Dunántúli Napló, 1972. március (29. évfolyam, 51-77. szám)

1972-03-26 / 73. szám

1972. március 26. DUNÁNTÚLI N APLÖ 7 Magas ösztöndíjak — szép helytállás Pécsi diákok a szegedi bölcsészkaron A József Attila Tudományegyetem központi épülete Alkinoosz kertje Humanista költők könyve Szeged állandó jelzői közt a „diák­város”, meg a „Tisza-parti metropolis” már szinte közkeletű. A város arcu­latának vonósain az egyik legsajáto­sabb, legmarkánsabb jel mégis az előbbi. Tisza-parti diákváros — így igazabb is. Ősztől júniusig az élet szerves ré­sze itt az egyetemi városrész - két egyetem, az orvosi meg a József At­tila Tudományegyetem, a főiskolák, a tudományos intézetek és a hatalmas diákotthonok — szívverése. Nyáron tíz­ezrével forog az idegen, mégis úgy tűnik, hosszú időre kihalt a város, amely most a nap meghatározott órái­ban szintje ontja a különböző diák­csoportokat. Szállodám ablaka térre néz, A sze­gedi Széchenyi térre, ahová legalább ötször beférne a mienk. Platános, napsütötte sétányait elárasztják a „nopimádók”. (Pécs mellett az or­szágban ezen a ponton mérik évente a legtöbb fényt.) Este megjelennek az öntözőautók, és a virágzó díszcserjék nehéz illata összekeveredik a füvek, a fák, a föld tavaszébresztő leheletével. Itt, és mögöttem is a parkon túl — a városhoz simuló „öreg” folyó kőpár­kánya mentén — sétálók ezrei. Sok köztük a diák, az egyetemista, jólle­het az ő napi séta „fejadagjuk" né­hány perc, talán félóra. A többségnek ennyi jut. Elfoglaltságuk - már, aki jól helyt akar állni - több, mint gon­dolnánk. * Utcónyi épületkolosszus az Ady té­ren. Homlokzatán ez áll: József Atilla Tudományegyetem. Elnevezése a ke­gyeleté: adósságtörlesztő tisztelet- adás. Költőnk ezeken a vörösmárvány lépcsőkön lépegetett lefelé Nincsen apám-versének megjelenése után ... S ebben az épületben tanult Radnóti, s itt tanított sokak között Mészöly Ge­deon, Sik Sándor. Az emeletenként jobbra-balra elfu­tó párhuzamos folyosók csendje elmé­lyült szellemi munka forrása itt reg­geltől estig. A szocialista szakember- képzés műhelye ez a hatalmas épület. A József Attila Tudományegyetem tavaly ünnepelte 50 éves jubileumát. Három karából (bölcsész, TTK és jogi) kettő, a bölcsészettudományi kar egé­szében és a természettudományi kar egy része is itt kapott helyet, ötven­hat tanszék, közel háromezer hallgató­val. Felszínes áttekintése is hetekbe telne, így választanom kellett; a böl­csészkaron látogattam meg diákjain­kat * Néhány éve sokat hallottunk a saj­tóban a bölcsészhallgatók tanulmá­nyainak, tanterveik szerkezeti arányai­nak problémáiról. Azóta a korszerű egyetemi reformtörekvések jegyében sok a változás. Egyebek közt: két éve megszűnt a kötelező óralátogatás: a hallgatók megválaszthatják, melyik előadást hallgatják meg. Az új tan- tervek a fokozottabb egyéni munkára ösztönöznek. Nagyobb a lehetőség az ismeretanyag kiscsoportos feldolgozá­sára, (előadások, szemináriumok, re­ferátumok, kis dolgozatok stb.), csök­kent a vizsgák, szigorlatok száma, s a legújabb kezdeményezés: az úgy­nevezett „komplex államvizsga”, az idén először. Mi ennek a lényege? A kérdésre dr. Kalocsai Dezső dé­kán válaszolt: — Kísérletről van szó, eddig húsz hallgató vállalkozott rá önként. Ide­jében megkapják a témákat önálló feldolgozásra. Azaz, egy-egy szakmai kérdést annak világnézeti-filozófiai vonatkozásaival együtt kell megvilágí­taniuk, tehát a marxizmus alkotó fel­használásával. Nem a „szájbarágós" anyagtudásra kapunk választ így, ha­nem orra, hogy mennyire gazdagon is­meri hallgatónk az adott témát. De vajon sikerült-e megfelelően felkészí­teni őket? Jó úton járunk-e? — mindez még számunkra is kérdés. — Alapjában fegyelmezettek, becsü­letesek — túlnyomóan lányok —, szor­galmasak is hallgatóink. Mégsincs rendben minden. Két és fél, háromszo­ros túljelentkezés mellett kerültek be ide, tehát viszonylagosan nagy válo­gatási lehetőséggel, s a tehetségük, képességeik alapján is előbbre jár­hatnánk a tanulmányi színvonal eme­lésében. És bizony, a látogatási köte­lezettség feloldását sem mindenki ér­telmezte úgy, hogy most többet ülhet a könyvtárban ... * A bölcsészkaron kétszakos tanári képzés folyik. A speciális lehetősé­gekről (görög, pedagógia, nyelvészet, finnugor szak) itt nem szólva a ma­gyar, történelem, orosz, idegen nyelv (angol, francia, latin, német, olasz) és földrajz szakok legkülönbözőbb — ösz- szesen 16 — párosítási lehetőségeivel. Ahány összetétel, illetve párosítás, megannyi beosztás, órarend, módszer és forma. Ebből onomáliók is adód­nak. A két nyelvszakosok például bi­zonyos napokon reggel nyolctól este hétig órákon, foglalkozásokon ülnek, de van „lyukas” napjuk is. Ezt már tőlük tudom. A dékáni hivatal melletti kis ta­nácskozóban tizenkét Szegeden tanuló pécsi bölcsészhallgatóval találkoztam. Két fiú, a többi lány... Szőkék, bar­nák, hosszúhajúak, rövidhajúak. Csi­nosak, jólöltözöttek — és szókimondó- ak, őszinték. Beszélgetésünk az ő diákéletük felhőiről és örömeiről folyt, hiszen akad mindkettő. Jó lenne most visszapörgetni a hal­lottakat, de lehetőségem mindössze néhány gondolatra futja, kiragadva az egészből. Megtudtam ezen a beszélgetésen, hogy a reform már érezteti a hatását, ám sok tekintetben még ellentmondá­sos a tantervi struktúra. Sok a nem feltétlenül szükséges kötelező isme­retanyag (pl. nyelvészet), ugyanakkor bizonyos írókról, költőkről nem, vagy alig hallanak (pl. Ady). Általános ész­revétel a két nyelvszakosoknál a be­szédkészség romlása. A nyelvi jártas­ság felvételi követelmény, amire a kö­zépiskola fel is készítette őket. De itt, pontosan ebben a spontán, gyors, összefüggő beszédben visszafejlődést éreznek. A tanterv éppen a társalgási lehetőséget gyöngíti. Kielégítő, de még nem általános a speciál kollégiu­mok lehetősége. Viszont, ahogyan egy másodéves - mellesleg a József Attila Diákotthon KISZ-titkára — hangsúlyoz­ta: nem cserélnének egyik bölcsész­karral sem. Itt viszonylag kevesen van­nak, meghittebb, közvetlenebb, szak­mailag elmélyültebb a kapcsolat egy­mással és az oktatói karral. Szegedről tárgyilagosan, talán kis­sé szigorúan szóltak. Úgy éreztem, nincs érzelmi kötődésük a városhoz. Általában — hiányzik Pécs... Egy másodéves kislány így fogalmazott: „Pécs kulturális élete egész évben lüktető, élénk. Itt valahogy szétterül minden ...“ (Szeged tényleg akkor kezd igazán „lüktetni", amikor diákjaink már ja­vában vizsgáznak, majd szétröppen­nek: nyáron.) * Egy kimutatás szerint a bölcsész­karon 24 „pécsi lakos” hallgató kö­zül 16-an kapnak szociális támoga­tást. (100—300 forintot.) Egy kis, sző­ke elsőéves lány erről azt mondta: „Szegények vagyunk, de vidámak", öt-hat kivétellel azonban valamennyi­en kollégisták, és ez már nagy szó. Az egyetem öt kollégiumában, a mintegy 2000 nappali tagozatos hallgató közül 1100-an laknak. (És még az idén át­adják a 280 személyes hatodik kol­légiumot is.) A papírlapon előttem a másik szám­oszlop még beszédesebb. Huszonnégy pécsi hallgató közül huszonketten kap­nak általános tanulmányi ösztöndijat, ami legalább jó rendűséget feltételez. Két kivétellel pedig valamennyien 200 forinton felüli (300-400-500 forintos) összegeket február óta. Mit jelent ez? Nem mást, mint hogy hallgatóink igen szép eredményekkel állnak helyt Sze­geden : a többség jelesen, vagy ah­hoz közel. Eszmecserénk egyétlen pontján ta­lálkoztam a pécsi lokálpatriotizmus ér­zésével. Az egyik elsőéves megkért, jelezzem, hogy ők a Nagy Lajosban érettségiztek. Néhányon megjegyez­ték: „No no, vagyunk itt a Janusból is..Két kislány pedig, miután el­köszöntem, félrehívott: „Mi a Leöwey- ben végeztünk. A többség a TTK-ra került, velük együtt mi is vagyunk any- nyian, mint a Nagy Lajos-beliek . . .” (Végre otthon éreztem magamat.) Fábián Pálné, a dékáni hivatal tit­kárságvezetője — végignézve az ösz­töndíj jegyzéket — lakonikusan jelle­mezte a hélyiéfet:- Jók a pécsi középiskolák,. . Búcsúzén! — onzix helyett — hadd álljon itt beszélgetőtársaim neve: Dé­vényi Márta, Kélenten Janka, Papp Erzsébet, Máté Györgyi, Pap András, Szigeti Lajos, Bodónyi Hóna, Font Márta, Pinczehelyi Klára, Szarvas Má­ria, Koppány Judit és Bálint Ilona. Kérdem, mit üzennek haza? „üd­vözöljük Pécset - mondták — és hét­főn megyünk valamennyien, a Janus ünnepségekre." Wallinger Endre Két évvel ezelőtt jelent meg az a könyvecske, amelyről most szólunk, s határainkon túl, Romániában. Könyv- ismertetésnek kicsit kései lenne ez az írás, nem is annak szánjuk elsősor­ban, hanem inkább a Janus Panno­nius évfordulóhoz kapcsolódó emlé­kezésnek. A könyv, az Alkinoosz kertje ugyanis a latinul író magyar humanis­ták antológiája, azé a költői generá­cióé, amelynek Janus Pannonius euró­pai méretű költészete adta az indító lökést. A régi irodalom értékeire gyakran felületesen ügyelünk. így vagyunk la­tin nyelvű humanistáinkkal is. Janus Pannonius kivételével szinte alig ismer, jük őket, műveiket — nemegyszer a hozzáférhetetlenség miatt — nem ol­vassuk. Az Alkinoosz kertjének váloga­tója és fordítója —- Tóth István romá­niai magyar író a feledés ellen érvelt, amikor könyvében megszólaltatta a jeles humanisták érdemes alkotásait. Nem törekedhetett teljességre az anyag bősége miatt, ám az a kereszt- metszet, melyet a latin nyelvű huma­nista irodalomról ad, minden tekin­tetben imponáló. Janus Pannonius szellemi nagyságá­nak kisugárzása oly erős ebben o korban, hogy hatásg alól a legjelen­tősebb tehetségek sem tudták kivonni magukat. „Szellemujjának” nyoma szinte mindegyikőjük alkotásain észre­vehető. Mégsem süthető rájuk az epi- gonizmus bélyege. Ezek a költők ugyanis kénytelenek észrevenni az ak­kori idők könyörtelen társadalmi való­ságát, a török dúlta, felszabdalt or­szág áldatlan helyzetét, az urak kor- ruptságát, lelkiismeretlenségét. Élnek, „mindig alárendelve magánügyeiknek a közjót” — írta az egyik költő, kí­méletlen őszinteséggel. Ez a bírálat sajnos már nem tapasztalható Taurl- nus Istvánnál, aki a korszak legjelen­Idén többet hallunk a szokásosnál a könyvek jelentőségéről, a nemzet­közi könyvév alkalmából. De talán még fontosabb ennél, hogy olvassuk is őket. Az utóbbi hetek terméséből szeretném néhányra felhívni a figyel­met, amelyeket megvásároltam — és nem 'is csalódtam bennük. Az egyik: Barát Endre életrajzi re­génye Paál Lászlóról, „Élt harminc- három évet” címmel. Ez a divatos mű­faj sok olvasóra talál évtizedek óta, akár Michetangélóról, akár Toulouse- Lautrecról szól. Paál László nem tar­tozik az „óriások” közé, mégis lapról lapra melegebb kapcsolata szövődik vele az olvasónak. Barátja volt Mun- kácsynak, és a regény végén éppen ő búcsúztatja tragikus életű művész­társát: „így kell egy nagy művész­nek ... így kell bevégeznie életét.” A Corvina Kiadó több finom, színes rep­rodukcióval ékíti a szép könyvet. A másik „hősünk” Brossai Sámuel, akit az utolsó erdélyi polihisztornak nevez a szerző: Mikó Imre. Foglalko­zott ugyanis lapszerkesztéssel, füvé- szettel, nyelvműveléssel, zenével, és mindenütt megőrizte önálló vélemé­tősebbl poitikai eseményét, a Dózsa- féle parasztlázadást énekelte meg fő munkájában. Taurinus a mecénásai szájíze szerint ítéli meg Dózsát és mozgalmát, ám leírásai fontos kortör­téneti dokumentumok. A korai huma­nisták verseiben még több a kötelező poétikai megoldás, gyakran írnak sír­verset, dicsérő éneket vagy szatirikus élű epigrammát. Később bizonyos mér­vű oldódás következik be, Bocatius János például a magyar nyelvű rene­szánsz költők szenvedélyével ír q sze­relemről, az évszakok forgásában vál­tozó tájról. Ekkor már erősen érző­dik Balassi és követőinek hatása, a latin nyelvű irodalmat mindinkább hát­térbe szorítja a magyar nyelvűség. Tóth István kimerítő tanulmányt szen­tel könyve végén a latin nyelvű hu­manista irodalomnak. Bőségesen tár­gyalja a reformációval való találkozá­sát, ágakra szakadását- Nemcsak a szűkén vett magyar területek humanis­táiról szól, hanem a szászok, a romá­nok vonatkozó irodalmával is foglal­kozik. Ilymódon is hangsúlyozva a hu­manista művészet egyetemességét. A fordítások előtt vázlatos életrajzot kö­zöl az egyes szerzőkről, a tanulmányban elsősorban Garázda Péter, Tqurinus István, Laskai Csókás Péter, Zsámboki János, Thuri György, Bocatius János életműve kerül részletesebb tárgyalás­ra, Az említett költők a humanista nemzedéje legjelesebbjei, alkotá­saikban a humanista szemlélet a kor változásaira figyelő érdeklődéssel pá­rosult. Amikor Janus Pannoniusra emléke­zünk, nem feledkezhetünk meg a többi latin nyelvű magyar humanistáról sem. Folytatták és kiteljesítették azt, amit nagy elődjük megkezdett. Tóth István könyve erre figyelmeztet és emlékez­tet bennünket. nyét, amire átfogó tudományos és mű­vészeti látása jogosította fel. A szerző nem leplezi hősének emberi különcsé­geit, gyengéit sem. Pontos forráskuta­tás alapján, eredeti szerkesztési eljá­rással állítja elénk Brossait: az anek- dotlkus stílust a történettudomány elő­adásmódjával váltogatja, mindig fris­sen és érdekfeszítően. Méltó emlék ez a könyv olyan emberről, akit Ko­lozsvárott még ma is szeretettel eiríj legetnek. Az „István király emlékezet^” című albumról elsőként illett volna szólnom, mind témájának súlya, mind a Ma­gyar Helikon által neki nyújtott remek köntös miatt. A jubileumi mű a történettudományi megemlékezésen (Gyórtfy óyörpy tollából) kívül tartal- mózzá kárónázási jelvényeink fénykép- félvételeit, István király intelmeit fiá­hoz, és á róla szóló legendákat. Bizo- nyós, hogy a kiadónak mágánák is „több-béé Volt" éz a gyönyörű kötet, rálnt a bólti ál1, tálán ez á íViagyárá- zata, hogy szinte napok alátt elkap­kodták a korlátozott példányszámot. Pedig bizonyára még sokan szívesen díszítenék vele könyvespolcukat. (Bán) AZ ELSZABADULT IDŐ ÉS A FELTÁMADT HUMORISTÁK Az elmúlt szombaton új tudomá­nyos-fantasztikus filmmel lepett meg bennünket a televízió. Az elszabadult idő a neves sci-fi szerző, George Lan- gelaan nem túl zseniális elbeszélésé alapján készült, s ötlete az idő rela­tivitására épül. Az Einstein nevéhez kapcsolódó híres elmélet a nagykö­zönség számára is vonzó, sőt íny­csiklandozó filmtéma; hiszen aligha becsüljük le a közönséget, ha feltéte­lezzük, hogy az idő relativitásáról meglehetősen homályos fogalmaink vannak. A néző valószínűleg és némi joggal abban reménykedett, hogy a film kapcsán a szórakozás mellett kap talán valami „eligazítást" ebben a homályos ügyben. 1 Aki ezt várta, bizonyára csalódott. Úgy látszik, az idő relativitását igen nehezen lehet vizuálisan érzékeltetni; az ötlet kevés technikai leleményre adott módot. Annyit láttunk, hogy ha az ember belső ideje megfelelő mér­tékben felgyorsul a környezetéhez ké­pest, akkor ez a környezet mozdulat­lannak, szinte élettelennek tűnik. A vidáman ebédelő társaság döbbene­tes állóképpé merevedik, a száguldó gépkocsi sebessége csak hosszadal­mas tnéricskéléssel érzékelhető stb. Annak ábrázolására a film nem is vál­lalkozott, hogyan látja a felgyorsult idejű embereket a környezetük. A film tanúsága szerint egyáltalán nem látja őket. Ha elfogadjuk az alapötletet, ez nagyon valószínű, csak éppenséggel semmiféle ábrázolásra nem ad lehető­séget. A felgyorsult idő ötletére alapozott történet azt sugallta a nézőnek, hogy az eltérő idő elszigeteli az embeit a környezetétől, a normális idejű élet­től, s ezzel szinte elviselhetetlen ma­gányra kárhoztatja. A történetben sze­replő két hős egyike nem is bírja el­viselni ezt az állapotot, ezért öngyilkos lesz. A másikat életben tartja, meg­menti a bizalom az emberekben, a reménykedés, hogy az elromlott gépe­zetet időben megjavítják. Ez a mondandó egyszerű és alap­jában véve pozitív, s csak sajnálhat­juk, hogy meggyőzőbb művészi kidol­gozására nem kerülhetett sor. Erre az eredeti elbeszélés nem adott lehetőséi- get. Mindenekelőtt a két főhős jellemé és a rendkívüli helyzetre való reagá­lásuk kidolgozatlan, s így nem eléggé meggyőző. A tévéfilm magyar alkotói viszont elismerést érdemelnek. Az adott fel­tételek között mértéktartóan és jó színvonalon oldották meg feladatukat. A technikai bravúrok, kiváltképpen a mozdulatlanná merevített képek kö­zött járkáló szereplők jelenetei sike­rültek, s az egész „fantasztikus” tech­nikai apoarátus megfelelő illúziót kel­tett. A sikerült rendezés.Mihályfi Imre érdeme, a főszerepek megformálá­sáért pedig Huszti Pétert és Iglódi Ist­vánt illeti elismerés. Az elszabadult idő a maga műfajá­ban sem rendkívüli jelentőségű, a sci-fi iránt azonban hazánkban is egy­re növekszik az érdeklődés, s ennek csillapítására alkalmas volt a vállal­kozás. * örömmel láttuk, tapasztaltuk szer­dán este, hogy új erőre kapott a Hu­moristák klubja. Az utóbbi időkben hanyatlani, sőt haldoklani látszott ez a műsor, sőt már az is felvetődött az emberben, hogy ez az egész klubélet halva született ötlet volj. A szerdai adás azonban tetszett, s úgy tűnik, van remény az újjászületésre. A klub­élet élénkülése mindenekelőtt a pa­ródiák sikerén alapszik, ezek „dobták föl” a műsort. Az ötlet nem új és ere­deti, de feltétlenül jó; nyilvánvalóan a műfaj szilveszteri nagy sikere adta az ihletést. Az általánosabb tanulság alighanem az, hogy a klubtagoknak ki kell lépniök a „klubszoba” időnként kissé fülledt zártságából, az egymá­son rágódás egyoldalúságaiból, s a televízió technika eszközeinek, tágabb lehetőségeinek segítségével új terüle­teket és műfajokat kell mozgósítaniuk. A fennmaradás és a kívirágzás má­sik kulcsproblémája a spontaneitás vagy legalábbis a spontaneitás lát­szatának fokozása, a beszélgetések előre rhegrendeZettségének, a kicsi­kárt banánoknak a kerülése. Ez már heiVi technikai kérdés, itt inkább a rendezésnek és az összeszokottság­nak, a jó értelemben vett rutinnak von szerepe. A szerdai adás ebből a szem­pontból is javulásról tanúskodott. SZ.& K. S. A > Három könyv, három emberről

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents