Dunántúli Napló, 1972. május (29. évfolyam, 102-126. szám)
1972-05-07 / 106. szám
6 DUNANTOLI NAPlö 1972. mójus 7. Népszerű műfajok korunkban A sci-fi A tudományos-fantasztikus irodalom vagy ahogy mind gyakrabban emlegetik, a sci-fi — az angol science fiction rövidítése után — mostanában éli virágkorát. Soha ennyi tudományos-fantasztikus regényt, novellát nem írtak a világon, mint manapság, soha ennyi kitűnő tehetségű sci-fi szerző nem tevékenykedett az irodalomban, mint éppen napjainkban. A könyvkiadók külön sorozatokban jelentetik meg a legújabb sci-fi regényeket, hatalmas példányszámban kerülnek piacra, keresettség tekintetében vetekszenek a legizgalmasabb bűnügyi históriákkal. A nyugati országokban már komoly szakirodalma van a science fiction-nak, egyesek a jövőkutatás lehetséges fajtájának tartják amellett, hogy elsődleges célja természetesen a szépirodalmi Igények kielégítése. Meghatározását illetően igen eltérőek a vélemények, A huszadik század meséjének, modern mitológiának nevezik. Nem ritkán hallunk róla szélsőséges ítéleteket. A műfaj apostolai a jövő irodalmának egyetlen lehetőségeként emlegetik, ellenzői az elszabadult fantázia szélhámosságát látják benne. Nyilván egyetlen véglet sem igaz. A sci-fi nem fogja kisajátítani magának az irodalmat, de fontos tényező már ma is, nem lehet elintézni egy kézlegyintéssel. Az emberek kíváncsiak a jövőjükre, a futurológia, a prognosztika szemünk láttára fejlődik. Miért ne találgathatná a jövő lehetőségeit, titkait a tudomány mellett az irodalom is? Az emberi fantázia sokszor pontosabban ráhibóz az igazságra, mint a laákö^etkezetesebb tudományos cljjoajjiolás. Legalábbis, ami a jiívot Hlleti! A jó tudományos-fantasztikus regény, elbeszélés persze nem hagyhatja figyelmen kívül a tudomány eredményeit, építenie kell rá. Az író fantáziája nem csaponghat hebehurgyán, bizonyos törvényeket mindig szem előtt kell tartani. Verne holdutazása érdekes, izgalmas, de ma már — a holdutazás valósággá válásának idején — egy középiskolás diák is észreveszi az író naivságait. Ami mégis csodálatba ejt, az az írói fantázia nagyszerű megsejtései Verne korának tudományos fejlettségéhez képest. Századunkban forradalmi változásokon ment át a fizika, a matematika és a biológia. A tudomány eredményei a köznapi ember számára már önmagukban fantasztikusak. Gyakran értetlenül áll egy-egy felfedezés előtt. Olykor pedig már gyanakodva figyeli a tudósok újabb kísérleteit, különösen a biológia területén. Elérkezett az az időszak, amikor az embert fiziológiailag megfoszthatják egyéniségétől, akaratától, A szervátültetések megindulásával beláthatatlan távlatok nyíltak meg ... A modern tudomány rengeteg olyan problémát felvetett az ember életében, melyre a tudományosfantasztikus irodalom adhat kézenfekvő választ. A művek többsége, bár egy távoli jövőt ábrázol, nagyon is jelenvaló dolgokról beszél. Mai problémáinkat vetítik ki egy ismeretlen bolygóra, emberi gyötrődéseinkről, vágyainkról szólnak. Természetesen a fantázia túlzásaival vagy megsejtéseivel. Ebben a kivetített képben már benne van a tudomány fejlődéséből levont következtetés, az emberiségre leselkedő veszélyek felvillantása, egy nyugodtabb jövő elképzelt lehetőségei. Nem ritkán értelmes lényekkel találkoznak a fantasztikus regények hősei más bolygókon. Az emberiség társkeresése ma tudományos valóság. Vádolják a műfajt, mert az idegen lényekkel a földi emberek legtöbbször harcba keverednek. Az öncélú izgalomkeltő elemek nyilván feleslegesek, óm a haditechnika jelenlegi állásót figyelembe véve a sci-fi szerzők sem ringathatnak bennünket rózsás illúziókban. Inkább figyelmeztetésnek érzem a pusztulás és pusztítás leírásait, mint ok nélküli ré- misztgetésnek. A tudományos-fantasztikus irodalomnak rövid és hiányos a története. Előfutárai között olyan írókot tartanak számon, mint Cyrano, Verne, Wels, Ca- pek, a magyar Jókai, Karinthy. Műveikben gyakran vezető szerep jut az elszabadult fantáziának — különösen Jókainál — csak kis mértékben támaszkodnak a tudomány eredményeire. A modern szerzők műveiben a jelen és a jövő problémái már szervesebben kapcsolódnak. Ray Bradbury — a világ egyik legismertebb, legsokoldalúbb sci-fi írója — a technikai fejlődés emberi kihatásait vizsgálja, Elidegenedés, magány, manipuláció, gépies gondolkodás — talán ezekbe a szavakba lehetne sűríteni mondanivalóját leginkább. Isaac Asimov, a műfaj másik jeles amerikai képviselője, mint biológus elsősorban a modern biológia elképesztő távlataiból fakadó problémák elemzésébe mélyed. Fred Hoyle — a neves angol csillagász, aki mellékesen sci- fi regényeket is ír, a csillagvilág titkait fürkészi, s arra kíváncsi, hogyan reagálnának a Föld lakói egy esetleges, a kozmoszból érkező veszélyre. Olykor nagynevű írók is kirándulnak a sci-fi területére. A japán Abe Kobo regénye, A negyedik jégkorszak, döbbenetes emberi problémát dolgoz fel: meddig lehet tudományos kísérletekkel az ember életébe beavatkozni, hogy ember maradjon? Pierre Boulle fantasztikus ötlete — a majmok emberré fejlődése és az emberek primitív lényekké válása — a civilizációs folyamatok keserű iróniája. Emlékezetes művekkel gazdagították a sci-fi műfaját Marcel Aymé, Itala Calvino, Robert Merle és a fantasztikumot groteszkkel vegyítő Friedrich Dürenmatt. Külön kell szólnunk a szovjet tudományos-fantasztikus írókról. Már a huszas években olyan jeles író szentelte tehetségét a sci-finek, mint Atekszandr Beljájev. Művei közül Az utolsó atlantiszi és a Levegőkereskedő az egész világon ismertek. A termékenyítő hagyomány nyomán egész nemzedék lépett színre. Ivón Jefremov hazájában és külföldön egyaránt a legolvasottabb sci-fi szerzők egyike. Regényeiben egy kommunisztikus társadalom körvonalait vázolja fel, a minden nyűgétől megszabadult embert vizsgálja: hogyan tud élni a szabadság adta lehetőségekkel? Honfitársai közül Georg//' Martinov, Anatolij Dnyeprov, a Jemcev-Parnov szerzőpár és a Sztrugackij testvérek nevét és alkotásait ismerjük legjobban. Igen népszerűek a lengyel Stanislaw Lem munkái, mindenek előtt a Solaris című lélektani ihletettsé- gű regénye. Néhány éve magyar szerzők munkáival is büszkélkedhetünk. Botond-Bolics György, Kulin György neves tudósok izgalmos kérdésekkel foglalkozó sci-fi regényei a műfaj kiemelkedő alkotásai. Fekete Gyula, Lengyel Péter, Fábián Zoltán írók a társadalmi mondanivaló kifejezésének számos új lehetőségét fedezték fel a science fic- tion-ben. Végül két olyan szerző. akik kizárólag tudományos- fantasztikus regényekkel szereztek maguknak hírnevet: Csernai Zoltán és Zsoldos Péter. Kovács Sándor Májusfa Keszeg, elálló fülű tanító kísért át a falun. Dühített, mert egyre azt magyarázta, hogy micsoda jó viszonyban van a doktorékkal meg az állatorvossal, s neki a járásnál is van egy főmufti puszipajtása, egyszóval ő itt az előkelőséghez tartozik. Az ördög tudja miért volt erre szüksége, talán attól félt. hogy enélkül lenézi őt a jöttment pesti. Mármint én. Nem akartam neki megmondani, hogy a puszta, ahol nevelkedtem, alig húsz kilométer ide. Szerencsére meqláttam a májusfát, egy palatetős, nagyudvarú, tehetős parasztház kerítése mellé tűzve. Jókora nyárfa volt, piros meg kék szalagokkal felcico- mázva, a legtetején néhány palack hintázott. — Itt szép lány lakhat — mondtam az előkelő tanítónak, mielőtt még elmondhatta volna, hogy Nixonnal szokott ultizni. Felkapta a fejét, tanácstalanul rámnézett. — Hol? — Itt, ebben a házban. A mójusfáról gondolom. Tudatlannak járó, fölényes mosolyt villantott felém. — Ugyan, hol van már az a világ! — Melyik világ? — Amikor a lányoknak tűzték a májusfát. Ez az épület a tsz-irodo. Nem lakik itt senki. Hogy értetlenül néztem rá, megállt, szembefordult velem, megfogta a kabátom gombját. — Kérem, itt mostanában csak az orvosnak, az állatorvosnak, a tsz-elnöknek, meg a tanácselnöknek tűznek májusfát. És egyet a kocsmaudvarra, hogy legyen mit kitáncolni. Lányoknak nem. Csak a falu elejének. Fölébredt bennem az ördög. — Magának tűztek? Dühösen nézett rám. — Én, kérem, csak egyszerű tanító vagyok. Szótlanul bandukoltam a protokoll-má- jusfás faluban, gyerekkorom májusai iu- tottak eszembe. Egész éjszaka mozgott a puszta, fékevesztetten ugattak a kutyák, az erdőőrök, csőszök egy pillanatra sem hunyhatták le a szemüket, mert honnan is szerezték volna a legények a fát? Világos: lopni kellett. S csőszéberség ide, csőszéberség oda, mindig annyi fát loptak, amennyire éppen szükség volt, s másnap a lányos házak napraforgószárral bekerített, tenyérnyi udvarán ott virult a tavasz meg a szerelem jelképe: a májusfa. Milyen nagy szégyen volt, ha valamelyik lányos ház előtt üres maradt az udvar! S akik kapták, azoknak is volt versengni valójuk. Kié a legnagyobb, kié a legszebb, kié a leggazdagabban feldíszített? S aztán a titok: ki tűzte? Azok még valódi májusfák voltak. Ezek? Bemegy a tanács embere az erdőgazdasághoz. Ennyi meg ennyi fa kellene. Igenis, tessék a nyugta. Embereket küldött? Jön egy fogat. Emberek ide, meg ide, ezt a legnagyobbat a tanácselnöknek. Az is lehetséges, hogy a májusfatű- zés is munkaegységre történik. Ott egye a fene! Elbúcsúztam a protokoil-falu mó- /usfótlan tanítójától, dolgom volt még a szomszéd faluban is. Tudtam az utat, egyik dűlőúton fél óra gyaloglás. Sietve mentek a dombok közé szorult, szeqényes utcán — szerettem volna minél előbb kiérni. Az utolsóelőtti nódfödeles háznál gyökeret vert a lábam. Akkora rnájusfa volt az udvarában, mint egy templomtorony. A kútnál egy pirosszoknyás lány éppen öntötte a vályúba a vizet. Bekiáltottam neki.- Itt ki lakik? Gyanakodva felémfordult. — Mink — mondta. — Gergely Istvánék.- A májusfát kinek tűzték? Szégyellősen elmosolyodott. — Hát kinek tűzték volna! Nekem!. Egyszerre jóleső meleg szaladt szét bennem, boldogan néztem a toronymagas fára. Micsoda szép fa! Ráadásul talán még lopták is ... LAZAR ERVIN Tavasz A rra sem volt ideje, hogy megijedjen. Az űrhajó kabinjának fala egyszerűen eltűnt, A lába előtt megnyílt az űr feneketlen mélysége. A vízpora egy szem- villanás alatt megfagyott, s bekövetkezett a „fehér robbanás": a légbuborék kicsapódott a kozmikus vákuumba. Egy hatalmas lendület Danát a fekete semmiségbe dobta, messzire az űrhajótól. Zuhanás közben tehetetlenül forgott saját testének tengelye körül. Neki mégis olyan érzése volt, hogy mozdulatlan, s csak egy óriási tüzes kerék forog körülötte, egy sötét gyűrű, mely sűrűn tele van tűzdelve a csillagok sárga, piros és ibolyaszínű ékköveivel. Valahol oldalt, félig eltakarva a csillagos űrmezőt, egy árnyék húzódott, az űrhajó alig kivehető sziluettje. Mint málnapiros villámok, fel-fellobbantak a gázkifú- vók, miközben eszeveszetten zuhant a hajótest. Dana is zuhant, egy magányos, tehetetlen porszemecske volt, akit mielőbbi pusztulásra ítélt a sors. — Lat! — kiáltotta kétségbeesetten a lány, amikor magához tért — Lat, engem kirepítettek a kozmoszba! — Ne veszítsd el a bátorságodat, Dana — hallotta a kapitány mindig nyugodt hangját. — Várj — a Vezérlő Elektronikus Agy megment bennünket! — Lat, te hol vagy? — Nem messzire tőled, — Mi történt? — Meteorbecsapódás. Biztosan az anti- onyagból érkezett. Átütötte az űrhajó burkolatát, a védőpajzsot és az alapréteget — a kapitány elhallgatott. — Lat, mondj valami jót, valami kellemeset — csak ne hallgass! — könyör- gött a lány. Repült a feneketlen mélységbe, s ennek az embernek a hangja maradt az egyetlen realitás számára, mely még összekötötte az élők világával. — Dana, ha visszatérünk a Földre, leleszed a kibernetikusi vizsgát? — kérdezte sietve a kapitány. — Azt hiszem, le. — Biológus és kibernetikus egy személyben — ez remek dolog lesz. Vigyázz, el ne bízd magad! Mert akkor mehetsz a mi kutatóhajónkról valamelyik utasszállító űrhajóra ,.. — Lat, nem csak ámítasz engem? Te hiszed ,.. hiszed, hogy visszajutunk a Földre? — Hiszem! A „Békák" megmentenek bennünket... A kapitány szándékosan nem mondott igazat. A kis mentőrakéta az asztronautáktól kapta a „béka” gúnynevet alakja miatt, csupán egy embert bírt el és ahogy visszatért az űrbázisra, teljesen kimerültek az energiaforrásai, A „ChristaM” nevű kutató űrhajónak két mentőrakétája volt, a személyzet létszámának megfelelően. A kapitány azonban tudta, hogy az egyik „Béka" az űrhajónak abba az oldalába volt befészkelve, amely a meteorbecsapódás következtében szétrobbant.,, — Néhány másodperc és megtalálnak bennünket — hallatszotta kapitány meggyőződött hangja, csak jóval csendesebben. — Lat, miért hallak olyan rosszul? — Mert távolodunk egymástól. A ki- lendülés pillanatában különböző szögek alatt kaptuk a gyorsulást. — Lat, nem tudnál közelebb jönni hozzám? — Sajnos, a háti rakétát nem sikerült magamra erősítenem. Túl későn jelezte a veszélyt az Agy. Csak a szkafanderre volt időm — de így is rendben van ... Dana, hallasz engem? — a kapitány hangja már csak alig kivehető suttogás volt. — Igen, igen! — Maximális a távolság. Az összeköttetésünk mindjárt megszakad. Ne ijedj meg! A rádióadód működik? — Működik, persze! — Tartsd magad. Légy talpraesett. Boldog ... — A kapitány hangja megszakadt. A fejhallgatóban csak állandó zúgó recsegés hallatszott — a csillagok nyelvének zaja. ... A megrongálódott kabinban még szét sem oszlott a „fehér robbanás” füstje, amikor a réseket már kezdték bevonni gyorson szilárduló hártyával. A védőpajzs külső oldalán ide-oda futkostak a hibafelderítő-robotok, meghatározták a sérülés jellegét, a helyreállítási munka folyamatát. Mozgásba jöttek az elektromos robothegesztők, készültek a feladat végrehajtására. Az űrhajó Vezérlő Elektronikus Agya villámgyorsasággal dolgozott és ami fő — hibátlanul. Az impulzátorok, melyeket az egész kabinban, sőt az űrhajó minden zugában felállítottak, állandóan küldték analizációs blokkjukba a mindent átfogó információt. Az Agy azonnal megértette, hogy mindkét ember természetellenesen hagyta el az űrhajót. Tehát -— segítségre van szükség! Kapott értesülést az egyik Béka pusztulásáról is. A másik azonban sértetlenül megmaradt! Az Agy utasítására kinyílt a fedélzeti elzáró és az ép „Béka” kimozdult a fészkéből. Antennáinak csápjai megremegtek, felébredt külön kis elektronikus agya. — A kozmoszban két objektum zuhan. Melyiket mentsem meg? — küldte a kérdést elektromágneses jelek nyelvén a fő- parancsnoknak. — A kapitányt — az „Alfa” objektumot. Ha azt lehetetlen, akkor a „Delta" objektumot! — az Agy nem tudott más döntést hozni. Programjának alappontja, melyet ember helyezeti belé, így hangzott: „Megtenni a maximálisan megte- hetőt az űrhajó biztonságának érdekében és visszaállítani a normális működést minden tekintetben.” Ezek után a kibernetikus-kapitány természetesen a biológust részesítette előnyben... ATyisd ki a szád, nyisd ki a szád, nyisd ki a szád... Dana felocsúdott. Az űrhajó köbinjának gyógykezelő részében feküdt. — Lat! — szólította a kapitányt. A fémkéz egy üveget szorított az ajkához óvatosan. — Inni kell, inni kell, inni kell... — ismételte egyhangúan a robotszanitéc. — Lat! — kiáltott megint, elfordítva ajkát az italtól. — Semmi izgalom, semmi izgalom ... — hajtogatta a robot, Rajta kívül senki sem volt a kabinban. — Azonnal hívd az Agyat — kérte o robotot. — Először pihenés, a munka csak azután, a munka csak azután... — Megparancsolom! A robot engedelmeskedett. Fejének félgömbjén villant a zöldszem. — Az Agy hallgat téged. — Hol van a kapitány? — A kapitány meghalt. — Nem igaz! Két menterakétánk volt. — Az Agy mindig pontosan beszél. Mentőrakéta csak egy volt. — Akkor miért engem mentettél meg és nem őt? — A kapitány kikapcsolta a rádióadóját. — De miért tette? — kérdezte köny- nyek között Dana. — Megmagyarázom: emberi tökéletlenség! Ilyet soha nem tett volna egy robot — felelte szenvtelenül az Agy. Dana zokogott, fejét a párnába temette. (Kovács Sándor fordítása) ■v fi A t Alexandr Hlebnyikov; Miért tette?
