Dunántúli Napló, 1972. április (29. évfolyam, 78-101. szám)
1972-04-16 / 89. szám
6 DUNÁNTÚLI NAPLÓ 1972. április 16. Hunyady József: A tűbe fűzött fiú Jóvátétel F abók Feri olyan árva volt, mint a szegény gyerek a meséskönyvben. Nyolc éves lehetett, amikor meghalt az édesanyja, egy hétre rá pedig hivatalos értesítést kapott, hogy az apja elesett a fronton. A hirtelen nekisudarodott, búzokék szemű, szalmaszőke legényke maga sem tudta volna elmondani, hogyan is nőtt fel? Mint az ég madarai, vagy a mező virágai? Szívóssága és hihetetlen hajlékonysága miatt Menyétnek becézték. Mivel pajtásai nem voltak, és kicsiny kora óta folyton felnőttek között dolgozott, hamar begubózott és szivére rárfőtt a bizalmatlanság páncélja. Nem bízott meg senkiben, csak önmagában. Akkor volt igazán boldog, ha egyedül kóborolhatott. Inkább egy falatot sem evett napokig, csak hogy senki előtt ne kelljen megalázkodnia, ennivalóért könyörögnie. A folyón átívelő ócska vashíd túlsó oldalán állt Franyó úr roskadozó malma. Franyó úr hétravasz, fukar, zömök, szőrmék férfiú volt. Csalt, lopott, feke- tézett, de soha senki rajta nem kapta. Menyét, ha a szétbombázott házak között talált valamit, azonnal hozzásietett. A molnár tűnődő hümmögések közepette, úgy fintorogva, mintha lyukas foga fájna, bagó áron mindent megvett tőle. Menyét emlékezett rá, egyszer azt mondta neki: — Fiam, te olyan vékony vagy, hogy tűbe lehetne fűzni. Ha nem lenne háború, kitaníttatnálak cirkuszi kígyóembernek! - Valahova a sarokba nézve így folytatta: — Én a te helyedben megpróbálnám kihasználni, hogy ilyen girnyó vagyok. Például . . . körülnéznék a városszéli ligetben. Az a sok hülye burzsuj a legelső bombázáskor mind elmenekült Nyugdtra. Hanem a villáikat nem tudták elvjnni magukkal. Érted, mit mondok, ugye?... — Statárium van! — dörmőgte Menyét elsötétült arccal. - Ha elkapnak, felkötnek. Ez ki van plakátozva, Franyó úr! A molnár gúnyosan nevetett:- Ne röhögtess! Téged? Egy tizenhárom éves nyápic kölyköt? Akár csendőr, akár nyilas fog meg, legföljebb két nagy pofont kapsz, meg jól nadrágon dörrentenek és ... kezdheted elölről az egészet!... Menyét végül is kiment a Horthy- ligetbe. Mór az első alkalommal kiszúrt magának egy magános, palatetős villát. A ház mögé került, és játszi könnyedséggel bújt át a lándzsahegyű, zöldre pingált vaskerítésen. Egy órzsakaróval óvatosan fölfeszítette az egyik rosszul bezárt spalettcrt és már bent is volt. Csodálatos tanyára lelt! A villa földszintjét hajdani gazdája úgy kirámolta ugyan, mintha termeszek falták volna fel a bútorzatot, de az alagsorban egy jókora, berendezett varrodát talált Menyét. A varrógépeket a régi tulaj elvitte, a villanymotorokat azonban otthagyta. Vagy húsz villanymotor sorakozott egymás mellett a munka- padokon! Első pillantásra megállapította: könnyű leszerelni őket és a hóna alá vágva odébb állni velük. Aminek még jobban örült: a padlástérbe beépített cselédszobák közül az egyikben ruganyos heverőt talált, meg egy nagy bőröndöt, teli May Károly és Verne Gyula könyvekkel. Franyó úr mohó szeme fentakadt, amikor Menyét elvitte hozzá a legelső villanymotort. Mindjárt teli mert egy mély tányért csipetkés, kolbászos bablevessel. Olyan sűrű volt, hogy Menyét kezében majdnem elgörbült a kanál, amíg belapátolta. Ügy jóllakott, hogy félreállt a hasa. Legnagyobb csodálkozására a molnár még egy kétkilós kenyeret is, meg legalább negyedkiló abált szalonnát a kezébe nyomott. — Vén hülye! — vihogott magában Menyét, amikor kincset érő zsákmányával kisurrant a malomból. - Ezért a vacakért ennyi mindent adni!? — Kis hülye! — röhögött Franyó úr, amikor egyedül maradt a vadonatúj villanymotorral. - Fogalmad sincs, mit ér? Menyét remekül érezte magát a manzárd-szobában. Egész nap a kanapén hevert, kenyerét csipegette és szinte felfalta a nagy bőrönd könyvet. Ahányszor megéhezett, lelopakodott a csikorgó falépcsőkön az alagsorba és elvitt egy villanymotort Franyó úrhoz. Napközben, amikor megszólaltak a légvédelmi szirénák, kimászott a tetőre, hanyattfeküdt az átmelegedett polalemezeken a kémény tövében, és úgy gyönyörködte végig a légicsatá- kot. Amikor komolyra fordult a helyzet. Menyét megérezte a bajt és kisurrant a városból. Egy közeli falu végéről figyelte az ütközetet, hogyan kergették ki az oroszok a városból a németeket. Félelmetesen szép volt a tüzérségi párbaj! Legjobban a „Katyusákat" szerette. A legyezőszerűen szétnyíló rakéta-fürt vonítva csapott le a városszéli német állásokra, s ahol a lövedékek földet értek, eleven náci nem maradt. „Pedig mekkora pofájuk volt! Akár egy ólajtó!” - gondolta Menyét. „Hogy így meg úgy, majd a csoda- fegyver!" Késő délután, egyik percről a másikra véget ért a város ostroma. Menyét zavartan jött-ment a parasztház udvarán. Nem találta sehol a helyét. — No, hála istennek, végre itt a béke! — mormolta a magános paraszt néni, aki a házába fogadta. — Holnap elmegyünk fiacskám a bíróhoz és örökbe fogadlak. Legalább lesz kire támaszkodnom öreg napjaimra. Menyétnek arcizma sem rezzent, csak titkon, befele fintorított. „Még mit nem! Nem leszek paraszt!" - gondolta és még aznap este kereket oldott. E gy szekérre kéredzkedett fel. A gazda tökrészeg volt és akadozó nyelvvel malac nótákat harsogott. Azután feje a mellére bukott és húzta a lóbőrt. A két ló arra csa- linkázott, amerre akart. Egyszer az egyik árokparton álltak meg legelni, máskor a másikon. Persze, a szájukban volt a zabla, nem sok örömük tellett az eddegélésben. Menyét megvonta a vállát, befurakodott a szekér derekába rakott illatos szénába és békésen elszenderedett. Mindig olyan ébren aludt, mint nyúl a barázdán. Szundikálás közben halk, tompa, percről percre erősödő robaj ütődött a dobhártyájának. „Ahá! Bombázók lesznek! Az Ivánok mennek valahová, szétvágni a Fritzeket!" — futott szét félálomban a szája. Majd csúfondá- rosan legyintett ólmában: „Ugyan, hülyeség! Az Ivánok már rég Sopron környékén kergetik a Fritzeket!" Hanem hiába nyugtatgatta magát, a robaj egyre erősödött. Hirtelen felkönyökölt a szénán, mert nagy veszedelmet sejtett meg. önkéntelen hátrapillantott a sötét országútra. Óriási, fekete árnyak közeledtek a szekér mögött s mindegyiknek az orrán két kék fénykarika rezgett. Szívébe nyilallt a felismerés: „Teherautók!... Szabálytalanul közeledik a szekér!” Négykézláb a mélyen alvó, holtrészeg paraszt mögé surrant és a vállára csapott: - Hé, fater! Térjen ki, mert... A következő pillanatban fültépő reccsenést hallott és irtóztató erő röpítette a magasba, mint csúzli a kavicsot, Elsötétedett a világ előtte. Hirtelen reflektorok gyúltak fel, s izzó fényárba borult az éjszaka. Szemjonov alezredes, a szovjet teherautókaraván parancsnoka döbbenten ugrott le az első kamion vezetőfülkéjéből. A gépkocsi hatalmas kerekei alatt véres go- molyaggá gyúródva hevert a két ló, a paraszt és a szekér. Néhány másodperc múlva már mellette álltak a többi kocsi pilótái is. Szemjonov tagba- szakodt sofőrje káromkodott, akár a jégeső:- Nem volt kivilágítva a szekér, a- Valaki ült még a kocsin! - sz'lt közbe valaki: - Azt is láttam, amikor leugrott! Hova lehetett?- Leugrott, barátom? Lerepült, akár egy ágyúgolyó! — kiáltotta az alezredes. - Elvtársak! Csatárlánc! Megkeressük! - Zseblámpák villantak és a szovjet katonák nekivágtak a mezőnek. Menyét a vad ropogásra eszmélt fel, ahogy a katonocsizmák alatt beszakadt a magas hóra fagyott jégkéreg. Feltápászkodott és megpróbált elfutni. Épp Szemjonov előtt ugrott föl. Az alezredes szemvillanás alatt ótnya- lábolta, Tüstént észrevette, hogy foglya egy kisfiú. Olyan gyengéden vitte az ismét elaléló legénykét, mint újszülött kölykét a tigris. „Egek!” döbbent meg a magas, izmos, idősebb, deresedé halóntékú, barna férfi. „Akár a pihe, olyan könnyű ez a hosszú legényke! Mintha semmit se vinnék!..." A városi rendőrkapitány dühösen nevetett, amikor Szemjonov belépett a szobájába Menyéttel. Izgatottan kiáltott fel: — A, továris podpolkovnik! Ez aztán a remek fogás! Ezt a kis gazfickót két napja körözzük! Maguktól mit lopott el? — Bolondság! Elütöttünk az országúton egy kivilágítatlan parasztszekeret! Ez a kisfiú az eset egyetlen élő szemtanúja, aki igazolni tudja, hogy mi ártatlanok vagyunk! Kerényi, a rendőrkapitány, akinek csak a zubbonya volt egyenruha és két napja lépett hivatalba, de azóta szemhunyásnyit sem aludt, fáradtan bólintott: — Rendben van, alezredes elvtárs! Akkor is ki kell hallgatnom! Neved? Apád? Anyád? Hol laksz? — hadarta vörösre gyulladt szemmel és forrt benne a méreg, hogy még ezzel a kis csibésszel is őt terhelik. Más sem kellett neki, mint hogy meglássa: Menyét pimaszul elmosolyodik, amikor odavágja:- Ahol éppen rámesteledik, nagyságos uram! Kerényi áthajolt az íróasztala fölött és nyakoncsördítette Ferit. Inkább csattant, mint fájt, de Menyét úgy üvöltött, mintha élve nyúzták volna. Szemjonov rákveresen pattant föl és a revolveréhez kapott: — Sztoj! Arra kértem önt, hallgassa ki ezt a boldogtalan kis penészvirágot, nem pedig arra, hogy üsse agyon! — Az idős alezredes alig tudta elengedni a revolvere markolatát. — Ez ... fasiszta módszer! Mi pedig: kommunisták vagyunk! A magyar rendőrtiszt már röstellte magát, hogy így elvetette a súlykot, hiszen titokban ő is sajnálta ezt a kis vézna kölyköt. Sápadt volt, esett, magános, rongyos és bűzlött a szegénységtől. Hanem a zászló becsületét meg kellett védenie a rendőrkapitánynak: — Ügy, úgy! Csak védje! Adjon még lovat is alája! Tudja, ki ez a szemétláda? A város egyik legveszedelmesebb tolvaja! Ha tudni akarja az alezredes elvtárs, a tulajdon két szememmel láttam annak a hóznak e padlásáról, ahol rejtőzködtem, hogy ez a kis csibész, két-három naponként ellopott egy-egy villanymotort a Stei- ner-Ruhagyárból! Neki köszönhetjük, hogy nem tudjuk megindítani a termelést a gyárban! Szemjonov ajkába harapva hallgatott. Nem tehetett róla, valahogyan nagyon a szívábe zárta ezt a kis nyápic kölyköt és a leghatározottabban érezte róla, hogy valahol ártatlan. Hirtelen bökte ki:- S azt már megkérdezte tőle, hogy... miért lopott? Az alezredes ezt a feleletet várta, ezért rábólintott, amikor a tolmács megszólalt:- Jelentem, azt mondja, azért, mert éhes volt! Szemjonov alig tudta megállni, hogy föl ne kacagjon. Eszébe jutott 1919, a saját gyermekkora. Falkába' verődve kóboroltak, örökké üresen korgbtt a gyomruk és csak vasúti mozdonyt, parazsat meg az égről csillagot nem Jop- tak, hogy elverhessék gyötrelmes éhüket. A kulákok odalöktek nekik egy- egy tányér borscsot, egy cipót meg egy darabka avas szalonnát és megengedték, hogy ott alhassanak a szénapajtájuk padlásán. Az ősz halánté- kú alezredesnek csudajó kedve kerekedett. Végtelenül boldog volt, hogy nem kellett kis magyar védencében csalatkoznia. Lám, csak az éhség kényszerítette szegénykét a lopásra. Mindenkit végigkínált hosszú szopó- kás Kazbek-cigarettával, aztán Menyét vállára csapott s cinkosan reákacsintva dörögte a meglepett, értetlenül hunyorgó fiúnak: — Semmi baj, kisfiam! Ettől te még miniszter is lehetsz! — Amikor a tolmács is kimondta „minyiszter”, vidáman belekarolt a nyakigláb legényké- be: - Gyere, galambocskám! Legfőbb ideje, hogy jól megvacsorázzunk. Már biztosan megfőzték a scsit o szakácsok! Másnap már kora reggel visszahozott mindent Szemjonov egyik teherautója az alméni malomból. A szovjet teherautó-pilóták segítették visszaszerelni a helyükre a villanymotorokat és még aznap délben megindult ismét a munka a Ruhagyárban. Menyéten lötyögött a felnőttre szabott pufajka, kucsma meg a csizma. Mégis, mint az árnyék, mindenüvé követte a szovjet alezredest a Ruhagyárban. L egföljebb arról lehetett csalhatatlanul megállapítani, hogy gyerkőc van a pufajkában, hogy állkapcsa, mint az örökmozgó, állandóan őrölte a kockacukrot, amellyel valamennyi zsebét degeszre tömték a szovjet szakácsok. Fehér Klára: Á gyilkos Tiltakoztam. Köszönöm, nem. Ne mesélje. Nem akarok „témát kapni", nem Írok sem könyvet, sem Hímet más élményeiből, író vagyok: amit magam látok, amit magam átélek . ..- Hallgasson meg — mondta csöndesen. - Hallgasson meg, kérem. Nem kívánom, hogy megírja. Semmit sem kívánok. De ön Író. Legalább meg lógja érteni és átérezni. Most mentem nyugdíjba. Évtizedeken át ügyész voi- ‘am. Azután a büntetőjog prolesszora. Es van egy élményem, nagyon régi, Hatol ügyész koromból... ha akarta megírja, ha nem akarja nem ... de én nem bírom elfelejteni. Karácsony előtt én voltam a soros, a börtönt ellenőriztem N. városkában.- cellában egy kisfiút találtam - tizenegy éves volt mindössze, tárgyalásra várt.- Miért vagy itt?- Leszúrtam az apámat. Meg is halt. Láttam már gyereket börtönben máskor is. Csavargásért, lopásért, megesett, hogy a csendőrség - intézkedésig —, a felnőttek közé dugta. Mindig iszonyú. De ez . . . A börtönőr mondta is: ,,ez már a pólyában gyilkolt".- Nagyon megbántad, ugye? — kérdeztem, mert hát az ember valamit kérdezni akar, ostobaságot, ami a nyelvére jött.- Nem bántam meg. lói tettem - válaszolta komoran. Két nappal később megismerkedtem a kisfiú anyjával. Harmincöt év körüli parasztasszony volt — harmincöt éves korában elnyűtt, elfáradt, eltompult a gondoktól.- Borzasztó. Borzasztó Most irt vagyunk férfi nélkül - mondogató. - Borzasztó. Bárha egy dologból jól tette, hogy leszúrta. Mert a ribanca miatt éheztünk. Annak hordta oda azt o keveset, amit keresett, ami a pálinka után megmaradt. Hányszor mondtam neki, téged le kéne szúrni, te átkozott. Téged le kéne szúrni, mint a disznót, mert elnézed, hogy rongyokban járjunk, hogy éhes sírással feküdjenek le a porontyok. Te a macáddal henteregsz, amíg én beleszakadok ... ó, teremtőm, téged le kéne szúrni...- Mondja, ugye szereti magát a kisfia?- Hát már hogyne szeretne. Muszáj, hogy szeressen, hiszen már ap/o sincs ■ ■ . De amíg volt, addig se volt. Akkor este is, én hoztam azt a nagy kerek kenyeret, én gürcöltem érte keservesen, én vállaltam napszámot. Az uram csak ült a pálinkásüveg mellett, egy fillért se tett az asztalra. A kenyér ott volt előtte, a szép nagy kenyér, meg a nagy konyhakés. A gyerek ült az apjával szemben és nézett minket. Én meg csak sikitottam. . hogy le kéne szúrni téged, de én nem mocskolom be veled a kezemet... te kéne szúrni téged, te disznó, de énnekem nincs annyi erőm. Akkor felállt a gyerek és felkapta a kést. Nem tudom, mi lett a gyerek sorsa. A nevére se emlékszem. De álmodni szoktam róla. Pedig általában ritkán álmodom. * 0 KOVÁCS EVA RAJZA
