Dunántúli Napló, 1972. június (29. évfolyam, 127-152. szám)

1972-06-04 / 130. szám

Pedagógus képzőművészek VI. országos kiállítása Káldi János: Leány, könyvvel lgy őrizlek, és így viszlek tovább, e léiig már alkonyi keretben, könyvre hajolva, amim ez az ág nyúl az égvilágból leveletlen, s a vonatablakra rácsap; Így, amint futunk, futunk, s egy hajló laluvég villan meg, rőt fasorral, odakint, s ahogy jön, száll kazal, ég, s ami még látható. így, így, csörgő hajaddal, ahogy milliónyi sugarat csal arcodra a könyv, — az, hogy győz a jó benne, túl, túl a távoli ég-föld tájain, egy mély csöndbe-szakadó patak mentén, ahol oly sötétzöld most nyár-ősz múltán is minden. Bizony, Így maradsz meg, e könyvvel, Így őriz bent a lélek: szállhat a por, korom, elhullhat néhány sorozat ősz is, így ülsz, élsz, mint a szépség és szellem elronthatatlan szobra, örök' jelkép, világolsz-tündökölsz rendületlen, okkor is, ha lágy virágként eltép az idő minden tájat-vidéket; — visz, visz és ragyogtat ez az ének. Cseh László: Baranyai táj Nem akarok ünneprantó len­ni, de egy kiállítás hibái elég tanulságul szolgálhatnak, sőt olykor érdemesebb ezekre oda­figyelni. Jelen esetben ez azért is fontos, mert az itt felmerült kérdések nem egyediek, nem vé­letlen hibák. Országos problé­mára vetítenek reflektorfényt. A kiállítás tanulsága határozottan sürgeti a rajztanítás, esztétikai és vizuális nevelés, és a rajz­tanár-festőművészek helyzeté­nek, szerepének tisztázását. Egy országos kiállítás szép­számú résztvevővel — mindenki­től egy-egy munkát kiállítva — nem nyújthat egységes képet. Rendezési elvként leginkább az esztétikus megjelenítés jöhetett számításba, amikor a képek színviláguk, tematikájuk, esetleg közös valóságlátásuk tette le­hetővé, hogy egymás mellé ke­rüljenek. A korábbi egyhangúság, a látványt demonstráló festői szemlélet helyett a kiállításon egy oldottabb, egyénibb alkotói felfogásmóddal találkoztunk. A képek zöme még így is hagyo­mányos műfajoVa korlátozódott: óvatos tájkép, csendélet, itt-ott egy-egy portré jellemezte. Nem volt ritka a technikázás, az in­dokolatlan méretekkel hatni- akarás, a festőiség rosszul ér­telmezett elkentsége. A képeken olykor a moderneskedés, túlzott színesség, erőltetett mondani- akarás jelei is felfedezhetők. Az anyag olyan, mintha egy nagy tarka kaleidoszkópba pillanta­nánk be. Egy beküldött, kiállított kép — egy névjegykártya a kiállí­tásra. A bemutatkozás módja, stílusa nem mindegy. A benyo­más csak egy gesztusra, egy képre korlátozódik. Mert van, aki keményen fog kezet, van aki előre nyújt, és van aki nem néz szembe, ha kezet ad. Ez a kezdeményező, baráti kézfogás hiányzik egyes alkotásokból és ezért e képek nagyrészét a né­zők közömbös érdeklődéssel fo­gadják. Nem lehet csupán a vé­letlen műve, hogy a kiállított képek eqyütt sem adnak többet önmaguknál. Jó, hogy pedagógus rajztaná­raink a hivatás mellett a festői szakmával is többet tudnak fog­lalkozni. Egyénibbnek tűnnek a munkák, de az eredmény nem meggyőző. A hibát nem alap­vetően a szerényebb tehetség­ben, a konvencionálisabb kép- formálásban kell keresni. Sok­nál éppen g gyökértelen stílus- irányzat marad üres formai ke­ret. Mélyebb okai vannak, hogy az anyag heterogén. Elsőként emlíhetnénk rajztanításunk fo­gyatékosságát. Az egységes vi­zuális kultúra hiánya, ez egysé­ges követelményrendszer és fe­lülvizsgálatot sürgető módsze­rek, a rajzoktatás és a rajzta­nár-továbbképzés kérdése nagy­ban meghatározza és béfarlyá- solja pedagógus festőink mun­kásságát. Szikra Pál: Magvető (kisplasztika) A pedagógus tanárok szere­pe kettős. De egy emberként kell helytállniuk. Nem lehetnek vasárnapi festők és kisebbségi érzésekkel küszködő rajzpeda­gógusok. Nem szabad, hogy a rajztanárok munkáiban valami másodranqút sejtsen a közvé­lemény. És nem szabad hagy­nunk, hogy hamis sorstársi szo­lidaritással egymás hibáit elfed­jék. Kettős helyzetük ne mente­getőzésre adjon alkalmat. Hely­zetük megkettőzött felelősséggel jár. De ne jelentsen katarzist a rajztanítás sem; a gyakorló pedagógus állásvállalása nem jelentheti a művészi tevékenység megszakítását. A kiállítás fáradtsága, bizony­talan, tapogatódzó hangja he­lyett egészséges, tudatos, ele­ven erőkre van szükség. A poros akadémikus rajztanítást ne az ügyeskedő félértékű alkotások váltsák fel. Ne csapjuk be ön­magunkat és ne szoktassuk a közönséget langyos, érdektelen munkákhoz. Igényesen, nagyobb kritikával kell munkálkodniuk a jövő nemzedékének vizuális ne­velésén. Ezt csak saját maguk festői programjuk tisztázásával, elmélyítésével tehetik hitelessé. Az egyéniség, tehetség szabad kibontakoztatását kell elősegíte­nünk. Az egyén szemszögéből jogos és feltétlen szükségszerű, de a pedagógus festőművészek nevelőmunkája is megköveteli. Nemcsak közvetett hatásával kell számolnunk munkásságuk­nak, hanem mint gyakorló pe­dagógusok közvetlen formálói, alakítói a társadalomnak. Ha lehet, éppen ezért még fokozot­tabban kell odafigyelnünk prob­lémáikra, minden lehetőséget megadva festői programjuk megvalósításához, sokoldalú pe­dagógus munkájukhoz. Pedagó­gus festőinktől a társadalom elvárása nagy, de önmagában kevés. A társadalom segítségé­re is szükség van, hogy anyagi, erkölcsi megbecsülést jelentsen pedagógusnak, festőnek lenni. Szeretnénk, hogy a következő pedagógus kiállításokon a ké­pek előre köszönjenek, s kemé­nyen fogjanak kezet az ismeret­len látogatóval. B. Pilaszanovich Irén Barabás László: Mesék egy régi városról Meghal-e a könyv? A z UNESCO, az Egye­sült Nemzetek neve­lési, kulturális és tudomá­nyos szerv—ete az idei évet a könyv néoszerűsitése esz­tendejének hirdette meg. A jelszava — „Mindenki kezébe könyvet!" — száza­dunk utolsó harmadában Európa számára első hal­lásra időszerűtlennek lát­szik, hiszen e földrészen ad­ják ki a világ egész könyv­termésének több mint 60 százalékát, évenként 300 ezer könyvet, e földrészen az analfabéták száma el­enyésző, a városokat és fal­vakat könyvkereskedések és közkönyvtárak sűrű hálóza­ta szövi át, a könyvolvasás­ra nevelő általános képzés a háború után mindenütt hosszabbá és teljesebbé vált, a könyvek (főleg a szocialista országokban) ol­csóságukkal mindenki szá­mára megszerezhetők. Mindezek ellenére a „könyv­éhség” nem ragadta magával az egész társadalmat. Egy 1964- ben közzétett hazai felmérés szerint 2277 felnőttből 39,4 szá­zalék nem olvas könyvet. Ez annak idején mindenkit meg­döbbentett, de semmivel sem .jobb a helyzet más országokban sem. Az UNESCO folyóirata, a Courier adatai szerint Olaszor­szágban a társadalom minden rétegét képviselő 400 személy­ből 31 sosem olvasott könyvet, 129 már nem olvas. Franciaor­szágban egy közvéleménykutotó intézet 6865 megkérdezettje kö­zül 53 százalék volt a „nem-ol­vasó". A szociológusok rendre kere sik ezeknek a kulturális fehér foltoknak az okát. Az olvasás hasznát, célszerű­ségét mindenki elismeri, de . . . A legtöbb megkérdezett az idő hiányára, fáradtságra hivatko­zik. És épp abban a korban, amikor az emberek szabadideje jóval több, mint az előző nem­zedékeké. Nyilván szerepet ját­szik itt a szoktatás hiánya, a kulturális tradíciók hiánya a családban. Van, aki az olvasást az iskolás korhoz kötött foglal­kozásnak tekinti, amelyen az ember a termelő éveiben túl­lép. Abban, hogy az „olvasási éh­ség" nem tart lépést a könyv­kiadás fejlődésével, kétségkívül nagy szerepet játszik a mai tö­megkommunikációs eszközök (a film, a rádió, televízió stb. . . .) rohamos elterjedése is. A könyv az olvasó részéről bizonyos ak­tivitást kíván, szellemi erőfeszí­tést, együtthaladást a szerzővel gondolatai útján, kritikai figyel­met, a mai audiovizuális esz­közök megelégszenek a befoga­dás passzivitásával, megállítha­tatlan mechanizmusuk nem te­szi szükségessé, de nem is teszi lehetővé az elmélyülést, egy-egy villanó eszme végiggondolását. Ezért a modern kommunikációs eszközök hatása sokkal széle­sebb, mint a könyvé. A Háború és béke elolvasá­sához 40—60 órára van szük­ség, a film négy óra alatt vetíti vászonra. A könyv, úgy látszik, továbbra is a műveltek szellemi tápláléka marad, de az jó, hogy számuk egyre nő. A könyvnyomtatás elterjedése valamikor forradalmasította a tudományok fejlődését. Victor Hugo „a történelem legna­gyobb eseményének", Maxim Gorkij „az emberiség legna­gyobb csodájának" nevezte. A könyvnyomtatás első félévszáza­dában, 1450—1500-ig Európá­ban 247 városban terjedt el a könyvnyomtatás, (a budai nyom­da 1473-ban a sorban a 42. volt), és több mint 30 000 külön­böző könyv látott napvilágot: A XVI. században ez a szám már megnyolcszorozódott, a XIX. szá­zadban a könyvcímek száma túllépett a hétmillión. A fejlődés a mi századunkban még sebe­sebbé vált. 1971-ben a világban félmillió könyvet nyomtattak 8 milliárd példányban. Egyedül a Szovjetunióban a múlt évben annyi könyv jelent meg (több mint egymilliárd), mint a könyv- nyomtatás első 150 évében az egész világon. A fejlődés mé­reteire jellemző, hogy húsz év alatt a könyvcímek száma meg­kétszereződött, a példányszám megháromszorozódott. E töretlen fejlődés csúcsán a pesszimisták egyre gyakrabban a könyv közeli halálát jósolgat­ják. A rohanó időben megje­lentek azok a kommunikációs eszközök, (a film, a rádió, a te­levízió, a hangszalag, a mikro- kópia, az elektronika, a kiber­netika), amelyek sokkal gyor­sabban szolgáltatják az infor­mációkat mint a könyv. A zse­niális Lomonoszov vagy a ma­gyar Brassay Sámuel, a mi utol­só polihisztorunk még képes volt kora teljes tudományrend­szerét áttekinteni, különböző, egymástól távoleső tudomány­ágakat is művelni. A mai em­ber egy keskeny szeletét a tu­dományoknak is csak munka­csoportban tudja továbbfejlesz­teni. Egy szovjet tudós összeszá­molta, hogy egyedül a kémia te­rületéről a világon 10 000 folyó­iratot adnak ki, a bennük meg­jelent szakcikkek száma eléri a kétszázezret. De ugyanakkor 5 ezer könyv, 30 000 szabadalom leírása, 20 000 tudományos be­számoló is napvilágot lát. A mai embert elönti az információk tö­meges áramlása. Ha valaki heti 40 órában csak szakirodalmat olvasna, egy év alatt ennek a tömegnek csak huszadrészét len­ne képes végigfutni. Tehát a nyomtatott szöveg adta infor­máció hovatovább áttekinthe­tetlen, megemészthetetlen lesz. A komputer, a videokazetták, az ipari televízió gyorsabban el­végzi. Mások azon sopánkodnak, hogy a könyvek a modern la­kásokban már nem is férnek el, de nem tudunk onnyi könyv­tárat sem építtetni, hogy vala­mennyi elférjen, Nincs ma már a világon olyan könyvtár, amely minden megjelent könyvet ma­gába tudna fogadni. Azt jósol­ják, hogy a közeljövőben a könyvtárak polcain már csak „mikrokönyveket" fogunk talál­ni, olyan hangosított filmeket, amelyeket az ember nem olvas, hanem csak meghallgat. Ki merne itt hosszabb időre jóslatokba bocsátkozni? A mi századunkban a néma­film megjelenésétől kezdve a televízióig minden újabb kom­munikációs eszköz feltalálásá­nál megkongatták a halálharan­got az írott szó felett, a könyv pedig soha nem látott újjászü­letésen ment át a szocialista or szagokban, egyre nagyobb sze­repet kap Ázsiában és Afriká­ban. Ha csüggesztőek is az ada­tok arról, hogy a nagy kultúr- hagyományokkal rendelkező or­szágokban a felnőtt lakosság­nak csak 50—60 százaléka ol­vas rendszeresen, de mindnyá­jan tudjuk, hogy negyedszázad­dal régebben ez a szám sokkal alacsonyabb volt Amilyen mér­tékben fejlődik az általános és a szakműveltség, olyan mérték­ben — ha nem is egyenesen ívelő vonalban — fokozódik az „olvasás szomja". És bizonyára tévednek azok, akik a jövő évtizedei számára csak egyfajta információs mé­diumot tudnak elképzelni. In­kább azt kell hinnünk, hogy egymás mellett, egymásra hatva és egymást kiegészítve termé­keny kölcsönhatásban élnek majd a különböző kommuniká­ciós eszközök. A könyv azon­ban még sokáig megmarad az emberi kulturálódás alapjának. Nemcsak a hagyomány miatt marad a könyv az iskolások el­ső maradandó kultúrélmén/e, hanem praktikussága miatt is: mindig kézbe lehet venni, mon­danivalója bármikor felidézhe­tő. Az egyéb eszközök is mindig hozzá nyúlnak vissza, belőle me­rítenek, és a maguk szélesebb tömeghatásával a könyvre irá­nyítják a gondolkodó emberek figyelmét. A könyv az emberiség emlé­kezete és a földrészekre, orszá­gokra, népekre, ideológiákra szabdalt emberi egyetemesség egyetlen kifejezője. A könyv szivárványszínein át sugárzik hozzánk a távoli év­ezredek élete, a könyv lapjain át lüktet a mi életünkbe az egész mai világ szívverése. Ezért szeretnünk kell! Selymes Ferenc *0Ü?Ü5Ü3 SZÉLJEGYZETEK Az elmúlt hét műsorát — al­kalmazkodva talán a közelgő nyár oldottabb közönség-igé­nyéhez — a könnyedebb, játé­kos produkciók túlsúlya, s ki­váltképpen a labdarúgás „jel­lemezte". A „Kicsoda—Micsodá?"-ban vasárnap három hölgy nemes vetélkedésének lehettünk tanúi, s a zsűri nagylelkűségének, amely azonban ezúttal köny- nyen menthető. A műsor ugyan­is ezzel az adással augusztu­sig pihenőbe vonul, játékve­zetője pedig végleg elbúcsú­zott. A rokonszenves Réz Adóm némi megilletődöttség- gel jelentette be távozását az adás végén, s gondolom, a já­ték kedvelői hasonló érzések­kel fogadták a bejelentést. Alig egy hónapja emeltük ki Réz Adám érdemét a hanyat­lásnak indult műsor felfrissíté­sében, valóságos újjáteremté- sében. A játék gyökeresebb át­alakításának tervét nem kifo­gásolhatjuk, Réz Adóm utódjá­nak azonban nem lesz könnyű dolga . . . Kedden a kétszer keltő . .. ismét a Szentivánéji ólommal „befutott" Pósa Péter diadalát hozta, ezúttal új tárgykörben, Dél-Amerika földrajzában. A verseny most szorosabb volt minden előzőnél, Pósa Péter mégis emelt fővel búcsúzhatott. Elhatározása, önkéntes lemon­dása a további szereplésről - noha sajnálatos — csak növeli tiszteletünket és elismerésünket nagyszerű teljesítményéért, itt is kérdés, akad-e majd meg­felelő utódja . .. A Ki mit tud? csütörtök! utolsó előtti elődöntőjéhez ér­kezett. Színvonala továbbra is elég egyenletes, ezúttal azon­ban a zsűri talán kissé elké- nyelmesedett, s egyébként igen hasznos indokolásai, magyará­zatai túlságosan hosszúra nyúj­tották az adásidőt. Ezért he­lyenként, főként a vége felé némileq fárasztóvá vált a mű­sor, sőt a táncdalénekesek el­bírálása körüli huzavonával mór-mór válsáqossá éleződött a helyzet. Leqalább az elődön­tők időszakában érdemes len­ne jobban kézben tartani a műsort, s a nagyobb lazításo­kat későbbre hagyni, amikor a magasabb színvonal oés a belső feszültség növekedése szilárdabban megalapozza majd az érdeklődés fenntar­tását . . . A közelmúlt három futball- csemegéjét szinte lehetetlen széljegyzettel minősíteni. A legnagyobb élményt kétségte­lenül az NSZK—szovjet és az Ajax—Inter mérkőzések játéka nyújtotta, ilyen színvonalat mostanában sajnos valóban csak a képernyő előtt láthat­nak a hazai futballrajongók. Gyakorló meccslátogatók bi­zonyára észrevették már, meny­nyire más képet ad a mérkő­zésről a televízió, mint az élő jelenlét. A légkör feszültségét a legjobb riporter közreműkö­désével sem képes eredeti in­tenzitásában közvetíteni, a já­ték esztétikumából viszont — kellő személyi (operatőri, ri­porteri stb.) és technikai (meg­felelő kameraállások, világí­tás stb.) feltételek mellett — többet tud visszaadni. Éppen az ilyen magas színvonalú mér­kőzések közvetítésekor érezni leginkább a kamerák külön­böző nézőpontjának és látó­szögének rendkívüli előnyeit az „élő néző” helyhezkötöttségével szemben. A hét súlyosabb, igényesebb műsorai közül két kiemelkedő produkció kelthetett fokozot­tabb érdeklődést. Az egyik a román televízió A színész című portréfilmje Kovács Györgyről. A kétszer hatvanöt perces adás nálunk ismeretlen alapossággal és részletességgel adott képet a kitűnő kolozsvári művész egyéniségéről és munkásságá­ról. — A hazai termésből Ko­vács András keddi Lukács György-filmje volt a legkiemel­kedőbb élmény, hasonló mű­fajban. Kovács András rende­zése — szinte eszköztelenül, dísztelen egyszerűséggel — a gondolkodó tudósra irányította a figyelmet. Déry Tibor és Illyés Gyula emlékezésével — s Ko­vács András riporteri közremű­ködése nyomán — a tudósé melIeU sikerült felvillantam Lu­kács György teljes személyisé­gét, emberi arcát. SZ, E,

Next

/
Thumbnails
Contents