Dunántúli Napló, 1972. szeptember (29. évfolyam, 206-231. szám)

1972-09-10 / 214. szám

Tetteinek dicsősége fényleni fog...

Új dokumentum Szigetváron az 1566. évi várvédők hősi haláláról

A Szigetvári Várbaráti Kör az elmúlt év során megszerezte Teodor Körner „Zrínyi” c. drámájának 1S12. évi. valószínűleg első kiadását. A drámát egy ismeretlen német történész tanulmánya vezeti be, mely új adatokkal bővíti Szigetvárra vonatkozó ismereteinket.

Zrínyire ét hős társaira valá emlékezésképpen haláluk 406. évfordulója alkalmával — az újonnan felfedezett forrásból közöljük az alábbi részletet:

Z

rínyi mór a halálra készülődött. Korábban is látta, hogy ez elkerülhetetlen, ha nem adja meg magát a győzőknek. Kamarásától, Cservenko Ferenctől a rövid selyemru- háját kérte, nyakába aranyláncot akasztott, fejébe a feketeszínű, aranynyal kivarrt tollas fövegét tette, amelynek kócsagforgója alatt egy gyémánt tündökölt. Ezen felül 100 magyar du- kátot rakott zsebébe, hogy aki őt levetkőzteti, ne mondhassa: nem talált nála semmit. Elkérte azután a vár kulcsait, és ezekkel a szavakkal tette el azokat: ameddig a karjaimat mozdítani tudom, senki sem fogja az aranyakat és a kulcsokat elvenni tőlem. Csak halálom árán kaphatja meg, aki akarja. Én megesküdtem, hogy elevenen nem kísérnek engem a török táborba, és ott ujjal nem fognak ram mutogatni. Az elébe tett sok szablya közül kiválasztotta az apjától örökölt régit, amellyel ő a hadi pályafutását megkezdte, jónéhány győzelmet aratott és hírnevet szerzett vele. Most

Kamarazenei

hangversenyek

Mint korábban hírül adtuk, az Országos Filharmónia ősszel kezdődő új koncert évadjában a Pécsi Filharmonikus Zenekar hét, a Magyar Rádió és Televízió szimfonikus zenekara egy alkalommal ad szimfonikus zenekari koncertet, az „A”- sorozat és az „Egyetemi bérlet" so- j rozat keretében.

A nyolc zenekari koncerthez kívánság szerint három-három kamarazenei hangverseny csatlakozik:

A „B" kamarabérlet hallgatói A XX. század szerzőinek kamarazenéje című hangversenyen Körmendi Klára (zongora), Sziklay Erika (ének), Berkes Kálmán (klarinét) és Mező László (gordonka) hangversenyét hallhatják. Ezt a hangversenyt Pal- lagi János (hegedű), Banda Ede (gordonka), Wehner Tibor (zongora) klasszikus-romantikus estje, majd tavasszal a Szlovén-trió hangversenye követi.

Akik a „C" kamarabérletet választják, Kiyoshi Shomura (Japán) gitárestjét, majd Bánki József zongoraestjét és végül a Pécsi Filharmonikus Zenekar kamarazeneka rónak koncertjét hallgathatják meg

pedig mindezt, amit az Isten kimart rá, bátran el fogja viselni. Páncél nélkül, jobbkezében karddal, bal kezében a királyi zászlóval, tiszta tekintettel és ünnepélyes külsőben lépett ki a vár piacára a legénység körébe, amely már nem állt 600 főből. Ezek mind, őhozzá hasonlóan elszánták magukat a halálra. Zrínyi a harci kedvüket még egy rövid beszéddel feltüzelte. Beszédét háromszoros „Jézus" kiáltással fejezte be.

Mór minden oldalról égett a belső vár, itt volt a legalkalmasabb idő az utolsó kirohanásra. A kapu alatt egy nagy vasdarabokkal megtöltött mozsárágyú állott, ezt elsüttette, és a hídon szorongó rohamozok közül 600-at a földre terített. Az elsütött mozsár- ágyú füstje alatt tört ki Zrínyi elsőnek, mint a villám a viharfelhőkből Juro- nics Lőrinccel, egy nemes ifjúval együtt, ki a császári zászlót vitte. Zrínyi az ellenség legsűrűbb soraira támadt. Két golyó rögtön a mellén, egy nyílvessző a fején találta. Vad, háromszor ismételt „Allah”-kiáltás hirdette széltében-hosszában Zrínyi halálát. Ez egyúttal jeladás lett az ő kicsiny, hős csapatának a borzalmas lemészárlására. Alapi Gáspár, Cservenko Ferenc, Cosdorfi Gáli János és Orsics István kivételével senkinek sem kegyelmeztek a győzők.

A bátor főemberek: Patratovics Fqrkas, Kobák Miklós és a többiek mar mind parancsnokuk mellett feküdtek, mikor egyes ellenséges hordák a vívástól és a gyilkolástól elfáradva fosztogatás céljából a még égő belső várba nyomultak. Miközben egymás között is marakodva raboltak, a láng elérte a tornyot, ahol a puskaport tárolták. Ez meggyulladt, és a következő szempillantásban több mint 3000 ellenség megcsonkítva, széttépve a levegőbe repült. Az e_gész ostrom, d törökök saját bevonása szerint 30 000 embert követelt. Zrínyi fejét a nagyvezir elküldte testvérével, Szoko- lovics Musztafa budai pasával a császári hadak fővezérének, Salm grófnak rövid, mégis elgondolkodtató írással: Jóindulatom jeléül fogadjátok el a legbátrabb és legvitézebb vezéreteknek a fejét, akire még nagy szükségetek lett volna. Az ő holttestét — amint ez egy ilyen hősnek megjár — teljes katonai pompával temettettem el.

Még a vár elfoglalásának napján parancsot adott a nagyvezir a janicsáragának. hogy oltássá el a tüzet a belső várban, ezt és a külső várat a vértől tisztíttassa meg, és a főtemplomot dzsámivá alakíttassa át, mivel a vallásos szultán a következő pénteken, szeptember 13-án oda be akar vonulni, hogy ott a kötelező hó- laimát elvégezze. Közben elbocsátotta a boszniaiakat és a többi határvidék lakosait, Sziget parancsnokává pedig kinevezte a minden tekintetben megbízható siklósi Szkender béget. Néhány török pap bevonásával eltemet- tette Szulejmán belső részeit a zsibóti dombon, elrendelte egy moseának építését a sír fölé, majd ennek fenntartására megszabta a szigetvári adó mértékét.

Elérkezett a péntek, de a nagyúr, a szultán nem vonult be a megtisztított várba. A nagyvezir elterjesztette azt a hírt, hogy a szultánnak a láb- köszvénytől szokásos fájdalmai újultak meg. A rákövetkező vasárnapon a szultán nevében az összes seregtestek számára kiadta a parancsot a belgrádi visszavonulásra. Ide várta a trónörökös Szelim megérkezését szeptember végére. A betegnek feltételezett, de valójában halott szultánt az 6 megszokott, teljesen eltakart kocsijában szállították. Halálát hivatalosan csak akkor közölték először, amikor Szelim október 3-án Belgrád előtt átvette atyjának holttestét.

Szulejmán utolsó hadjáratával azonban a Habsburg császár számára Sziget és Gyula, Magyarország legerősebb végvárai elvesztek, mivel az ő tábornokai túlzott óvatosságból és félelemből elmulasztották, hogy alkalmas időben felmentő segítséget vigyenek nekik, holott Miksa császárnak ugyanebben az időben már 80 000 főt számláló hadserege táborban volt.

Sziget, amelyet 1689-ben a badeni őrgróf vett vissza a töröktől, ma egy megerősített mezőváros (1812! — a fo>- dító!) mocsárszigeten fekvő erős várral. Ezt a szigetet az Almás patak öleli körül és jelenleg Somogy vármegyéhez tartozik. Zrínyinek — akinek a családja 1705-ben kihalt — szétrombolt várából csak a szőlővel beültetett sáncok láthatók ma, de az ő tetteinek dicsősége fényleni fog mindaddig, míg az emberiség számára a férfierények tiszteletremeltóak maradnak.

Fordította:

Molnár Imre

Kilencvenöt év története

A szigetvári kórusmozgalom

Várnai Zoltán, a szigetvári Tinódi Vegyeskar alapító tagja, egyben a város egyik legrégebbi kórustagja nemes szándékú történeti összegezésre vállalkozott. A szigetvári kórusmozgalom (1877-1972) című kötete az idei nyáron jelent meg a Szigetvári írások című kiadványsorozat első tagjaként.

Történeti munka ez a könyv, pontosabban: kórustörténet. A Szigetvárott immár közel száz év alatt megalakult és évekig, — nemegyszer hosszú évtizedekig - megszakítás nélkül működő vagy újjáalakuló dalárdák, vegyes kórusok tevékenységét feldolgozó kórustörténet. Lelkiismeretes, a forrásokat felkutató, az adatokat rendszerező és szinte a legapróbb részleteket :s feltáró munka ez. Szigetvár első dalárdájától napjainkig időrendben mutatja be a város társadalmi életében igen fontos szerephez jutó együttesek működését. Rávilágít a néhány évre több alkalommal is félbe szakadó órusmoz- galom válságaira; a daláregylet, a vegyeskar megszűnésének okaira és a mozgalom újjászervezésének imponálóan mély és őszinte társadalmi igényére a város értelmes, gondolkodó és kultúrát szerető köreiben. Alighanem jelentős része lehet mnek az igénynek abban, hogy az utóbbi másfél évtizedben a szigetvári Tinódi Vegyeskor művészi törekvései, előadásának igényessége és műsorpolitikájának korszerűsége révén az általában jól működő vidéki kórusok között is magára vonta a figyelmet. Idáig eljutni hosszú idő és nem kevés fáradozás eredménye. Várnai Zoltán szigetvári kórus története ezt a fejlődési ívet szemlélteti és magyarázza. Egyfelől a hagyományok, a történelmi távlatok, másfelől a közelmúlt tudatos művészi törekvéseinek oldaláról.

A szerző az első szigetvári dalárda megalakulásától (1877) fejlődési fo» lyamatában írja le, ahol szükséges, elemzi is a megalakulás körülményeit, a kórus működésének feltételeit. Nagyobb szakaszonként rövid történeti hátteret is felvillant, olykor pedig főleg a forrásértékű levéltári és a korabeli sajtóból vett adatok, idézetek segítsé- gével kisebb társadalmi környezetrajzot is ad arról a közegről, amelyben ezek az egyleti énekkarok működtek, vegetáltak vagy éppen feloszlottak Magyarország kisvárosaiban, községeiben. Igen jellemző például a Szigetvári Hírlap szerkesztőjének a legelső dalosegyesületről 1940-ben írott cikkéből vett idézet: „ .. . A testület bomlásának igazi oka r,em a majális volt, hanem az, hogy a kabátos ember tenézte az iparost, a kereskedőt, akikből a dalárda állott; nem volt meg az összetartás a társadalmi rétegek között."

Az idézetek funkcióját, a forrásmunkák anyagát a szerző jól, érdekesen ötvözi a kórustörténeti leírással, az elemző, rendszerező munkával.

Mi lehet mégis a célja valakinek, ha egyetlen kisváros kórusai életének a feldolgozására vállalkozik?

A Szigetvári Városi Tanács kiadásában megjelent mű előszavában maga a szerző Igazít el bennünket erre nézve a legautentikusabban: „A magyar kórusmozgalom története a hazai énekkarok történetének összegeződése. Ehhez a majdani összegezéshez szeretnék munkámmal hozzájárulni."

Átlapozva ezt a munkát, úgy érezzük, a szándék önzetlen, dicséretes, a megvalósítás eredményes volt.

<w. e.)

lifUu/el jíszr

A szulimáni kacsa

A

z Ollósynak nevezett Filep a hadnagy szavaira igenlően bólintott. Mélyen ülő szemei mindig kutattak, figyeltek. Magas homloka értelmet sugárzott. Vékony; inas alakjából kitartás, erő, szívósság áradt. Boroskupáját magasra emelte.- A magyarok Istene lögyön vele- tők! Édős komáim! Szeretném mögér- ni, hogy mire újra itt löszök, Zrínyi úr győzelmére ihassunk!

A férfiak komolyra illetődön arccal álltak. Kupáikat magasra emelték, s szó nélkül kiürítették.

Ollósy uram búcsúzkodott, A bíróné asszony sírva küldte üdvözletét az ő kedves sógorasszonyának Szöllőmály- ba.- Aztán arra kérőm kegyelmedet Filep bátyám, hogy nyergen levő iszák- ra nagyon vigyázzon, mert abban küldöm sógorasszonyomnak azt a három kacsát, amelyeknek faja még Sebő deák uram által származott ide Szigetbe a sárvári nádorné asszonytól.

A férfiak hahotáztqk, Zsuzsika pedig becézgetve simogatta a nyeregről lelógó, háp-hápozó iszákot.

Ollósy Filep gyorsan karonragadta sógorát. Maga után vonta a szomszédos, hűs szobába. Bereteszelte az ajtót.- Ide figyelj, Benedek! Mától kezdve a „Gyűrűs embör" a nevem. Idenézz — s vékony aranygyűrűt vett elő az inge alól. Zöld kövében vésés mé- lyedt. — Ezt az úrtól kaptam ma. Nagy útra mögyök. A győri táborba. Salm generálishoz. Az a gyűrű lesz a sátornyitó varázsszerszámom. Amit Zrínyi úr beszélt, az mög a levél. Ha ezután hallod: A „Gyűrűs embör", tudd mög, az mindig én vagyok. Az Isten segítse mög a vá rostokat.

Kezetfogtak. Mi volt benne? Bizalom, barátság, remény, tanácstalanság, búcsúzás? . . .A lelkekbe ki láthat? A férfikarok egyszerre ölelték át egymást. Csak egy pillanatra,

A vár faláról hatvan levágott török fej meredt a Basal felé vágtőtó lovas után.

*

A „Gyűrűs ember” harmadszor járta már meg Miksa király győri táborát. Mindhiába. Tegnapelőtt jött haza Szőllőmályba. Augusztus 29-én. A mohácsi ütközet forduló napján. A török táborban akkora lövöldözést, ágyúzást rendeztek, hogy talán Lendváig is elhallatszott.' Nagy Szolimán ezt a magyar gyásznapot uralkodása szerencse- ünnepének tartja.

A faluban már csak hárman vannak: a sánta Tonkó Iván, a félszemére

vak Pörös Mihály, meg ő, Ollósy Filep, Zrínyi úr egyik szeme, füle, s ha kell, híreket vivő-hozó lába.

Mennyi reménységgel; bizakodással rótta az utakat forró napokon, har- matosodó éjjeleken át; megbújva erdőkben, lakatlanná vált romfalvakban, nádasokban, mint kóbor, réti farkas. És mit segíthetett?... A közemberek mégcsak közrefogták, kérdezősködtek, fenyegetőztek, káromkodtak, azonnal indulást sürgettek Sziget fölmentésére. De az urak? . .. Jobb arra nem is gondolni. Batthyány Ferenc nádor a podagráját gyógyittatta Körmenden. Dudich István, az új pécsi püspök csak addig törődött Szigettel, míg biztonságosnak látta az új palotája helyéül. A Thurzók, Perényiek a király előtt egymást feketítették. A király csak Forgách püspökre hallgatott, de az először Esztergomot akarta visz- szavétetni.

A pince falaira táncoló árnyékokat vetett a fenyőforgács lángja. Ollósy Filep apró betűkkel rója utolsó üzenetét az ostromlott várba:

„ .. . és Tahy Ferenc úr újból nem ígérhetett semmit, nem biztatott semmivel. Nem törődnek ott Győrött Sziget sorsával annyit sem, mint egy birkaakoléval. Nincsen nekünk más segítségünk, mint a saját kardunk és karunk. Igaz, most már az is mindig fáradóbban és fogyadozóbban. Itt Szőllőmályban a bestyeférge kontyosok az elkészített gátat éjjelnappal istrázsálják, úgyhogy a tó most Szőllőmálytól Almamellékig van. A nép a rengetegbe bujdosott. Csak a harangozó, sírásó és Te Nagyságod hív szolgája maradt itt: a „Gyűrűs embör”.

A kis pergamendarabot gondosan összehajtogatta, száraz birkabél hártyába csavarta, és szorosan ótkötözte. Kisujjnyi hengerecskévé.

Lassan felment a földlépcsőkön. Pirkad-e már? Néma csend fogadta. A völgyben dermedten hallgatott az üres falu. Mozsgó felől vékonyan sárgult az ég alja. Hajnalodott. Dél felől ijesztő morajt hozott a hajnali szellő, elvegyítve korom, füst, hullabűzzel. A hatalmas török tábor zúgása, s a pernyébe omlott város égett szaga nehéz sóhajt fakasztott belőle.

— Nem tudtam segíteni. Most már elküldöm ezt az utolsó üzenetet, Sokáig úgysem tarthatják magukat. És egy ilyen vitéznek is el kell pusztulnia, mint Zrínyi úr.

Észak felé fordult. Mindkét karját Győr felé rázta: „Hej, ti kétfejűsasos királyok, aranybotos püspökök, pórok zsírján hízott potrohos urak .,." Nem

tudta tovább folytatni. Szemeit köny- nyek égették. Hátra botorkált a gádor sarkába. Szőlőkarókból tűzdelt baromfiketrecből — sziszegés, szárnyverdesés hallatszott, Filep belenyúlt. A két öreg csak bámult.

— Nyughass mán te! Visszamöhetsz Szigetbe a gazdádhoz. Ha egyáltalán élnek még. Társaidat úgyis elküldtem már.

A szép, fekete-zöldes tollazatú, bóbitás gácsér, félrefordított fejjel, pillogva bámult a vöröslő fenyőlángokba. Ollósy gyengéden felemelte az egyik szárnyát és alája erősítette a kis írástekercset.

— így. Kész. Mehetünk.

A gazda betámasztotta a présház ajtóját. Becsukni minek? Bor úgysincs már benne. Elindult a Bakitya-tető felé. A sánta harangozó, félszemére vak sírásó szó nélkül követték. A völgy fölött kékes köd takarta a kiszáradó mocsarat. A Semlékhegy felől — a szultáni sátor környékéről — a török papok hajnali imádságra hívó enek- foszlányait hozta a szellő.

— Maradjatok itt az erdő sarkában!

Ollósy Filep — hóna alatt a gácsérral — a völgyben kanyargó Almáspatak felé indult.

Az öregek összenéztek, Megértették.

A gácsér viszi Szigetbe a levelet.

Népmese alapján irta

Lengyeltóti János