekért és a közel-keleti konf­liktus megoldásának a „harma­dik világháborút” tartja, Mao Ce-tungra hivatkozik. Habbas csoportjának magatartása szol­gáltatott ürügyet Husszeinnek orra, hogy az egész Felszaba­dítási Szervezettel szemben fel­lépjen, annak ellenére, hoqy a szervezet az ultrabaloldaliak envéni terrorakcióitól, amelyek eltérítik a mozaalmat a szüksé- nss tömegharctól, világosan el­határolta maqát. A kommunisták egy sor fegy­veres ellenállási szervezetben harcolnak. 1970 tavaszán ala­kult meg oz El-Anszar, amely­ben a jordániai, a szíriai, a li­banoni, az iraki kommunista párt tagjai és pártonkívüliek harcolnak a megszálló csapa­tok ellen. A Felszabadítási Szer­vezet 1970-ben nem vette be az El-Anszar képviselőit a szerve­zet központi bizottságába és katonai főparancsnokságába. A Palesztinái Nemzeti Tanács 1971 márciusi ülése óta azon­ban az El-Anszar csoport, amely egyesítő erőként pozitív befo­lyást gyakorol a mozgalomra, mindkét szervben képviselve van. Az El-Anszar politikai nyilat­kozatában kijelenti, hogy „a fegyveres harc csak akkor ér­het el sikert, ha összekapcsoljuk a szabadság, a haladás és a szocializmus erőinek világmére­tű harcával”. Ezért „valamennyi ellenállási szervezet és a nem­zeti népmozgalom egysége a siker szükséges és alapvető fel­tétele". Az arab országok kommunista pártjai, valamint az Izraeli Kom­munista Párt támogatják a Pa­lesztinái Felszabadítási Szerve­zet igazságos harcát. Ugyan­akkor rámutatnak, hogy az el­lenállási szervezetekben le kell küzdeni egyes ultrabaloldali áramlatokat, amelyeknek alap­vető tendenciája abban jut ki­fejezésre, hogy igyekeznek a Palesztina-problémát a felsza­badító mozgalom fő erejével, a haladó kormányokkal szembe­állítani. Ezért szólítanak fel ezeknek az áramlatoknak a képviselői a palesztinai problé­ma egyetlen megoldásaként a fegyveres harcra, még akkor is, ha ez a haladó kormányok megdöntésére vezet. A Nemzeti Tanács tagjainak egy része azon a reális állás­ponton van, hogy a közel-keleti válságot az ENSZ határozatá­nak alapján kell megoldani, a tanács tagjainak többsége azon­ban sajnos még nem tette ma­gáévá ezt az álláspontot A Nemzeti Tanács 1971. feb­ruár—márciusi ülése azt a fel­adatot tűzte maga elé, hogy le­vonja a tanulságot a jordániai véres eseményekből és az el­lenállási szervezeteket egy ha­tékony politikai program alap­ján — a Dél-Vietnami Felsza­badítási Front mintájára — egységesen cselekvő imperia- listaellenes mozgalommá egye­sítse. (Volksstimme) Kissinger, a szürke eminenciás Ügyessége csodálatot keltett... Még soha nem befolyásolta az amerikai külpolitikát egy ember annyira, mint dr. Henry Kissinger, elnöki tanácsadó, aki nem tagja a kabinetnek s nem is választották. Eredeti nevén Heinz Alfred Kissinger, 1923-ban született egy leányiskolái zsidó tanár fiaként. Fiatal éveit a Weimari Köztársaság és a Harmadik Bi­rodalom idején a bajorországi Fürthben töltötte. Apját elbo­csátották állásából, s neki is fel kellett cserélnie a gimná­ziumot egy tiszta zsidó iskolá­val. 15 éves volt, amikor a családnak sikerült az országból kimenekülnie, Londonon át New Yorkba mentek, ahol megélhe­tési lehetőséget kerestek és ta­láltak. Henry hamarosan talált pártfogókat, akik tehetségét fel­ismerve segítették előrehaladá­sában. Közülük rá a legna­gyobb hatása a német dr. Fritz Kraemernek volt, akit a hadseregben , ismert meg. Kis­singer egyszerű lövész volt, Kraemer pedig hadnagy, civil­ben ügyvéd. A háború utáni Németországban ő segítette Kissingert munkához: Krefeld város vezetését kellett újjászer­veznie. Ugyancsak Kraemer volt az, aki az időközben őr-, mesterré előléptetett Kissingert a hadsereg titkosszolgálati is­kolájára küldte. Ott feljebbva­lói annyira meg voltak vele elé­gedve, hogy leszerelése után is ott tartották, évi 10 000 dol­láros fizetéssel. Az iskolán jogi tanácsokat adott a háború utáni nácítlanítás kérdéseiben. Ismét Kraemer lép előtérbe. Meggyőzte Kissingert, hogy ide­je az egyetemi tanulmányoknak szentelnie magát, mire ő be­Bizalmas tárgyalása főnőkével, Nixonnat iratkozott a Harvard Egyetemre — azon kevesek egyikére, ame­lyek hajlandók voltak őt fel­venni. Sokat köszönhet a Har- vardnak. Sok mindent megtaní­tottak ott neki — csak egyet nem, — a bostoni kiejtést. Beszédén ma is érződik a né­met anyanyelv. Az egyetemen docensként működött tovább. Lassanként hírnevet szerzett magának mint külügyi és stra­Kissinger a kisiskolás és amikor az amerikai hadseregben lövész volt. A sikertelen merénylet ingisba hozta a trónt? Marokkói pilóták és a légierő tisztjei fi. Hasszán itélőszéke efőtt If. Hasszán orra a kérdésre, hogy vajon most saját kezében fogja-e összpontosítani a Heteimet, így vála­szolt: „A hatalom nem fog az én kezem­ben összpontosulni, mert ez alkot­mány csak bizonyos hatásköröket biz­tosit számomra. Az alkotmány kimond­ja, hogy a népszavazással elfogadott alkotmány kihirdetése és a parlament felállítása közötti időszakban a par­lamentet megillető jogokat az ál­lamfő gyakorolja. Az a helyzet, hogy ebben az átmeneti időszakban én gyakorlom e hatásköröket. Attól a pillanattól kezdve, hogy a parlament összeül, átadom neki hatásköreit.” „Tekintettel arra, hogy a minisz­terelnöknek és a kormánynak is meg­vannak a maguk hatáskörei, én azo­kat fogom megtartani, amelyek az én felelősségemből következnek. De bizonyos, hogy a legnagyobb hata­lom az emberekre gyakorolható be­folyás.” — Tehát választások lesznek, de ez esetben megemlíthető ez ellenzék szerepe, vagy inkább annak hiánya. Ügy tűnik, hogy az ellenzék jelenleg nem hajlandó belebocsátkozni a vá­lasztási játszmába. „Mindent megteszek, hogy bele­vonjam őket ebbe a játszmába. Még árra is kész vagyok, hogy a válasz­tások előtt egy-két hónappal az el­lenzék pártjai, megfigyelői minőség­ben, pártonként egy-két tárcanélküli i minisztert delegálhatnak a kormány­ba.” — De vajon az ellenzék lapjainak jelenlegi, több ízben előfordult el­kobzása nem alkalmas-e arra, hogy bizalmatlanságot keltsen bennük egy esetleges párbeszéddel kapcsolat­ban? „Nem kobozzuk el a lapot, ha a kormány, valamelyik miniszter, vala­melyik kormányzó, vagy valami más hasonló elleni támadásról van szó. Azonban abban a pillanatban, ami­kor ezek a támadások túllépik a kor­mányzati kereteket és az intézmé­nyek ellen irányulnak, akkor inkább elkoboztatom az újságot, mintsem akkor álljak perbe vele, amikor majd a választások zajlanak.” „Még hozzátennék egy nagyon fon­tos dolgot: elképzelhetetlen, hogy Ufkirnak külső. Marokkótól idegen, baloldali támogatói letiek volna. Te­hát ezeknek a politikai pártoknak, amelyek demokráciát és szabadságot akarnek, segíteniük kellene bennün­ket tevékenységünkben, mert ha Uf- kir terve sikerült volna, biztosíthatom önt, hogy ez a nemzetközi reakciós erők zászlaja alatt történt volna, és e pillanatban már nem lenne politi­kai párt Marokkóban.” (Le Monde) Ahmed Oszmán, II. Hasszán ma­rokkói király 42 éves sógora hosszas tárgyalások után megalakította az új kormányt, lényegében változatlanul hagyva az előbbit. Oszmán koalíciós együttműködést kínált föl a függet­lenségi pártnak, valamint a népi erők nemzeti szövetsége mindkét szár­nyának, de visszautasításban volt ré­tégiai szakértő. Megírta a* „Atomfegyverek és külpolitika** című könyvét, amellyel megnyi­totta maga előtt a kormány- szakértők köreit. A New York Timesbon jelent meg 1955-ben egy cikke Európa hangulatá­ról. Az akkori alelnök, Nixon felfigyelt rá és két levelet is írt neki. Kissinger abban as időben a szovjetekkel való tár. gyalás lehetőségével foglalko­zott és ezt írta: „Tárgyalások­ra mindig készen kellene len­nünk. nem utolsó sorban pszi­chológiai okokból: meg kell mutatnunk a világnak a mi békés eltökéltségünket. Csak o határozott lehet hajlékony”. Az 1968-as választások után Kissingert Nixonnak Cabot Lodge, egykori saigoni USA- nagykövetajánlotta. Lodge még 1965-ben meghívta Kissingert Vietnamba, hogy vele egy viet­nami helyzetelemzést készíttes­sen. Johnson elnöksége alatt is volt politikai szerepe: ő volt 1967-ben a közvetítő, amikor Johnson egy vietnami béke le­hetőségeit vizsgálta Hanoival, ügyessége és tapintatossága csodálatot keltett a Johnson adminisztráció körében. Ilyen körülmények után óján- lotto fél neki Nixon a nemzet­biztonsági tanácsadó posztját hatalomra kerülése után. Ekkor Kissinger Rockefeller kormány­zó tanácsadója volt. Senki sem volt jobban meglepve ettől az ajánlattól, mint maga Kissin­ger. Akik ismerték véleményét Nixonról, csodálkoztak is, hogy az ajánlatot elfogadta. Az volt a véleménye, hogy a hideg- háborús* Nixon politikája az ötvenes években megmereve­dett, s ez a hetvenes években, amikor az USA katonai egyed­uralma lehanyatlik, veszélyes helyzetekbe sodorhatja őt. Annak ellenére, hogy azelőtt csak egyszer találkoztak, igen sok kérdésben egyetértettek. Például Kissinger teljes mér­tékben osztja Nixon irtózását a State Department bürokratiz­musától, lassúságától, határo­zatlanságától. Ezért rendezte úgy Nixon, hogy Kissinger ke­zében fussanak össze a politika szálai. Amikor William Rogerst külügyminiszterré nevezte ki, a legfeltűnőbb az volt, hogy a külügyminiszter igen kevés kül­politikai tapasztalattal rendel­kezett. Neki csak azt a szere­pet szánták, hogy vigyázzon a State Departmentre, nehogy az Nixon terveit keresztülhúzza, Eközben az elnök és tanács adója zavartalanul kidolgoz hattok egy olyan külpolitikái amely végül is Nixon újravá lasztásához vezetett. Olyan |e lentős lépéseket tettek — kí­sérlet a vietnami háború befe­jezésére, a kapcsolatok felvétele Kínával, tárgyalások a Szovjet­unióval — amelyek alanvetően meghatározzák az USA mai külpolitikáját, s amelyek remél­hetőleg a nemzetközi feszült- séa csökkenéséhez vezetnek. (Der Spiegel) I A

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents