Dunántúli Napló, 1972. november (29. évfolyam, 258-282. szám)
1972-11-26 / 279. szám
Interjú Tatay Sándorral Bertha Bulcsu: (ELEKKOR tiooiim és mOvCszeti foltóirit —1972 A Badácsony 438 méter magas. Tatay Sándor háza a sziklák alatt áll, 250—300 méteres magasságban. Gyalogosan vágok neki a hegyoldalnak. A hideg, délelőtti fényben a nyárfák árnyéka komor rajzolatot ejt a meredek bazaltúton. A szőlőültetvények erdőként borítják a lejtőket. A vágók egymásra épülnek, a támfalak' között ide-oda verődik a csőszpuskák és o karbidágyúk dörrenése. Ügy érzem, kitört a háború ... A dörrenések után seregélyfelhők csapódnak az őszi égre. kóvályognak néhány pillanatig, aztán visszazuhannak a szőlőkbe. Újabb dörrenés, újabb madárfelhő, mintha csak a dörrenés füstje lenne a sokezer madár. A kaptatón lassan kimelegszem. A bazaltfalak között megszorul a meleg. Lépdelek, megállók, visszapillantok a vízre. A Balaton egyre hatalmasabb lesz. Tükre néhol mélykék, máshol ezüstösen csillogó, mintha higannyal öntötték volna végig. A hajók fehér teste lassan sodródik a partok felé. Ahogy folytatom utamat és magasabbra hágok, növekszik körülöttem a fény ... A bormúzeumon túl egy gyalogút kanyarog felfelé. Az emelkedő annyira meredek, hogy nem merek visszanézni. Aztán autónyomokat veszek észre. Csak nem hajt neki Tatay ennek a meredélynek? De nekihajt. Alig érkezem fel a ház alá, megpillantom az autót. Új Zsiguli áll az udvaron. Amint előbukkanok a bazaltkatlanba sülly&sztett útról, hidegen végigver rajtam a szél. Borzongva tipródom a lugasban. A ház cseréptetős, elég kicsi, a toldaléképület beleveszik a szőlő és a gyümölcsfák takarásába. Előkerül Tatay. Rég ismerjük egymást. MégTs az arcára, alakjára pillantok és a hegy árnyékában igyekszem újra felmérni. Az első benyomás nagyon határozott. Olyan, mint egy prépost. Nem egészen ... Inkább egy prépost és egy vidéki, földműveléssel is foglalkozó, sokgyermekes kocsmáros keveréke. Amíg meg nem szólal. Ha megszólal, mozdul, azonnal tudja az ember, hogy író, méghozzá profi író. Olyan író, oki bízik magában és közönségében. Olyan író, aki nem az állása mellett, esténként és vasárnap délelőtt írogat, hanem főfoglalkozásként, reggel, délelőtt. írással kezdi a napot. A maga gazdája, minden vonatkozásban. Tatay Sándor jó író, stílusa jellegzetes, világa, ízei, szép és különös vidéki ízek. Életútja, életműve jelentős. 1957-ben és 1961-ben József Attila - díjjal tüntették ki. Állunk a fényben. A Badocsony oldalában a legközvetlenebb természeti közeg nem a gyümölcsfák sokasága, nem is a szőlők erdeje, hanem a fény. A délelőtti órákban napfényzuhatag borítja el a meredek hegyoldalt. Ázunk, fürdünk, lubickolunk a fényben. Szinte csobban ... A Balaton tükre megsokszorozza a ragyogást. Át- izzanak a szőlőfürtök, o karók, a talaj. A védettebb sarkokban forró a tolaj, a kő, s o mandulafák törzse is. Ahol a szél átsüvölt a növényzet között, hideg van, szinte jégvilág. Ilyen a Badacsony ,.. — Jelenleg min dolgozott — Az év elején kezdtem írni egy tírai visszaemlékezést a gyermekkorról. Tulajdonképpen önéletrajzot akartam, de olyan lírai hangot találtam megütni, hogy az első húsz oldal után elköteleztem' magamat erre az áttételességre. Reálisabban, naplószerűen akartam megírni az irodalmi emlékeimet. Ha irodalmi ambícióval látok neki az ifjúsági regénynek, nagyon nehéz a munka. Olyan gyermekkorról és gyermekeknek is szóló regényt akarok írni, aminek megvan az irodalomtörténeti jelentősége. Ezt kedvenc feladatomnak tekintem. Úgy érzem, most sikerül is. Minden könyvnél, amit írok, új feladat elé állítom magamat. Ezért vannak a munkásságomban színvonalbeli hullámzások __Mert hol sikerül, h ol nem. Egy-két könyv után (ezeket etűdöknek tekintem) jutok oda, hogy megírjam azt a könyvet, aminek jelentősége van ... Szerencsésnek tartom magam, abból a szempontból, hogy nincs és alig volt valaha állásom. Soha nem kellett pénzért írnom. Szűkén mindig meg tudtam élni abból, ami beletartozik a természetes munkámba. Nagyon sokat köszönhetek ifjúsági regényeimnek. A Kinizsi nyolc kiadást ért meg, 350 ezer példányban fogyott el. Lélegzethez jutok az új kiadások révén ... Néha évekre kiesek az irodalmi érdeklődés látóköréből. A múltkoriban találkoztam valakivel: „Mi van veled, évek óta nem hallok rólad semmit" — kérdezte. Ezen évek alatt négy könyvem jelent meg. Az irodalmi élet kikerülésével a közönséggel szüntelen kapcsolatom var. Főleg az ifjúság nagy közösségével, és ezt nem tartom szerencsétlen helyzetnek ... A közelmúltban eltelt esztendőkben négy könyvem jelent meg, de egyetlen irodalmi folyóirat sem írt róluk egyetlen sort sem. Nem panaszképp mondom, jól érzem magamat ebben a helyzetben. — Egry József is itt élt Badacsonyban. Mire emlékszel? Mondhatnál róla valamit.- Annak is itt fönn volt egy háza ,.. Arról, hogy ő milyen festő, fogalmuk sem volt az embereknek. Amit tudtunk, segítettünk, élelmet szereztünk neki. Egyszer szánkón vittünk neki krumplit, összetört a magam ácsolta szánkó és hason csúsztunk végig a Kisfaludy úton. Nagyon sokat jártam hozzá. Háború után igazában az egyetlen baráti kapcsolatom volt. Először annyira nem tudták, hogy ki.., Hogy keresethez juttassák, megbízták a vizirendőrség cégtáblájának a megfestésével. így történt, hogy egy Egry képet én festettem. Annyit kínlódott vele...- És a táj? — Több mint huszonöt év után sem vált megszokottá. Annyi színe van ,.. A tájért élek itt, nem másért. Az az érzésem, hogy a világ egyik legszebb tája. Ez csak érzés... A hegy különböző zugaival olyan barátságot kötöttem, hogy enélkül mór nehezen élhetnék. Azért szeretem Kisfaludyt, mert a természet emberformáló hatását felismerte elébb a romantikusoknál... Nézd, énnekem az irodalmi munkásságomat körülhatárolja az a világ, amiben élek. Munkám egyik része ott játszódik, ahol a gyermekkort töltöttem, a kisebbik rész Badacsonyban és köz- nyékén. Valami hihetetlen varázsa van ennek a hegynek. Nemcsak a színek, hanem az illatok ... Nemcsak o pincék leheletére gondolok, hanem érő gyümölcsök, fonnyadó növények, az erdő leszálló illatára, melyeken már 0 vadak életét érzem. A földnek pedig itt rendkívüli ereje van. Minden gyümölcs, giz-gaz elharapható termése jobb ízű, mint másutt. Ha egy somot, földiszedret megkóstolok, egészen más ízű, mint az ország többi részén. Amikor idejöttem, éreztem, hogy oz öregekben meg is van a hegy erejének valamilyet) babonás tisztelete. Amikor a Rodostónál voltunk, a szomszédságunkban a sziklafalból leomlott törmeléket elkezdték fejteni. Mivel alábányászták, a görgeteg megindult. Apokaliptikus jelenség volt, mert az akácfák vízszintesre hajoltak. Akikkel azután találkoztam a hegyben, valamilyen természetfölötti erő közreműködését sejtették. Bűnről beszéltek. Ott kezdték ki a hegyet, ahol nem lett volna szabad. A hegyet, a hegytető fantasztikus jellegű szikláit nem a költők, hanem az itteni emberek személyesítik meg. A kő általában hideg, ha az ember kőre gondol, hidegre. A badacsonyi ember élete összefügg 0 kővel. A kő itt forró. Ha nem úgy patton, ahogy akarják, azt mondják: „Ez megfagyott." A kő megőrzi a meleget, ha éjszaka odatartod a hátadat, melegíti .,. A Jelenkor decemberi $z»a A szám élén Csorba Győtő WH** menyei kaptak helyet. A lírai rovatban, emellett többek között Daméey OWé. Károlyi Amy, Makay Ido. S o I f mos Ida és Tamás Menyhért verseit olvashatjuk. Bertha Bulcsu hagyományos inter' jű-sorozatában az új szám a Tatay Sándorral folytatott beszélgetést közti- Ehhez kapcsolódik az iró „Az udvarom leírása" c. szépprózája. A prózai rovatban találjuk továbbá Siklós László elbeszélését és Várkonyi Nándor Pergő évek c. önéletrajzi írásának új részletét. A művészeti írások sorában Petényi Katalin Deim Pál festészetéről szóló tanulmányát, Bodri Ferenc kiállítási naplóját. Dévényi Iván képzőművészeti könyvszemléjét, valamint Teuer Ernő budapesti színházi levelét olvashatjuk. A borítón ós kisérőrajzokként M a r t y n Ferenc „Petőfi olvasása közben" c. új grafikai sorozatának lapjait mutatja be a folyóirat. Mortyn Ferenc: Petőfi olvasása kőibe* Tatay Sándor: Az udvarunk leírása Nagy szénapadlásunlt volt; két istálló és kocsiszín alatta. Elfért benne jócskán az állatok téli elesége. Ösz- szel tömve a cserepekig, tavasszal már csak törekes maradék az alján. Míg tömve volt, alagutakat fúrhattunk a szénába, kunyhót vájhattunk a belsejébe. Az udvar felől szépen kiképzett padlásajtó a feketére öregedett soproni cserép alatt. Nyurga létra vezetett hozzá. Ennek a létrának a legfelső fokán szerettem ülni. Beláttam innen az egész udvart: az elsőt, a virágosat, a hátsót, melyét marhák, lovak tapodtak, disznók túrtak, tyúkok kapartak, szél szemetelte be takarmány- és szalmahulladékkol szombat estig, mikor is János végigseperte terebélyes nyírágseprűvel. A patakon túl látható volt a kert virágzó, termő, vagy kopaszon himbálódó fáival, a kerten túl szabad kilátás keletnek, meddig a szem bírta. De a napnyugtát óriás tömegével elfödte a templom, mely házunk előtt magasodott, megtoldva a Templomdombbal. A Templomdombbal, mely — legalábbis én úgy véltem — csontokból állt. Emberi csontok fehérlettek az oldalából, ha virágok vagy bokrok ültetésekor belevágtak csákánnyal-kapával. Csontokat fordított ki onnan a szánkónk, ho télvégén meglazult a föld. A dombok mindig kopnak, volt úgy, hogy a papsajt sötét zöldjéből előbukkant egy koponya és legurult az útra. A templom padlásán pedig denevérek laktak, Esténkint zuhanó repülésben jöttek ránk és nemegyszer érintették a kalapunkat, h'a búvóhelyükről le akartuk szedni őket, vijjogtak, és ettől manapság is megborzong a hátam. így aztán hagytuk őket szaporodni, és elszaporodtak rettenetesen: akik a karzaton ültek, hallhatták, hogy belekiabálnak a prédikációba. Különösen nagypénteken meg húsvétkor, mert így tavasszal voltak a legélete- sebbek. A torony pedig a galamboké volt. Rézlemezzel bevont bögyökében költöttek a galambpárok, ahányon elfértek. Meszes trágyájuk bevonta a harangokat, a gerendázatot, a felvezető létrákat. Mert ki sikálja meg a létrák fokait a toronyban? A toronyban akkor jártunk, ha gyanús füst kerekedett a láthatáron. Nem ég-e valamelyik szomszéd falu? Később, a háború végén pedig akkor, ha csapatok közeledtek. Mert tudni kellett, milyen zászlót tűzzünk ki: nemzeti színűt, fehéret, vöröset vagy román zászlót. A zászlókat anyám varrta ugyanazon a zakatoló Singer gépen, melyen hét gyermekének a ruháit. Varrta lepedőkből, fakult függönyökből, színes alsószoknyákból. És ha hirtelen nem akaat más, feltűztük a sütölapát nyelére. Szégyent nem kellett éreznünk, mert nem az számít, hogy mi lóg a templomtornyon, hanem, hogy mi van a szívben. Langék valamelyik nagyobb lánya arra tanított, hogy az Isten előtt is az számít, ami a szívben van. — Lehunyom a szemem és arra figyelek, mi van a szívemben, a szám pedig mondjon, amit akar. Késő délután a templom árnyéka betakarta az első udvart, a vadszőlővel, borostyánnal, bukszussal burjánzót. Bokrok, futókák, amennyi elfért, és virágok az ágyásokban, aszerint, melyik nénémnek milyen volt az ízlése. A disznók a virágos udvaron át jártak a csordára, ha kürtőit a kanász, de nem dúltak ott, mert ismerték a vesszőcsapósokat; o két udvart rozoga kerítés választotta el, de háta a bátyám elmés szerkezetének, orrukkal ki tudták tárni, és magától csapódott be. Az első udvarban volt a kút. A kút- gém nyikorgása ébresztett rendszerint. Aztán láttam már ágyamból fölrep- penni a sudárfát, mely kifényesedett az emberek tenyerétől, és deresen csillogott télen a kút éjszakai leheletétől. A kútból verebek röppentek föl. Hogy mit keresnek a madarak a kútban akkor is, ha minduntalan zaklatják őket, máig sem tudom. Az óta- bota mohás kövek közül surrantak elő nagy csiviteléssel. Jajj, én attól mindig féltem, hogy a kút beomlik. Minden falunak van olyan története, hogy beomlott a kút, és valakit magába temetett... De mikor tipródik valaki a kútban? Csak akkor, ha takarítják, csak ha kimerték. A mi kutunk bő vizű volt, nem is győzték volna vödörrel kimerni. A tűzoltók jöttek vasárnap reggel, és gyakorlatképpen kiszivatták. Hat ember húzta a fecskendőt, három innen, három onnan. Ilyenkor megdagadt a patak vize, hacsak szárazság nem volt, mert akkor a csővezetö ráirányította a sugarat a kertre. Tömlők kígyóztak végig a hátsó udvaron. A víz erejétől olyanok lettek, mintha élnének. Végül leszállt valaki feltúrt nadrágszárral, és merte az iszapot. Az iszapból előbukkantak a tárgyak, amiket időközben a kút elnyelt. Korsó, pohár, lábas, kancsó. Sőt fülbevalót is leltünk és karperecét. Előjött a kucséber órája, aki egy búcsú alkalmával megátkozta a falut, hogy meglopták, tönkre tették. Ezüst óra, lila bársonnyal bélelt acéltokban. Sárga celluloid védte a számlap üvegét. Nehéz tölgyfából készült a vödör, és hiába volt a figyelmeztetés, hogy abból inni tilos; a fogak nyomán mégis megkopott a széle. A kút mellett állt a lúgos hordó. Félig volt hamuval, azon felül ragyogó, mocsoktolon víz. Síkos tapintású és tisztaság szagú. Ha kavicsot ejtettünk bele, a hamu bársonyos felületén kis vulkán tört ki. A hamueső csak lassan ülepedett le. Becsapódás egy égitestre. Volt olyan nagy tél egyszer, hogy szétpattantak a hordó obroncsai, a dongák szétnyíltak, mint a tulipán. Nagy jéghenger a megmerevedett hamutömbön. Kristálytiszta jéghenger: a szivárvány színeiben tündökölt a szétnyílt hordó romja és a hóderes kút- káva, amikor feljött a nap. A barmokat nem engedtük a virágos udvarba: a vályút nem helyezhettük a kút mellé. Ott volt a hátsó udvarban, a kerítésen túl. Körülötte mély sárban cuppogtak a paták. A vizet oda kellett juttatni, de nem vezettük csövön. Amit lehetett, fából csi.idL oz ember a Bakonyban. Ez a vízvezető pedig éppen egy májusfából készült, mely ott állt a kocsma előtt, míg ki nem táncolták. A vályatot, melyben a víz folyt. Barkód, a cigány véste; nem valami különleges szerszámmal, csak azzal az egyetlen éles fejszével, amit vállára támasztva viselt szüntelen. Barkód nem értett a kapáláshoz, ha meg kaszálni próbált, 0 kasza hegye beállt a földbe, de a fejszével csodát mívelt. Sem zsinór, sem ceruza, mégis olyan egyenes csatornát vágott a fenyőfatörzsbe, mint annak a rendje. Futott 0 víz az elfektetett gyanta szagú fában, sebesen futott, mert lejtett az udvar a templomtól a patakig. Nádból és pálcából malmot készítettünk egy tucatnyit: végigraktuk vele a fürge vizű csatornát. Forogtak, kelepetek, ha János vizet mert a teheneknek. A tehenek föl-, fölemelték fejüket, bámulták a víz ficánkolását az orgonák, a pattantyúbokrok, a jázminok alagútjában. És csorogtak nagy cseppek a szájuk szögletéből. De ne feledjem a kőfalat, mely a kocsmaudvart választotta el a házunktól. Régi, rozoga kőfal, érthetetlenül széles és magas. Hozzá még kétszeresére hízott a ráfutó teméntelen vad- szőlőtől. A nagy terméskövek tömege elveszett az életerős növény burjánzásában. Az elhalt indákra újak telepedtek. A levelek sötétzöld mélységéből üde sárgás hajtások törtek elő. Lehetett akármilyen száraz a nyár, a nagy fal hossza zöld volt, friss volt, alatta mohás a föld. Olyan kövér volt a vadszőlő, hogy meg lehetett bújni benne. Rücskös szárain felkapaszkodni bújva a levelek között a fal tetejére, és lesni onnét úgy, hogy nem láttak sem a kocsmaudvarból, sem a papiakból. Erről a falról egyszer lezuhantam. A falusi kocsmákhoz rendszerint mészárszék is tartozik. A vágóhíd ott volt éppen a fal mellett. Egy féltetö csak néhány oszloppal, betonaljzattal, ahogy az egészségügyi regula előírta. Ember és ökör egymással szemben állt Kicsiny ember és nagy szarvú, szürke magyarökör. Békésen vizslatta egymást az ember és az ökör. Semmi rosszra nem gondoltam. Észre se vettem, hogy az ember kezében bárd van, csak amikor oz megvillant a magasban. Aztán lezuhant A koponya- csontok irtózatos reccsenése. Vér fröccsent és leszédültem a falról. Éppen abba a vójatba, melybe az ösz- szeroskadt állat vére csurgóit. Pillanat alatt segítség nélkül talpia álltam, de ingem-nadrágom egy latyak vér volt; meztelen lábam nyomán foltok maradtak. Szaladtam, az emberek meg utánam rémületükben: me't jaj, mi lesz, ha hazaérkezem nyakig véresen, és rámnéz anyám. Honnét tudja, hogy nem az én vérem, hanem egy leterített szörnyű nagy állaté. Nem az utca felé futottam, hanem le a kertnek. Az udvarok és kertek között folyt a patak. Afölött is lebegő kerítés választotta el a két udvart. Másutt nem, csak ez alatt bújhattam át. Nagy siettemben elcsúsztam a fenéken görgő sima kavicsokon s megfü- rödtem ott. ha akartam, ha nem. Hason fekve néztem utána a vértől rózsaszín víznek, ahogy átcsobogott udvarunkba. Megvallom, ^lémileg bántom, hogy nem csorgó veresen állítottam be a nagy téli konyhába, melyet ilyenkor ebédlőnek használtunk, és ahol mór gyülekezett ebédre a ház népe. Mert a hatás döbbenetes lett volna. Emlékezetes mindenkinek, amíg a világ. De így, nedvesen a patak vizétől kaptam csak egy hanyag pofont és vezettek átöltözni.. .
