Dunántúli Napló, 1972. április (29. évfolyam, 78-101. szám)

1972-04-16 / 89. szám

1972. április 16. DUNÁNTÚLI NAPLÓ 7 jegyzetek a Jelenkor idei számairól Janus Pannonius emlékezete - Az interjúk folytatódnak - Új írócsoport a küszöbön MÉG EGYSZER A KÖLTÉSZET „KÉP SZÉRŰ SÍT ÉSÉROL" Az o tény, hogy Janus Pannonius életének jelentős részét Pécsett töltöt­te, kiemelkedő feladatot rótt a Jelen­korra az ötszózadik évforduló közeled­ték Az első négy szám ismeretében elmondhatjuk, hogy ezzel tisztában volt a szerkesztőség, érezte a feladat súlyát, a vállalkozás fontosságát, s bizonyára ennek tudható be, hogy a költő művészetének és alakjának meg- idézése minden tekintetben sikerült. Az ilyen ünnepek gyakori velejárója a szokványosság, a fellengzős méltatás, ami inkább eltávolítja, mintsem kö­zelebb hozza az ünnepeltet az utókor­hoz. Különösen régi irodalmunk jele­seinek megidézésekor nagy az emlé- kezők felelőssége; nem könnyű dolog az irodalomtörténeti múltból elővará­zsolni az alkotót a jelennek, s élőként felmutatni. Azt hiszem ez a probléma gyakran előadódik manapság, s nem ritkán alul maradnak vele szemben. A Jelenkor jó érzékkel, ügyes fogások- sok elkerülte a sablonok csapdáit, a költő verseivel, a róla szóló tanulmá­nyokkal és az alakját, emberi valóját megelevenítő rajzokkal úgy állította elénk, hogy a félezeréves irodalomtör­téneti távolság áttetszővé lett. Nem véletlenül került a költői mű­ködésének három nagy területét be­mutató válogatások élére Az élő Janus cím. A szerkesztőség hangsúlyozni kí­vánta, hogy Janus gondolatai mennyi­re időszerűek ma is, hogy nagysága éppen elévülhetetlenségében van. Kardos Tibor, a költő életművének értő magyarázója, az ünnepi számban közzétett tanulmányában így ír: „De hát miért képes ennyire élni? hiszen latinul írt! S utána olyanok következ­tek, mint Balassi! és Zrínyi! és Mikes! Nyilván intellektusának mélysége, ará­nyai, művészetének fénylő ereje, gon­dolatainak modernsége volt az, ami ezt kivívta.” Ez a gondolati korszerű­ség teszi lehetővé, hogy a fordító — mint Csorba Győző kifejti a Janus- fordítások problémáiról szóló írásában — a korabeli és a mai nyelvhasználat fcgásaival egyaránt éljen. És ennek a felismerésnek köszönhető, hogy Csorba Győző még a mai irodalmi ízléstől távol eső panegirikuszok világát is megtölti korunk levegőjével. Nem is szólva az egy-egy visszás emberi tu- lajdonágot megcélzó epigrammákról. A félévezrede halott költő és fordítója ezekben találja meg igazán a közös nyelvet. Az ünnepi szám írásai a felfedezés erejével hatnak. Egy-egy vonással to­vább rajzolják az élő Janus képét. Angyal Endre a költő horvát kapcso­latairól mond el néhány új dolgot, Kolta Ferenc a századunk-beli Janus- kultusz fontosabb állomásait ismerte­ti. Janus Pannonius több versének hangulatán, tájfestésén érezhető, hogy itt Pécsett keletkeztek, s a környezet nem kis szerepet játszott létrejöttük­ben. Petrovich Ede tanulmánya eze­ket a költeményeket nyomozza ki. Az ötszázadik évforduló jó alkalom volt, hogy Janus művészete, gondola­tai még teljesebben, még frissebben jelen legyenek életünkben. S ehhez a Jelenkor nagy segítséget adott minden olvasójának. * Nemrég látott napvilágot könyvalak­ban Bertha Bulcsu interjúinak egy ré­sze Meztelen a király címmel. A kötet az első időszakban készített interjúkat tartalmazza, azokat a beszélgetéseket, melyeket a Jelenkor köréhez tartozó írókkal, költőkkel folytatott a szerző. Az interjúk sora azóta sem szakadt meg, sőt újabban olyan nevekkel ta­lálkozunk, melyek a Jelenkor hasáb­jain ritkán szerepelnek. Erre a bőví­tésre nyilván menet közben szánta rá magát Bertha Búcsú. Mint arra a Népszabadság kritikusa felhívta a fi­gyelmet, egy-egy megrajzolt írói port­réja sokszor értékesebb, mint némely esszé, vagy rangoson pótolja azt. Jelenkor-kritikáink során nem egy­szer hangot adtunk annak a hiány­érzetünknek, hogy a lapban kevés az olyan írás, mely mai valóságunk égető problémáival foglalkozik akár riport- szerűen, akár a szociográfia jól alkal­mazható eszközeivel. Sajnos, igazán „felkavaró'', agyat-szívet megmozgató írásra mindmáig csak várunk. Thiery Árpád Véméndről szóló sorozatát nem követték újabb próbálkozások, leg­alábbis a problémafelvető merészség tekintetében nem. A Magyarország felfedezése sorozatba készülő Balaton szociográfia hosszú idő óta egyetlen vállalkozás a folyóiratban, mely némi­leg pótolni látszik a hiányt. Egyelőre csak részleteit ismerjük a bizonyára nagyszabású munkának. Azonban már ennyiből is megállapíthatjuk, hogy Bertha Bulcsu írása kissé egyenetlen. Helyenként túltengenék a gyerekkori emlékek, máshol a riportbetétek a napi sajtó színvonalán maradnak. Ami ha nem is főbenjáró bűn, de egy rangos, irodalmi igénnyel megírt szo­ciográfia esetében kifogásolható. Vi­szont kárpótolja az olvasót, hogy Bertha Bulcsu szinte maradéktalanul átmenti írásába a balatoni tájak és évszakok hangulatát, színeit, megele­veníti az egykori szokásokat, a környék falvainak jellegzetesen közép-dunán­túli világát. * Külön cikkben foglafkoztunk a Jelen­kor és a külföldi irodalmak kapcsola­tával, s nosztalgiával emlegettük, hogy régebben milyen sokirányú volt a fo­lyóirat érdeklődése, Manapság az ér­deklődés csupán néhány területre ter­jed ki, de bizonyíthatóan elmélyültebb. Különösen a francia irodalom terüle­tén. örömmel olvastuk a második számban Marcel Proust híres regényé­nek, Az eltűnt idő nyomában-nak egy nálunk ismeretlen részletét Gyergyai Albert kitűnő fordításában. Ugyancsak megragadta a figyelmünket Gera György tanulmánya a nálunk megle­hetősen kevesek által ismert költő Pierre Reverdy életéről és munkássá­gáról, valamint Szávai János André Gide és Roger Martin du Gard leve­lezését ismertető írása. A továbbiakban nem lenne haszon­talan, ha a folyóirat tanulmányok mel­lett gyakrabban közölne eredeti mű­veket is külföldi szerzőktől. Egyre több lop szenteli egész számát ilyen célok­ra. A közelmúltban például a Tiszatáj nagy visszhangot keltő válogatást kö­zölt a rokon népek költészetéből. / * Minden folyóirat körül találunk írói csoportosulásokat, melyek meghatáro­zó szerepet játszanak a lap életében, írásaikra, segítségükre bizton számít­hat a szerkesztőség, támogatásuk nél­kül nem alakulhatna ki az illető orgá­num sajátos, egyedi arculata. Csorba Győző, Pákolitz István, Bárdosi Németh János versei, Bertha Bulcsu, Thiery Árpád, Lázár Ervin prózai írásai szer­vesen hozzátartoznak a Jelenkorhoz is. Mögöttük újabb generációk sorakoz­tak és sorakoznak fel a Jelenkor kö­rén belül. Arató Károly, Galambosi László, Berták László, Makay Ida, s az egyre ígéretesebben kibontakozó Hal- Jama Erzsébet. De mint az utóbbi né­hány szám bizonyítja, a legfiatalabbak is a küszöbön állnak: Zágony Rudolf, Meliorisz Béla, Maralkó László, Bebesi Károly. Kovács Sándor Oscar-díj — Chaplinnek Hős* é* trtón lett« Cbarfí# ChopHn tn Egyesült Államok földjére ismét a lábát. A különleges Oscar-díj, amellyel egész élet­művét jutalmazták, afféle bocsánatkérésnek is számít. A mai Amerika művészeti életé­nek bocsánatkérése azért, hogy az akkori hivatalos Amerika húsz esztendővel ezelőtt elűzte a nagy művészt az Újvilágból. Igaz, akkor is voltak, akik Charlie Chaplin mellé álltak abban a hajszában, amely az ötvenes évek elejének légkörében folyt a nagy művész ellen. 1952-ben, a Rivaldafény elkészítése után Chaplin, — aki mindvégig megtartotta angol állampolgárságát — elhatározta, hogy Euró­pába utazik pihenni. Amikor visszatérési en­gedélyért folyamodott, kénytelen volt a be­vándorlási hivatal négy képviselőjét fogadni. Valóságos tortúrának vetették alá. — Azt állítja, hogy sohasem volt kommu­nista? — Soha. Soha életemben nem voltam poli­tikai szervezet tagja. — Tartott a múltban egy beszédet, ame­lyet „elvtársak” szóval vezetett be. Mit ér­tett ezen? — Pontosan azt, amit jelent. Nézze meg az értelmét a lexikonban. A kommunistáknak nincs kizárólagos joguk e szó használatára. Chaplin emlékirataiban elmondja: nehéz­ségei akkor kezdődtek, amikor röviddel Pearl Harbour után az orosz hadisegély amerikai bizottságának San Francisco-i vezetője fel­hívta, hogy Joseph E. Davies helyett, aki megbetegedett, mondjon beszédet egy gyű­lésen. Chaplin elvállalta. A tízezer emberrel zsúfolt ülésteremben az előző szónokok meg­lehetősen óvatosan beszéltek a harcoló szovjet csapatok hősiességéről. A művész, aki soha nem politizált addig, felháborodott ezen az óvatos részvótienségen. Beszédét rögtö­nözte. S így szólította meg a megjelenteket: — Elvtársak! Először kinevették. Újra meg kellett ismé­telnie a megszólítást. Most már tapsoltak. —- Azt hiszem, sok orosz jött el ma este közénk. Az ö honfitársaik ebben a pillanat­ban úgy küzdenek, és úgy halnak meg, hogy csak megtiszteltetés és kitüntetés lehet, ha elvtársaknak szólítom önöket. Most már ünnepelték a szónokot. — Nem vagyok kommunista, csak ember. Azt hiszem, ismerem az emberek érzéseit. A kommunisták semmiben sem különböznek más emberektől; ha elvesztik kezüket, lábu­kat, éppúgy szenvednek, mint bármelyikünk szenvedne, és ugyanúgy halnak meg, ahogy mi. És a kommunista anya sem különbözik más anyától. Éppúgy megsiratja a fiát, ahogy más anya megsiratná, ha olyan tragikus hírt hall, hogy a fia már nem tér vissza soha. Mostanában sokat sírnak az orosz anyák, mert a fiaik közül sokan áldozzák életüket... Ebben a San Francisco-i beszédben, és más üléseken Chaplin szót emelt a második front megnyitása mellett. A második világ­háború után a roosevelti politikát a hideg­háború váltotta fel. Ekkor indult ellene a hajsza. Az amerikai légió őrséget adott a mozik előtt, ahol a Monsiuer Verdoux-t ját­szották, hogy megakadályozzák filmjének megtekintését. Képtelen vádak alapján perbe­fogták. Miután a perben felmentették, Wa­shingtonba idézték az Amerikoellenes Tevé­kenységet Vizsgáló Bizottság elé. A kihallga­tást kétszer is elhalasztották. Chaplin távira­tozott: ne halogassák az ügyet, neki más dolga van, mint ilyesmivel foglalkozni. „Szí­ves tájékoztatásukra azonban — tette hozzá — közlöm azt, amiről feltételezem, hogy érdekli önöket. Nem vagyok kommunista, és soha életemben nem voltam tagja politikai pártnak, vagy szervezetnek. Az vagyok, amit önök békeuszítónak hívnának. Remélem, e kitételt nem tartják sérelmesnek.” Ezekután a bizottság lemondott Chaplin megjelenéséről, de akcióba lépett az adó­hivatal. Közölte: Chaplin csak akkor utazhat Európába, ha kétmillió dolláros összeget le­tétbe helyez adótartozásának fedezetéül. A művész ezt az ügyet is megnyerte: jelenték­telen összeggel tartozott csak. A művész feleségével —, aki egyébként O’Neil drámaíró leánya — a Queen Elizabeth fedélzetén indult Európába. S az utazás másnapján, rádiótávirat érkezett számára New York-ból. Közölték vele, hogy kitiltották az Egyesült Államokból, s meg kell jelennie a bevándorlási vizsgáló hatóság előtt, hogy politikai természetű és erkölcsi romlottságra vonatkozó vádok alól tisztázza magát. Chap­lin kénytelen volt úgy nyilatkozni, hogy vissza­tér és tisztázza magát a vádak alól. Mindez 1952-ben történt. Chaplin húsz évig nem tette lábát az Egyesült Államok földjére, ahol előzőleg negyven évig élt. Svájcban telepedett le feleségével, aki közben maga is lemondott amerikai állampolgárságáról. A nagy művész most, nyolcvanhárom esztendős korában kapott elégtételt Amerikától. Győri képzőművészek Pécsett Ogy látszik, a Borlók klub feleleve­níti régi hagyományát — képzőművé­szeti kiállításnak biztosított újból ott­hont. Itt mutatkozott be a nyolc győri festőművész. Mit tudtunk eddig róluk? Mennyire ismertük munkásságukat? Szinte sem­mit, legfeljebb annyit, hogy élnek ott is képzőművészek, egy-két nevet ismer­tünk. Nem többet! Még az azonos táj­egység, a Dunántúl sem jelentett kö­zelebbi ismeretet, kapcsolatot. A vidé­ken élő képzőművészek sajátos maga­pek arról tanúskodnak, hogy ott is dolgoznak, keservesen és kitartóan a íeslök. Keresik hangjukat, keresik a formák kapcsolatát, a hagyomány és az új ötvözetét, a tárgyi valóság és asszociatív élmények képi kifejezés- módját. Nagy nekifeszülést, elszánt akaratot mutatnak a képek, de szín­vonaluk egyenletlen. Több képnél a művész már csak az anyaggal viasko­dik, tartalmi vonatkozás nélkül. Más­kor túl nagy feladatot vállalván, mí- vességgel küszködve — igénytelenebb munkák is becsúsztak a válogatásba. SZÍ RÁKI LAJOS: EMBEREK A VÍZPARTON tartásával magyarázható, hogy félve az elszakadástól, az elfelejtéstől, a főváros művészeti életén keresztül, akar bizonyságot szerezni az élő kép­zőművészeti értékeinkről. Gyanakvás­sal, megrögzött óvatossággal keresi viszont vidéki partnereit, Pedig ugyan­abban a cipőben járunk mindketten! A távolság sem indokolhatja az ide­genkedést, legfeljebb nehezíti az egy­másra találást. Dunántúli ősi város mindkettő. Pan­non, majd újkori hagyományok — sok közös jegy — fedezhető fel a két város történetében. Rokon az is, hogy a két város képzőművészei városukhoz ra­gaszkodva beleilleszkedni igyekeznek a táj karakterébe, a hagyományok közé és a város jelenének szellemi életébe. Ez a néhány kép, amely helyet ka­pott o kiállító teremben nem nyújthat teljes képet Győr képzőművészeti éle­téről. Csak bepillantást enged. A ké­A megnyitó lelkes szavait, méltató gondolatait csodálva, sajnos a képek hatása elmaradt a várakozástól. A ki­állított anyagból figyelmet érdemel Tóvári Tóth István „Ősz" képének expressziv ereje és Patai Éva megren­dült „Habakuk" prófétája. A „Régi láda" Lakatos József képe hiteles, népi gyökerű. Barabás László „Fészekrakók" című zománca ismert atributumok meghitt rendszere. Horváth István szé­les ecsetjárású akvarellekkel szerepel. Sziráki Lajos a metafizikus festészetet és Csontvórit idézi színeiben. Dohnál Tibor grafikus a népi vonalkultúrát még hajlékonyabbá téve a szecesszió kecsességével rajzol. Az alapos megismerésnek a rend­szeres kapcsolat lenne a feltétele. A kiállítások sora bebizonyíthatná a Du­nántúlon élő képzőművészek önállósá­gát, a tájegységek élő képzőművé­szeti valóságát. B. Pilaszanovich Irén Legutóbb a Janus Pannonius-műsor .ügyében panaszkodtam, most a költé­szet napját ünneplő keddi adások nyomán támadt nyugtalanságaimat vázolom. A mennyiség ellen most nertj lehet kifogásunk. Két műsor is helyet kapott a programban: egy versösszeállítás és egy költői kerekasztal-beszélgetés. A versösszeállítás „Halhatatlanul” címen témakörökre épülő „kompozí­ció” volt, amely az Ómagyar Mária- siralomtól Kassák Lajosig hét évszá­zad magyar költészetéből adott ízelí­tőt. Az anyagot Nagy László állította össze, a válogatás a kitűnő költő ízlé­sét dicséri. Ez a válogatás adott egyé­ni színezetet a műsornak, ennek kö­szönhető, hogy a hatalmas anyagból nem csupán a legismertebb klassziku­sok szólaltak meg, hanem helyet, s új fényt kaptak a kevésbé ismert részle­tek Is. Ami kevésbé tetszett, az a „kompo- zíciós" megoldás, a részletek cím és szerző jelölése nélkül történt össze- szerkesztése, Az alapelv valószínűleg az lehetett, hogy itt nem a szerző a a lényeges, nem is a mű egysége, ha­nem a kiemelt vezérgondolat, amelyet magasabb egységbe simulva szolgál­nak a hét évszázad legkülönbözőbb költői. A műsor négy témakört ölelt fel, a Haza, emberiség, a Költősors, a Szerelem és az Ars poetica gondo­latát, Ezek a témakörök, mint látható elég tágak, a kiválasztott részletek jól „elfértek" bennük, csak éppen túlsá­gosan is sok volt a részlet, s így az egész a gazdagság mellett a zsúfolt­ság érzését keltette. Ügy tűnt, a keve­sebb több lett volna, s kiváltképpen az ismertebb, nagy versek megcsonkított „bevágása" volt helyenként bántó. A műsor „kompozíciója” kedvéért leg­többször feláldozták az eredeti vers kompozícióját, s ez az áldozat leg­többször értelmetlennek látszott. A szerkesztési kompozíció nem kárpótolt a feláldozott egységért. Lehet, Hagy ez is ízlés dolga, A mű. sor láthatóan a televízió „modern" kí­sérletei közé tartozik: oldottabb, la­zább, zenével tarkított, fiatalosabb, népszerűbb irodalmi műsortípust igyekszik teremteni. A példakép alig­hanem az ifjúsági klubok műsortípusa, amely o „hagyományosabb", teljes verseket csokorba gyűjtő ünnepélyes pódium-műfaj helyett a lazább, hét­köznapi zenés szórakozás keretei közé „emeli be" a költészetet. Ezt a törekvést szolgálta a fiatal előadóművész-gárda, a zenés betétek és egyéb külsőségek is. Nem ünnep­lőbe öltözött tekintélyes színművészek előadását láthattuk, hanem itt-ott bor­zas hajú, pulóveres fiatalemberek és mesterkélten csapzott hölgyek sajnos nem mindig természetes, inkább na- gyonis modoros produkcióit. Lehet, hogy mindez csupán ízlés dolga, s mi vagyunk konzervatívok. Le­het, hogy ez a jövő útja, s ez lesz a korszerű tévés versműsor. Nem tudom. Egyelőre vannak némi aggodalmaim, s az ünnepi „kompozíció” nem tudta feledtetni a hagyományosabb vers­műsorok szépségeit... A költészet napja második műsora a Kézfogások című kerekasztal-beszél­getés volt kiváló szovjet és magyar költők részvételével. A kezdeményezés nagyszerű, az ötlet kitűnő, a meg­valósítás még félszeg, kicsit merev- illedel/nes és alacsony hatásfokú. A beszélgetés az irodalmikig nem szak­képzett nézők számára valószínűleg kissé elvontnak tűnt, a szakképzettek számára viszont kissé mondvacsinált­nak. Műsor közben többször elhang­zott, hogy vita folyik, valójában máig képtelen vagyok kitalálni, miről folyt itt vita. Kár volt erőltetni a vitaszerű­séget, a nézők minden rétege meg­elégedett volna, ha a beszélgetésben részt vevő kitűnő írók vallanak valamit önmagukról, a világról, a költészetről. Szerencsére — függetlenül a műsor­szerkesztők szándékától — többnyire ezt is tették, ez volt benne az élveze­tes és tanulságos ... SZ, E. X 4

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents