Dunántúli Napló, 1972. május (29. évfolyam, 102-126. szám)

1972-05-07 / 106. szám

1972. május 7. DUNANTŰLI NAPLÓ 7 Könyv az írott történelem előtti időről Letűnt népek, letűnt kultúrák Ház a Gát utcában A beszélgetésben van valami külön­leges: a második emeleti lakás könyv­tár- és dolgozószobájában az ősi kul­túrákról, rég letűnt népekről beszél­getünk, életükről és titkaikról, eltűné­sük okairól, s kintről pedig az újme- csekaljai buszvégállomás motorzajai törnek be. Kénytelen vagyok az utó­kor képviselőjének tudni magamat, s ha a néhai kultúrnépek kacsintottak is az eljövendő korokra, az örökké­valóságra, nem hinném, hogy ilyen za­josan gondolták. A könyvhétre várható Várkonyi Nándor Szíriát oszlopai című könyvé­nek megjelenése a Magvető Könyv­kiadó gondozásában. A könyv a régi, nagy kultúrák összefüggéseit, hasonló­ságát, létrejöttét kutatja, de vissza­visz egészen az ember kialakulásáig. Több mint 30 évvel ezelőtt már meg­jelent erről a témáról Várkonyi Nán­dornak egy könyve, ugyanezzel a cím­mel, de szerzőjük az azóta eltelt idő­szak tudományos eredményeit felhasz­nálva teljesen átdolgozta művét, majd amikor a kiadó érdeklődött felőle, rendelkezésére bocsátotta.- Hogyan bukkant rá a probléma- halmazra, a régi kultúrák összefüggé­sének gondolatára? — A történelemtudomány szerint a régi kultúrák, az egyiptomi, mezopo­támiai, az amerikai ó-kultúrák körül­belül egy időben, átmenet nélkül és igen magas fokon jelentkeznek, s kö­zöttük nagyon sok a rokonvonás. Mindez nem új probléma, sőt, azt le­het mondani, agyonmagyarázták. Hogy máig is izgatja a kutatókat, azt éppen Heyerdahl útja is bizonyítja, aki egyébként az én feltevésemet iga­zolja. De ne vágjunk elébe a monda­nivalónak. Tehát, e kultúrák között sok a rokonság, s az Óceánon túl is meg­találhatók. A mai földrajzi eloszlás mellett nem magyarázható a létrejöt­tük, így a közbeeső „földségek" elmé­letéhez jut el az ember, mert ezzel magyarázható e kultúrák elterjedése. A régi mondák egyébként ismerik is ezeket a földségeket: Atlantiszt, az Indiai-óceánon Lemuriát, más néven Gondvánát, a Csendes-óceánban Mu szigetét. A tudomány előtt tehát a kö: vetkező kérdések állnak: lehetséges-e, hogy voltak ilyen földségek, s ha vol­tak, elsüllyedhettek-e, és mikor tör­ténhetett mindez? Az okok keresése az ember megjelenésének kérdését is fel­veti. Ugyanis, ha eltűntek ezek a földségek, ez csak az ember megje­lenése után történhetett, mert így ma­gyarázható csak e kultúrák szétterje­dése minden földrészen. Megjegyzem, hogy ma a szaktudósok többsége ta­gadja ezt, s másként magyarázza a magas kultúrák elterjedését, illetve el­tűnését. Én megpróbáltam a mellette és ellene szóló bizonyítékokat megke­resni, s arra jutottam, hogy bizonyít­ható ez a feltevés. Az írott kort meg­előző történelmet, a prehistóriát kel­lett földeríteni. Rendkívül érdekes a feladat, mert számos nép története föl­derítésen, de okmányok híján a le- gék, mítoszok segíthetnek kinyomozá­sában.- Miről vallanak a régi mondák, mítoszok?- Vannak kutatók, akik tagadják, hogy a mondák valóságos történések­ről szólnak, de ma már egyre többen vannak, akik elismerik, hogy a mon­dáknak, köztük a vízözön mondáknak van alapja. E mondák szerint az em­ber paradicsomi állapotban élt a ter­mészet adományaiból, feltehetően gyér számú volt, talált megfelelő mennyi­ségű tóblálékot. A legrégibb mondák születési ideje a pleisztocén, a jég­korszak volt. Volt-e a pleisztocénben már ember? A múlt században még 60-70 ezer évesnek hitték az ősem­bert. Nemrégiben viszont úgynevezett argondatáiással megállapították, hogy a pleisztocénben, 1 700 000 évvel ez­előtt mór élt a földön az úgynevezett Australopithecus africanus, s ha ez már ember volt, megérhette azt a ka­tasztrófa sorozatot, amely a jégkor­szak feltűnésével következett be. Ez a katasztrófák korszaka volt. Megjegy­zem, hogy a húszas években Edgar Dacqué és Hanns Hörbiger elméletei még más alapon, más okokkal magya­rázták a katasztrófákat. Az én első könyvemben is még ezek az elméle­tek szerepelnek, de ma már tarthatat­lanok, többek között az átkutatás bi­zonyította be helytelenségüket. Ekkor, a katasztrófák idején történhetett a már említett „földségek” megsemmisü­lése, s ezt örökíti meg a Föld minden népénél megtalálható vízözön monda. Milyen lehetett e korszak emlékezet­tel megáldott embere? A paleantro- pológia megállapította, hogy ekkor már élt az Australopithecus, s feltehe­tő, hogy ennek maradványai a mai törpe törzsek. Mintegy 120 centiméter magasak voltak, vadászó életmódot folytattak, megtalálták szerszámaikat, sőt, szerszámkészítő szerszámaikat is. A törpék az elsüllyedt földrészek pe­reme tájain élnek ma is: az Óceániai szigeteken, Közép-Afrikában, Brazília őserdeiben. Ez az egyetlen emberfaj­ta (a fehérember kivételével, amely már későbbi faj), amely az egész föl­dön, tellurisan elterjedt. Ez a bizonyí­ték arra, hogy az elsüllyedt földrésze­ken fejlődött ki oz ember mai alkatú­vá, s mivel ezek közbeeső területek voltak, elterjedhettek mindenütt. Egyébként a flóra és fauna is bizo­nyítja, hogy voltak közbeeső földré­szek. A mondák más része azután elüt ettől a jégkorszaki vízözönhagyomány- tól, bár szintén katasztrófa hagyo­mányról van szó. Platónnál van a leg­világosabban megfogalmazva, ahol Atlantisz elsüllyedéséről ír. Ezek ké­sőbbi eredetűek, s összegyeztethetőek azzal az idővel, amit a mai tudomány az utolsó jégkorszak idején fellépő klímaváltozásnak, klíma ingadozásnak nevez. Ez 12—13 000 évvel ezelőtt folyt le, erre vonatkozhat a Platon-féle At­lantisz monda, s ez is okozhatott ko- tasztrófasorozatokat. A regés földré­szek utolsó maradványai ekkor sül­lyedhettek el, ez az idő geológiailag tegnapnak nevezhető. A veszélyezte­tett szigetekről a lakosok menekülni igyekeztek, ekkor tűnik fel az Atlanti­óceán európai partján egy igen ma­gas kultúrájú nép, az úgynevezett cro- magnoni ember, aki kész, kifejlett mű­veltséget hozott magával. Elméletem lényege az, hogy a koraókori, váratla­nul és magas szinten fellépő kultúrák megteremtői ezek a menekült népek voltak. Kezdetben sokáig pionír életet éltek, de kulturális vívmányaikat, alap­vető ismereteiket magukkal hozták. A küszködés elmúltával, kultúra terem­tésére alkalmas területre érve, felépí­tették az indusmenti, mezopotámiai, nílusi, maya, perui stb. magaskultúrá­kat. Itt is a tudomány egzakt eredmé­nyeivel összhangba lehet hozni a fel­tevéseket. Gondoljunk csak arra, hogy Egyiptomban az első fáraó, Mena fel­lépése után alig telik kétszáz év, s állnak a piramisok, vagyis az őket le­hetségessé tevő gazdag és hatalmas állam apparátusa. Ez nem nőhet ki ennyi idő alatt a semmiből. Ezzel a könyvvel azonban nincs le­zárva a munka. Elveszett paradicsom címmel megírtam e letűnt kultúrák szellemi tartalmát, a mítoszok, a val­lás, a világszemlélet létrejöttét. S ezt folytatja a harmadik, szintén kézirat­ban lévő kötet, amely a régi ember szemléletében oly fontos szerepet ját­szó mágia, varázslás, vagyis okkultiz­mus történetét írja meg. Hadd kö­szönjem meg, hogy a Sziriát oszlopai c. könyvem részletei folytatásokban korábban napvilágot láttak a Dunán­túli Napló hasábjain. Marafkó László „Már egy hete csak a mamára gondolok mindig, meg-megállva Nyikorgó kosárral ölében, ment a padlásra, ment serényen." Kötetet forgatok, József Attiláét. József Attila akkor már egy éve nem élt, amikor a ferencvárosi ház kapu­ján egy téli napon — nem elősző' és nem utoljára - beléptem. Ott a föld­szinten, hátul, ott lakott B. Feri, az iskolatársam. Abban a házban csak őt ismertem. Azt nem tudtam, hogy a költő szülőhelye az a ház a Gát utcá­ban, a hármas számú. A szappangyár is ott volt, talán József Áron egykori munkahelye, a házak hátulsó tűzfalá­hoz ragadva, homlokzatát a Thaly Kálmán utcára fordítva. Nehéz, bűzös ködöket, néha illatos pipere-gőzöket bocsátott ki, S talán a Mama azon a lépcsőn ment a padlásra serényen, ami mellett én befutottam. Akkor én semmiről sem tudtam. Csak B. Feriről, aki beteg volt. Ajtót sem jött nyitni, feküdt az ágyában, dunna alá húzódva. Az ágy mellett szék, rajta bögre vízzel, és papírba csomagolva nyolc fillér. Azon egy ne­gyedliter tejet - éppen egy csészével - hozhattam neki. Egy kis kenyér a konyhából került elő. Feri evett. És amikor magára maradt? És ami­kor újra éhes volt, vagy a láz bán­totta ? „A sötét szoba sarkában zokog egy tehetlen guggoló gyerek. Sír, mint cipő alatt a homok. Vergődik, mint a nehéz tengerek." B. Feri anyja dolgozott, valahol kint a Soroksári úton, vagy az Illatos úton egy „bélgyárban”. Reggel korán ment, nem maradhatott otthon. Estefelé ért haza. Nem tudom, apja volt-e B. Fe­rinek, Azt soha nem kérdeztem. Mert lehet, meghalt, lehet, hogy elhagyta a családját, vagy a rend fogta le. Nem, azt nem illett kérdezni. Amikor anyja hazaért, kicsi tüzet ra- kott, kicsi ételt főzött a fiának. Maga talán nem is evett. Ezek a Gát utcai anyák talán soha nem is ettek. „A bögrét két kezébe fogta, és úgy estefelé egy vasárnap csöndesen elmosolyodott, s ült egy kicsit a félhomályban." Az én apám hajnalban indult mun­kába. Kerékpáron, Csepelre. Anyám Budára. Valaki azt mondta neki. rak­jon papírt a cipőjébe, akkor nem fagy el a lába. Kitömte a cipőjét, neveteft: mit nekem a tél. Semmi az végig gya­logolni a Mester utcán, a Boráros té­ren, át a hídon, fel a méltóságosék- hoz. Kesztyűje nem volt, azt nekem adta, hordjam én. Mert a tél kegyet­len volt. Marta a kabátot, szúrt a cipő résein át. A Gát utca és a Márton utca sar­kán pékség volt. Meleg ömlött az ab­lakaiból, még a lehúzott redőny mögül is. Éjjelente lísztfehér sütőmunkások iparkodtak befelé, észre sem vettek a fal mellé lapuló rongycsomót: a kéregető volt, ott aludt minden éjjel. „A város peremén, mint lucskos szalma, hull a lámpafér.y, kissé odább, egy ember, üldögél, összehúzódik, mint a föld, hiába, rálép a lábára a tél.. Verseket olvasok. A sorokat csak ma tudom hozzámérni a külvárosi télhez, a Gát utcához, a költőhöz. Akkor nem tudtam őróla, sem a Ma­máról, csak B. Feriről, aki beteg volt. A költő pedig, akit halála után évek­kel ismertem meg, már akkor a mienk volt, a Gát utcáé, a ferencvárosi, az angyalföldi gyerekeké, a külvárosi édesanyáké, akikről a Mama minden sora szól: „Nem nyafognék, de most már késő, most látom, milyen óriás ő - szürke haja lebben az égben, kékítőt old az ég vizében." Vincze István Keresem Lintet — Nem láttad valahol? — Nem, Miért keresed? Nem tudok válaszolni nekik. Nem tudom miért keresem mindig, amikor a mólók végén betöltik az aknavető­szerű viharágyút, amikor háború utá­ni aknászokként a siltes sapkás kikö­tői őrök, kapitányok maguk után a dobról óvatosan engedik az elektro­mos kábelt, amikor soha nem tudom megfogni egyszerre az apró szikra kék fényét és az aknavető torkolattüzét. Lintet keresem mindég, amikor a hirtelen kinyíló rakéták fénye, ha ala­csonyan járnak a felhők, megfesti a tarajosok fodrait is. Olyankor kiállók mindég és levesző vitorlát keresek a vízen. Magányosan lengő árbocot, mely előtt hívogatóan táncol az orrvitorla, csalja beljebb és beljebb a hajót, hogy aztán eltűnjön az északi szélben, s partra vetődjön kapitányával vizesen Kaposváron, vagy Pécsett. — Linttel szeretnék beszélni. — Azóta? — kérdezik. — Azóta — mondom. Mikor este végigmegyek a mólón, benézek minden hajóba. Nem tudom hajója nevét. Olyannak gondolom, mint a huszonötös alumínium, amelyen mindig röhögnöm kell. Hallottam egy­szer, mikor jó szélre indulóban körbe­kiabálták a bárkák: „télen nagyon hi­deg van, nyáron nagyon meleg van”. Otromba testét körbepofozták a hul­lámok. Otromba lehet Lint hajója. És mégis a leggyorsabb. Kék szalagokat húz maga után a vízen és nincs boci­ja, mert minek. Ha akor, Lint partra úszik. Olyan hajót keresek a kikötőket jár­va, aminek százliteres hordó a bójája és matracok lógnak az oldalán, hogy a kő ne törje és mindennap másfajta lakája van farmerben, félmeztelenül és az emberek mellére betűk vannak mind tetoválva. És hatalmas márvány­lap van , carrarai márvány a kajüt te­tején. A bum meg félrehúzva, hogy ne bántsák a lángok. Mert tudom a tá­bortüzéről kell majd megismernem Lintet. Egyszer meglátom. És azt mondja:- Gyere melegedni. Én meg átugrom, és a hajó orra megsüllyed majd a súlyom alatt és et­től táncot jár majd a tűz. És hogy ne aludjon el, borult hajók darabjait mer­jük ki a vízből, rálehelünk, s tűzre dobva hallgatjuk a száraz fák patto­gását. Éjjel, amikor szerelmesek lépnek négylábúkkal egyszerre az összeolva­dó sötétben, amikor a Holdat körbe- üvöltik a kutyák és a szálloda beat­zenéje, amikor a sima vízen az árbo­cok billenése is tükröződik, akkor da­gadó vitorlákkal kifutunk majd Lint- tel És akkor a kabinból feljönnek a lá­nyok, csak azért, hogy megsimítsák a homlokunkat és bikinijük testszínű lesz és melegek lesznek, mint télen bezárt, behavazott ablakok előtt o fűtőtes­tek...- Nem láttátok Lintet?- Nem. Amikor fellövik a rakétát, a pirosat, mindig olyankor kérek kölcsön hajót, de nem engednek vízreszállni. Vihar­ban nem szabad. Pedig tudom, akkor megtalálnám. Hisz ketten lennénk a vízen. Lehet, hogy a nádban találnám meg. Ott, ahol senki sem keresné és zöld lenne az árboca. Titokban fogott máskor nádhoz kötött pontyok vonnák hajóinkat, s amikor annyira vagyunk, hogy:- Ahoi, Lint!- Ahoi! Akkor megsímogatnám a sudárpon- tyokat és elengedném őket. Kikötném a hajót, ahol „Vida Bálint etetett he­lye. Magánterület" és a hosszabbik, pontyozóval, amivel leszállítottak a buszról, odatenném az úszót, ahol mozdul a nád, ahol a kövér, lusta, un­dorító tópontyok nem férnek el a nád­árkádban. És amikor megunnám pő­rére vetkőznék és úsznék egyet a víz­ben, innék keveset. Keszegeznék! Lát­nám, ahogy rövid eresztéken kerülik kenyeremet a halak. Aztán odébb mennék és hagynám, hogy a pöffök billentsék a hajót, fe­hér, foltozott vitorlám integetne a zöld hajónak.- Kimész a vízre?- Ki.- Vigyél el magaddal.- Mondd Zsu? Szereted te Lintet?- Ki az? Szeretem.- Gyere. \ és mesélnék neki Lintről. És azt mondja Zsu: — Testvéred? — Nem tudom. Meg kell találnom. Talán ő is keres. Sorompóknál, az úton, mindig lesem a nyitott ablakokat, ahol ketten néz­nek. De csak a vasutas sapkákat lá­tom mindig, a másikat sohasem. És ha bajbajutott kocsit vontatnak előt­tem, ha látom, hogy fényei síneket vágnak a betonon, egészen a közelé­be megyek: hátha ő az... Amikor mezítláb vezetem az autót, amikor már jól befűtött a ventillátor, amikor meleg már a gázpedál gumija, mint Zsu talpa, ha lefekvés után tal­punkat összetartjuk, akkor azért tapo­som a pedált lassan-lassan, ahogy a kéj szalad a gerincen, hogy egyszer utolérjem. Mert keresem mindig. Ami­kor a kanyarban egyszerre lépek a fékre és a gázra és iránybaállva csú- szok a kanyarban, pont úgy, mint ami- koY reffelve oldalról kapom a szelet, így keresem Lintet. - És közben utá­lom a tükröket. Anyám egyszer, mikor cukorra költöttem a kenyérjegy árát, a tükör elé állított, azt mondta „köpd szemen magad”. És azóta soha nem találok tiszta tükröket. A folt mindig ott marad, pe­dig próbálták sokan lehelni, pucolni, sokon bár tükreimet. Ügy szeretném, ha hatalmas üvegablakon keresztül látnám Lintet. Mennénk másfelé, épp­úgy, mint a tükörben. Tudom, nem len­ne folt az üvegen. — Mit mondasz Zsu? — Mondd? Nem hülyéskedsz velem? Ez a Lint éppen olyan, mintha te ,, , — Hallgass! Keresem Lintet. 5, BODA ANDRA5 > r 1971 legszebb képeiből rendezeti kiállítást az MTI. Képünkön: Balett Keleti Éva felvétele

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents