Dunántúli Napló, 1972. augusztus (29. évfolyam, 179-205. szám)
1972-08-20 / 196. szám
Áz úton végig kell menni Visszaemlékezéseinek első kötete, a Tüzes kemence az eszmélés, s az osztályharc tudatos vállalásának krónikája volt, egészen a felszabadulásig. A mostani, második könyv már a küzdelmekben edzett, érett politikus sorsán ót világítja meg azokat a mozzanatokat, amelyek, végülis történelmi jelentőségű lépéshez, a két munkáspárt egyesüléséhez vezettek. Marosán jelen munkája az 1945—1948 közötti három esztendőt öleli fel, azt az időszakot, amikor a reakció támadásból fokozatosan védekezésbe szorult, s amikor a népi demokratikus állam minden egyes pillérét csak rendkívül bonyolult harc árán lehetett létrehozni. A szerző nagy érdeme az a közvetlen, személyes hang, amellyel minderről szólni tud, visszaemlékezései vonzerejét elsősorban mégsem ez, hanem a szubjektív előadásmóddal párosult őszinteség adja. Nem volt könnyű eljutni odóig a szociáldemokrata pártban, hogy tisztázódjék: ki hol áll, s mit akar. Am nem bizonyult simábbnak az a folyamat sem, amelynek eredményeként létrejött a kommunistákkal való együttműködés. Marosán nyíltan, s más visszaemlékezéseknél sűrűn föllelhető utólagos okoskodás nélkül ír minderről, találóan érzékeltetve, fölidézve azt a politikai légkört, amelyben a sodró lendületű események lezajlottak. Jó érzéke van a tömörítéshez, a lényeg megragadásához — a kisgazdák vezérével, Nagy Ferenccel folytatott rövid párbeszéde például alig több egy oldalnál, de mindent közöl az akkori kisgazda taktika jellemzőiről — s ezért könyve letehetetlenül izgalmas. Amit eddig elmondtunk, jelzi ugyan a mű értékeit, de igazi rangját nem mutatja meg. E rang abban van, hogy szinte észrevétlenül, de valójában minden esemény mögött megmutatja a mozgatóerőket, azokat a politikai szándékokat, amelyek — akár a földosztásról, akár a csendőrség föl- szánjjolásáról, az államosításról, a forint megteremtéséről legyen is szó — hol rejtve, hol nyíltan drámaivá tették a hatalomért folytatott küzdelmet. Az idősebbek előtt aligha szükséges bizonygatni, hogy 1945-ben, 46-ban, de még 1947-ben is sokféle játszmát vitt a belső és külső reakció, ám a fiatalabbaknak ez már tananyag csupán. A szerző — a szemtanú szenvedélyességével s a poltikus józan okosságával — lefújja a tananyagra ülepedett port, s meggyőzően rajzolja fel azok képét, akik a barikád egyik meg másik oldalán sorakoznak fel. Régmúlt ugyan, de előadásában jelenné válik, érdeklődőből társsá téve az olvasót, mert nemcsak értelmi, hanem érzelmi azonosulást is kivált az a három esztendő, amelyet hőskorszaknak neveznek. Mint Marosán könyve is bizonyítja, nem alaptalanul. A teremtés korszaka volt ez, káosz- szál, fájdalmakkal, kudarcokkal, de persze a győzelmek, a tettek, a haladás boldogságával is. Marosán nem röstelli érzelmeit, elfogódottan vall arról, mi minden játszódott le az emberben, aki alakítója és viselője volt egy személyben az eseményeknek. Objektív okok sorával, s ugyanakkora részes szubjektivitásával igazolja az egyesülés történelmi szükségszerűségét, a magyar munkásosztály egységének megteremtését. Nem volt ez diadalmenet; szívós, sűrűn éles, nem egyszer a kommunisták és a szociáldemokraták közötti kölcsönös vádaskodással nehezített harc gyümölcseként jött létre. A szerző valósághűen húzza meg a frontvonalakat, nem fűz utólagos magyarázatokat semmihez. Hiszi — s igaza van —, hogy a tények önmagukért beszélnek. Nevek, s hozzájuk kapcsolódó tettek, állásfoglalások sora vonul el előttünk, sok minden olyasmi, amiben magunk is — középkorúak és idősebbek - résztvevők voltunk. Ez tenné, hogy fontos számunkra a könyv? Minden bizonnyal ez is. Am még inkább az, hogy ami lapjain szerepel, az minden apró és nagy mozzanatában a magunk, az új Magyarország történelme. Marosán György munkáját a Magvető Könyvkiadó jelentette meg. Marosán György: VASÁRNAP MEUÉKIET Tímár Máté: OKÉ AZ EGÉSZ... Találkozásuk olyan véletlenül történt, amilyen a szerencsés lottójárás. ‘Mégsem lehetett csodálkozni ezen. Kiszámíthatatlan az emberi élet útja, állomásait gyakorta rajtunk kívüli erők jelölik ki — legfeljebb a szabad akarat segítségével választhatunk olykor a lehetőségek között —, s ha lerajzolnánk, magunk is elcsodálkoznánk fura kacskaringóin, pedig hajlamosak vagyunk arra, hogy nyílegyenesnek higgyük. Miszter George Sabo, azazhogy Szabó Gyurka se gondolta, nem is egy hónapja, hanem egy hete, hogy a bépsi küldetése három nappal tovább tart, mint a dolga, az osztrák cég négyezer schillinggel hálálja üzletszerzői jóindulatát, s az útiszámlába még egy hazai kirándulás is belefér. Ha már így történt, elhatározta, megszellőzteti a Hamburgban bérelt frisstípusú Fordot, meglátogatja Rákosligeten lakó öregjeit, meggyámolítja őket néhány tetszetős nyugati olcsósággal, és good by Hungary várhatsz megint tizennégy esztendeig. Persze, az nem volt benne az útitervben, hogy a mama esengeni fog a beteg húga, meg a nagyszülők sírja után, a faternak eszébe jut a templomzúgi kert, amit visszaadott a tanács, el lehetne adni, s ha már itthon a gyerek evvel a nagy kocsival, miért ne híreskedné- nek véle otthon, Kőrösmarton is egy kicsikét. Nem árt azt finoman a falu értésére adni, most már lehet is, hogy: Elvettétek a földemet, házam, tanyám, most mégis saját villában lakom Rákosligeten, a nyugdíjam ezerkettő, nem háromhatvan öregségi, az asz- szony százasával együtt, mintha itthon maradok, s a fiam, akit kiajánlottatok az egyetemről, akkora kocsin jár, mint a tanácsháza. Több volt ebben a honvágy, amit leplezett, mint a gyűlölet — az talán nem is volt benne —, parancsnak sem hangzott, pedig valamikor Szabó Gyuri bácsi ugyan szeretett parancsolni, inkább kérelemszámba ment: Hazaszaladhatnál velünk, fiam! De a bagórógta hangszálak olyan mélyen orgonálták, hogy a bérelt Ford útnak eredt tőle. Mr. Sabo, azazhogy Szabó Gyurka hazaérkezésének másnapján az alföldi szülőfalu felé. Ha George Sabo nem gondolta ezt, az otthoni Szabó Gyurka, a Rákóczi Mg. Tsz. gépkocsivezetője — ragadványnevén Béres Szabó —, se gondolta, hogy miután csütörtök—pénteken egész nap szállította a nedves répaszeletet Szolnokról, szombaton reggel majd ezt mondja neki az elnök: Állj be a garázsba, öcsém, és hétfőn reggelig ne is lássalak! Nem gondolta, de szót fogadott. Hazament a Gazda Szabóéktói vett portára épített há- romszobós új házába, megfürdött és lefeküdt aludni. Tudta, hogy nem zavarhatja senki, Felesége a postán dolgozik, a kisebb gyerek az óvodában, a nagyobb az iskolában, a szülei pedig a lenti kisházban, ahová már jövetben beszólt: — Délig nem vagyok itthon! — Nem is háborgatták. A harangszóra is idegeinek láthatatlan vekkere ébresztette fel. Ebédelt, és hogy múlassa az időt, bejárta a portát. Letépdeste a hónaljhajtásokat a lugasról, kiseperte a hízók betonos kifutóját, a starkingfákról lenyírt néhány szövőlepkefészket és azon vette magát észre, hogy unatkozik. Pedig o belsőség szép valósága ott tükröződött a szemén: Egy szót sem szólhatsz a sorsod ■ ellen Béres Szabó Gyurka! Házad, kerted, két családod, Trabantod van. Az asszonnyal keresed a négyet, a háztáji a ráadás. Gondoltad volna ezt, amikor Gazda Szabóéknál szolgáltatok? Az apád volt a béres, te meg a kondásgyerek. Ugye nem gondoltad? Nem, bizony nem. Inkább azt, hogy hosszú lesz hétfőig, s hogy megvész egy pohár sörért. Beleült a Trabantba: — Ha keresnek, a nagyvendéglőben vagyok, és gyerünk! Útközben — talán a kanászságról —, Gazda Szabó Gyurka jutott eszébe. Ugyan mi lehet véle? Azóta se volt olyan cimborája, pedig gazda fia volt. Röhögött is a katonaságnál, amikor evvel sámfázták a fejét, hogy: így a kulák, meg úgy a kulák! Egy percig sem érezte annak őket. Meló az volt, istentelen sok meló, olyan vaskalapos- ság, hogy a Bodri is megvészne tőle, de a gazdáék is vélük húztak. Voltak persze bitang kenyéradók is, de Gazda Szabóék? Tőlük vették a portát is, oz apja most a templomzugi kertre alkuszik, levélben, és Gyurka is kihívatta a kaszárnyakapuba, amikor ötvenhat végén nyugatra indult: „Gyere velem!” Nem ment, most se menne, de azért haverság volt. Ugyan mit csinálhat most Gyurka? Éppen befordult a falu túlsó végén honvágyas szüleivel, meg a Hamburgban bérelt Forddal, hogy pár órára a véletlenek útjába álljon. Mert az már nem volt véletlen, hogy éppen Béres Szabóéknál tülkölt, a háziak, meg a vendégek körülörvendezték egymást, Béres Szabóné törülte alájuk a széket, Béres Szabó megkotyogtatta a borlopót, és Mr. George Sabo, azazhogy Szabó Gyurka ezt kérdezte elsőnek: „Hát, Gyurka?" S megtudván, beszállt a lágyan rugózó Fordba, végiggurult a megkisebbedett falun, odafarolt a Trabant mellé, és már bemenet illesztette a száját: — How do you do, Mr. Szabó? Csakhogy azonnal eltévedt az arcok között... Utoljára katonaruhóban látta Gyurkát, ennek is tizenötödik éve, azelőtt se sűrűn, mióta felnőttek, egyetemre járt, bányában dolgozott, s ahogy ő váltoiott, nyilván változott a cimbora is. Állt az ajtóban, modernvonalú napszemüveg rejtette a szemét, ruhája szinte ordította az idegent, s bár szívével otthon is érezte magát, meg nem is, a centes küzdelmekben köszörült agya ezt zakatolta: Nem vagy te már itthon Mr. Sabo, csak itt születtél I Szőke pincérfiú lépett hozzá, és meghajolt: — Tetszik parancsolni? — Szabó Györgyöt keresem, — Olyan sok van, kedves vendég, a másik nevét is! — Ügy emlékszem, hogy Béres Szabónak hívták. — Béres Szabó? A pincérfiú tizenhétéves volt, értelmét sem vette a szónak. Segélykérőn körülnézett, míg egy silószagú öreg, igen, igen, olyan, mint Csősz Lakatos Jani bácsi, mankót nem adott a hóna alá: — Azokat most Sofőr Szabóéknak hívják! — Sofőr Szabó Gyurka bácsi ott ül a cimbalom mellett — mondta erre a kamaszpincér, és odakísérte. De mire odaért Gazda Szabó Gyurka, lehervadt szájáról a how do you do, s ennyi lett belőle: — Jónapot Gyurka. Szervusz. Csak másodsorban szervusz, úgy megfeküdte az idegenség. A vendéglő is más lett, modern, tiszta, az emberek is mások, ismeretlenek, s Gyurka is más. Nyírottbaj- szos, vállas valaki, testére szabott angolszövet ruhában, svájci órával a karján, de szappantagadó olajfoltokkal a kezefején. És a szeme is idegenül vibrált kevéskét, míg az értelmére mérte, és fogadta a köszönését. — Jónapot Gyurka, szerbusz. Hazajöttél? — Hazahoztam a fatert.;, szóval az öregeket. — Díj le. Mit kérhetek? Sört? — Viszkit szoktam, de talán... — Brandy jó lesz? Mert én a sörnél maradok. Ittak, és nézegették egymást, keresvén a mostaniban a régit, a cimborát, és udvarias kérdésekkel várták, hátha elővillan az esztendők mögül. — Remélem, milliomos lettél? — kérdezte a sofőr. — Mert én csak motorkocsis... — Milliomos? Egy frászt! Agent vagyok a National Companynál... — Az mi? — Dgynök ... — hirtelen kijavította —, képviselő... — és hogy ne kérdezhessen a másik, úgy folytatta, mint valami leckét. — Kasszagépekben utazom, bejártam már a félvilágot... New Yorkban házam van, feleségem ... olasz, Ludynak hívják, két fiam, Jim and Joe, egyszóval óké az egész ... És te? — Nekem is van egy házam a tietek helyén, két fiam, Gyuri meg Jancsi, feleségem Csősz Lakatos Margó, azt már mondtam, hogy sofőr vagyok, — s huncut mosollyal —, egyszóval nekem is oké az egész. Az amerikás harangozott a poharával: — Hát akkor oké, szervusz! — Szerbusz! Iszunk még egyetl — Azt majd én .., Kérte, itták, a sofőrhöz többen odaköszöntek, elment mellettük a körzeti rendőr is, és az ujjával tréfásan megfenyegette a sofőrt, de az a régi cimboraság sehogyan sem jött visz- sza, csak integetett a múltból, mint egy távoli fejfa, amire ez van írva: Miért? Pedig, ha bármelyiküket kérdik, szavával hitelesíti, hogy rendes ember a másik. — Először nem mondom, nehéz volt — öklözött a fagyos csendbe George —, osztrák láger, kikötőmunka Hamburgban. Sokszor a zsákokon aludtam. De azután kikerültem, és all right lett, hát most oké! Itthon tudod mi volt? Az öreg börtönben, én a bányában... Én nem voltam te, én kulák voltam... Mit mondjak neki? — találgatta Béres Szabó. — Azt nem mondom, mert nem is érzem, hogy amikor te gimnáziumba jártál, én meg a trágyát tapostam, én sem voltam te... — Eljössz hozzánk? — kérdezte, csak azért, hogy szóljon. — Apámék ott vannak..; Hangolt a cigány, lassan esteledett, és az éttermet, mint valami leeresztett függöny, úgy fályolozta a füst — Te, Gyurka — kérdezte George jó idő múlva —, volt a fateréknál a padláson néhány birkakolomp, meg tehéncsengő, nem találtátok meg? — Dehogynem ... — Nekem adnád? — Szívesen. De minek; New York-' ban nincsen csordajárás! — A gyerekeknek ... hazulról. Sokszor eszembe jut. Olyan szépen szólt amikor legeltettünk a tarlón. — Elviheted az egészet — Thank you.— majd küldők ért* valamit — Szóra sem érdemes — mondta Sofőr Szabó, és elfeledte, hogy a fia állandóan Lee farmernadrágért nyúzza. Felálltak és fizettek. — Hazaviszlek — mondta George o hamborgl Ford mellett, de Gyurka nevetve a Trabantjára mutatott. — Nekem is van, igazhogy csak mutatja I A koraestben úgy fénylettek a lámpák, mint a búcsújáró szentjánosbogarak. Magasan az oszlopokon sok-sok, lenn a földön kétszer kettő egymás után. Az első kettő mögött Szabó Gyurka mosolygott: Megint murizik majd az asszony, s a másik kettő mögött Mr. George Sabo éppen cigarettára gyújtott. Tulajdonképpen oké az egész — gondolta, csak azt nem tudta, mi az a parányi, motoszkáló fájdalom a szíve alatt... Hallama Erzsébet: Cipő-elégia E gy hétköznap délelőtt ült ki a kirakatba a Cipő. Fajtája dicsősége volt. Meleg meggyvörösen ragyogott. A többi cipő úgy kuporgott az árcéduláján, mint a bizonytalan szobrok a talapzatukon - de ez nem. Ez lebegett a levegőben, s mögötte, mintegy mellékesen, hanyag eleganciával, ott lebegett az árcédulája is. Az is olyan volt, mint egy diszkrét suttogás, pár forint választotta el az ezrestől. Csodáltam még egy kicsit a cipőt. Szép volt. Műalkotás volt. És közkincs volt, azért ragyogott csorduló meggy színe az üveg mögött, hogy elringassa egy-egy pillanatra a szívünket. Az élet rohanása közben megpihenő járókelők szívét... Egy rövidlátó nő is érkezett, nyomban a Cipőre nézett, legyökerezett a lába Közelhajolt az üveghez, úgy olvasta el a lebegő árcédulát. Oh mmm — mondta a rövidlátó nő, s ebben a nyögésben tengernyi élettapasztalat és megbékélés zengett. Később megfeledkeztem a cipőről. Mígnem kora délután, a lejtős utca sarkán kibújva — ott jön velem szembe. Villan a poros aszfalton, mint az érett húsú meggy a falevelek között. Karcsú bokában, napsütött tédben és falatnyi szoknyában folytatódik. Lent, a piszkos földön mászkál a Cipő, ez a méltatlan műalkotás ... A csinos lányka meglebegteti hajfüggönyét és kacag, Egy nagy táskás másik mond valamit neki és ő is kacag. Hátraszólnak az utánuk jövőknek és azok is kacagnak. S e vidám kamaszlány csapatban csupa csinos cipő, csatos cipő, vastag sarkú cipő, leffentyűs cipő, lakk cipő, új cipő. Az élen a falatszoknyásé, az a legeslegújabb. És ekkor - roppant sematikus képzettársításként — fölmerül oz emlékezetemben egy másik cipő. Egy gombos barna fél. öröklött vagy használtan vásárolt cipő volt, s ott, ahol a kisujjat kellett rejtenie, mind vékonyabbá és vékonyabbá vált a bőr. De a rést nem lehetett rögtön meglátni, és a cipő közönséges fűző helyett parányi gombbal csukódott, bőre pedig egyenesen bársonyos volt. Akkor már gimnazista voltam, mert emlékszem, hogy a gimnáziumhoz vezetett az út, amelyen a tócsákat kerülgettem gyönyörűszép gombos barna félcipőmben ... S miközben ez az elégikus időzavar teljesen elhatalmasodik rajtam, a sors összehoz egy nőismerősömmel. Túl jár a negyvenen, de csinos, jól öltözött és ugyancsak csinos kamasz lánya van. Nekiszegezem a kérdést:- Vissza tudnál emlékezni, milyen cipód volt tizenhat éves korodban? A nő először lebiggyeszti a száját, sematikusnak és fölöslegesnek tartja a kérdést. Ráadásul hirtelenjében nem is tud olyan messzire visszaemlékezni. Némi sürgetés után egyszer- csak elváltozik az arca, oldódik, kiderül.- Hogyne emlékeznék! - mondja végül boldogan. — A háború után nemigen volt ilyen, hogy cipő... rongyból, vászonból varrt, kötött papucsban jártunk... De az én édesapám, az nagyon ügyes ember volt! Tudod, aranykeze volt neki! Szerzett valahonnét ilyen fecni bőrdarabokot, ni! És faragott talpat fából. De nem akármilyent, hanem szép kerek orrút, két részből, úgy hogy még hajóit is az a fatalp! Arra szögezte rá a bőröket. Olyanforma volt, mint manapság ezeken o drága sarukon, kicifrázta — lyuggatta a bőrcsíkokat... Jaj, te, hogy én milyen büszke voltam a cipőmre! Nem klumpa volt ám, hanem amolyan szandálféle .. . Hogy irigyeltek a lányok! Emlékszem, volta faluban egy lány . . . Állunk ott a napsütötte utcán és kiki a maga hajdani büszkeségére gondol. Én a gombos félre, ő a bőrfecnikből gyártott fatalpúra. Egy boltajtón frissen pörkölt kávé illata árad ki. A napsugarak vakítóan villannak az autólámpákon, szélvédőkön. Két motorzaj között hallani, hogy valahol búg egy ventillátor. Miniszoknyás ifjú anya magas kocsiban alvó gyereket tol és málnafagylaltot nyalogat. Szívfájdítóan mai pillanat. Az ,élet mindenkori kedves külsőségei, gondolom. Nincs ennek a dolognak tanulsága az égvilágon semmi. f Mennyire sojnálom, hogy nincs meg! — sóhajt mellettem ez az asz- szony, akiről senki se hinné, hogy klumpákban és bocskorokban járt valamikor. - Megmutathatnám Klárikának ... tudod, az ember csak rohan és rohan és közben beszél össze-visz- sza, és nem is gondolja, hogy... — a befejezetlen mondat romjai fölött legyint egyet és azt mondja: — gyere, együnk egy fagylaltot! Elégia, gondolom magamban, legalább egy röpke elégia a hajdani klumpák, pántos fapapucsok, házilag gyártott bocskorok, zsibogón vásárolt gombos cipők, lötyöqő-billegő magas sarkú cipők, kidőlt oldalú cipők, megfoltozott cipők, lyukas talpú cipők, kislány-álom-cípők és soha-meg-nem- kapott cipők irdatlan sírhalma fölött.
