Dunántúli Napló, 1972. szeptember (29. évfolyam, 206-231. szám)

1972-09-17 / 220. szám

A nyolcéves Marlene a szomszédos Merck-ház udvarán éppen a po­roló tetejére ültette Oszvald nevű ba­báját, hogy megszokja a magasságot — modern babáknak nem szabad sze- dülniök, hiszen könnyen megeshet, hogy repülőgépen is kell utazniuk -, amikor megjelent kishúga Pony és így szólt: „Gyere azonnal haza. Megjött az új mamánk". Marlene biccentett és felrázta a babakocsi párnáit. Pony pedig sarkonfordult, végig baktatott az udvar hepe-hupás kövezetén és el­tűnt a kapualjban. A Merck-gyerekek kíváncsian vet­ték körül Marlenet. Az egyik fiú meg­kérdezte: „Mi a neve?" Vagyis az uj mamának.- Azt hiszem, Stampfer kisasszony — felelte a kislány. finát és a sírboltra ültette. „Oszvald meg ott ül a porolón" — mondta -, emlékeztess rá, hogy később érte men­jünk. Különben egész éjjel kint ma­rad és sírni fog. Talán még szívbojt is kap félelmében, üljél szép nyugod­tan I" Feketeruhás férfi és nő haladt el az úton. Talpuk alatt csikorgott a ka­vics. Marlene végigsimított Florfina kóc- haján, majd megrázta a fejét, mintho valamire válaszolna, s azt mondta: „Stampfer kisasszonyt most Nieritzné- nek hívják és azt hiszi, hogy ezzel már az anyánk lett. Micsoda ötlet, mi? Mintha odamennék Merckékhez és azt mondanám: Jónapot, mától kezdve a lányuk vagyok és Marlene Merck a nevem. Érted? Nahát, Még neked is furcsa, pedig csak egy baba vagy. Csak apa nem érti meg."- Róbert éppen anyának szólított és Gertrúd megsimogatta a kezemet! — mesélte örömmel az asztalnál.- Igen, igen, de hol marad Marlene — kérdezte Nieritz —, annyira ragasz­kodott anyjához, az első feleségem­hez, hogy amióta Lisbeth hozzánk jár, a gyerek jóformán soha sincs itthon.- Nálunk a Turner végén, két ház­zal följebb — mondta az egyik só­gornő —, lakik egy özvegyasszony a kisfiával és két év óta egy Lippold ne­vű, csinos és rendes emberhez akar feleségül menni. A postánál szolgál. De a gyerek egyszerűen nem engedi. Ha Lippold meglátogatja őket, add;g sír és ordít, amíg a férfi el nem megy. Az asszony meg az ember kétségbe vannak esve és nem tudják mitévők legyenek. — Ponyl — szólt Nieritz, mire a kis­lány beszaladt a másik szobából, nagy darab kuglóffal a kezében. - Nem hívtad haza Marlenet? — De hívtam. Biccentett is, mire én hazajöttem. — Vajon még mindig Merckéknél van? — kérdezte az új anya. — Nem. — Akkor hol lehet? A pincében, az istállóban, vagy a szénapadláson? — Nem, ott sincs. — Hát hova lett? — Nem mondom meg. — Gyere csak ide! — parancsolta az apja —, hol van Marlene? Tudni aka­rom. — Marlene biztosan ... nem, nem mondom meg. — Tehát hol? — Marlene .i, a temetőben lesz. Gyakran kijár. A társaság megdöbbenve nézett maga elé. Az apa lehajtotta a fejét és az óraláncával babrált. Augustin asszony csettintett a nyelvével. — Jól van. Visszamehetsz! - szólalt meg Nieritz és a kislány átment a gyerekekhez. A hirtelen csöndben csak a gyer­mekek nevetése és a csészék csöröm­pölése hallatszott át a szomszédból. Ekkor felállt az új Nieritzné, feltette kalapját, nagy szegfűcsokrot emelt ki az egyik vázából, s a virógokot fe­hér papírba csomagolta. — Érte mész? — kérdezte a férj. — Igen, hazahozom. Ne haragudja­tok, de mennem kell. — Ez nagyon szép tőled. Lisbeth — mondta a sógornő.- Buta beszéd - jegyezte meg Her­ta -, ha ő az új anyátok, akkor termé­szetesen Nieritznénak hívják, ugyan­úgy, mint az apádat. — Jaj de hülye vagy! — mondta a Merck-fiú. - Az apát nem hívják Nie- ritznének! - És előrenyújtott kezével láthatatlan keresztet akart rajzolni nő­vére homlokára, ostobasága jeléül. De a lány a kezére ütött, mire a fiú is rá­vágott és megkezdődött a Merck-gye­rekek szokásos civakodása, amibe a többiek is beleavatkoztak. Marlene pillanatok alatt magára maradt. Fog­ta babakocsiját és elindult a kapu irányába. Oszvald a poroló tetején ijedtében hanyatvágódott és a kövezetre poty- tyarst. Ott feküdt égnek emelt karok­kal. Testi épségében azért szerencsé­re nem esett kár, hiszen rongybaba volt. Az utcán Marlene óvatosan körül­nézett, majd elindult a házfalak men­tén és gyorsan befordult babakocsijá­val az egyik mellékutcába. Itt meglas­sította lépteit és azzal a lassú méltó­sággal sétált egy egykori tüzérlokta- nya előtt álló szilfák alatt, mint ebéd után a pesztonkák. Ott, ahol bal kéz felől kezdődnek a veteményes kertek és a virágárus bódék, megállt. Kicsit eljátszadozott a kerítéseken áthajló nyírfaágakkal, letépett belőlük kettőt és a kocsiba fektette, azután szedett hozzá néhány szálat az út mentén vi­rító százszorszépekből, s folytatta út­ját a Szt. Pauli-temetőig. Fent a negyedik táblában, ahol az utolsó évek sírhantjai sorakoznak egy dombon, magasan az elmúlt évtize­dek számtalan sírkeresztje fölött, ki­nyitotta az egyik kripta nyikorgó rá­csát, erőlködve maga után húzta a három lépcsőn a babakocsit. A sövény mellé állította, leült a kis zöld pádra és a sírok, a keresztek, az urnák mcjd oz angyalok fölött lenézett o tornyai­val lila ködben úszó városra. Ekkor arra jött az egyik öregasszony, oki a sírokat ápolta és a virágodat öntözte, s kedves fejbólintással üdvö­zölte a gyermeket. Marlene észre sem vette. Letérdelt, eltávolította a sírról a száraz gallyat meg a hervadt virágo­kat, hogy a kriptára helyezhesse a két nyírfaágat és o százszorszépeket. Utá­na kiemelte a kocsiból a babáját, Flor­Erich Kästner: Marlene az ölébe ültette Florfinát és megkérdezte: „Nem vagy nagyon fáradt? - Aztán elnézett a város fö­lött, majd felhangon folytatta: — Me­séljek neked valamit, talán a kis Már­ta történetét, aki mindig egyedül volt? A kis Mártának ugyanis meghalt az édesanyja. Ezért egy napon elhatároz­ta, hogy meglátogatja. Megtakarított pénzéből vett magának egy repülőgé­pet, amelyet egy nagy ágyú csövébe dugtak. Márta bent ült a gépben egy hátizsákkal, melyben tej volt meg két­szersült. És egy doboz csokoládé a mamája számára... Aztán elsütötték a nagyágyút és a repülőgép egyene­sen az égbe szállt De a kapuban megállították, mert aki nem halt meg, annak tilos volt a belépés! Erre Mat­tá az őrtálló rendőrnek adta a doboz csokoládét és az elengedte. Sokáig ke­resgélt az utcák kékszámú házai kö­zött, míg végre a százezertizenegyes számúban rátalált. Anyján szép arany­színű ruha volt. Észre sem vette Már­tát ahogy ott ült, mint egy zsöllyén a moziban, és nézegette hat gyermeke fényképét. Márta csöndben mellé ült, megfogta édesanyja kezét és vidáman mondta: végre megtaláltalak! Nem akarok egyedül maradni a földön, in­kább úgy teszek, mintha meghaltam volna és az őrtálló rendőrnek adtam a csokoládét. De nem baj, majd ve­szek neked másikat. Semmi sem baj most, hogy újra együtt vagyunk!" „Drága jó Anyukám”, — suttogta Marlene és könnyes szeme előtt el­homályosultak a város tornyai. Lehaj­totta fejét a három százszorszép mellé és kezébe temette az arcát. Nieritz eközben a lakodalmi ven­dégekkel ott ült a nagyszobában. Csak néhány rokona volt jelen és egy üzletbarátja. Lisbeth, az új asszony szeletelte a kuglófot, betöltötte a ká­vét és kínálta a vendégeket. Néha felkelt, hogy benézzen a szomszéd szobába, ahonnan kihallatszott a gye­rekek vidám zsivaja. Nieritz lókereskedő pedig megje­gyezte, hogy egy ilyen feleséghez csak gratulálni lehet. Remélhetőleg ilyen is marad. Már messziről észrevették egymást. A gyermek mintegy védekezésül szo­rosan a rácshoz simult. A sápadt asz- szony megállt a lépcsők alján. Fel kel­lett emelnie arcát, hogy kis mostoha­lánya szemébe nézhessen. — Nem akarsz hazajönni? - kérdez­te az asszony. Marlene alig észrevehetően meg­rázta a fejét, s hallgatott.- Miért haragszol rám? Olyan rosz- szat teszek, amikor hat gyermeknek, akiknek nincsen anyjuk, egy kicsit- se­gíteni akarok? . .. Tudom, hogy csak egy anyánk van, és ha az meghal, az ember örökké árva marad. De valaki­re csak szükségünk van, Marlene! Az asszony fáradtan leült az egyik lépcsőfokra a gyermek lábához, rá­nézett a menyasszonyi csokrára és így szólt: • — Hidd el, még mindig jobb, ha ve­letek vagyok, mintha egyedül marad­nátok. Látod, egyszer én is olyan kis­lány voltam, mint te. Nem gondoltál még erre? Az én apám nem nősüit meg újra, mikor az édesanyám meg­halt. Azt hiszem az még szomorúbb volt, és én még boldogtalanabb vol­tam, mint ma te. Marlene szótlanul állt az ülő osz- szony mögött és hallgatott.- Mint gyermek mindig egyedül vol­tam. Az én apám ugyan nem utazott Holsteinbe, Belgiumba és Dániába, mint a tied, mert nem volt kereskedő. De azért mégsem volt otthon. Később aztán én utaztam Hamburgba, ahol elárusítónő voltam egy kesztyűkereske­désben. Vasárnaponként sétálni men­tem a barátnőimmel, de nem illettem hozzájuk. Szebbek voltak mint én, és vidámabbak. Feleségül nem vett sen­ki. Pedig úgy szerettem volna gyere­keket Az asszony kivette a szegfűket a fe­hér papírból és a csokrot az ölében tartotta.- Közben egyre öregebb lettem - folytatta - és amikor apátok megkér­dezte, hogy akarok-e a mamátok len­ni, eljöttem hozzátok. Nem azért, mert édesanyára van szükségetek, hiszen az meghalt. Hanem mert szeretem a gye­rekeket... Úgy érzem Marlene, hogy egyedül vagy. De én még sokkal ma­gányosabb vagyok, mint te ... A görnyedten ülő asszony nagy gonddal hajtotta össze a selyempa­pírt. Ekkor egy kis kéz félénken a szeg­fűcsokorért nyúlt És amikor az asz- szony megfordult, látta, hogy Marlene a virágokat a sírra helyezi. Azután a kislány kocsiba ültette a babáját és a kis járművet a nyitott rácsajtón ót letolta a lépcsőfokokon a kavicsos út­ra. Majd halkan megszólalt:- Gyere, állj fel. Különben még be­piszkítod a ruhádat Szótlanul haladtak végig egymás mellett a sírok között. Csak az utcán, a kertek mellett kérdezte meg az asz- szony a kis kocsira mutatva: „Mi a neve a babádnak?"- Florfina — mondta a kislány —, és Oszvald még ott ül a porolón. Boldog Balázs fordítása GONDOLATOK AZ AGYBÓL A maratoni olimpiai közvetítések idején az egyéb műsorok szerkesztősé­gei nyugodtan lazsáihattak. Az a ke­vés, ami a sport mellett még a képer­nyőre került, az is túlnyomórészt „elő­re dobozolt" konzervműsor volt. Az olimpia múltán joggal remélték a né­zők, hogy a héten élénkül, színesedik a program; új és jó műsorokat láthat­nak. A kedden indult új műsorok közül figyelmet érdemel a Gondolatok az agyról c. hatrészes tudományos isme­retterjesztő sorozat.. A nézők még bi­zonyára emlékeznek a néhány hónap­ja sikerrel bemutatott atomfizikai so­rozatra. Ez a mostani hasonló jellegű, de talán még bonyolultabb probléma­kört igyekszik feltárni. A modern bio­lógia, kiváltképpen az aggyal, az ideg- rendszerrel foglalkozó neurobiológia nem kevésbé izgalmas és érdekfeszítö téma a szakképzetlen átlagnéző szá­mára, mint az atomfizika, a könnyű és gyors „beavatottság" illúziójáról azonban itt is le kell mondanunk. Az első két adás tanúsága szerint dr. Szentágothai János professzor sok­mindent megtesz, hogy a meglehető­sen elvont témát érzékletesen és ért­hetően, a lehető legegyszerűbb esz­közökkel „tálalja", a befogadás azon­ban még így sem könnyű. Az előadás elég gyors ritmusú, a gondolatmenet eléggé sűrített, nagyon oda kell fi­gyelni, hogy el ne veszítsük a fonalat. A szemléltetés - a filmek, ábrák, raj­zok, táblai vázlatok stb. - nagyon gazdag, néha talán még túlságosan is az; időnként kapkodhatjuk a fejün­ket a rengeteg képernyő, rajz, ábra között. •A sorozat figyelemmel kísérése azonban megéjH a fárqdságot. Külö­nösen hasznos lehet, ha az adósokkal párhuzamosan tanulmányozzuk az Élet és Tudományban megjelenő, a műsor­hoz kapcsolódó sorozatot. A kettő hasznosan kiegészíti egymást s köny- nyíti az alaposabb megértést. Az első adás az idegrendszer fejlő­dését vázolta az egysejtűtől az em­berig. A második - A gondolatnál se­besebben címen - az emberi ideg­működés alapjairól szólt. A harmadi­kat a jövő héten láthatjuk. Ebben oz érzékszervek működésével ismerkedhe­tünk. * Csütörtökön este, főműsor-időben láthattuk Életmentés címen a pécsi Kesztyűgyár munkásának veseátülteté- se kapcsán készült riportfilmet. A la­punkból is jól ismert történet nem egyedi különlegesség, hanem a tár­sadalmi összefogást példázó általános tanulsága miatt érdemelt országos nyilvánosságot. A film - nagyon he­lyesen — ezt emelte ki. Nem sajnálko­zásunk és részvétünk felkeltésére pá­lyázott, hanem a munkahelyi kollektí­vák áldozatkészségét, természetes szolidaritását állította a középpontba. Ezzel adott alapot mintegy a széle­sebb körű, ismeretleneket is mozgósí­tó, nemzeteket is összekapcsoló élet­mentő láncsorozat bemutatásának. A film dicséretesen tárgyilagos, mértéktartó eszközöket használt fel, érezhetően a tények erejevet, nem pedig a „tálalásával" akart hatni. így még a befejező képsor kissé túlfeszí­tett, s főképp túlzenésített megkompo- nálását is el tudtuk fogadni, s nem éreztük hatásvadászónak. A kiemelkedő értékű riportfilmet Koós Béla szerkesztette és Horváih Adám rendezte. Sz. E. Kőbányai György: Augusztus végi randevú Mária egy augusztus végi éjjel ég­zengésre ébredt Zápor vert, egyszerre hűvös lett, friss a levegő (tán biz künn mór faleveleket csónakáztatnak az esőpatakok?), fázott a könnyű takaró alatt, amely az este még teher volt, fel kellett kelnie, előszedni a paplant. Ezen az éjjelen nehezen aludt el, ek­kor határozta el, mégiscsak megpró­bálja; válaszol egy házassági hirde­tésre. Ezt aztán úgy mesélte el ez a na­gyon régóta önálló, független nő, ma­gányos madárka: milyen móka volt, tréfa, játék, egy barátnőmmel, kép­zeld, leültünk azzal az alakkal és hogy nevettünk! ... Az az alak pedig eljött egy dél­után a megbeszélt helyre — kis cuk­rászda Budán, mert ez így szokás —, benyitott és csengetett kicsit az ajtó, és ő ott állt a kis uzsonnázó-asztalok, romlandó édességek és szépségek, in­duló és múló szerelmek fellett, percre tétován, ő, a 182/42-es, vagyis az a férfi a városban, aki megértő szíves keres és 182 centi magas és 42 éves és most itt véli meglelni azt a lelkiek­a VASÁRNAPI MEllEKlfcT ben gazdag, intelligens elvált vagy özvegyasszonyt, aki.. . -, hogy ez mi­lyen mulatságos volt! Ott ült Mário — meséli — barátnője mellett, és „úgy nevettünk, de csak magunkban", hogy ez a nagy darab, mamlasz ember — pulykavörös volt a nyaka és kopaszo­dott is, eltévedten, báván áll ebben a finom budai cukrászdában — aki ilyeneket be tud adni egy újsághoz: „megértő szívet keres és lelkiekben gazdag!". — Megsajnáltuk art a laklit - foly­tatta Mária -, barátnőm felállt, oda­lépett hozzá és megkérdezte de csak úgy pukkadozott —: „A sokat csalódott szív?" Ö erre komolyan vá­laszolt: „Igen, asszonyom. Ont kere­sem?" Én csak kalauzolom — mondotta, no, jöjiön: a barátnőmről van szó. Az­tán leült hozzánk az az ember — csak hallgattam, mi lesz most. micsoda mu­latság, micsoda cirkusz? Hallgattunk mi lányok, de nem is bántott o csend, mert beszélt az az ember, lélegzetet sem kihagyva, mint az éhes, aki fél, siet: csak magáról, gyorsan minél többet, mint csőd előtt a kereskedő az utolsó üzletnél, amely- lyel, ha sikerül, fennmaradását, életét prolongálhatja még, ha nem, akkor húzhatja a rolót lefelé. Hogy mi a foglalkozása, most ne kérdezzük, önálló ember, maga küz­dötte fel magát, komoly, fontos pozí­ciót tölt be. Házasember, ezt rögtön megmondja, ő őszinte, reméli ezt kap­ja viszonzásul is, de külön él, a válás már elindult. Hát a felesége! Nem ér­tette meg, mindiq csak legyint, ha lel­kiekre, komoly beszédre kerül a szó - mert őnála a legfontosabbak a lel­kiek, a szellemiek —, kineveti, más utakon jár, már azt is mondta néki: „Legyünk tekintettel egymásra, ne un­tass, Géza!” Mert ő művészlélek, nem kér mást, csak megértő, meghallgató szívet. Képzeld, így beszélt, ilyen mézesen- mázosan az oz ember — mentegetőz­ve, pirulvc vallja Mária, hogy eljött az ősz, amikor tükörbe kellett már néznie és fózott egyedül, s el kellett mennie, leülni egy újsághirdetés mellé, mon­dotta szomorúan Mária. Nevetni vagy rohanni kellett: hogy egy nagy darab, 182 centis, kifejlett mamlasz így be­széljen! És hogy félt. sietett a jámbor! Szeretem-e a zenét? Mert ó. bevallja — nem akar semmit sem elhallgatni —, van néki egy szenvedélye: o zene rab­ja. És meg sem várta a választ, már folytatta: a zene vigasztal, a zene minden. Ö már zenét is szerez. Most jár egy emberhez az István útra. aki kottaírásra tanítja. Mert az ő lelke csupa zsongás, csak le kell kottázni. Nézem csak, ő meg elővesz egy hang­jegyfüzetet: ezek az első munkái. Van egy citerája, azzal penget; zenét hall­gatnánk majd, mit szólok hozzá? „Nem értek hozzá, nem érdekel, botfülem van!" Hát mondhattam mást, bele az ar­cába, mert nagyon feszített a neve­tés - magyarázta tréfával bukását Mária, aki hajdan tapostatta magát egy jegyért, hogy meghallgathassa Ruggiero Riccit, s este odaállt a Vá­rosi Színházhoz sorba, hogy reggel je­gyet kapjon Galli-Curcihoz, mert Má­ria, szegény, már akkor is önálló, mo­dern lány volt. Képzeld! Sóbálvány lett egy pilla­natra, vörös sóbálvány, kigyulladt az egész arca és gyöngyözni kezdett, brrr, micsoda ember, de aztán kapkodva sietett, hogy véglegesen el ne ront­son valamit: nem számít az, mondot­ta, attól még én igen jó feleség lehe­tek. Azért, mert néki ez a szenvedé­lye, mert ő egy ilyeri művészlelkületű ember, ne gondoljam, hoqy az életet' csak elvontan, szellemiekben látja, ő szeret szórakozni, kirándulni: hát ki­rándulni, a hegyek közé menni, szere­tek-e? Fulladozni kellett már, micsoda hecc vált ezt az embert nyúzni, hallgatni — mesélte Mária — a véaén még olyan büszke volt, biztos a dolgában, hogy nem is kérdezte, hanem mondta: ugye, legközelebb is találkozunk, legyek szombaton délután ugyanitt, ebben az órában. Hát hallottál ilyent? — Hát nem mész el? - kérdeztem csendben Máriát, mert láttam, elfá­radt, késő virág, lehajlott. Szomorúan emelte szemét - egye­dül van, hosszú ősz iön, hosszú 4él — és lassan mondta: elmegyek, de hidd el, csak mert más dolgom úqy sincs, nevetni, mulatni elmegyek, mi minden tücsköt-bogarat össze tud fecsegni egy ilyen ember! AZ Ú] MAMA

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents