Dunántúli Napló, 1972. február (29. évfolyam, 26-50. szám)
1972-02-06 / 31. szám
o DUNÁNTÚLI NAPLÓ 1972. február 6. Karinthy Ferenc Ha tizennyolc éves koromban megkérdik tőlem, hogy mi akorok lenni (senki se kérdezte), habozás nélkül ezt felelem: kultuszminiszter. Nem mintha a hazai közoktatás reformjára lett volna valami országmentő tervezetem; akkoriban főleg a vízilabda érdekelt. De volt egy új szerelmem, az opera. Két pengőbe került a jegy az oldalsó karzat hátsó soraiba, ahonnan állva is csak a színpad egyik felét lehetett látni. Ennek megfelelően voltak jobb oldali és bal oldali operák, tudniillik a tekintetben, hogy a szín, mely részén játszódott a lényeges cselekmény, a Don Jüanban a kőszobor bejövetele, a Falstaff ban a ruháskosár vízbe dobása. Ám ezt a nyakmerevítő helyet is fölöttébb körülményes volt megszerezni. Pénteken jelent meg a hirdetőoszlopokon o következő heti műsor, 5 vasárnap reggel tízkor nyitott az elővételi pénztár. De ilyenkor már hosszú sor várakozott az ablak előtt, o terelőkorlátok közt kígyózva, ki a Dalszínház utcára, néha egészen a szfinxig: az olcsóbb jegyeket egykettőre elkapkodták. Tanácsos volt jókor odaállni, lehetőleg már hajnalban; a szombat estét úgyis barátaimmal töltöttem, nemegyszer le sem feküdtem. Sosem tudtam azonban oly korán érkezni, hogy néhány ósitozó operabarát már ott ne csellengjen. Ezután végtelen ácsorgás, toporgás következett 0 téli éjszakában, az egyes énekesek regiszteré nek aprólékos megvitatása, a Nemzeti Sport többszöri kiolvasása: olykor még szunyókáltam is, az imádott épület kőfalának dőlve. E végigvacogott hajnalokon dolgoztam ki életprogramomat: miként kerülhetnék olyan pozícióba, hogy mind a tortúrák nélkül juthassak be 0 színházba, jó helyre, ahonnan látni is lehet, s akkor, amikor épp kedvem támad. Ehhez nem elég milliomosnak lennem, mert hiába vásárolhatja meg a milliomos jegyét a harmadik emelet első sorába vagy még ennél is előkelőbb helyre, a pénztárnál azért neki is sorba kell állnia (akkor még nem tartottam ott a társadalmi ismeretek terén, hogy egy milliomos esetleg az inasát, vagy sofőrjét is odaküldheti.) Ehhez legalábbis kultuszminiszterré kell lennem, akinek tudvalevőleg saját páholya van az Operában, akkor jön-megy, amikor akar, a felvonás közepén is, 5 ha úgy tetszik neki, egy évadban ^kár tízszer is megnézheti a Fideliót. A yízilabdázást aztán abbahagytam, az operából nem tudtam kiöregedni. Az élet olykor különös módon teljesíti vágyainkat Kultuszminiszter ugyan nem lettem, a jelek szerint már nem is leszek. De az áhított szabadjegyet egy évadra mégis megkaptam. Ez úgy történt hogy néhány esztendeje a Gellértben találkoztam Stephányival, az Operaház jeles rendezőjével, az FTC egykori pótózójával, ő mondta, hogy van egy csapatuk, a Fáklya, ő is újra vízbe szállt szálljak be én is. Kicsit ellubickolunk, oldboyok; ha rámegyünk, megnyerhetjük a másodosztályú bajnokságot így is lett, több évi szünet után azt a nyarat még egyszer végigszuszogtam a medencében: szomorú fináléja egy hajdan merészen induló pályának, még a siketek csapatával is szembekerültünk. De győztünk minden mérkőzésen, igaz, Brandi, az egykori válogatott aranycsapat hírneves bombázója is közöttünk fürdőzte utolsó tényleges szezonját, s valóban bajnokok lettünk, nagy gólaránnyal a második osztályban. Az Operában hihetetlenül megnőtt ö tekintélyem, Érmekkel, plakettekére! ajándékoztak meg, két személyre szóló szabadjeggyel, mellyel bármely üres helyet jogom volt elfoglalni. Ha beléptem a müvészbejáión, a portás kibújt üvegkalitkájából, hogylétem s formám felől tudakozódott, az igazgató vállam veregette, és saját páholyát ajánlotta föl, a titkár bekísért, a szünetben feketével kínált. Világhírű énekesek szorongatták a kezem, tüllszoknyás ballerinók küldtek felém jelentős pillantásokat: egy férfi, ez voltam a szemükben, igazi férfi, bajnok, nem olyan festett báb, mint az itteni komédiások. Dicsőségem, sajna, nem tartott soká: az az átok faliújság tépázta meg. Egyébként a dekoráció remeke volt, egy titkos fényforrásokból megdát, jelen esetben az enyémre. így tehát a góllövő lista következőképp alakult: Brandi . . . 113 Schatz .... 85 Stephányi . . . 75 stb., stb. Karinthy .... 1 (öngól) Én jó ideig nem tudtam erről faliújságról, csak az tűnt fel, hogy a portás nem köszön vissza, csupán morog valamit, a postát rendezgetve, a kapualjban tereferélő művészek hidegen biccentenek, összesúgnak a világított tábla, a lépcsőhöz legforgalmasabb helyén, zászlócskákkal és stilizált babérlevelekkel keretezve. Díszesen rajzolt arasznyi betűk tudatták a tagsággal, hogy a Fáklya— Opera vízilabda csapata megnyerte a másodosztályú bajnokságot, alatta a tabella, az egyes mérkőzéseken elért részletes eredményekkel, majd a győztes együttesben szerepelt játékosok felsorolása és fényképe. Végül a góllövő lista. Ehhez tudni kefl, hogy a hátvéd nem szokott gólt lőni, inkább az ellenfél lövéseibe igyekszik belenyúlni. A labda ilyenkor irányt változtat, s elsuhan a kapu mellett, vagy erejét vesztve lepottyan a vízre. Előfordulhat azonban, tíz eset közül egyszer, hógy ez a közbelépés nem sikerül, s a labda a hátvéd kezéről mégis a hálóba pattan, mégpedig többnyire véd- hetetlenül, hisz a kapus másfelé helyezkedett. így jártam én is: sok sikeres hárításom mellett az egyik — különben könnyű, tíz góllal megnyert — mérkőzésen úgy találtam belenyúlni az ellenfél csatárának lövésébe, hogy az csak kevéssé változtatta meg irányát, s egy kis gellert kapva, mégis a kapunkba csusszant. Áz eredményen éz néni sokat változtatott, de ilyenkor a gólt annak a hevére jegyzik be, aki utolsónak érintette a lobhátam mögött. A lépcsőházban, a tábla előtt aztán megértettem e kegyvesztés okát: elhülve olvastam át újra meg újra a gól lövő listát. A jobb ér- zésüek közül néhányart odajöttek, tapintatosan érdeklődtek, hogyan is történt a sajnálatos eset Próbáltam megmagyarázni, de ez hosszadalmas, bonyolult história, számos szakkifejezéssel, a közepén otthagytak, hógy jelenésük van. Sokáig közelébe se mentem oz Operának, s ha valamely tagjával találkoztam, igyekeztem eltűnni, vagy úgy tenni, mintha nem én volnék az, olykor még sántikáltam is. Kedvenc óperáimat hosszú ideig csak a rádión át hallgattam. A sportolástól végleg visszavonultam. Három-négy év múltán a földalattin akadtam össze szegény Oláh Gusztávval. Nagyon kedves vált, ő szólított meg. kérdezte, hogy min dolgozom. Mesélni kezdtem a fertn- költ, álmodó művésznek készülő drámámról, a jellemek kibontakozásáról, az atmoszféra sűrítéséről, önfeledten, belehevülve. Udvariasan hallgatta, de egyszer csak közbeszólt: — Mondd, kérlek, hogy Is volt azzal az öngóllal? Á szabadjegyet egyébként héfrt hósszobbítottók Meg. Az Arany Ló (a!ára S ohasem jártam a pécsváradi Arany Ló fogadóból átalakított épületben. Nem láttam a befalazott ablako' :rt, nem ismerem visszhangzó, barokk ívű kapualját, nem kopogtattam meg málló vakolatát. Még kevésbé kóstoltam borát s ültem asztala mellett, amikor még vidéki urak, vásározó szekeresek kötötték be lovaikat istállójába. Nem támaszkodtam a kármentő pultjára. Nem ízleltem konyhájának ételét. Mégis ismerősöm lett az épület: mai, megkopott formája és hajdani, legendás élete. E lap hasábjain a közelmúltban két írás is idézte múltba vesző történetét, a falaihoz fűződő emlékeket. Az egyik, az újságíróé, a tényközlő tárgyilagosság rokonszenves hűvösségével. A másik, a szemtanúé, az emlékezéstől megilietődött kortárs kegyeletes hangján. Jók az ilyen, a málló falakat kopogtató, a többszörös mészréteg alatt értékeket kereső figyelmeztetések. Megindítóak a személyes visszaemlékezés legmélyebb rétegeit föltáró vallomások. Nem jártam soha a pécsváradi Arany Ló fogadó falai között, vala- honnét mégis ismerős nekem ez az épület. S ha valami hiányzott az újságíró értéket kereső kíváncsiságából és a szemtanú múltat idéző emlékezéséből, talán éppen az volt: nem árulták el, hogy ez a sárgafalú fogadó, a pécsváradi Arany Ló és annak egykori élete ott van már az Idő kövületeibe préselődve, maradandóan megformálva, művészette lényegidre, költészetté varázsolva. Kodolányi János, a század magyar prózairodalmának egyik legizgalmasabb, legegyénibb, legellentmondásosabb alakja emelte a maradan- dóság fényébe az Arany Ló falait. Kodolányi apja Pécsváradon volt erdész. Az író gyermekéveit töltötte a Zengő alján meghúzódó faluban. Kodolányi önéletrajzi regényében, a Süllyedő világban részletesen beszól pécsváradi éveiről. Boldog Békeidők című, talán legösszefogottabb, legemberibb, leghitelesebb regénye élményi hátterét is a pécsváradi emlékek szolgáltatják. Közismert — vagy könnyen megismerhető — adatok további idézése helyett egy részletet másolok ide a Süllyedő világból. „Az Arany Bárányhoz címzett fogadóba járunk most apánkkal ebédelni. Ott áll az Arany Bárány a pécsi országút és a Vár utca sarkán, sárgára festve, boltíves kapujával, oda jár apánk minden este .kaszinóba’, akár szép idő van, akár jégeső vagy hóvihar. Megszokott sarokasztalánál ülünk hármasban, óvatos finnyáskodással nézegetjük 0 tányérokat, poharakat és pakfon evőeszközöket, szagoljuk a leves párolgó illatát, vizsgálgatjuk a kemény húst és a puha tésztát Apánkon a mélabús hangulat válik úrrá, szinte sajnálom, olyan kedvesen, szomorúan kínálgat bennünket, olyan vigyázva darabolja föl tányérunkon a húst, tölt egy kis bort meg vizet a poharunkba ...” Miért mondom el mindezt? Nem e fontoskodás, az adatokat hiányoló bennfentesség adja a tollat kezembe. Még az se volna valami nagy fölfedezés, ha most, utólag az újságíró óital kihámozott adatokkal vagy a kortárs személyes emlékeivel bizonyítanánk az író Igazát. Közismert, hogy csak a megélt élményt, a látott valóságot, a megszerzett tapasztalatot lehet művészetté formálni. Ha Petőfi azt mondja, hogy „végig az úton a négy ökör lassacskán ballagott", mérget vehetünk rá, hogy Űzd és Borjód között, özön a bizonyos nyári estén, nem két ló, hanem két pár ökör „tévé a fogatot". Persze ez a valóságos, tapintható, cammogó, az út porót fölverő négy ökör mégsem volt azonos a versben ballagóvaL Mint ahogy a Kodolányi könyveiben szereplő Arany Bárány sem azonos azzal a fogadóval, amely ott állt a pécsi országút és a Vár utca sarkán. A fogadó nevének megszelídítésével, némi megváltoztatásával az író tulajdonképpen ezt a különbséget sejteti is. A regénybeli Arany Bárány — éppúgy „hős”, „szereplő", „regényalak”, mint a regény Németh erdófőtanácsosa, akinek arcvonásai mögött nem nehéz fölismerni Kodolányi apjának egyéniségét. S ha az író nem is dolgozhat az érzékelhető valóság, a körzetien élmények, a megszerzett tapasztalat nélkül, a „minta”, a „modell” sohasem kérheti számon az alkotón elsikkasztott bájait, a műből kimaradt erényeit, megváltoztatott-mődosított-átformált tulajdonságait. Kodolányi Arany Báránya nem azonos már a hajdani pécsváradi beszálló fogadóval. A művészet különös ereje, hatása és szépsége rejlik abban, hogy ha valami megmarad mégis ebből a ma már ütött-kopott, vénséges-vén épületből, azt Kodolányi könyvei őrzik meg a kései olvasónak. A szavakból emelt falak majd akkor is állnak, amikor a változó idő kőhalommá zúzza a „hívalgó Arany Bárány boltíves kapuját”. Az író teremtő mozdulata akkor is él, amikor már helyét se leljük o kis, vidéki „kaszinó" omladozó falainak... lu'j FÉNY ÉS Gyengülnek a vasárnapi műsorok. Nem először a tévé történetében, de az utóbbi hetekben ismét feltűnően. Igaz. régi bölcsesség, hogy nem a vasárnap szép, hanem a szombat délután — s valóban, úgy tűnik, a tévé is szombaton kiadja az erejét, aztán vasárnap estére alig marad valami. Mintha csak azt sugallná, gondoljunk most már a munkás hétköznapokra ! A fekete város változatlanul' a vasárnapi főcsemege. Dicsértük már az elején, s most, a végefeié is, megmaradt a jó véleményünk. Kevesebb • füstié, mint a Rózsa Sándornak. ÁRNYÉK mértéktartóbb és kiegyensúlyozottabb, de ez látszik a klasszikusok népszerűsítése helyesebb útjának. „Feltűnés nélkül", helyesen megválasztott eszközökkel és hangnemben szórakoztat, nem „száll le” a tömegekhez és nem is óhajt sznobisztikus magasságokba emelkedni. Este kilencig kellemes is volt a vasárnap, a Schubert emfékműsor azonban már kissé csüggesztöen hatott. Nemrég a Becsről szóló zenei műsor felett keseregtünk, most túl hamar jött ez a másik nyögve-nyelős. Persze, nehéz lehet emlékműsört készíteni, hiszen végűiig nélkülözhetetlen hozzá az ünnepi hangulat, de éppen az ünnepélyesség körül vannak bajok. A bécsi műsort egyetlen narrátor érzelmes hangvétele tette kissé hamissá, most Schubertnál mintha az ellenkező végletbe esett volna a rendezés. A hangnemmel itt nem volt probléma, nem is az érzel messég volt a hiba, egyetlen narrátor helyett azónban rtlost őt fiatal művész adta elő és törte darabokra a szöveget, időnként még az égyes mondatokat is felszabdalva, teljesen indokolatlanul. A szándék valószínűleg dz volt, hogy q több széreplÓ élénkítse, színesítse a műsort, s emelje az ünnepélyességet. A szándék helyes, nem tisztázódott azónban, hogy a művészek keretjátékot játsszanak-e vagy csak narrátorszöveget mondjanak. A megoldás felemás lett, azt ■ látszatot igyekezett kelteni, mintha keretjóték lenne, valójában csupán szétaprózott rtarráció maradt. * A karácsonyi adás után szó esett már humoristáink klub-életéről. A keddi műsor tovább erősítette gyanúnkat, hogy nemcsak a „Kicsoda-Micsoda?” haldoklik, hanem a Humoristák klubja is kimerülőben van. Egyre kevesebb 0 hunior, az eredeti szellemesség, s égyre több az erőltetett szellemeskedés. Az összbenyomáson a vendégül hívott G. Szabó Judit sem tudott változtatni. Kedden láthattuk áz Európa bölcsője c. művelődéstörténeti sorozat Rómáról szóló adását. Akik rendszeresen figyelemmel kísérték ezt a sorozatot, bizonyárá nem csalódtak. Alapos és rendszerezett ismereteket nem nyújt, szövege csupán néhány jelenség köny- nyen érthető összefoglalásra szorítkozik, rendkívül gazdag azonban a képanyaga. A rengeteg múzeumi és erédéti műemlékaryaghoz nem kaptunk pontos eligazítást, de a képtömeg jó összbenyomást ad az ősi kultúrákról, s felkelti az érdeklődést az alaposabb tájékozódáshoz. * Jó szórakozást nyújtott csütörtökön a Lakodalom címen bemutatott Csehov egyfelvonásós. A kitűnő szereplő- gárda, s kiváltképpen Feleki Kamill alakítása sikeresen összefogta az elején elég lazán szerkesztett szatírát. A Kék fény ezúttal talán halványabban villogott a szokásosnál. A legmegdöbbentőbb azónban most is at élő interjúányag vált, a garázdákkal és bűnözőkkel folytatott beszélgetések. Végül csütörtökön mutatkozott be a sportkedvelők örömére a sapporót Téli Olimpia, kicsit hosszúra sikerült bevezetővel, nem kevésbé hosszadalmas nyitóünnepséggel és égy élénk jégkorongmérkőzés részlettel. A folytatás, a versenyek a hónap közepéig ígérnek jó szórakozást... Szederkényi Erste t Öngól
