Dunántúli Napló, 1972. június (29. évfolyam, 127-152. szám)

1972-06-25 / 148. szám

Baranyai Aurél: B ársonyában úgy van, hogy au­gusztus húszadikán egyszerre csak fordul az idő. Az ősz liia vesze­delme, a törékeny gyönyörűségű, de msszindulatú kikerics belopakodik a rétre meg az erdei tisztásokra. Hal- ványibolyaszínű diszkrécióval, merev félgyószban jelenti be szeptember ér­kezését, a szarvasbőgés és az iskolába indulás idényét. Szinte személyi élét éreztem akkoriban ennek a pimasz részvétnek, de igyekeztem azt a hat­éves férfiak hűvös megvetésével tudo­másul nem venni. Minek cifrázzam? Véget értek éle­tem édes évei. Anyám bepakolta a családi utazókosa rat. és becipelt Pécs­re, hogy megkezdjem kulturális há­nyattatásomat a normál iskolában, fiodd tudjam meg én is, hogy mi a Társadalom, mi az, hogy korlátok és mi az, hogy követelmények. Tudta azt az én anyám, hogy anyósa, e pécsi nagymama, keménykezű. Hogy ez a kéz könyörtelen simító lapát lesz e falusi vadóc dorozmáira. Lerakta hát — sírva rakta le — a karácsonyig elegendő lisztet, zsírt, szalonnát, kol­bászt, ruhaneműt, ágyneműt, miegy­mást a megfelelő polcokra szépen. El­intézve bevásárlásait, megtörölte köny- nyes szemét és jóformán búcsú nélkül sietett haza a falunkba. Ott maradtam, mint a szedett fa. Az Inczédí Dénes utca nem tudhatta még akkor, hogy fél évszázad múlva Hunyadi útnak fogják hívni: nem is •olt sugárút A Széchenyi térbe fura­kodó szűk torkolatán csak hegynek haladhattak a lovas kocsik s a „Las­san hajts!" táblácskák nyugalomra in­tették a hevesebb vérmérsékletet A századforduló városi polgárának per­sze imponálhatott azért ez a kapasz­kodó utcácska, már csak két kútja miatt is. (Az alsó csörgő, a mai Ara­nyoskát őse, hátában a sejtelmes ka- flonoki kerttel; a felső pedig, az a hússzínű zömök kőépítmény, amelyik akár katonai emlékmű is lehetne, a Petrezselyem utca elején.) Ha pedig fel talqlt pillantani a Papnevelde nyu­gati homlokára, ahol akkora betűk ra­gyogtak, mint egy cipó, akár meg is szeppenhetett A túlsó sarkon is állt egy tiszteletet parancsoló épülettömb, óz emeletes Énekiskola, a gregoriánu­soké. Ez előtt kellett elhaladnom min­dennap, mert a Szepessy utcai Nép­iskolába jártam. Falai között a Rebe- rics, meg a Haksch tanító úr tartotta • leckét. A Papnevelde udvarán, a kert tá- maszfal-alkotta peremén szürkés-okker- sárga kőből faragott tizenkét óriás áll­dogál, a lombok alatt. Az apostolok szobrai. Néma elmélyedésben, mocca­nás nélkül, mintha most is a Mestert hallgatnák, A Dóm délre néző árkádsorát díszí­tették valaha ezek a Robin alkotásait idéző kolosszusok, de kiderült, hogy á karcsú oszlopsor nem bírja az óriási megterhelést A hatalmas tanítványok leszálltak tehát megfigyelő állásaikból és átadták őrhelyüket könnyebb faj­súlyú utódaiknak. így lettünk szomszédok. Az aposto­lok, meg én. Mert a bibliai férfiak jobb keze fe­lél, a falon túl volt az én városi bör­tönöm, a nagymamáék lakása. Két szoba a konyha két oldalán. A kosz- tos unoka csak az egyik szobát ismer­heti, meg a konyhát, ahol az étkezé­sek történnek. A másik szoba tabu. Az öregek hálóhelye. Ott láttam meg egy­szer a nagymamát, amint bolhákra va­dászott hosszú és bő hálóingében. Sajna, ugyanakkor ő is észrevett és áttol kezdve baj volt az egymás mel­lett való békés együttéléssel. Fegyver- szünetre csak akkor került sor, ha füs­tölt a konyhatűzhely kályhacsöve, mert azt csak én tudtam akkurátuson meg­támasztani öreg szilvalekvárral. Keserves állapot ám, ha az embert llyén zsenge, korban és akarata elle­nére rabszíjra fűzik. Mintha éhes orosz­lánok elé vetettek volna! Nincs mezít­láb járás többé a padlón, meg kell ismerkednem a tutyival. És vacsorára a „smirkász”-szal, ahogyan ezt a..., ezt a már nyálkásodó kevert túrót ne­vezték. Meg kellett enni, nem volt ir­galom. Sőt meg is köszönni. Mégmeg németül, utána meg kezet csókolni szépen. Hej, hol van az a jóságos és hatalmas Édesanya most, hogy leg­alább enyhítené megpróbáltatásai­mat. Ezt a merőben más világszemlé- letű városi nagymama morcos lényé­ből szivárgó szúrós szigort, amiben > . ­...... ­V ASÁRNAPI MEll EKLET Kis hegedű számomra oly idegen kenetesség ápo- rodott, savanyú illata bujkál. Még sze­rencse, hogy nagyapa is van, aki együttérző bajtársam az elnyomatás­ban. * náeszméltem, hogy nem vagyok r' már áldozatra szánt, kopaszra nyírt birka, nem vagyok egyedül. Ta­pasztalt társam van, a drága nagy­papa. A bohém öreg muzsikus, a na- boskodás kandidátusa, aki a múlt szá­zad ötvenes éveiben került Csehor­szágból Pécsre, amikor végre obsitot kapott. Az ulánusoknál, az infanteris- táknál és az osztrák Landwehrnél el­töltött tíz évi és nyolc hónapi katonás­kodás után, mint szvobodnik, azaz Gefreiter, azaz őrvezető. Hadd írjam le, milyen is volt, hogy bukkan fel drága emlékeim közül kerek hatvan esztendő mélységeiből. Középtermetű, keskenyvóllú, hajlott öreg. De nem ősz! A feje, mint a Batthyány Lajosé, de sűrű hajjal koro­názva. Hajviselete hasonlított a mai dúslombozotú ifjakéhoz, talán azzal a parányi eltéréssel, hogy gondozta. Ismerte a hajkefe történelmi szerepét, feladatát és használati módját. Fő­alkalmakkor ezen a hajzaton, de a szakádon is fodrász művészkedett Az illem és a tradíció irányították a bodo­rítás fortélyait. A homlok kidudorodó félgömbjei felett — mintha egy faun kurta szarvacskáit takarnák — fel­magasodtak a hajfürt hullámai, amik azért a fület is érvényesülni engedték. Hanyagul kötött, viseltes és fony- nyadt, keskeny és fekete Lavalliére nyaknavalója úgy csüngött a nyakán, mint félárbocon kákadozó kalóz zászló. Nem lazította, nem oldotta le oda­haza sem. Férfi szeméremből talán? Vagy mégis inkább azért, mivel nem tudhatta mikor üzen érte a Herr Reis- ner, a karnagy úr? Mert mint a Pécs városi zenekar szerződéses tagja „kö­teles minden a Pécsi Zeneegylet vá­lasztmánya által elrendelt zenészed előadáson, legyenek azok zárt vagy szabad helyiségben, egyházi vagy egyéb ünnepélyességeken, tekintet nélkül az,évszakra melyben azok meg­tartatnak, mind a vonós zenekarban, úgy tisztán a pléh fúvó zenében a számára meghatározott hangszert ját­szani s az ős?zmuködésnek sikerét buzgón előmozdítani”. Ez az idézet a Szerződésből való, amelyben 440 osztrák értékű forint évi jövedelmet biztosítottak a nagyapá­nak, amihez talán egy-két százat még sikerült hozzá fusi-muzsikálni. Többet bizonyosan nem. Nagyapóm nem voft széplélek, sem észlény. Kopott, egyszerű és szerény zenész, aki kegyetlen szegénységben ólt (öt fiút nevelt fel), de ezt nem érezte. Gondok tüskéi meg nem sebez­ték. Ezeket feleségére testálta a házi kormánypólcával együtt. A maga mód­ján boldogabb tudott lenni, mint azok, akik sajnálták. Ha voltak független­ségi illúziói, azokat bizonyára az ott­honon kívüli muzsikálásban élte ki. Űj boldogság már nem várhatott rá. De nem is kellett több. Régi cimborái közül megvolt még néhány. Azok közül, akik akkoriban mint bányászok és bőrgyári szakmun­kások vele együtt jöttek Bohémiából Pécsre. A közös kapocs nem lazult meg. Hetenként összejöttek, többnyire ott, ahol éppen a nagyapa muzsikált. A Landsmann. Június végén, minden áldott esztendőben együtt sétáltak fel a Remete rétre hropicseket szedni. Hogy mi a hropicsek? Igénytelen vadnövény, de a szegények patikája. Nyár elején nyílik és ilyenkor kell gyűjteni, mikor az aranysárga virá- gocskák füzérszerűen a hosszú szárra tapadnak. De ha a horgas terméskék megjelennek, már kevesebb ható­anyag van a magyarul apró bojtorján­nak nevezett gyógynövényben. Nagy- apámék már tudták: három ujjnyival a talaj fölött levágni, hogy a legalsó nagyobb levelek is a gyűjtésbe kerül­jenek, mint a gyógyfű legértékesebb része. 10—15 szálat csomóba kötni s fel a padlásra, hadd száradjon. Innét hozták aztán le, hogyha kellett fá­radtságnál a lábvízbe főzni, vagy máj­panaszoknál, emésztési zavaroknál in­nivaló hérbateának, bélhurutnál egy kis- pálinkával. A bányászok mézzel főzték a szilikózis nyomainak enyhí­tésére. Lábszárfekélynél borogatásra, krónikus rekedtségnél pedig toroköb- lögetesre volt hasznos. Énekes ismerő­seinek a nagypapa mindig sikerrel ajánlotta. Odahaza gyáva kukac volt az öreg- zúr. Megalkuvó szolgalélek, aki gondo­san ügyelt, hogy ne legyen önálló vé­leménye. Tudat alatt lassan hozzá idő múltam én is. így lehettem szövetsé­gese, boldog kis cinkosa, ha időnként rámbízta apró titkait. * rrau Moticska három házzal • odább, a szomszédban lakott. Hozzá sétált át a nagymama minden csütörtökön délután. Egy amolyan ma­szek termelési értekezletre, szegény ember ingyen csemegéjére. Hiszen az egy hét alatt felgyülemlett pletyka­anyagot kellett felgöngyölíteni! A sér- tődött kis madárarc ilyenkor engesz- teltebbre enyhült, s mintha egy olyan „na, várj csak"-mosolygás is felderen­gett volna rajta. Esernyő és barna bár­sony szatyor, amibe a kötéshez való szerszámok, fonalak és a hátul mad­zagra járó okuláré kerültek o leven- dulaszagú kiskendő mellé. A szokásos toalett koronájaként fekete csipke fő- kötő jelezte a majdnem hivatalos ün­nepélyességet Tejeskávé volt kuglóffal. Ez adott körítést a három órás, szünetnélküli megbotránkozáshoz, ahol a vezérszó­lamot a kikapós suszterné viselt dolgai játszották. Erkölcsnendészeti razzia volt ez „in contumaciam”, ahol a fő'eré- nyek nevében megvesszőzhették és kínpadra vonhatták ezt a vöröshajú Putifárnét s vele szoros párhuzamban az elvetemült jogászokat: Ez az asszony úgy éli világát Ha nincs otthon az ura, süti a pogácsát Csörgőre — pörgőre Úgy várja babáját estére. Ez volt akkor a pécsi joghallgatók kedvelt népdal-slágere, amit egyik tár­suk hozott a debreceni .Angol kiiály- né”-ból. Ezt fújták minduntalan, ott is, ahol nem kellett volna. Szárnya kelt a nótának s a két erénybíró (a nagy­anyám meg a barátnéja) azonnal kap­csolatba hozta a szégyentelen susz- ternéval. Igen, a mai fiatalság! Ahe­lyett, hogy tanulnának, csak lopják apjuk zsebéből a pénzt! Szóval levet­ték a keresztvizet erről a velejéig rom­lott parázna nemzedékről, s ezzel egy­idejűleg védő kezüket is róla. A leg­közelebbi kuglóf-party-ig. Amíg a kedves pécsi párkák szőr­nyülködve sziszegtek és pletykázva pusmogtak, fogatlan szájukban a ká­véba mártogatott „KugelhupP’-fal, ad­dig mi a nagypapával a nappali szo­bában csücsültünk csöndesen. A fal­ból, bútorból, deszkapadlóból kísérte­ties öreg szag áradt. Hosszú, üveges szekrénykébe épített városi ingaóra ketyegett a Szent Család képe mellett. Mégse féltünk. A bánatos-barna színű bibircses vá­szonnal bevont díványon, a két végén besüppedt gödörben üldögéltünk, mint madár az ágon. S nagyapa mesélt Feledhetetlen csehnémet-magyarság- gal, mindig ugyanazt a mókás kis- mesét. Harisról, a nyagyokosról, meg a nálánál is okosabb barátjáról, meg az öt verébről: — Hans, fogtam őt verebet. Hű ki­találod, hányat fogtam, mind az öt a tied. — Egy? — Náá. — Kettő? — Náá. — Három? — Náá. — Négy? — Mindjárt meglesz! — öt? — Ördöngős fickó! Hát nem elta­láltad? Most aztán mind az öt a tied! Az együgyű kis tréfán kuncogva de­rültem, sőt később már vigyorogtam is, mert ennél a jelenetnél szokta elő­venni bugyellárisát a kedves öreg. — Hozzál kisfiam a Daláth bácsitól tíz krajcárért geberduszt. Azzal ferenc- jóskája hátsó leffentyűjéből előhalá­szott egy kopott címkéjű lapos üveget. Lehetett olyan kétdecis forma. Ezt a pénzzel együtt kezembe szorította s elébb felemelte, majd szájához illesz­tette mutatóujját. Tudtam már; hall­Makay Ida: Fiamnak Mit vallhatnék én meg neked, most itt, e kihűlt nyár felett? Bölcs igét, tanítást ne várj. Szerettem volna, hogy barátod lehessek. S látod, közénk állott mégis a húsz év. Magas kőfal. Itt minden perc, mint ezredév acélhíd s nyíló szakadék. Mert csípőm könnyű urnaive nemcsak ágyad volt. Csöndes őrhely. Porló szerelmek nyughelye. Mit tudhattam meg? Csak magadba fogódzva kúszhatsz égfalakra, ha nem zeng is több induló. Mit üzenhetnék? Csontba, porba, gyökerekbe higgy, csillagokba. Mindenben, ami elmúló. Csak néha sajogsz Sírkővé keményült gyász takar: küzdelmek, bukások emlékét csak néha sajogsz testtelen. — rokkant öregek így beszélték — világos, éber éjeken a régi kar, láb; vesztett épség. Lovász Pál: Kulcs IGk ember-rangot nyertünk, tisztítsuk szívünk rendületlenül: a világ aranykorba fényesül gatni, mint a sír. A nagymama nem tudhat meg semmit. Azzal: huss! Ki az utcára. A délutáni sütés finom pékszagát orrmagasságban hozta felém a nyu­gati szél. Micsoda illat! Onnét érke­zett a Truckenbrod Karcsiék felől, akik tizenhat lépcsőnyi mélyen a Petrezse­lyem utca szintje alatt, a régi város­fal tövéhez tapasztott törpe házikók egyikében, egy nagyobbacska fecske­fészekben laktak. A Daláth bácsi boltja az utca ele­jén csilingelve nyílt, jelezve, hogy vevő érkezett. A környék népe szívesen járt ide a csupajóság öregúrhoz, aki a szatócskodást afféle jótékony hivatás­nak tekintette. Lihegve köszöntem és letettem a pénzt meg a üveget s kezdtem volna a mondókámat, de Daláth bácsi már fordult is a kis fiaskóval: — Ja, ja, fiacskám, — s eltűnt a háttérben. Tudta ő, hogy kié az üveg és milyen­fajta snapszról van szó, abban a pil­lanatban. Minden magyarázat feles­leges volt öt perc múlva már jelenthettem, hogy küldetésem sikerrel járt. Nagy­apa átvette az üveget. Világosság felé tartotta, beleszagolt: „Nincs-e meg­mérgezve?”, kacsintott rám és ráhú­zott belőle. A lapos üvegcse gondosan bedugaszolva el is tűnt aztán a redin- got titkos farzsebében. Egy másik zseb­ből viszont hosszúkás keskeny és go­romba-lila doboz bújt elő, amilyenbe manapság patika-tabletták fioláit cso­magolják. Barna malátacukor volt ben­ne. Ezt akkor szopogatta o kisöreg, ha krákogás jött rá, vagy éppen kifo­gyott a Virginia szivarja. A négyzet­alakú cukorka közepén kereszt jelezte a valódiságot és a csalhatatlan gyógy- hatást. Ebből kaptam én is. Két sze­met. Es ékkor került elő a mindig új iz­galmat hózó hegedű. A kissé már fényevesztett, igazán kenyérkereső, kiszolgált hangszer. Gyóntaszag finom illata röppent, a hangolás kis egyvelege vibrált végig a szobán s a vén hegedű ott táncolt a vén hegedűs álla alatt. Pillanat múl­va a szakállas művészfej is föléje bil­lent és hogy az ész meg a szív fri­gyéből megfogantak, elindultak a han­gok. Nékem, egyedül csak nekem játszott akkor egy ildetett és érett Paganini s világ legszebbén zengő Stradivárijón az öregillatú pécsi szoba félhomálya mélyén. Ott hatolt be életembe a mu­zsika, örökké emlékezetes ünneppé avatva ezt a félórás intim hangver­senyt. Tudtam én, hogy mit játszik öregapó? Hogy tudhattam volna?! De hisz ez nem is volt lényeges, hiszen valami addig nem érzett varázslat-féle szállt a szívemre, bűvölet, amiből de­hogyis akartam felébredni! Szinte resz­ketve fúrtam a fejemet öreg barátom dohányszagú ölébe. — Fáj valami? Ugye nem — simo­gatott gyengéden. — így maradni. Hunyd be a sze­med ... Ne búsulj fiúcska, lesz neked is egyszer kis hegedűd ... Jön a kis hegedű, jön ... Meghitt együttléteinken, a kétsze­mélyes kamarazenéken, a kis hegedű dolga — geberdusszal vagy anélkül — mindig szóba került Kis hegedű, hétévesnek való, amelyiken azonban éppen olyan hetykén peng a Strauss bácsi Radetzky indulója, hogy akár masírozni lehetne rája. Egy decemberi napon azonban, el­temettük a nagyapát. Agyő, igaz ba­rátom, agyő, kicsi hegedű! * a, amikor engem is unokák vesz- 1 1 nek körül és kutatom lelkem származását, visszanézek nagyapám hagyatékára és egyszerre élni kezd a sohasemvolt mesehegedű. Ma, armkor tudom már. hogy mi a vágy és mi a kaland, mit jelentett a tavaszi heves­ség izgató hatalma és mit az ősszel sütött gesztenye omló-édes melege, meg a vadszőlő vérpirosra váltó leve­le, ma értem, mit jelent a nagyapa álom-hegedűje. Ami a gyermeknek az andalító Szó- páka, a felnőttnek a Pohár. Az Eszme, hogy semmit sem szabad tragikusan venni, a Filozófia, hogy minden hiába­való. Hogy az önként vállalt Alázat jege alatt is vidám lehet a muzsika mézétől mámoros és harmonikus lélek s „a csordultig telt pohár tetején is úszik egy rózsalevél, amelyen tízezer angyal számára van hely”. Az el nem orozható kis hegedűk zengő dobozában ott, ott lakik a boldogság kék madara. i é 0 <

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents