Dunántúli Napló, 1972. november (29. évfolyam, 258-282. szám)
1972-11-19 / 273. szám
Tersánszky J. Jenő AZ ELSŐ Meglehet, nem is különös történet, ahogy ma látom. Szívesen elmondom magának minden álszemérem nélkül. Dehogynem voltam szerelmes! Nagyon is szerelmes voltam. Kurtaszoknyás polgárista lányka koromban az voltam már, otthon, a városkámban. Magának mindegy a neve. Rudinak hívták különben, és a legcsinosabb fiú volt a városban. Nagyon téved, hogyha úgy gondolja, hogy csak nekem tetszett. Mert bizonyára azon fordult meg, hogy ma nem vagyok a felesége, hogy nagyon is elkényeztették és ez tette csélcsappá és korhellyé őt. En is szép leány és jó parti voltam, ö elbizakodott volt, s én sem egészen szeszélymentes, így történt, hogy ösz- szevesztünk. Aztán makacsak voltunk mind a ketten. Úgy viselkedtünk attól fogva, mint akik nem halunk utána egymásnak. Persze, hogy valójában... De ez annyira százszor olvasott és hallott história, hogy egészen magára bízhatom, ha elképzeli a részleteit. A világ legtermészetesebb dolga volt, nemcsak szüleim, de mindenki nézete szerint, hogy nem volna nagy szerencse rábízni az életemet, afféle falu-rosszára. Gondoljon, amire akar. Botrányokra férjes asszonyokkal és duhajkodásokra. Ez mind beletartozik a dologba részéről. Éppígy, ami szakításunkra következett, az sem hallatlan ritkaság. Egy gyakornoka jött édesapámnak. Mit mondanék róla? Mit lehet mondani egy kifogástalan fiúról. Ez volt Kedves, jó gyerek. Nyugodtan mondom, ma sem tudnék mást és különbet, akit nő élettársának választhat. Az, hogy az érzéseim talán kevésbé lázasak voltak irányában, mit jelent ez? Legyen elég magának az egészhez, hogy egyszer csak, szinte észrevétlen, ott tartottunk, hogy megkéri a kezemet. Itt kell kissé részletezni kezdenem ez ügyeket. Szegény fiú volt tudniillik. Már úgy értem, hogy semmi másra nem támaszkodhatott, mint a fizetésére és hát egyelőre még elég messze volt, míg a gyakornokból arra juthatott volna, hogy minden más nélkül, illő helyzetet biztosít a számomra nevével. Édesanyám már tudott a dologról. Ö engedékeny, áldott lelkű teremté* volt. Ellenben nehezebbnek ígérkezett az ügy édesapámmal. ő — bár szeretném, ha enyhén értené — kissé zsarnok természetű vo't. Főként pedig nagyon konok. Úgyhogy félőbb volt mindennél, ha az első kísérlet kudarcot vallana nála. Mert ez mindent elronthatott végleg. Most aztán ne nevessen ki. Hogy ilyenkor a gyöngéje felől szoktunk kerülni valakihez, s édesapámnál is erre vetemedtünk. Mégpedig én magam voltam, aki élni akartam egy véletlen adta jó alkalommal. Apusnak, nem tagadhatom, eléggé szenvedélye volt a kártya. No, any- nyira sosem, hogy jelentős kötelességét mulasztotta volna miatta, vagy hát az anyagilag érzékeny veszteségekbe zúdította volna. Inkább egészségét féltettük, hogyha sűrűbben tért haza hajnalban, sőt reggel egyenest az irodába a kaszinóból. Nem sejti már a kapcsolatot? Nos hát, amikor apusomnak afféle katzenjammeres napja volt, olyankor anyusom szelid korholásaira, ő maga is engedékenyebb volt egy-mást belátni és persze ezeket a hangulatait én magam is sokszor kihasználtam, hogy erre-amarra megpuhítsam. Csitrilóny koromtól fogva így tettem mór ezt. Ehhez még hozzá kell fűznöm, hogy a kaszinó a szomszédunkban volt és úgy jártam én is át bele, mint egyéb mindennapos helyre. * Hát egy nap valami fontos kiszállása volt apusnak. Kora reggel indulnia kellett kocsival, vidékre. De előtte való este a kaszinóban névnapot, vagy talán évfordulói mulatságot tartottak a férfitagok, és tudtuk, hogy ez nem fejeződik be hamarabb a reggelnél. Zoltánnak — ja!, így hívták a gyakornokot —, neki kellett intézkednie az irodában, apus helyett. És apus a kiszállás miatt korábbra rendelte be őt Hát ő már megérkezett De apus még mindig a kaszinóban játszta a „csendes”-t. Tél volt és csúnya, borús nap. Hét óra felé még kész éjjel. De én korakeléshez voltam szokva. Már felöltözve mentem be az irodába. Tudom is én! Előbb, ahogy orról beszéltünk, hogy apus ma reggel már a kocsist is visszaküldte a kaszinóból, aki érte ment és már képes a kiszállást is elmulasztani a kártyáért... így jött aztán szóba, hogy ezt a bűntudatos állapotot kellene nála felhasználnunk. Egyszóval kész volt a terv. Én apus után megyek a szobalánnyal a kaszinóba és útközben megemlítem neki szándékunkat. Erre aztán kedvező esetben 2oltán is kirukkolhat kérésével az irodában. Mindenesetre apus távolléte a kiszállás alatt, tompít majd az esetleges családi viharon. Ha rosszul adom elő, próbáljo maga jobban kiegészíteni képzelettel, ami következett. * Ott állok benn egyedül a kaszinó egyik termében. A szobalány a gangon vár rám. Az egyik pincért küldtem be apusért a játékterembe. Csaknem sötétben vagyok. Az ablakok le vannak függönyözve, s a játékteremből hallom a zsivajt, pohárcsörgést. Egyszer egy nótába belevágnak a cigányok is, de félbehagyják. A következő percben kinyílik a játékterem ajtaja. De a pincér helyett a kaszinó bérlőjének a felesége lép ki rajta. Tudja, ez egy fiatal asszony volt, s a férje egy vén, totyakos ember. Rebesgettek mindenfélét róla es az urakról. Nos, észre sem vesz, amint keresztülsiet a szobán, ki a folyosóra. De alig tűnik el, újra nyílik az ajtó. Abban a pillanatban én háttal for- dultom neki a bérlőné után nézve. Mire azonban megfordulnék a játékterem ajtaja nyitására, soha váratlanabb nem érhetett valóban. Gondolja el, hogy egy férfi ront ki az ajtón és egyszerre azon veszem magam észre, hogy két kar ránt maga közé és az ijedtségtől aléltan, védekeznem nem is lehetett, egy férfi- száj nyomódik ajkamra, hevesen, borgőzösen, dohányillatosan. Ennél csak azt nehezebb elmondanom, ami jött. Vergődök, sikoltok és szembefordulva megismerjük egymást merénylőmmel. Ki fogja találni, ki volt Rudi. Igen, ő. Az első. Már visszazökkent és révedezik. De kénytelen tovább is karjaiban tartam, mert elesnék. így visz a legközelebbi székig, s leültet Én már zokogtam: — Mit merészelt? ő dadogva, s zavartan próbált mentegetőzni, s kérlelni. De érthető, hogy elutasításra lelt tőlem. Elvégre sok lett volna, hogy a kaszinósné vetélytársá- nak vállalkozzam. De lássa, leginkább erre céloztam, hogy nem akarok hazudni. Volt egy kis tettetés felháborodásomban. Nagyobb része volt benne a büszkeségnek, mint az őszinteségnek. — Bocsásson meg — hallottam tőle. — Undorító vagyok. De higgye meg, rosszul ismer. Magáért lett volna, egyedül magáért ha más is tudott volna lenni belőlem. Hogy mi hatásuk volt rám ezeknek a szavaknak? Bizonyára nem akkora, mint annak a látványnak, amelyet az ajtóból visszanézve vittem el magammal. A keze az arca előtt volt, s ott sírt a szoba közepén. Nos, hisz mondják, részeg hajnalokon könnyen áll ez a férfiaknak. De istenem I Nem mindegy az, mikor talál rést rajtunk, amit egyébként olyan jól tudunk rejtegetni? Én csak magamra akarok vetni, hogy a dac nem engedte, hogy egy enyhítő szót, egy békítő pillantást hagyjak számára. Pedig többet is bevallhatok. Hamis volt még megbotránkozásom és haragom is amiatt a gálád, korhely, tisztának semmiképp sem mondható csók miatt is. Mert - most piruljak már ér- te? — hogy nem is volt oly szörnyű. Még csak visszatetsző sem. Hiszen nem egy emlék rebbenheteitt vissza belém, mikor ugyanilyen hajnalokon, ugyanebben a teremben dőltem zenétől, keringéléstől zsongó, édes bó- gyadtsággal órákon át ugyanezekre a karokra és hát... De kár érinteni ilyen érzelmes ügyeket A tények hívebben beszélnek mindenről. Csakhogy a többi már hosszú mese volna azóta, s nem hiszem, hogy érdekes. A másik ugyan sohsem tudta meg, miért várt rám hiába akkor az irodában. Miért nem láttam apus kedélyállapotát alkalmasnak aznap a nyilatkozásra. És aztán később is, végleg ... úgy, hogy most egy öreg kisasszony, egy vén nénike mesélte itt el magának egy régi kalandját ARATÓ KAROLY: Mindent nektek adok Mindent nektek adok, hogy rám is emlékezzetek: büdös pipát, pléhtányért, madzagot, ablakomban a legyeket. Leteszem lábatok elé gyűrött kalapomat, ajánlok mellé ízetlen babot s egy szikrázó lyukas fogat. Szétosztom köztetek szíves ajándékaimat: zálogcédulát, rozsdás tollhegyet, a derék svábbogarakat. Legyen a tietek minden izgalom, nyavalya, csámpás cipő, kifakult képkeret, a szomszédok perpatvara! Adom önzetlenül, ami csak összecsipkedett, a szégyent, vihogást, ezenfelül a bolhás kis szerelmeket. Rátok hagyom tovább örökségem, vagyonomat: a dohszagot, albérleti szobát, madárlátta nadrágomat Nyájasak, okosok, kaptok tőlem egy vödör szemetet, mert nem gyűlöltek úgy, ahogy konok erővel ti gyűlöltetek. Mindent rátok hagyok: kincset, kacatot — ami kell, hogy, újgazdagok, gazdagodjatok általam is valamivel! KISS DÉNES: Édes őszi lárma Szüretek méz-illata s dongakongás hív haza várnak régi őszök Gesztenyefa pagoda könnyet ejtő sátora árnyában időzök Drótkarikán gesztenye kis koronám ékszere parázslana lángban zöld csillagok köldöke nesztelenül feltörne öreg diófánkon Delavári muskotály nagyapám ki halott már s csillag-szüret várna Mustban fuldokló darázs mélyről izzó tűzrakás édes őszi lárma. kfrjj^Wí előtt INTERPELLÁCIÓ Az interpelláció eredeti és szűkebb jelentése: „Az országgyűlés tagjának a parlamentben a kormányhoz v. valamely miniszterhez intézett s meghatározott idővel előbb írásban bejelentett kérdése, felvilágosítás kérése v. panasz orvoslása végett” — amint ezt az Értelmező Szótárban olvashatjuk. A televízió szerda esti műsora tágabb értelemben használta Címül a szót: az új tanácstörvény gyakorlati érvényesüléséről igyekezett képet adni egy községi, egy járási hivatali, egy városi és egy megyei tanácsi fogadóóra megszervezésével és „eljátszásával". Az interpelláció tehát ezúttal a szélesedő és izmosodó demokratizmus jelképeként, a megnövekedett tanácsi önállóság, a hatáskörök decentralizálásának érzékeltetéseként került a műsor élére. Igaz, a végén valamelyik ügy már-már a minisztériumi szintig is eljutott, s hogy mégsem jutott el, abban kizárólag a telefon volt a ludas: Vértessy Sándor kétszer is tárcsázott, s legtefegyverzőbb mosolyával illesztette fülére a kagylót, de hasztalan. A telefoncsaták képernyő előtt üldögélő hétpróbás hősei és áldozatai bizonyára kaján kárörömre húzták már szájukat, Vértessy azonban angyali szeliden, arcizom rezzenés nélkül tette helyére o kagylót. A műsort Vértessy Sándor vezetésével kiváló riporterek — Balogh Mária, Feledy Péter, Fikór László és Kovalik Károly — bonyolították, azaz szerettek volna kissé valóban bonyolítani, legalábbis súlyosabbá, s ugyanokkor élénkebbé, pergőbbé tenni. Jól érezték a műsor legnagyobb veszélyét: azt, hogy könnyen unalmassá válik, ha megreked egyes — nem túl fontos — részletproblémáknál. Hiszen a cél mégsem egy' tanácsi fogadóóra pontos rekonstruálása vo't, hanem a fogadóórák lényegének, általánosabb tanulságainak megragadása és felmutatása. A meghívottak persze - s ez is természetes — o maguk kisebb-nagyobb ügyével voltak elfoglalva, azt szerették volna a lehető legrészletesebben feltárni. A tanácsi vezetők pedig — szintén érthetően — igyekeztek a lehető legpontosabban választ adni, hiszen a tévé nyilvánossága számukra a szokásosnál is nagyobb felelősséget jelenthetett A nehéz vállalkozás egészében nem sikerült rosszul. A Vértessy által szorgalmazott pergőbb ritmust ugyan nem nagyon lehetett megvalósítani, az egyórás műsoridő végén mégis érezhettünk valami kerekséget, viszonylagos lezártságot. Az is igaz, hogy egyes részletkérdések nem voltak eléggé közérdekűek, s a tálalásuk sem keltett különösebb izgalmat, sőt helyenként kissé az unalom-szint felé közeledett a légkör, a végén mégis elég élesen kirajzolódott például a tanácsi tisztségviselők egyéni karaktere, munkastílusa, s_őt még modorosságaik is. Egyikük — alighanem jogászi képesítése lehet — a kérdéseket következetesen jogosnak ítélte és állandóan megítélése szerint nyilatkozott. A műsorban nem az volt a fontos, ami mindjárt ott helyben elintéződött. Inkább a „partnerek” magatartása, szerénysége vagy szenvedélyessége, felkészültsége vagy rögtönző képessége. A kiváló riportereknek még némi vitát is sikerült kicsiholniuk a szereplőt bő!, amire szemlátomást áhítoztak, de amit ilyenkor nagyon nehéz „kiprovokálni”. Egészében jól vizsgázott tehát az interpelláció, ebben az új, szélesebb jelentésében. Szinte kedvet kapott hozzá a néző, hogy maga is interpelláljon. A világért sem szeretném veszélyeztetni e szép vívmány komolyságát, mégis a nyilvánosság elé kívánkozik, hogy az elmúlt héten a fogfájásról szóló tévé-elmélkedéshez három ir- terpelláció is érkezett. Ezekre szeretnék most válaszolni. 1. Az első interpellációt telefonon jelentette be egy költőbarátom, aki kérésemre órákat töltött el azzal, hogy Weöres Sándor egybegyűjtött verseinek két vaskos kötetéből kikeressen egy fogfájósról szóló passzust. Arra hivatkoztam, hogy az íráshoz lenne rá szükségem. „Miért nem jelent meg végül a lapban?” — kérdezte barátom. A válasz: Beleírtam, a szerkesztő nyilván kihúzta. Kárpótlásul s hálából — elvégre most is tart még a fogászati hónap — íme az idézet: „Szived homályos bajánál, elméd fiadzó kételyénél többre becsüld a fogfájásod, mert sugárzó.!! 2. A másik interpellációt egy munkatársam terjesztette elő, apósa nevében. A kiváló főorvos azt hiányolta a Fogfájás bírálatában, hogy nem esett szó arról a felháborító tényről, miszerint: ezek a mai fiatalok cipőstül mennek az ágyba. A válasz: Ne tessék olyan szigorúnak lenni. Annak a szerencsétlen fiatalembernek rettenetesen fájt a foga, innen a vakmerőség-. Másrészt tessék a sok rossz példára gondolni. Most szerdán a csodálatos Gérard Philipe teljes lovagi vagy kispapi pompában — bizonyára csizmástul — omlott Clelia nyoszolyájára. Nem is szólva Vidocq- ról, aki viszont csütörtökön kápráztatta el a nézőket ragyogó technikájával. 3. A harmadik interpellációt vacsora közben nyújtotta be egy 9 éves kislány, a cikkíró legeslegközelebbi rokonságából. Eszerint a kritikában nem szerepelt Robot Robi, aki peá'g délelőtt bent járt az iskolában, felment a lépcsőn, benyitott minden osztályba és így szólt: „Mossatok fogat!” A válasz: Sok a szöveg, kislányom, be kell fejezni... SZ. L « 1 1
