Dunántúli Napló, 1972. június (29. évfolyam, 127-152. szám)
1972-06-04 / 130. szám
BARDOSI NÉMETH JANOS: MOHÁCSI REGÖS FERENC: BARANYAI TÁJ Konsztantyin Pausztovszkij: Hűvös tavasz CZ nnél a kis észt városkánál soha A“ nem fagyott be a Balti tenger. Vihar idején bent a házakban hallani lehetett a kavicsok zörgését, ahogy a visszagördülő hullámok magukkal ragadták őket. Csapataink már rég elvonultak nyugat felé, mind hátrább szorítva a harcoló németeket. A városkában csak egy kislétszámú tengerészosztag maradt a part őrzésére. Az osztag parancsnoki tisztét Lugo- voj hadnagy látta el. Magányos, visz- szahúzódó természetű ember volt. Most is a városkát körülvevő homokdűnék között szemelt ki magának egy elhagyott házat. A környékén harangvirágok és csenevész fenyők nőttek. Késett a tavasz, hűvös napok jártak. A Baltikumról szélviharok nyargaltak le, s bő esőket hoztak. Lugo- vojnok a nedvességtől fájdogálni kezdett a karsérülése. De mintha csak az időjárással akartak volna dacolni, a szomszédos ház kertjében nyíltak a jácintok. Lu- govoj csodálta az embereket, akik az itteni barátságtalan tavasz ellenére ilyen virágokat neveltek. Április vége felé kapták a hírt, hogy a városkába érkezik Natalja Síomojlova moszkvai énekesnő és koncertet od, Az értesülést Oszipov alhadnagy, egy viharedzett., zajos, mindig nyüzsgő ember vitte Lugovoj- nak, — Képzelje el! - kiabálta lelkesen, észre sem véve, hogy Lugovoj a homlokát ráncolja harsány kitörésétől - csak utazgat és dalol! Olyasféle eldugott különítményekhez, mint a miénk. Micsoda remek dolog! Még azt is beszélik róla, hogy cigány származású . . . Miért fintoroq? Megint be- leállt a fájás a karjába? — Igen... kicsikét... És ráadásul maga is így kiabál ... — Hát csoda ez!? — ütközött meg Oszipov. — A rendkívüli körülmények miatt. Rámbízták Szamojlova fogadását és az egész koncert szervezését. Hallotta már énekelni? — Hallottam. — És csakugyan cigány? — Honnan tudjam én! — Mindenki örül az érkezésének — mondta szomorkásán Oszipov. — Egyedül csak maga ilyen morcos. — Dehogy vagyok én morcos. Nem érzem jól magam, ennyi az egész! És hol fog énekelni? — kérdezte hirtelen Lugovoj. — A városi színházban. — Hiszen ott még a világítás is rossz! — Ho-hó! - szólt fennhéjázva Oszipov. — Mire valók a gyertyák? Gyertyafény mellett énekel majd. Feltámasztjuk a tizennyolcadik századot. Oszipov elment. Lugovoj hosszan álldolgált az ablaknál, nézte a tajtékzó tengert, az alacsony égboltot, majd felvette a köpenyét és kiment. Elindult a dombok vonalában a part mentén. A nedves fenyők között süvöltözött a szél. Meg-megállt egy-egy fenyőbokornál, elnézte az ágak hegyén ringó esőcseppeket, ahogy lassan meghíztak és a harangvirágok közé potyogtak. Csepp csepp után, mintha a csenevész fenyők hullatták volna fukar könnyeiket. — Hm .,. - dünnyögött Lugovoj. - Furcsán jött ez az egész. Jobb lesz, ha el sem megyek erre a koncertre. De ugyanakkor egy másik gondolat is motoszkált a fejében. „Ügy megyek el, mintha semmi sem történt volna közöttünk. Leülök az utolsó sorba, a gyertyafény mellett senki sem vesz. észre.’ VASÁRNAPI MEllEKLET Megállt a parton és sokáig figyelte a felé nyomuló zöld és zavaros hullámokat ... * Szamojlova a vendégfogadó hideg szobájában ült egy karosszéken felöltözve. Cigarettát keresett és rágyújtott. Odakint egyhangúan zúgott a vihar, sípolt a kémény. Tetszett neki az itteni környezet, először vetődött erre a partvidékre. Tetszettek az apró házak, a tenger döreje, a sötét égbolt, a fenyőillat, a nagyon tiszta és nagyon hideg szobák. Egy hirtelenszőke lány lépett be, pohárban néhány szál kék jácintot tett le az asztalra.- Honnan valók ezek az üde virágok? A lány csak mosolygott, nyilván nem értette, hogy Szamojlova mit mondott. Leguggolt a kályha elé és megrakta illatos fahasábokkal. A tűz hamarosan pattogva árasztotta a meleget. Szamojlova levetette a bundáját és a cipőjét. A lány segített neki, s közben érdeklődéssel figyelte a szép, fiatal nő kedvesen csillogó, zöldes szemeit. Alighogy elment a lány, kopogtattak az ajtón. Oszipov lépett be. Elmondta, hogy minden rendben van, a zongorát felhangolták, a legjobb zongorista kíséri. A hideg miatt pedig ne aggódjon, mert a lelkes hallgatóság egykettőre felmelegíti majd lélegzetével a nézőteret. Egy darabig még tétovázott, aztán félénken kibökte.- Ha nem utasítja vissza, meghívjuk vendégségbe a koncert után . ..- Nagyon kedvesek. Elmegyek .., Úgyis teljesen egyedül vagyok. — Egyszerű, katonás vendéglátás lesz. A ház viszont, ahol összejövünk, majd meglátja milyen otthonos, sőt romantikus. A homokdűnék között van, túl a városon. Minden oldalról fújja a szél. Ott lakik a mi főnökünk, Lugovoj hadnagy. — Lugovoj itt van? - kérdezte döbbenten Szamojlova. Oszipovhoz lépett és hevesen megragadta a karját. A pír foltokban ütközött ki az arcán és a nyakán.- Igen, itt — felelte Oszipov zavartan. Nem tudta, mit csináljon a karjával. Szamojlova egy darabig erősen szorította, majd hirtelen elengedte. Kivett eay szál cigarettát a dobozból, Oszipov gyufával kínálta, de Szamojlova elfújta és eldobta a cigarettát is. — Most nem kell,.. Köszönöm! — az ujjai remegtek. — Ha egy mód van rá — szólt könyörgő hangon — ne beszéljen erről Lugovojnak.- Miről? Szamojlova hallgatott. — Akkor hát este velünk lesz? — kérdezte tapintatosan Oszipov. — Igen . .. elmegyek ... — suttogta Szamojlova. — Bocsásson meg, amiért ilyen ostobán viselkedtem. Oszipov zavartan elbúcsúzott. A folyosón rágyújtott, hosszan nézte a gyufa lángját — már-már az ujjait égette — aztán sietve megindult a lépcsőn lefelé . . . * ugovoj mielőtt elindult a szín- házba, becsavarogta a várost. Elhatározta, hogy csak a koncert felénél megy be és feltűnés nélkül. Céltalanul bolyongott az utcákon, s elviselhetetlen vágyakozás gyötörte. Egész idő alatt olyan érzése volt, hogy már elkésett, a koncert befejeződött. Meggyorsította a lépteit, de nyomban meg is álit és kényszeritette magát, hogy a múltra gondoljon. Azt remélte: újra felébred a régi sérelmek fájdalma, ami fellázítja a büszkeségét és ez megkiméli a hiábavaló gyötrődéstől. De a múlt, bármilyen különös is, már nem okozott keserűséget. .. Szerette őt, s ez a szerelem más volt, mint a többi. Frisseséggel és ragyogással töltötte be az életét, mintha a lelkében egy pompás hajnal ébredezett volna. Ritkán találkoztak, de minden találkozás úgy közeledett, mint egy vihar: kavargó, zaklatott érzésekkel. És minden elválás szomorúsággal meg féltéssel volt tele. Szemeiben ott égett a rimónkodás: gyere, gyere vissza gyorsan, s addig is gondolj rám! És azután az az ostoba vég!... Igen, nem lett volna szabad így befejezni... ilyen ostobán . .. Végre bement a színházba. Félrehúzta a nehéz ajtófüggönyt és leült az első útjába eső székre. Előtte széles matrózhátak sorakoztak. Behunyta a szemét, hogy ne lássa Szamojlovát. Csak a hangját hallotta és felismerte benne a megindító remegést, a búgó szomorúságot. Az eltékozolt szerelem feletti sajnálkozás oly erővel szorította össze a szívét, hogy alig bírta megállni, fel ne nyögjön. Felállt és kisietett. Visz- szament a kis házba a dűnék közé... * A színházból Oszipov és egy tiszt kíséretében indult el Szamojlova, Mikor a városi őrshöz értek, Oszipov idegeskedni kezdett, hogy esetleg nem lesz elég a pohár és megkérte fiatal társukat, hogy menjen el poharakért. Egyedül maradt Szamojlová- val. Egy darabig szótlanul lépkedtek.- Az ördögbe! — kiáltott hirtelen Oszipov. - Elfelejtettem táviratozni az apámnak. Régi családi szokás ez nálunk. Az ünnepi üdvözlet! - Az órájára pillantott, - Még odaérek. Különben helyben vagyunk. Látja ott azt az apró házat? A tornácot? Hát az az! Meghajtotta magát és még hozzátette,- Ha fél, megvárom itt, amíg nem nyitnak ajtót . . .- Menjen csak - mondta Szamojlova, de az arcán nem volt egy szikrányi mosoly. Oszipov elindult, de a legelső fenyő mögé behúzódott és megvárta, amíg Szamojlova elér a házig. Látta, hogy a tornácon leült a padra és a homlokát a fakorláthoz szorította. így ült ott néhány percig, aztán gyorsan felállt és nagyon halkan kopogtatott az ajtón. „Tessék!" válaszolt azonnal egy férfihang. Kinyitotta az ajtót, megállt a küszöbön az ajtófélfának támaszkodva. Lugovoj csak könnyel teli szemeit látta, s meghökkent.- Kedvesem ... - szólalt meg Szamojlova — Semmi nem történt akkor. . . És mégis... Miért? Miért? Nem tudta végigmondani, a hangja elcsuklott. Lugovoj óvatosan leültette egy székre és nézte hideg, sápadt arcát.- Csak egyet szeretnék - mondta tompán a férfi - a bocsánatát . . ,- Megtaláltam . . . eljöttem ... tehát, megbocsátottam . . . mindent megbocsátottam — mondta Szamojlova és halványan elmosolyodott. — Milyen fülledt itt a levegő! Menjünk ki a tornácra. Odakint Szamojlova átkarolta Lugovoj vállát, érezte, hogy a férfi belül remeg. Csöndesen, majdnem hangtalanul szólalt meg.- Nyugodjon meg. Olyan jó most itt, olyan csodálatos. Igazán csodálatos ... [—> áqyadtan csillogott a tenger. A felhők mögül aliq észrevehetően előbukkant a hold és az éjszaka borongás kéksége mély, szokatlan hallgatásba merült. Kovács Sándor fordítása Nyolcvan évvel ezelőtt, 1892. május 31-én született Konsztantyin Pausztovszkij világhírű szovjet-oroM prózairó és elbeszélő. Kosztolányi emlékének 0 finom művű költő egy régi írásod melege késztet a dalra ki diákod voltam a versben később barátodnak hívtál és én a rajongó ember nem mentem el a Logodi utcába de te tudva egy irodalmi esten nékem is szavaltad a Hajnali részegség tündéri látomását Most eszembe jut egy percre eszembe jut ismét kedves és finom alakod mikor felolvasás után udvaroltál és csillogó pohárból ittad a somlai bort Soha olyan tűzlángot nem ad a föld maharadzsák bora megifjitó és megszépítő ittad kecses mozdulattal kortyonként ízlelve a jót a nemest nemtelen nem volt egyetlen mozdulatod sem éreztem éreztük többen a költő van itt köztünk Arany János kincsének örököse Most hogy kopik a szép rím s ritkább öltés fut a varrottasban jobban tudom ki voltál tanítani kellene alázatodat a rímek kegyelmét a lehetetlen tudás lehetőségét az egyetlent és a megfoghatatlant Szüzdőhátup A kész cigarettát sehogyse győztük volna, még a Modiana-papirosra Js éppenhogy futotta. A papírravalát hárman fedeztük, Guti Bálint, a Kiskováes, meg én; a dohányt 'viszont kvártélyos diáktanyánk rangidős parancsnoka, So- ponyák Jani szolgáltatta. Méghozzá szűzdohányt, lévén az apja őstermelő, A pödrés még csak átabotából ment, de máris azt a kunsztot szerettük volna megcsinálni, amit Jani: nadrágzsebben, egykézzel megsodorni a cigarettát, elegánsan, akár valami cowboy. Erre■ a tudományra azért lett volna szükség, mert a tízperces szünet amúgy is rövid volt, s még annak a felét is a sodrással kellett eltölteni. Persze volt olyan bagós brancs is, melyben a tagok Extrá-t szívtak, vagy Symphoniá-t. Az anyagilag közepesen eleresztett bocskorosok inkább a Le- venté-t kedvelték; mi, mezétlábasok pedig a szűzdohányból pödört, olykor kisebbfajta szivarnyira sikeredett lüstrudacsot szívtuk. Soponyók Jani az óravégi csengetéskor készen volt a sodrással. Az illemhelyen olykor öten-hatan is beálltunk a körbe, slukkoltunk, mig a körmünkre nem égett a csikk. Aki nyálason adta tovább, az a következő rundóból kimaradt. Rudi bácsi, az igazgató, s persze az egész tanári kar ' udta, hogy dohányzunk. Azt ugyan nemigen vették jónéven, hogy az iskolában is füstölünk, pláne, hogy a vécén. A dohányzás mindenkor a tilalmas dolgok listáján volt, de a folyamatos és következetes ellenállás miatt nem szerepelt a főbűnök között. Szülői beleegyezés már akkor is kellett; gyártottuk az engedélyeket, az okirathamisitás ellenszolgáltatásaképp természetesen bagóért. Bagóért: a szó eredeti értelmezésében. Egy koratavaszi tízperces szünetben a direktor betoppant a ietthelyre, Éppen Koleszár Feri slukkolt, a kelleténél talán nagyobbat is, mert a fölösleges levegő a szájával ellentétes nyitáson égtelen durranással kifüstölt belőle. A kisebbfajta mozsárágyú-hang nem keltett volna feltűnést normális körülmények között, főleg nem kisérte volna akkora hahota, ha pont okkor nem lép be az igazgató úr. A nagy röhejre Rudi bácsi derűsen így szólt:- Ennek itt a hete. Mármint a durrgatásnak. De a bagózásnak nem; az amúgy is ártalmas, a tetejébe még ezt a büdösséget is beszivjátok. Még azon a héten kitakarittatott az emeleten egy sufnit, amit berendeztünk olvasószobának és dohányzónak. A bagózóknak azonban még egy negyede sem fért be a dohányzóba; a kivülrekedtek morogtak, és mehettek cigizni a régi törzshelyre. Emiatt örökös volt a marakodás. De akadt más baj is. Egyik délben a hirdetőtáblán az egész preparandia olvashatta Rudi bácsi krétával írt szövegét: Szűzdohányosok jelentkezzenek az irodában! Nem volt nehéz kitalálni, kiknek szól a fölhívás; mind a négyen bekullogtunk Soponyák vezérletével. Rudi bácsi nem kiabált, inkább csak dohogott.- A jófene vinné el a dolgotokat, most meg a fináncokat szabadítjátok rám! Még szerencse, hogy csupán egy sodrásnyi dohányt találtak a diákszobában. Méghozzá az asztalfiókban! Ez is rátok vall! Nemigen lehetett mit mondani, hát hallgattunk négyen ötfelé. Az igazgató úr folytatta:- Most azon meditáltok, mi módon bukkant rátok a finánc? Erre se mondtunk se bűt, se bát; nehéz lett volna a sok potyázó közül kiszúrni a spicliskedő nikhajt.- Nem a bog ózok közt kell keresni a tettest -, emelte föl a hangját. Inkább szokjatok le a dohányzásról. Vagy... ha már nem tudjátok abbahagyni és szűzdohányt szívtok, legalább' annyi eszetek legyen, hogy ne mindig ugyanabban a trafikban vegyetek cigarettapapírt. . . Most pédig kotródja- tok! h / ' \ t
