Dunántúli Napló, 1972. július (29. évfolyam, 153-178. szám)
1972-07-30 / 178. szám
\ Alekszandr Grin: Ceruza és kés Alekszandr Grin S zázadunk félelmetes betegsége, a rák ölte meg negyven évvel ezelőtt, 1932. július 8-án. Kivételes, semmilyen kategóriába bele nem illő írói egyéniséget ragadott el vele a halál a szovjet- orosz irodalomból. Romantikus alkat volt, szertelen álmodozó, gazdag képzelete o legsivárobb valóság felett is győzedelmeskedett. Regényeiben, elbeszéléseiben különös, színekben és kalandokban rendkívül változatos világ tárul elénk. A hősök, akik benépesítik ezt a világot, többnyire kivételes tulajdonságokat hordoznak, nemegyszer a népmesék tiszta szándékú és gonosz lelkű hőseire emlékeztetnek. Grin, mint romantikus mesterei, nem árnyalja túlzottan a jellemeket, a jóra, a szépre törők rendszerint megérik álmuk beteljesedését, a gonoszok pedig elbuknak. Mégsem érezzük művészetét egysíkúnak, mert leírása varázslatosan sokszínű, a fekete-fehér jellemek nagyon is közismert emberi tulajdonságok fantasztikus vetületei. Volt idő, amikor korszerűtlennek bélyegezték Grint, sőt hamis álmodozónak tartották. A vádak ellen életművének legértőbb méltatója, Pausztovszkij emelte fel szavát. Pausztovszkij rámutatott Grin művészetének ösztönző erejére: álmodni tanítja meg a mai embert, arra serkenti, hogy egy jobb, tisztább világra áhítozzék. S mindezt azzal éri el, hogy elé varázsol egy elérhető mesevilágot. Grin nem a valóságtól fordult el, csupán nem vette tudomásul az élet kegyetlen játékait. Mérhetetlenül sokat szenvedett, nélkülözött, de soha nem vesztette el a hitét, hogy érdemes küzdeni a szebbért, a jobbért. S erről embertársait is meg akarta győzni művészetével, Vjatkábon, a mai Kirovban született 1880-ban. Apját ide száműzték az 1863-as lengyel felkelésben való részvétele miatt. A száműzöttek sanyarú élete jutott a csalódnok. Alig múlt ötéves, amikor meghalt az anyja. A különben is iszákos apa, a csapás után még kevesebbet törődött az érzékeny, álmodozó fiúval. De az igazi megpróbáltatások még csak ezután következtek. Egy ártatlan verséért kicsapták a helybeli reáliskolából, s a kamaszodé Grin kénytelen volt megalázó kenyérkereső munkákat vállalni. A nyomorúságos élet alaktalan, gyötrő ♦égyakat ébresztett benne, a mólóén olvasott könyvek színes kalandokra csábították. Tizenöt éves fejjel Odesszába indult, hogy matróznak szegődjön és bejárja a tengereket, az óceánokat. Gyenge alkata miatt azonban csak egy helyi járatú gőzösre vették fel inasnak, de mivel nem tudta kifizetni az ellátást, hamarosan elbocsátották. Odesszából Bakuba ment, ahol különböző foglalkozások tucatját próbálta meg, majd nyugtalan természete az Uraiba hajtotta a mesés aranylelőhelyekre. Közben kapcsolatba került az eszerekkel. Illegális megbízatásokat teljesített, letartóztatták és a szevasztopoli börtönbe zárták. Itt kezdett el írni, kiszabadulása után pétervári lapoknak küldött elbeszéléseiből. 1904-ben jelent meg első munkája egy pé- tervári újságban. Ettől kezdve Péter- vórott élt, míg újból le nem tartóztatták. A tobolszki száműzetésből 1912-ben tért vissza. A forradalomért lelkesedett, de lényegét nem értette meg. Harcolt a polgárháborúban a vörösök oldalán, súlyos tífusszal tért vissza Pétervórra. Az elesett írót Gorkij karolta fel, támogatta, segítette. Betegen, szállásról szállásra vándorolva írta legismertebb művét a Bíborvörös vitorlákat Ha erősen hiszünk o csodákban, beteljesednek - bizonyítja Grin hősei sorsával. Mese és valóság, kaland és romantika szövődik egybe a regényben, Asszol és Gray története egy álom igéző megvalósulása. 1924-től Feodoszijóban élt. Ismét termékeny korszak köszöntött be az életében. Itt született a másik Grin regény, a Hullámfutó. Hőse, Thomas Harwey kapitány mesés kalandokra indul az óceánon, a Teljesü- letlen beteljesülését kergeti, óhi- tozza. Halála után sokáig nem adták ki műveit oz elmarasztaló kritikák miatt. Életművének teljes megjelentetésére csak 1956 utón kerülhetett sor. A magyar kiadásnak is volt pótolnivalója. Elbeszéléseinek egy terjedelmesebb gyűjteménye 1967-ben jelent meg (Száz mérföld a folyón), újabban felfedezett kisregényeiből hármat Fandango címmel 1970- ben adott ki az Európa Könyvkiadó. K. S.- Ha nem betegedett volna meg - mondta Stop kapitány Harwey uszály- kormányosnak - esküszöm a bajuszomra. már itt, ebben a kikötőben partra tenném. De ez az utolsó útja, legyen nyugodt, liyen matrózinast a leggonoszabb ellenségemnek sem kívánok.- Igaza van - helyeselt az uszály- kormányos. — Tegnap nyolc óra után, mikor átadtam a helyemet az őrségen - folytatta a kapitány - megyek befelé a kajütömbe és kibe ütközöm, mint ebbe a kölyökbe: kiugrik az ajtón és el akar iszkolni, Persze elkaptam és alaposan elláttam a baját! Nézze meg az ember, a blúza alól megint kilátszott a tőlem csent papiros. A semmirekellő rászokott, hogy tőlem lopkodja a papírt ahhoz az átkozott rajzoláshoz. Emlékszik, a múlt hónapban újra kellett festeni a fedélközt? A falak mindenütt össze voltak firkálva szénnel és olvasztott cipészszurokkal!- Ne is mondja! - szólt az uszály- kormányos. — Én magam is ceruzával találtam az őrségen és valószínűleg az ön papírjait pusztította. Nyálazta a ceruzahegyet, vakoskodott a lámpánál. Ráadásul gyenge és ügyetlen!- Kár, hogy éppen ma döntötte ágynak a mocsárláz. Boldogan elkergetném, nem sajnálnék pénzt adni neki a hazautazásra. A beszélgetés a Nereis kétárbocos vitorláshajó fedélzetén zajlott. David, akiről szó volt, nemrég került a hajóra matrózinasnak. Hogy ennyire kegy- vesztett lett a kapitány előtt, a rajzolás iránti mértéktelen szenvedélyének köszönhette. Mindent lerajzolt, ami a szeme elé került, s mindegy volt neki, mire — csomagolópapírra, deszkára, falra, cigarettás dobozra . .. Lerajzolta a kikötői élet forgatagát, az utcákat, a házakat, a hajókat, a legénységet. A Nereis valamennyi matrózáról volt már portréja. Amikor Stop kapitány meglátta a gyűjteményt, nagyon megharagudott a róla készült rajz csöppet sem hízelgő hasonlatossága miatt és az egészet darabokra tépte. Ha Dávidot kiengedték a partra, rendszerint késve érkezett vissza, hóna alatt rajzok tucatjával. A szórakozott, ábrándos fiú egyáltalán nem volt alkalmas a megfeszített tengerész munkára, nem neki találták ki a rideg hajóséletet. Mindennap csinált valami ballépést, amiért kíméletlenül elverték. — Egyszóval - fejezte be a kapitány - nincs kedvemre ez a mamlasz! A haján eddig nem sok szükség volt mázolókra, ami kevés munka akad, azt a magunk erejéből is elvégezzük. — És mi van most vele? - érdeklődött Harwey. — Jobban van már? — Nem tudom. A fedélzetmester adott neki kinint és citromlevet. Egy hétig veszteglőnk itt; ennyi idő alatt biztosan lábra áll, s végre elbocsáthatom. Elég volt belőle! A Nereis Lissz közelében horgonyzott a révparton, negyedmérföldnyire c várostól.- Nos, hogyan állnak az ügyei, Stop? — kérdezte Harwey más témára váltva. — Rosszul — mondta komoran a kapitány. — A gyapjún elvesztettem nyolcezret, a jután — tizenegyet, s közben állandóan fenyegetőznek, hogy az adósságok fejében lefoglalják a hajót. Maga tudja, hogy a bőröndömben ötvenezer arany van, melyet ót kell adnom egy itteni kereskedőnek, Sartoriusnak. A pénzt ópiumért kaptam Malburgban. A napokban Sartorius eljön a pénzért Bizony, Harwey barátom, oly rosszul áll a szénám, hogy bármilyen becsületes tengerész is Stop kapitány, boldogan zsebre- vógnóm ezt a pénzt és a szemem sem rebbenne meg! A két ember elég hangosan beszélgetett. A hajófaron ültek a vitorlák árnyékában, előttük az asztalon három üres és négy fölöttébb hatásos borral teli üveg díszelgett. Tőlük nem messzire két matróz javította az oldalkötélzetet. A szél éppen arrafelé fújt. A kapitány utolsó szavaira az egyik, egy bizonyos Grikatus nevű. negyven év körüli férfi, akinek apró fekete bajusza és mélyen ülő, sötét szeme volt, élénken felfigyelt — Hallottad, Twist, mit mondott a kapitány? — szólt oda o társának.- Valami pénzről beszélt... ■ - Na, igen ... „Nálam, azt mondja, ötvenezer idegen arany van. De zsebrevágnám!”- Csakugyan. így mondta - motyogta Twist — igazad van ... Ha iszik az ember, mindent kifecseg.- Egy hónapja nem láttuk a partot - mondta eközben Stoo Harwey- nek - illene már kiruccannunk egy kicsikét Úgy gondoltam, hogy ma itt hagyunk mindent reggelig; őrködni kiállítom az öreg Pecket és itt marad vele ez a . . . David. Mi ketten egy teljes napot eltöltünk a parton.- Jól van - egyezett bele az uszálykormányos. A kapitány füttyentett az őrnek, elbocsátotta a szolgálatból és intézkedett. Eqy óra múlva a Nereis legénysége, élen Stop kapitánnyal, ünnepélyesen kiöltözve, borotválton és sóvár vágyakkal két dereglyén eltűnt Lissz irányában. A hajón ketten maradtak: a kapitányhoz hűségesen ragaszkodó Peck matróz és a beteg David. A David a fedélközben feküdt egyedül. Kábultan aludt regqelig, majd megszakításokkal átaludta az egész napot, s csak éjfélkor ébredt fel. A hideglelés és a láz elmúlt, nagyfokú gyöngeség és fejfájás maradt utána. Az ilyen időleges megkönnyebbülés jellemzője a váltóláznak. Tudta, hogy rajta és Pecken kívül mindenki a parton tartózkodik, mégis, amikor felocsúdott, meghökkent a hajó teljes csöndjétől. Az éjszakai hullámzásban álmosan rigatózó kétárbocos könnyed nyikorgásai és apró zajai komoran és barátságtalanul hangzottak. Az asztal felett függőlámpa világított, mécsese gyér fényt adott és sok árnyékot, melyek baljós sötétségbe borították a fedéiköz szögleteit. A kötélhágcsó alatt a félköralakú hajóablakban ragyogtak a csillagok; a padló alatt patkányok rágcsáltak. David felkelt az ágynak támaszkodva, ivott a kihűlt kávéskannából néhány korty kávét, evett a hideg karajból és ettől felfrissült Aludni mór nem volt kedve. Fejét öklére hajtotta és ábrándozott. Majd elővette a ládából egyik befejezetlen rajzót. De alig húzott néhány ceruzavonást, amikor hirtelen evezőcsobbanésokat hallott - minden jel szerint egy csónak közeledett a kétárbocoshoz. „Biztosan a mieink — gondolta. — De miért ilyen csendesek? Eddig még mindig úgy jöttek haza, hogy torkuk szakadtából ordítoztak . . .’ A csónak jól hallhatóan nekiütődött a Nereis oldalának. David figyelt, várta a megszokott lármát, de teljes csönd volt. Várt még egy keveset, óm sehol semmi zaj nem hallatszott és ez nyugtalanná tette. Halkan felment a hajóablakhoz és kinézett a fedélzetre. Nem messze a jobb oldalon egy hajlott emberi alakot pillantott meg, háttal állt a fedélköznek. A sötétben nem lehetett megállapítani, hogy ki az. David már éppen oda akart kiáltani neki, de abban a pillanatban az alak gyorsan az árnyékba simult - g tatról odavillant a járkáló Peck pipájának a fénye — és lekuporodott a fővitorla mögött. Hirtelen gyöngeség, rettenetes előérzet kerítette hatalmába Dávidot. Kiáltani akart és — nem tudott. Peck pipája most egészen közel villant fel, megvilágítva az öregember húsos orrát és őszbozontos szemeit- Hé, mit keres itt ez a csónak?! Ki van itt?! - kiáltott Peck. Ez a mogorva hang egy pillanatra felbátorította Dávidot elhárított valamennyi létező szörnyű titokzatosságot, de ugyanakkor az az ember, oki leült az árboc mögé, gyorsan felugrott, nekihuzakodott és egy irtózatos ütést mért a meghökkent öregember fejére. Dávidban azonnal felébredt a védekezési ösztön. Érezte, hogy óvakodnia kell az ismeretlen ember kezétől, ezért csöndben kezdett lefelé kúszni, de mint egy megbabonázottnak, nem volt annyi ereje sem, hogy tekintetét levegye a sötét, zömök figuráról. A mozgás zajára az idegen összerezzent és arccal a fedélköz irányába fordult; a rúdlámpa halvány fénye az arcára esett. A karvalyorrú arc, melyet még visszataszítóbbá tett az előre ugró, húsos alsó ajak, nem volt ismerős Dávidnak. A fiú azt gondolta, hogy észrevette az idegen, hanyatt-homlok rohant lefelé, lázasan feltépte az uszálykormányosi figyelő ajtaját, bebújt a szűk sarokba és betemette magát vitorlavásznakkal. A rettegés hisztérikus görcsbe rántotta, majd teljes önkívületbe kergette. Kevéssel ezután a tengerről feli- hangzott a visszatérő tengerészek nyersen hangos, csapongó éneke. A gyilkos kétségbeesetten legyintett. MOHÁCSI REGÖS FERENC: ANYASAG hogy kisiklott a kezéből az ötvenezer arany, gyorsan a csónakba ugrott és evezői összevissza csapkodták az álmos tenger vizét. A — Grikatus vádlott! — mondta a történtek után egy hónappal a bíró a sápadt, szomorú matróznak, aki o vádlottak padján ült görnyedten - önt bűnösnek találjuk abban, hogy 1917. február 14-én a legénység^ távollétében felment a Nereis nevű vitorláshajóra és a hajó kirablásának szándékával, megölte Peck matrózt. Mit tud felhozni a mentségére? — Nem vagyok bűnös! — tiltakozott Grikatus. - Ez az egész ügy szörnyen zavaros, a gyanúsítás alaptalan! Ártatlanul bűnhődök! Twist matróz tanúvallomásában azt bizonygatta, hogy Grikatus nagyon élénken érdeklődött az. aranyak után. Az „Éji Csillag” kocsma tulajdonosa megesküdött, hogy látta Grikatust, amint mindenkinél hamarabb távozott az ivóból, sőt még arra is emlékezett, hogy a vádlott a mellét döngetve kiabálta, nemsokára gazdag ember lesz belőle. A parti őr elmondta, hogy észrevett egy embert, aki elkötött egy csónakot és portyázásra indult a tengeren. Grikatus a tanúvallomások után egyre reménytelenebbnek látta a helyzetét. Még görnyedtebben ült a pádon, a fejét mélyen lehajtotta, biztosra vette, hogy nem kerüli el az akasztóiét A bírósági tárgyalás már a végé- hez közeledett, mikor hirtelen kinyílt az ajtó és belépett a tárgyalóterembe a monpeléi gyógyintézet orvosa, aki Dávidot kezelte. A doktor egy darab papírt tartott a kezében. Gyorsan a bíró elé terítette és így szólt: — íme, itt van minden, ami ennek az ügynek a tisztázásához szükséges! David, aki - mint önök is tudják - idegbénulássa! fekszik a klinikán, egy teljes hónapig olvan állapotban volt, hogy sem beszélni, sem mozogni nem tudott. Ma reggel tíz órakor öntudatának jeleit mutatta. Kézmozdulatokkal magyarázta nekem, hogy papírra és ceruzára van szüksége. Amikor odavittem neki a kellékeket, kevés ideig gondolkodott, majd gyorsan és határozottan papírra vetette ezt a rajzot, melyet volt szerencsém átadni önnek, bíró úr. Mint látja, egy markáns arc van itt lerajzolva, szemmel- láthatóan a gyilkos arcának pontos ábrázolása. A rajz alatt az aláírás: „A bűnös portréja”. Miután a bíróság alaposan megszemlélte a szabályos és pontos rajzot, többé nem tévedhetett a bűnös kilétének megállapítósóban A gonosz kinézésű arcban a karvalyorr, az előre ugró húsos alsóajak láttán mindenki felismerte a közismert iisszi tolvajt. Jack Lowaydot, aki egy évvel ezelőtt szakácsként szolgált ennek a tartománynak a kormányzójánál. Jackot úgy ismerték a kisebb kikötőkben, mint a sötét ügyek minden nemének a szervezőjét, aki folyton bűnös dolgokon töri a fejét. Amíg felkutatták és elfogták a gyilkost, aki nyíltan beismerte, hogy miután meghallotta a részeg Grikatus fecsegését az aranyról, ellopott egy csónakot, a vitorláshoz evezett, megölte Pecket — sok idő eltelt, Grikatus époen eleget ült a fogdában. Sartorius magához vette Dávidot, ellátta pénzzel, amikor kellett, s egy úi, eredeti tehetségű művészt adott a világnak. Rajzain egy érdekes sajátosság mindig észrevehető volt. Valahányszor qonosz embert vagy ellenséget rajzolt — a figurának karvalyorra és előreugró. húsos alsóajka volt... Idegei így őrizték a megrázkódtatás, nyomát. Kovács Sándor fordítása ÉVFORDULÓ: Hikelszky Géza 95 éve született a pécsi festőművészek egykori nesztora, a Szocialista kultúráért jelvény tulajdonosa; Nikelszky Géza. Szatmárnémetiben született 1877. július 28-án, óramester gyermekeként. Korán kezdett rajzolgatni, feste- getni, sőt verselgetni is. Már ifjúkorában a pesti lapokban jelentek meg versei. Az irodalom szeretetét azonban a festészet iránti érdeklődése és hivatásérzete egyre inkább háttérbe szorította. A szatmári gimnáziumból Pestre ment, ahol Kelety Gusztáv felvette művésznövendéknek az Iparművészeti Iskolába. Annak elvégzése után állami ösztöndíjat kapott és 1897— 98-ban Hollósy Simon müncheni festőiskolájára került, majd egy de- korációfestő-mesternél folytatta tanulmányait. 1899-ben meghívták Pécsre a Zsolnay-gyárba Darilek Henrik iparművész-festő mellé. Itt a Roskovics- féle Árpád-házi királyképeket kellett kerámiára átültetniük a budai várpalota Szt. István terme részére. „Ettől kezdve a kerámia egy egész életre szinte észrevétlenül lekötött, foglyul ejtett és életem fenntartójává vált" — írta önéletrajzában Nikelszky Géza. Dekoratív terveit vázák, kályhacsempék, faburkoló lapok őrzik. Egyik legjelentősebb műve az 1911. évi torinói világkiállítás magyar pavilonjának eosindíszítéses faliképé volt, fekete alapú, népi motívumokkal díszített csempékkel. Nikelszky Géza 53 éven át volt a Zsolnay-gyár tervezője. 1938-ban o Műcsarnokban, 1944-ben a Nemzeti Szalonban, 1947-ben ötven esztendős munkássága alkalmából, 1955ben pedig az Iparművészeti Múzeumban volt kiállítása, — hogy csak a legjelentősebbeket említsük meg. Legkedvesebb műve a „János vitéz" kerámia-képsorozata. Ezért 1939-ben a Pécsi Képzőművészek Társasága a Weber Xavér Ferenc művészeti díjat adományozta neki. 1959-ben jelent meg „a Zsolnoy- gyár művészete" című 86 oldalas könyve, amelyben pótolhatotlan kerámiatörténeti adatanyagot közöl a Zsolnay-gyárban szerzett élményeinek felelevenítésével. Nikelszky Géza nemcsak jeles iparművész, hanem festőművész is volt. Festményeinek javarésze tájkép, dunántúli tájak — vízfestési technikával. Az erdők, ligetek világa az övé, a Dunántúl szelíd lankái, azok hangulatai, fényeivel és árnyékaival együtt Kár, hogy gyári elfoglaltsága miatt csak kevés ideje maradt a festéshez ennek a szerény, elvonultságban dolgozott művészembernek. Sok verse, tárcája, képzőművészeti kritikai írása jelent meg a Pesti Naplóban, a Pécsi Naplóban, a Pécsi Figyelőben, a Pécsi Hírlapban, a Dunántúlban. Egyik legmerészebb hangú verse: „A Soroksári úti kórház”, amelyet 1917. május 10-én közölt a „Pécsi Napló”. Budapestről küldte a hadikórházból. Megjelenése után Kosztolányi Dezső, Karinthy Frigyes, Hatvani Lajos aláírásával levelet kapott, hogy hasonló hangú verseket küldjön a „Pesti Napló"-nak is. 1966. október 11-én Pécsett halt meg a sokoldalú művész, író, a pécsi festészet nesztora. Pusztai József
