Dunántúli Napló, 1972. november (29. évfolyam, 258-282. szám)

1972-11-19 / 273. szám

F. Graginszkij, F. Rjazanov vígjátéka

Érdekes és időszerű vállalkozásba kezdett a Pécsi Nemzeti Színház. Két, előttünk ismeretlen szovjet szerző vígjátékát mutatta be. Ez a szerzőpár ugyan csak előttünk ismeretlen, mert ma talán ők a legdivatosabb vígjáték szerzők, akik Moszkvában olyanféle darabokat írnak, mint nálunk Tabi László.

Ez a vígjáték a szovjet élet egy fontos területén játszódik le, a tudósok világában. Szó is van itt számítógépekről, matematikai képletekről, de ezzel aztán be is fejeződött, ami a darabot a tudományhoz fűzi, mert lejátszódhatna bármelyik hivatalban, bankban, vagy könyvtárban is.

Annyiban szatíra, amennyiben bebizonyítja, hogy a tudósok is annyira erényekkel és bűnökkel terhesek, mint mi, ugyanolyan indulatok hajtják őket, mint minket és ugyanúgy rendbe- tehető és elrontható az életük, mint akármelyik hivatalban.

Tudományról tehát itt kevés szó esik — szerencsére —, hanem emberi kapcsolatokról, intrikákról, félszegségről, kissé szatirikus, kissé vígjátéki és kissé bohózati színezettel.

Négy főszereplője van a darabnak;. Kalugina, az intézet igazgatónője, aki csúnya, esetlen, már lassan morddá váló hivatali gép. A most odakerült helyettese Szamuskin, a sikeres, kissé karrierista, Svájcból tanul- mányútjóról visszajött világfi. Novoszelcev, a tehetséges, lelki- ismeretes tudományos munkatárs, aki rossz modora és talán megkeseredett élete miatt nem vitte annyira, mint amennyire vihette volna és Olga Rizsova, oki Szamuskinba, a régi egyetemista társába szerelmes.

Ennek a négy embernek a sorsa bonyolódik itt le és rendeződik el minden a vígjáték szabályai szerint. A jók megkapják jutalmukat, a rossz kissé nevetségessé válik.

Első látásra ennyi a darab, ami nem is túlságosan sok és vázlatos is, de van egy nagy előnye, hogy pompás lehetőséget ad a színészek komédiázó- sának és teret enged a rendezés számtalan ötletének.

Koluginát, az igazgatónőt Tímár Éva játssza. Telitalálat a szerepe is, a játéka is. A már Öregedő vénlány a hivatal és a kötelesség rabja. Amikor akarja elképesztően csúnya és amikor akarja, szép nő. Ugyanakkor szép nőként is meg tudja tartani mindazokat a vonásokat, ami a csúnya lányéi voltak, a kocsázó járástól kezdve, arcának apró fintoráig és ami ott esetlen volt, itt kedves.

Ltnka György azok közé a színészek közé tartozik; akiknek levegője van. Nem szívesen dobálózom Uray Tivadarral, s egészen másfajta darabban láttam öt, de amikor belépett, tele volt vele a színpad. Ha meg sem szólalt oda kellett figyelni. Unka György is ezek közül a színésziek közül való. Persze ez a szerep nemigen nyújt ilyenfajta összehasonlítási alkalmat, de hálás és ragyogóan meg is oldja.

Munkatársak

Van egy jelenete, amikor Szo- muskin megérkeztekor, aki egy este kis népünnepélyt rerldez, hogy megismerje munkatársait, bemegy a helyét sehogy se találó igazgatónőhöz vodkától pi- tyókásan és beolvas neki. Tulajdonképpen udvarolni szeretne, de az 6 kettőjük összejöveteléből soha jó nem derül ki, tehát itt sem. Az igazgatónő a talán már kissé szerelmes vénlány, a hivatal rabja, amikor a férfi Puskin versét saját magáénak hazudja, együtt szaval vele, de amikor fülharsogóan énekel, ki akarja dobni, de ő marad, majd mackóson egy népitáncot lejt Lehetetlen a nézőnek nevetés, szívből jövő derű nélkül megmaradnia. Pedig lehetne ez a jelenet csúnya is, de Unka György tehetsége, kedves, férfias megjelenése belelopja magát a néző szívébe.

Bujtor István, Szamuskinnak, oz intézet helyettes igazgatójának szerepében lehetetlen feladatot kapott Ű az, aki karrierista, akinek le kellene lep- leződnie, de ennek érdekében az író nem tett semmit Ügy kell tehát neki ellenszenvesnek lennie, hogy nincs miért haragudni rá. Virágot hozott régi iskolatársának, vacsorát rendezett, kicsit hagyta, hogy a lányok beleszeressenek, kedveskedett, kissé ügyeskedett is és ezért vágnak a fejéhez olyan erkölcsi kioktatást, amire alig szolgált rá.

Bujtor mindent megtesz, hogy haragudjanak rá, de yégül is erre a nézőnek nincs oka. Hálás neki, hogy pompásan komédiá- zott a többivel együtt

Olgo Rizsovát, a tudományos munkatársat, akinek a szerelemtől a szeme sehogy nem nyíl fit ki. Pásztor Erzsi, a kitűnő komika alakítja és a szerepe alkalmas arra, hogy mindazt, amit ettől az alakítástól várunk, kihozhassa.

Két szerepről kell itt még megemlékezni, de több már nincs is.

Marsek Gabi játssza Verocs- kát á titkárnőt, aki olyan titkárnő, mint amilyenek a titkárnők szoktak lenni: kotnyeles, minden lében kanál, játszik azzal a hatalmával, ami nincs, sok szép holmija van, ha nincs, akkor szerez.

Marsek Gabi mindert nemcsak csinosan, hanem tehetségesen is játssza el. Mellesleg még a férfiszemek se találhatnak rajta kivetni valót, különösképp, amikor belekezd egy vetkőzés- be.

A szakszervezeti megbízott, Sura szerepe kis szerep. Vári Éva úgy játssza, hogy minden megjelenése tapsot és nevetést vált ki. 0 oz aranyszívű, mord szakszervezeti megbízott, aki olyan lesújtó tekintettel tud nézni, hogy nem is hiszem, hogy a Pécsi Nemzeti Színházban még- egy ilyen tekintet akad.

A rendezőre, Sík Ferencre, ha illene, akkor azt mondanám, hogy nemcsak rendezőként, hanem szerzőtársként lép itt elénk, annyi kedves ötletet hozott a darabba.

összegezésül tatán elmondom egy néző véleményét, akivel másnap beszéltem:

„0 kellett mennem a Színházba, mert jegyet kaptam. Halálosan fáradt voltam és volt bennem egy olyan elhatározás, hogy nem is fogom élvezni a darabot, mert úgyis rossz.

Hogy jó-e a darab, valójában nem tudom, de az egész estét végig nevettem és felszabadultan mentem haza.”

Moradjunk ennyiben!

Szöllősy Kálmán

Egy „ régiséggyá

Literáti Nemes Sámuel nem tartozik azon személyiségek közé, akinek születési-halálozási évfordulójáról az évforduló-naptárak megemlékeznek. Kapcsolata a magyar irodalom történetével ugyanis tagadhatatlanul különös: 24 általa „gyűjtött” kódex, nyelvemlék, régi okirat található a Nemzeti Múzeum gyűjteményében, rajtuk Mátray Gábornak, a múzeumi könyvtár egykori igazgatóőrének figyelmeztető jelzésével: mind a 24- et Literáti Nemes hamisította.

A tudós Mátray Gábor, a Regélő neves szerkesztője, a kitűnő zenetörténész, akit korának egyik elismert polihisztoraként tiszteltek, nem mindig vélekedett így Literáti ról. 1854-ben nagy kegyelettel tartott felolvasást a Magyar Tudományos Akadémián Literáti egyik hihetetlen irodalmi, történelmi és nyelvészeti ismerettel készített hamisítványáról, az 1301. évi magyar képes krónikáról. Mentségére

legyen mondva, hogy a krónikát eredetileg nem kisebb személyiség, mint Toldy Ferenc, „a magyar irodalomtörténetírós atyja" mutatta be az MTA ülésén. Egy másik korhű hamisítványát, az I. András korabeli magyar imádságot pedig Jerney János akadémikus magyarázta abból a szempontból, hogy régies szavait, hangzását hogyan kell érteni modern magyar nyelven, majd a hamisítványt közzétette a Magyar Nyelvkincsek II. kötetében.

Időközben Literáti Nemes Sámuel, foglalkozására nézve vándor régiséggyűjtő és régiségárus, éppen 130 éve, elhunyt: 1842 őszén érte utol a halál egy komáromi gyűjtőútja alkalmából. Tíz évvel később, az 1852-ben megjelent Toldy-féle irodalomtörténet még mindig valódiként foglalkozik Literáti kódexeivel, az 1862-es kiadás nevezi először gyanúsnak az anyagot, majd Szabó Károly

bibliográfus és történetíró 1866- ban bebizonyította, hogy a Literáti által „föllelt" ősiratok- hártyaanyagai és függőpecsét íde-archaikus szöveg oda-vitat- hatatlanul hamisítványok.

Literát régiséggyárából a már említett legnevezetesebbeken kívül a Nemzeti Múzeum birtokába kérült 'még egyebek közt a Speculum celebrorum Hungaro- rum, amely a magyar királyok és kiváló férfiak arcképeit tartalmazza a XV. századból és amelyet a hamisító állítása szerint a Nógrád megyei Rád községben talált meg; egy 1590-es dátumot viselő okirat Simon Benedek körmendi főbíró és 12 esküdt aláírásával; a győri káptalan keskeny hártyaszalagra rótt nyugtatványa 1347-ből. Ez utóbbit Raisits Ferenc budai ügyvéd adta el 1857-ben a múzeumnak, s Raisits Tóth Béla Magyar ritkaságok című könyve szerint Literáti veje volt...

Balett

— gepzenere

Megalakulása óta tisztelem a Pécsi Balettet műsorválasztása zenei igényességéért, számos elfeledett vagy ritkán hallható zenei remekmű műsorra tűzéséért és még inkább tucatnyi új magyar zenei alkotás inspirálásáért.

Szomorúan tapasztalom azonban, hogy egyre gyakrabban gépileg megszólaltatott zenére adják elő műsorukat. Márpedig a balettelőadás zenei előadás is egyben, veszít élményszerűségéből, ha lemond a zenei előadás egyidejűségéről. A Pécsi Nemzeti Színház továbbra is — sót egyre inkább — rendelkezik olyan lehetőségekkel, amelyek lehetővé tennék, hogy a balett-előadás egyben zenei előadás is legyen! Emlékszünk még azokra az évekre, amikor a Színház zenekara Sándor János, Nagy Ferenc, majd Breitner Tamás vezényletével elismerést és megbecsülést keltő sikerrel működött közre a Pécsi Balett előadásain. A kamarazenét igénylő műsorszámokban is örömmel hallgattuk Keszler György, Angster Pál, a Pécsi Vonósnégyes és mások játékát.

Elismerem, hogy lehetnek ellenérvek. Gazdaságosabb (olcsóbb) az előadás, ha csak egy magnószalagra van szükség a zenéhez. Vannak olyan műsorszámok/ — pl. Sztravinszkij Tavaszünnepe —, amelyeket ha zenekarunk képes lenne is előadni, úgy sem férne el az apparátus a szűk» zenekari árokban. Külföldi és más vendégszereplésekre egyszerűbb muzsikusok nélkül utazni.

Mégis. Közönségünk megérdemelné, hogy a balettesten zenei előadás élményében is részesüljön. A kamaraszámokban helyi előadóink újabb pódiumhoz juthatnának, s végre alkalmuk nyílna egy-egy műsorszámot sorozatban előadni és így kiérlelni. (A tavalyi műsorokból Petrovics Vonósnégyesét, Kodály Szólószonátáját, a legújabb bemutatóból a Pro- kofjev Szonátát „élőben” is hallhattuk volna. De lehetne olyan műveket — is! — választani, amelyeknek együttese elfér a zenekar helyén, hogy Sztravinszkijnál maradjunk, pl. a kamaraegyüttest foglalkoztató A katona történetét. Ami pedig a vendégszereplést illeti: képzeljünk el egy népi táncegyütt- test, amely megszokott zenekara helyett csak egy magnószalagot visz magával... Volt idő, amikor a Pécsi Balettet is elkísérte a Színház zenekara vagy annak kamaraegyüttese.

Igazán nem kívánok beleszólni a Pécsi Balett műsorpolitikájába. örülök, hogy Pécsett láthattam előadásukban a Csodálatos mandarint, a Tavaszünnepet. Nagyon jó lenne azonban, ha jövőben ismét egyre gyakrabban együttműködnének zenei előadóinkkal, ha kell, erre alkalmas művek megválasztása órán is.

Szesztay Zsoft

Művelt oroszlánok

Thiery Árpád novellásköfetéről

Azt gondolorrt, ezt a könyvet valóban egy művelt otoszlán írta. Pontosabban olyan valaki, aki mindig remélte, hogy ereiben valójában oroszlánvér folyik. Olyan valaki, akinek titokzatos erőt és minden keserűségen túl is titkolt vigaszt okozott a meggyőződés, hogy nagyon is igaz ez az oroszlán-rokonság, s ha akarna, bármelyik pillanatban visszasétálhatna Afrikába, otthonosan befekhetne a szavannák magas füvébe és kiáltására rokon-kiáltások felelnének . .. Ebben az oroszlán- ságban ugyanis az a legvonzóbb, hogy a bátorság, szabadság és más szép eszmények oly magótólértetódően valósulnak meg egy egyértelmű alakzatban, egy mindenki számára, önmaga számára is nyilvánvaló oroszlánságban ...

De ha valaki müveit oroszlán lesz, minden megváltozik. Akkor az illető sose válik meg udvarias, furcsa mosolyától, fehér mandzsettás sötét öltönyétől, gyanakvásaitól, félelmeitől. Művelt oroszlánnak lenni annyi, mint érezni füvek illatát és messzi szabadtüzek füstjét, sejteni a szelek beszédét, miközben magunkban kiszámítjuk, hogy mennyi időnk maradt egy feladat elvégzésére, miközben kínosan ügyelünk, hogy elkerüljük a nevetségességet, miközben percenként hányódunk vágy és ellenérzés, feszesség és emberi közvetlenség, szomorúság és fegyelem között. Művelt oroszlánnak lenni nagyon nehéz. A művelt oroszlánok arcára mély árkokat vés a szomorúság, és évek folyamán tele lesznek nehézkes tulajdonságokkal, amelyek mindenekelőtt saját maguk számára nyomasztóak.

Nem is hittem volna, hogy ennyi színnel és ilyen vonzóan lehet mesélni a művelt oroszlánokról. Mert a kötetben alig akad írás, amely közvetlenül vagy közvetetten ne erről a témáról szólna. Vannak félreérthető udvarok is ... a címe a kötet első írásának, s ez sem más, mint egy megnemértett udvar keserű sóhaja. Jó írás, rövid és tömör, finom és elegáns, szerencsésen ötvözi az ódon, szemérmes romantikát a tárgyak aprólékos, szeretetteljes leírásával, hogy végül egy „sóhajjá” álljon össze, amelyben benne vannak letűnt emlékeink és nosztalgiánk elmúlt gyermekkorunk udvarai iránt, és benne van a magunk és az udvar nevében elsőhajtott szomorúság s vallomás a szeretet hiányáról.

S ugyanezek a vonások szelik át meg át o közvetlenül a művelt oroszlánokról vagy a fantasztikus férfiakról szóló többi írást is. Nosztalgiák. Kétségbeesett kutatás a múltban a hibás pillanat, vagy a megőrizni érdemes pillanat után. Az önkifejezés nehézségei. Az egymósra- találás föllelhetetlen szavai. A testetlen elvágyódás a tisztaságba, a szépségbe. A döntő meccsek, életreszóló vereségek természetének kutatása. A jóslatok és titkos igék megfejtésére fordított erőfeszítés. Az elrontott és jelentőségteljes utazások. A sorsdöntő éjszakák és tömény szomorúságok fölfejtése.

A novellák nagyrészét jól ismerjük, legtöbbje akkor jelent meg először, amikor Thiery Árpád még pécsi illetőségű volt. Sőt, a novellák egy részét még emséi is jobban ismerjük, első változatából vagy kéziratos korából. Vannak körtük, amelyek kerekségükkel és változtathatat- lanságukkal döbbentenek meg, most, több év távolából, kötetben viszontlátva. Ilyen A folyó, az ember, meg a háború, a Mit érez az ember, ha szomorú? az Álmodozók, a Zsófi, Zsófi, Zsófi..., a Rövid utazás, vagy a Művelt oroszlánok. Más elbeszélések súlyukkal és fontosságukkal maradtak emlékezetesek, íqy érdekes módon Az e •••'** c'étük . . . című, eredetileg ripo, témából

kikerekedett, a kötet tematikájából kissé kilógó, de önmagában erős írás. Vagy még inkább a Nagyhét című, amely ugyancsak dámaisága miatt emlékezetes, valamint az egyéni élmények leszűrt, s mégis hajdani forróságukkal átsütő, szép ábrázolása miatt.

A magam részéről kevésbé » tisztának és kevésbé leülepedettnek érzem a Frank-novelláknak azt a részét, amelyet pedig maga a szerző — minden jel erre mutat, a kötet szerkesztésének elve is — a legfontosabbnak tart. Az Ezek a fantasztikus férfiak ciklus három novellája három életbevágó találkozás, a hajdan rettenthetetlen hős öregemberrel, aztán a link grafológussal, akinek döntő szerepe volt Frank ifjúkorában, végül a szomorú és idegbeteg csavargóval. Utóbbi már abszurd színeket villant fel, kétségtelenül érdekes, de nem tud közelférkőzni az emberhez.

Ez a főhős, hiába szenved, hiába verekszik s hiába szúrják le, azért nem vált ki együttérzést, mert idegen marad. Ez a fajta hideg líraiság, ez a tárgyiasság- ból észrevétlen épülő heming- way-s dráma nem sajátja Thiery Árpádnak. A valódi történések nyomonkővetése és a valódi történések visszhangjának, rezdüléseinek, rokon-vonulatának nyo- monkövetése az emberben — az az ő műfaja, ezt még a no- velláskötet előtt megjelent regényei is teljes mértékben igazolták.

Ugyanezt ki lehetne mutatni Thiery Árpád stílusában is. Ahol „férfias” hűvösségre, az érzelmek elemzésére, a találkozások vagy cselekvések rejtett, jelentőségének sejtetésére törekszik, ott elbizonytalanodó, szétfolyó. Ezért nem szeretem ilyen mondatait: „Legjobb volna, ha soha többé nem látnám ezt a lányt, gondolta keményen, míg lecsúszkált a víz széléhez." Ellenben amikor „egyszerűen leír”, s együtt írja le a hűvös valóságot és annok megfelelőjét az emberek lelkében, akkor olyan emlékezetes mondatok sokaságára találhatunk, mint: „A városokban az emberek csodálkozva bámulták a kék Volga hűtőrácsán a ciriUbetűs selyemszalagot: Menet az Első Hadsereg útján, és egy pillanatra az o lelkűkben is felbukkant a háború." Vagy: „A bozóf fölött vastag felhőkben lebegett a kipufogógáz. A koszorúkat egyelőre lerakták a hídpillérre. Mindegy volt, hogy hova teszik." Egy. szóval, amikor szó sincs férfiasságról, keménységről, szigorról, akkor kemény, férfias, szigorú lesz ez o próza. S úgy tűnik; Thiery legjobb prózaírói képességei éppen egy ilyen prózára utalnak.

S gondolom, ez az, amit egy „művelt oroszlántól” várhat is az ember. S hogy tudja és meg is írja: „az ember állandóan és rendületlenül keresi a nagy célokat, fontos terveket kovácsol magának, cselekedni akar, jobbat akar, nagyobb biztonságot akar, esetleg Reykjavikba akar menni, mert lehetséges, hogy Reykjaviknál van a világ közepe. Az ember szeretne feljutni a legmagasabb csúcsokig, ahol a boldogság van, azután lassan kezdi megérteni, hogy Reykjavik kétségbeejtően mesz- sze van, az utazáshoz hiányoznak a feltételek. Egyébként is: Reykjavikban csak ötmillió, legfeljebb tízmillió ember fér el, de nem mindenki, és az emberek nagy többsége az állványokon, a tantermekben meg az íróasztaloknál, kis, ügyetlen szükségletekben éli le az életét."

Hadarna Erzsébet