Dunántúli Napló, 1972. június (29. évfolyam, 127-152. szám)

1972-06-25 / 148. szám

DÓZSA KATONÁJA (Krautheim Mária rajza) A magyar irodalom az elmúlt év­századokban mélyen átélte a Dózsa-témát. Művek százai szál­ltak a parasztháborúról.' Ezért az al­kotások csekély töredékével sem fog­lalkozhatunk, s csupán futólag és váz­latosan beszélhetünk azokról is, ame­lyekhez a legtöbb magyar olvasónak - kortársunknak - személyes emléke- élménye tapad. Aligha tévedünk, ha úgy véljük, hogy Dózsa György irodalmi ábrázolására gondolva mindenkinek először Petőfi jut eszébe. A „Még kér a nép”. Dózsa emlékének - a kuruckor óta - ez volt az első nagyerejű, művészi felidézé­se. A vers a hasonló történelmi hely­zettől is kapta a hevét. Petőfi 1847- ben írta, csaknem háromszáznegyven évvel a Dózsa-tragédia után, - a ké­szülő forradalom sűrű levegőjében. A versnek roppant közéleti hatása volt - emlékezzünk: a Bach-korszak cen­zori hivatalai az ötvenes években e költemény „minden eszközzel való tör­lésére és irtására” kapták az első pa­rancsot — j Vahot Imre, oki közölte, megjelenése után hetekig reszketett félelmében, hogy lapját betiltják miat­ta. „Nem hallottátok Dózsa György hírét? Izzó vas trónon öt elégetétek, De szellemét a tűz nem égeté meg. Mert az maga tűz; úgy vigyázzatok: Ismét pusztíthat e láng rajtatok!" Láng és korbács minden sora; sö­tét fenyegetés, komor jövendölés. Akik 1847-ben olvasták, s értettek belőle, tudták, hogy Dózsa veszélyes szelle­mének felidézése Petőfi költészetének sodró erejével: milliók“ erejévé válhat. A forradalmi ős sorsa élete végéig izgatta Petőfit; prózájában is gyakran említi Dózsa Györgyöt, még útirajzá­ban is keresi a nyomait. A fegyverte­len, kaszával, kapával lázadó nép lá­tomása Dózsát idézi emlékezetébe; alakját a legalkalmasabbnak tartja arra, hogy az ellenfelek emlékezetébe idézze. S a forradalmárokéba, „eszme­társakéba" is, lelkesítő példaként. A következő mű szinte a következő „kapcsolás". Eötvös József: „Magyar­Dózsa György az irodalomban ország 1514-ben". A központ: a szen­vedő nép. Eötvös a lázadó magyar pa­raszt véres tragédiáját, iszonyú sorsát ábrázolta nagyerejű regényében. Az események elbeszélésében aggályoson objektív: regényének nehéz sodrása lassan görgeti előre a történetet. So­káig nem értették — félreértették — Eötvös regényét. A történelmi érvek gondos mérlegelése a reakciós irodc- lomtörténetírás szemében azt látszott bizonyítani, hogy a „Magyarország 1514-ben" tulajdonképpen nem más, mint az uralkodóosztály viselkedésé­nek védelme. Hosszú idő kellett, amía a közönség és a haladó kritika felis­merte Eötvös igazi mondanivalóját. Szerb Antal jegyzi meg a regényről: „Eötvösnél a felkelés csúfos elbukásá­nak ábrázolása azt látszik bizonyítani, hogy Dózsa legyőzőinek volt igazuk. Csak valami közelebbről meg nem ha­tározható belső rezdülés árulja el, hogy — ha átfogó, a dolgok két vé­gét látó intellektusa ingadozik is —, a szíve Dózsa Györggyel szenved az égő trónuson". A Dózsa-téma a század első évti­zedeiben sem halkult el. Ekkor Ady tollán szólalt meg a legerőteljeseb­ben. I „Dózsa György ugokája vagyok én - Népért síró bús, bocs koros nemes." \ t Ady izzó úr-gyűlöletének ki más le­hetett volna élő példája, mint a pa­rasztvezér, aki a „grófi szérű" nyomo­rult jobbágyainak lázadó seregét ve­zette az „urak vad hordája" ellen? Adynál tudatos program lett Dózsa György. A „heves nyár" látomása nála a zsellérhad dühödt seregének láto­másával párosul: négyszáz esztendő­vel a parasztháború után, a Dózsa- korabeli úri rendekéhez hasonló vak­sággal országvesztő háborúra készü­lődő Tisza-kormány felé röppent a vers fenyegető végsora: „Vigyázzatok ... A nyár heves, s a kasza egyenes". De sokszor idézték 1919-ben, a Ta­nácsköztársaság fennállásának három hónapja alatt Ady látnoki sorait! A verset — Lukács György és Lengyel Jó­zsef feljegyzése szerint — 1919 nyári proletárünnepein a Margitszigeten, a Parlament előtt, vidéki városok főte- terein - legalább százszor szavalták el. Iskolásfiúk, egyetemisták, művészek, írók. A század húszas és harmincas évei­ben, a Horthy-fasizmus kezdeti 'idő­szakában nem szívesen hallott a Dó- zsa-témáról a hivatalos Magyarország. A Hómon Bálint történet-értelme­zésének szellemében fogant tanköny­vek látszólagos objektivitással, kellet- lenségüket rosszul palástolva vettek tudomásul, hogy a magyar népnek lé­tezett egy Dózsa György nevű hőse; örökségét igyekeztek hazafias szóla­mokkal elhomályosítani, közömbösíte­ni, — mintha csak egy magányos elé­gedetlenkedőről volna szó, aki a tör­ténelem „kiismerhetetlen szeszélye" folytán, „szónoki szuggesztivitásának (Hóman) erejével maga mellé tudott állítani ezer meg ezer fegyelmezet­len jobbágyot." A felszabadulás után már az első pillanatokban felmerült a Dózsa-kép (jelentős költőink verseiben, írók esz- széiben, publicisztikai elmefuttolásaí- ban), s azóta hat, azóta szabadon gyönyörködhetünk benne, okulásul es épülésül. 1954-ben jelent meg egy verseskö­tet, Juhász Ferenc írta, Tékozló ország volt a címe. Ez már a felszabadult or­szág új költőjének tisztelgése Dózsa György emléke előtt. A Dózsa-éposz — terjedelmét és epikai témáját te­kintve - elbeszélő költemény; „egy is­meretlen vándor-költő krónikája 1514- ből”. Juhász szinte teljesen szétzilálja a hagyományos históriás ének kereteit, s művét hatalmas lírai monológgá duzzasztja. Nem a történelem-elren- dezte sorrend és összefüggés szerint idézi fel a Dózsa-forradalom képét, hanem úgy, ahogyan az ó lelkében, fantáziájában, a feltornyosuló monda­nivaló elibe varázsolja. A Tékozló oi- szóg-ban a forradalom varázsa, a nép hite, ereje szólal meg, — az az örökség, szellemi hagyaték, amely ké­pes a Dózsa-élményt teljes értékében átadni a felszabadult utókornak. „De most a fizetség Budáig ellátsz'k A paraszt kaszája holdfényben szikrázik, Kő-lándsáink árnya, a kastélyok lángja el — Budáig látszik; el Budáig látszik". Gyönyörű szavakkal szól a Dózsa- forradalom feledhetetlen mámoráról, amely átsugórzik az évszázadokon, s erőt ad értelmes úi életéhez a már szabadon élő népnek: „Szabadság, Te egyetlen isten, az ész tartománya, te legvadabb mámor; mi alázott szivünket felemelő, mi perzselő vágyakozásunk, kivont szablyánk tüz-érce, te mi húsunkba eddig befelé nőtt szárnyunk. ■." S ezután — nem mint a felszabadu­lást követő évek utolsó Dózsa-emlék- műve, hanem mint e kurta beszámoló egyik fontos témája: Illyés Gyula Dé­zsa-drámájáról néhány szót. 1955-ben jelent meg Illyés drámája nyomtatás­ban, s rövid néhány hónap múlva mór bemutatta a Nemzeti Színház, Gellért Endre rendezésében. Illyés Dózsa-drá- mája lenyűgözte a nézőket: lírikus szépségével, költői nyelvének áradó gazdagságával, s főleg szövegének robusztus erejével, amelyből a nép ügye iránti szeretet sugárzik. A szín­művet több bírálat érte bemutatásá­nak idején - jogos is, méltánytalan is —, de ez nem változtat azon, a ben­nünket most elsősorban érdeklő té­nyen, hogy a Dózsa-ábrázolás folya­ma nem szakadt meg. Nem volna teljes Dózsa György iro­dalmi ábrázolásának e vázlatos képe sem, ha nem számolnánk be röviden arról, hogy híre, példája nem rekedt meg az országhatárokon belül; a hősi példa más népek íróinak képzeletét is megragadta. Európai „mítosszá” vált. Az angol életrajzirodalom egyik nagyértékű alkotásában, James Bos­well Johnson élete című munkájában olvashatunk arról, hogy Oliwer Gotd- schmith klasszikus Zeck-testvérek című drámája tulajdonképpen a Dózsa-tra­gédiát eleveníti fel. A német Hans Mitterfelder 1807-ben - Napóleon-el­lenes éllel - írt színművének, a mo már alig ismert „Székely hős ‘-nek szintén Dózsa György a főhőse: egy „messzi székelyföldről származó sze­gény nemesfi", aki évszázadokkal ez­előtt „ugyanúgy megszenvedte népe elnyomatását, mint ma azok, akik Európo elrablójának rabigájábcn nyögnek". Lelkesítő példa volt Dózsa György alakja: az ő megidézésével szólította honfitársait szabadságküzde­lemre a német író. Az irodalom — a líra, dráma- és a regényírás, s a művészet sok más mű­faja - tündöklővé tette a Dózsa-képet. Születésének 500. évfordulójára ké­szülve méltán tisztelgünk meghatottan azok emléke előtt, akik művészetükkel közelebb hozták az olvasókhoz, nézők­höz a parasztháború vezérének hősi alakját; mesterségük, tehetségük szug- gesztív eszközeivel tették feledhetet­lenné, a magyar nép örök élményévé Dózsa Györgyöt. Tamás István Kiss István szobrászművész kapott meg­bízást, hogy készítse el Pest-Buda egyesítésének emlékművét. A műalko­tást a Margitszigeten, a szökőkút előtt állítják fel ebben az évben Budapest centenáriuma alkalmából. Kozák János kiállítása Szerény, visszahúzódó ember. Óvatos, mintha ezzel ki lehetne vé­deni minden megpróbáltatást. A képeiben is félszeg indulatosság, visszafogottság jelentkezik. 1960-ban végezte a budapesti Képzőművészeti Gimnáziumot. 4a- tematika-fizika-rajztanári diplomát a pécsi Tanárképző Főiskolán szer­zett 1964-ben. Először Sopronban és most két éve Pécsett tanít es fest, és festene akkor is, ha vala­ki a festészet helyett krumplisze­dést javasolna neki ... Egyedül dolgozik, nem tartozik szervezethez, nem kötelezte el ma­gát embereknek és törekvéseknek. Természetesnek érzi, hogy bizonyí­tania kell. Sőt számára ez az egyet­len lehetséges út az elismerés felé. Korábbi munkáin magyar meste­rek képszerkesztése, ecsetkezelése volt felfedezhető. De most megvon a „nagy téma”, az éppen elcsí­pett, némely éveket kiváltképp jel­lemző érdeklődés. Kozák János fia­talember. Az élet keletkezése és folytonossága, a mag csodája és átalakulása, az emberi test rejté­lyei, a genezis története foglalkoz­tatja. Szemérmes tartózkodással gondosan kerül minden frivol hét- köznapiságot. A felvetett tartalmi, formai probléma nem tűr sikamlós gondolattársítást, vagy obszcén vaskosságot. Képei „átírtan” prü- dek. Nem álszeméremből, hanem egy bizonyos racionális készség és a velejáró szókimondás következ­ményeként. A keletkezés mítosza festői valósággá lesz. Férfias lírá­ja természetes őszinteséggel páro­sul. Rácsodálkozása a világra, az élet lényegét megragadó motívu­mai néha keresettnek tűnnek. De a festészet titkát felfedezve Csont- váry tarthatta így a kismagot te­nyerében ... Kozák János kezdő festőember. Az élet kifogyhatatlan meglepeté­sekkel szolgál, más felfedezések is várják. Képein a konkrét formák, azok vizionális kapcsolata, a misz­tikus hatást keltő színvilág mindezt sejteti. Sőt egészen kozmikus képe „Ember a tájban” minden bioló­giai naturalizmustól elszakadva az ember és természet dialektikus kapcsolatát vetíti elénk. Formavilá­ga gazdag, motívumkincse színes, de vonalvezetésével olykor elbi­zonytalanítja a képszerkesztés egyensúlyát. (Magleső). Máskor a plasztikus formák önálló életet él­nek a kép síkelemei között. (Hegy sebei, Ősi táj). Kozák János nem elégszik meg a látvánnyal, nem a felszín érdek­li, hanem a mély, a szem számára nem látható valóság. Még nem elég átütök, meggyőzők ezek a ké­pek. A mesterséget ismerve az em­beri értékeket gyűjtögetve csak mélyülhet mondanivalója, érlelőd­het festői szándéka. B. Pilaszanovich Irén Nagy magyar könyvtáralapítók Az írásbeliség és vele együtt a könyvkultúra hazánkban a keresztény­ség felvételével és a királyság meg­alapításával kezdődött. A kézzel írott kódexek azonban a könyvnyomtatás feltalálásáig ritka és megbecsült kin­csek voltak; a könyveiről híres péter- váradi apátság például a XI. század elején mindössze 34 kódexet birtokolt és a legnagyobb magyar monostor­nak, a pannonhalminak sem volt több könyve a XI. század végén, mint hat­van. Ezek a könyvtárak, csak szűk kör tudását gyarapították és magánkönyv­tár volt Mátyás királyunk világhírű bu­dai bibliotékája is, amelynek kötelei halála után szétszóródtak az egész világba. Bár a könyvnyomtatás felfe­dezése után szaporodott az egyházi és főúri könyvtárak száma, de még egyikük sem volt nyilvános. Ezek meg­teremtésében elmaradtunk a nyugat­európai fejlődéstől, de nekünk is vol­tak olyan kiváló nagyjaink, akik saját vagyonukból könyvtárat alapítottak és azok használatát a nagyközönség szá­mára is lehetővé tették. * Nagy szerepet játszott a reformáció hazánk könyvkultúrájában. A Habs- burg-ház és a katolikus klérus ellenre- fórmáciás mozgalmához fűződik az el­ső magyar egyetem alapítása. Nagy­szombaton, 1635-ben nyitotta meg a kapuit Pázmány Péter szorgalmazásá­ra. Az egyetemhez gazdag könyvtár tartozott, amely a főiskolát 1777-ben Budára, 1874-ben pedig Pestre követ­te. Az egyetemi könyvtárat a hallga­tók és a professzorok mellett más tu­dósok is használhatták. * Az első, mai értelemben vett nyilvá­nos könyvtár megalapítása a jobbágy származású pécsi püspök, Klimó György (1710-1777) nevéhez fűződik. A püspök nagy anyagi áldozatok órán szerzett 15 000 kötetes gyűjtemé­nyét nemcsak nyilvánossá tette, de érem- és régiségtárral is kibővítette, fejlesztését pedig 10 000 forintos ala­pítvánnyal biztosította. Erre az alap­gyűjteményre épült a későbbi pécsi egyetemi könyvtár. * Kezdettől szembetűnő volt a refor­mátusok könyvszeretete. A debreceni, sárospataki, pápai kollégiumi könyv­tárak mellett a XVIII. században Rá­day Gedeon főúr (1713-1792) mint szenvedélyes könyvgyűjtő Pécelen — folytatva édesapja tevékenységét — viszonylag nagy könyvtárat gyűjtött. Munkásságának jelentőségét növeli, hogy elsősorban a magyar irodalom teljes gyűjteményére törekedett. Könyvtára élénk hatást fejtett ki kora irodalrrr életére, többek között Ka- zinczyra is. A könyvtár állománya 1792-ben 4873 mű volt 10 302 kötet­ben. Értékét ekkor 135 000 forintra be­csülték. A péceli könyvtárat azonban az utódok nem fejlesztették. 1861-ben a Dunamelléki Református Egyházke­rület tulajdonába került és jelenleg a budapesti Református Teológiai Akadémia nyilvános könyvtáraként mű­ködik. * Művelődéstörténetünk legnagyobb könyvtáralapítóként Széchenyi Feren­cet tartja számon. A gazdag főúr 1793-tól gyűjtött nagyobb mértékben könyveket, és ez ügyben óriási leve­lezést folytatott. Külföldi látogatásai (Németország, Anglia) nemcsak arro hívták fel a figyelmét, hogy hazánk­ban a nemzeti könyvtár hiányzik, de arra is, hogy e hiányt mielőbb pótol­ni keli. 1802-ben 15 000 kötet könyv­ből, 2000 kéziratból, 5000 térképből és metszetből álló könyvtárát a nemzet­nek ajánlotta fel, I. Ferenc császár és király a könyvtáralapítást jóváhagyta, s ezzel 1802-ben megszületett a ma­gyar nemzeti könyvtár, amely mind­máig Országos Széchenyi Könyvtár néven működik. Széchenyi saját költ­ségén, 1000 példányban a könyvtár katalógusát is kinyomatta és meg­küldte a hazai és külföldi tudósoknak, közéleti embereknek. A könyvtár, amely 1804-től már köteles-példányo­kat is kapott, rohamos fejlődésnek in­dult; ide került többek között Janko- vich Miklós 30 000 kötetes, Horváth István ugyancsak 30 000 kötetes könyv­tára, s a páratlan értékű Apponyi Sándor-féle Hungarica-gyűjtemény, a Todorescu-féle kollekció és sok klsebb- nagyobb magánkönyvtár. Az intéz­mény már a századforduló táján hely­hiánnyal küzködött és ezt a nehézsé­get csak a könyvtárban a Várban tör­ténő — sajnos, egyre késő — elhelye­zése fogja megoldani. * Teleki Sámuel (1739-1822) Erdély­ben alapított nyilvános könyvtárat. Az erdélyi udvari kancellár fiatal korá­ban beutazta egész Európát és a könyvgyűjtést is akkor kezdte, maid Bécsben folytatta. Kezdetben Bécsben őrzött könyvtára a maga 40 000 köte­tével a császárváros nevezetességei közé tartozott. Az erdélyi származású főúr a könyvtár méltó elhelyezésére Marosvásárhelyen könyvtárépületet építtetett s könyveit társzekereken szállíttatta oda. Bár a Teleki-Tékát családi hitbizománynak nyilvánította, biztosította nyilvánosságát is. Halála után a könyvtár fejlődése megállt, de mint könyvmúzeum ma is jelentős sze­repet tölt be Románia tudományos életében. * Jelentős könyvtáralapító volt egy másik Teleki, Teleki József is, aki 1826-bon 30 000 kötetes könyvtárát o „Tudós Társaságira hagyta, s ezzel a Magyar Tudományos Akadémia könyvtárának alapjait vetette meg. Teleki József lett a Magyar Tudomá­nyos Akadémia első elnöke is, mint történetíró elsősorban a Hunyadiak korával foglalkozott. * A XIX. század nagy könyvtáralapítói közül Somogyi Károly esztergomi pró-_ post (1811-1888) viszi el a pálmát. A kiváló könyvgyűjtő a nagy szegedi ár­víz után 60 000 kötetből álló könyv- gyűjteményét Szeged városának aján­dékozta. Szeged város köztörvényha­tósági bizottságához intézett levelé­ben a következőket írta: „A romjaiból új életre kelt Szegedre nagy nemzeti misszió vár... Ezen meggyőződéstől áthatva részemrül is szolgálatot tenni kívánok a közmívelődés és magyar nemzetiség ügyének és évtizedek hosz- szú során át gonddal, fáradságosan és nagy áldozatokkal gyűjtött könyv­táramat Szeged városának ajándék­képpen, örök tulajdonul felajánlom". Mint városi nyilvános könyvtár 1883- ban nyílt meg és jócskán megelőzte a hasonló jellegű Fővárosi Szabó Er-, vin Könyvtárt is, amelyet csak 1914- ben alapítottak. * A nagy könyvtáralapítók kora a XIX. század végével lejárt. A könyv egyre jobban közüggyé vált és felszabadu­lásunk után az egész magyar könyv­tárügy gondozását az állam vette ót. Üj könyvtárak ezrei születtek a kultu­rális forradalom nyomán, s a könyv — a kutatás, a tanulás, a nemes szó­rakozás forrása — ma mór mindenki-, nek rendelkezésére áll az Országos Széchenyi Könyvtártól a kis falusi könyvtárakig. A nagy magyar könyv­táralapítók emlékét azonban hálás tisztelettel őrzi . meg az utókor. Galambos Ferenc VASÁRNAPI MELLÉKLET **

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents