Dunántúli Napló, 1972. január (29. évfolyam, 1-25. szám)

1972-01-30 / 25. szám

I DUNÁNTÚLI NAPLÓ 1972. január 3D. Berták László: Arcok, betűkkel H. Hetvenöt éves Valentyin Katajev Odesszából indult, mint Babel, llf-Petrov, Olesa és Bagrickij. Szülő­helyét éí szellemi bölcsőjét tiszteli e városban. Első írásainak odesszai újságok adtak helyet, kis példány- számú lapok lelkes szerkesztői egyengették útját az irodaldm felé. Tizennyolc éves volt, amikor ma­gával sodorta az első világháború forgataga. Csaknem három eszten­deig viselte kényszerűségből a cári uniformist. A forradalom szántásá­ra a fiatal Katajev az elsők között állt a vöröskatonák közé. Komolyabb irodalmi tevékenység­re csak a viharos idők múltán gon­dolhatott. Első, terjedelmesebb mű­veinek a megírására a közvetlenül átélt események ihlették. Mint író­társai közül sokan, ő is a polgár- háború véres történeteit dolgozta fel kezdetben. Katajev írói tehet­sége igazán a szatírában bontako­zott ki. Számos szatirikus élű elbe­szélés után 1926-ban megírta a Sikkasztók-at, mely egycsapásra hí­res íróvá avatta. A Sikkasztok után a színpad felé fordult Katajev. Színművei azonban mérsékelt sikert arattak, közülük csak A kör négyszögesítése című vígjáték állja ma is az idő próbá­ját. Új írói korszaka akkor kezdő­dött, amikor a harmincas évek ele­jén egyik barátjának tanácsára el­utazott a magnyitogorszki építke­zésekre. Az építés hatalmas lendü­letének szemtanúja lehetett. Élmé­nyekkel telve érkezett vissza Moszk­vába, s rövidesen megírta Ha/'ró/ című regényét 1936-ban született meg a Távol­ban egy fehér vitorla, Katajev ta­lán legismertebb regénye. Az 1905- ös forradalmat idéző történet gyer­mekek és felnőttek számára egy­formán élvezetes és tanulságos ol­vasmány. Az író szülőhelyén játszó- dikT s alakjai is bizonyára gyerek­korának környezetéből valók. A sze­mélyes élmények teszik meleggé színeit, meghitté a hősök világát. A regény r*agy sikere ösztökélte az írót a folytatások megírására. Évek­kel később megszületett a Tanya a pusztán 1912 eseményeiről, a Téli szél a forradalomról és a pol­gárháborúról, majd a tetralógiát egésszé tevő Odessza katakombái­ban, mely a második világháború éveiben kíséri végig a szereplők sorsát. 1956-ban szerkesztői munkát vál­lalt, nevéhez fűződik a Junoszty cí­mű folyóirat megindítása. Számos fiatal tehetséget fedezett fel, segí­tette pályakezdésüket. A hatvanas években tehetségének új oldalát mutatta meg/Egymás után szülét-, tek izgalmas, vitákat kavaró művei, mint a Kis vasajtó a faiban, a Szentkút, a Gyógyír a feledésre. Ezekben az alkotásokban Katajev háttérbe szorítja epikus énjét, s az érzelmeknek, a gondolatoknak, a tényeknek enged szabad utat. A francia „új regény" követőinek módszerére emlékeztet törekvése, ám kevesebb formai bűvészkedés­sel. Sajátosan alkalmazza az idő­K.S. H. nem tudja elviselni, ha valaki belefeledkezik a munkába. Ostobának és strébernek tartja. Neki a munka csak kiegészítő elem, szükséges rossz, megélhetési lehetőség. Mérsékelt erő­bedobással, gépiesen végzi, figyelmét a lazítási lehetőségekre összpontosít­va. Képzeletében a munka utáni órák embrióit növeszti, a másik, az „igazi” élet térképét rajzolgatja. Van néhány közmondás, mint pél­dául „A munka nemesít”, vagy „Amit ma megtehetsz, ne halaszd holnap­ra", amelyet H. szerint a munkáltatók és a felettesek találtak ki az ostobák ösztökélésére. Amikor azonban a türelmetlenül ki­hordott, munka utáni újszülöttek sír­nak, pólyába vizelnek, és H. a saját térképét összetépi, mert <jz nem a valóságot tükrözi, akkor kétségbeeset­ten kinyilatkoztatja, hogy az élet ki­bírhatatlan, nem ér egy kalap szarka­tojást sem. Atlebeg egy másik paradi­csomba, és hajszál híján földhözvágja a vekkert, amikor felébred. Boldog szeretne lenni. 0. 0., a fiatal faültető gyermekkorá­ban szakácsnak készült. Egyszer azon­ban, o nevezetes ÜLTESS FÁT, HOGY­HA MAST NEM, LOMBOT AD! moz­galom kezdeti időszakában „Ehető fa­levelek” címmel olyan sikeres iskolai dolgozatot írt, hogy az a mozgalom központi lapja ÚJ TEHETSÉGEINK ro­vatában is megjelent. Az újságnak O. tanítója küldte el a dolgozatot, s ugyancsak ő volt, aki régi mondását: „Olvasd a szakácskönyvet!”, ezután mind gyakrabban cserélte fel az „ül­tess fát!“ köszöntéssel. O. hamarosan a helyi faültető egye­sület aktívája, majd vezetőségi tagja lett, s ha a levegő páratartalma és a légnyomás kedvezően hatott rá, időn­ként formás kis tudósításokat küldöz­getett a központi lapnak. Senki sem vette észre, amikor végleg abbahagyta a faültetést. írásai annyira életszernek maradtak, hogy a központi lap tovább­ra is a FIATAL FAÜLTETÖK ÍRJAK ro­vatban közölte őket Akkor bukott le, amikor önbizalma teljében az „ültess fát!” köszöntést mellőzve, egyik dolgozatát „Olvasd a szakácskönyvet!" felszólítással fejezte írásai azóta a SZAKÁCSOK KÖZLÖ­NYE irodalmi mellékletében jelennek meg. S. S. feltalálta a lábnélküli asztalt’. Azazhogy felfedezte inkább, mert vi­lágutazók mesélik, hogy külföldön lát­ták már. Akad, aki állítja, hogy ötven évvel ezelőtt hazánkban is forgalom­ban volt, sőt, némelyek tudni vélik, hogy S. a készítés fortélyait a saját nagyapjától leste el, amíg az öreg műhelyében a bilin üldögélt. A lábnélkülí asztal divatba jött. Leg­inkább a közönséges asztalra hason­lít, csupán lábai nincsenek. Persze, ez sem olyan egyszerű. S. szerint képzelő­erő kérdése az egész. Éppen az benne o forradalmi, hogy a használókat is bevonja az alkotásba, kényszeríti őket, hogy lábakat képzeljenek neki. Erre kevesen képesek. Az a leggyakoribb, hogy kétségbe vonják asztal-voltát. Mások a képzelőerőt egy ötlettel he­lyettesítik: az asztalt az ölükbe teszik, úgy esznek róla. Ezek rendszerint gyo­morbajt kapnak, mert állandóan arra kell ügyelniök, nehogy a leves és a főzelék az ölükbe boruljon. S. megveti őket, karámot, néha szögesdrótot kép­zel kőréjük. Meg van győződve, hogy a kor asztala a lábnélküli asztal, T. T. — szelepgumi. Ennélfogva fontos ember. Fontosabb a többi alkatrész­nél. Valahol a tengely, az agy, az ab­roncs, a tömlő után következik. Hely­zetével tisztában van: Csak befelé en­gedi a levegőt, ütemesen kidagad és összeszorul, ha nyomják a pumpát. Egyébként csak összeszorul. Néha elfárad, elgondolkozik, s visz- szaenged egy sóhajtásnyi levegőt. Más­kor tudatosan is. Lássák, hogy nem akárki. A tömlő meg sem érzi. Azaz­hogy ismeri anyagának gyengéit, és a levegő találékonyságát. Tudja, hogy egyszer, lapos lesz. Azért van a pum­pa. T. nem hagyja annyiban. Beadványt szerkeszt, újságba ír, feljelentést tesz, fűnek-fának arról beszél, hogy baj van, szökik a levegő. Bizottságot kellene alakítani, naponta végigjárni a töm­lőt, nyersgumival, foltokkal erősíteni, táblákkal jelölni a gyenge részeket. Amíg nem késő. Ö állja a sarat, 5 tudja, mi a kötelessége, őt nem érheti vád. Ö most is elsőként vette észre, elsőként tette szóvá. Mi lenne, ha egyszer ő sem? Mi lenne, ha egyszer ó is? Lovász Pál: EGYENLETEK Szeretet=jótett a négyzeten; gyűlölet = rossz szándék a köbön; háború = »ér, könny a végleten QWOD LICET táplálkozás lucullusi mód iát-szintjét a szülői házban nemigen volt alkalmam megtapasztalni, mert a bab-krumpli-káposzta körforgása — hiába volt a körforgáson belüli sok árnyalat — ezt nem tette lehetővé. A válogatás pedig, vagy az ételek fitymálása-turkálása a főbűnök közé tartozott s egyenlő volt a káromkodással, meg a piszkos beszéddel. A ká- pasztáscvekedlit csak azért nem kellett megennem, mert a puritán szigor ellenére is könnycsordulásig ökrendeztem tőle: fogyasztása alól való föl­mentésem viszont azzal a penitenciával járt, hogy kedvemért mást nem főzött anyám, leglöl/ebb zsiroskenyeret ehettem, hogy ne maradiak éhen. De más tényező is determinálta, hogy ne kapassam rá magamat a fényűző étkezésre. Anyám, bár rendszeresen és elég jól főzött, nem fordított különösebb gondot a szakácstudományra; pláne nem veszkődött holmi rétestészta-nyújtás­sal, vagy egyéb időpazarló, különleges ételek elkészítésével. Megfogalmazat- lanul is azt az elvet ültette át a gyakorlatba. Nem azért élünk, hogy együnk, hanem azért eszünk, hogy éltünk. Tömérdek tennivalója közben (szőlőkapálás, hurulás, a kert, csibe- kácsa-malac) került sor nap-nap a főzésre, amit mindig sietve, csaknem kapkodva végzett. A recept szerinti főzés teljesen ismeretlen volt nálunk; kóstolni soha nem kóstolta anyám a főztjét, s a belevalót is mindig csak .,gondolomformón" adagolta. így aztán rendre elsózta a vasárnapi húslevest. Nagyobb baj ebből nem származott, mert Józsi bátyám, aki majd megveszekedett a húslevesért, felöntötte vízzel, ami a minőség rovására ment: hig lett a leve, noha nem volt ,,olcsó hús", — de hát repetáini is lehetett, akár kétszer is. A sokféllé tennivaló és kapkodás folytán anyám elég gyakran elégette a hagymát. Ezt majdnem mindig a krumplilevesünk sínylette meg, holott a krumplilevest az ,,aranyos" jelzővel illettük, az elmaradhatatlan ,,gyémántot csipetke" díszítéssel. Az égett hagyma azonban módosította meséből kölcsön­zött megjelölésünket. Józsi, aki akkoriban már falta Jókait, nem a csipetkét nevezte gyémántosnak, hanem az égett hagymát keresztelte el fekete gyé­mántnak. Kedélyesen ladikáztattuk kanalunkat a fekete pöttyök között. Apám, beletörődve a megmásithatatlanba, zsörtölődő, de inkább kedveskedő-elnéző, semmint fenyegető hangon mondta: i — Te mama, már megint elégetted a hajmát. Anyám mentegetődzés nélküli, afféle ,,tudomásul szolgál"-ó természe­tességgel válaszolt: — El, papa. Ezzel el is volt intézve az egész hagyma-dolog. Nekünk, gyerekeknek persze tilalmas volt mindenféle megjegyzés, ehelyett Inkább azzal szórakoz- tunk-ügyeskedtünk, hogy kikerülve az égett hagymát, minél kevesebb jusson az evőkanálba. Anyám-apám sose veszekedett-marakodott, de előfordult, hogy valamin összekülönböztek, ilyenkor napokig nem beszéltek, csupán a családot közvet­lenül illető dolgokat közölték egymással. Mi különben is csak hallgathattunk ebéd, vagy vacsora közben; szó sem lehetett locsogásról, hiábavaló beszédrőlj Így az ő szótlanságuk miatt kétszeres volt a feszültség. Apám az égett hagymát komótos pontossággal a tányér szélére kor­mányozta, akkurátuson, körbe-körbe, sötét koszorúba. Mukk nélkül. De annál nagyobb tüntető nemtetszéssel. Na, mondom, ha már úgyis ilyen csöndben vagyunk, ezt a műveletet én is megpróbálom, kizárólag az ügyes mutatványért; a tüntető kritika igazán meg sem fordult a fejemben. A harmadik-negyedik égett hagyma partra térítése, vagyis a tányérszélre-terelése azonban félbemaradt, mert anyám kiosztott egy jókora nyaklevest, hogy kishiján a tányéromat is fölborítottam. Kísérő szöveg nélkül történt ez velem, amikor jogi helyzetem aránytévesztését még föl se foghattam, s aligha tudtam volna megfogalmazni, miért koptam e figyelmeztetőt, inkább csak éreztem, miről van szó. Józsi, aki nemcsak Jókait olvasott, de már a latin tudományát is fitogtathatta, lefekvéskor odasúgta: Quod licet Jovi, non licet bovi. Le is fordította, sutyorogva: Amit szabad Juppiternek, azt nem szabad az ökörnek. De mivel továbbra is csak hallgattam a sötétségben, hozzátette: — Majd holnap megmagyarázom. Valentyin Katajev: Gorkijjal Sorrentóban (Részlet) 1927 nyarán Leonyid Leonov és én Sorrentóban meglátogattuk Alekszej Makszimovicsot. Gorkij, mint mmdig,t kifogyhatatlan volt az érdekesebbnél érdekesebb történetekben. Szerette, ha mesélhet, valójában akkor érezte jól magát, ha érdeklődő emberek figyel­ték szavait. Egyik, hármasban tett sé­tánk alkalmával beszélte el oz olábbi történetet. „Élt valamikor, még a régi Orosz­országban egy Hludov Vaszilij nevű dúsgazdag kereskedő, és volt neki, mint a mesében, három fia. A leg­idősebb, Artamon, eszes, értelmes le­gény volt; a középső, Sztyepan, nem­különben; o legkisebb, Nyikita nem tnondhatni, hogy egészen ostoba volt, de hihetetlenül mamlasz, részeges és botrányhős — 0 gazdog kereskedő­csemeték tipikus elfajzott figurája, olyannyira, hogy a tekintélyes Hludov- cégre csak szégyent hozott, ami nagy kárt okozott kereskedői hírnevének. Valamit cselekedni kellett! Az öreg Hludov végül magához hivatta Nyiki- tát és alaposan megmosta a fejét: „Térj eszedre! így nem folytathatod tovább, barátocskám! Végy példát a fivéreidről. Artamon és Sztyepan ilyen korban már lehiggadtak, felhagytak oz efféle bohémeknek való élettel. Dol­goznak és erejükhöz mérten előmoz­dítják cégünk virágzását. Itt az ideje, hogy te is megnyugodj! Utazz külföld­re, figyeld az ottani emberek életét, forogj sokat a társaságokban, tanuld meg alaposan a kereskedelem forté­lyait jó üzleti kapcsolatokat teremteni. Egyszóval, menj tanulmányútra, mint annak üdéjén a fivéreid tették! Menj el például Angliába, az ipari és ke­reskedelmi tőke klasszikus országába. Nem ok nélkül mondogatják nálunk: „Az angol bölcs ember, sorra találja fel o gépeket, hogy lendítse a mun­kát, de mi, ha azt akarjuk, hogy oz orosz muzsik többet termeljen, a kor­bácsért nyúlunk.” Nos, én a legkomo­lyabban art tanácsolom neked, hogy hagyd a korbácsot! Vegyél pénzt ma­gadhoz, amennyire szükséged lehet — hogy ne maradj szégyenben az ango­lok előtt — és indulj Londonba! Nyikita nem ellenkezett az atyjával, ellátta magát tekintélyes mennyiségű pénzzel és habozás nélkül útrakeit Angliába. Utazás közben többször le- itta magát a gőzhajó kantinjában. Amikor megérkezett Londonba, fejé­ben még mindig nagy volt a nyomás, s természetesen első dolga az volt, hogy a járókelőktől megtudakolta, hói szokták ők a szomjukat csillapítani. Azok felvilágosították, hogy náluk az ilyesmi az úgynevezett bárokban tör­ténik, Nyikita tehát betért az egyik bárba és rendelt magának innivalót. Whiskyt hoztak neki egy pohár szódó­val. Nyikita hozzá sem nyúlt a szódá­hoz, p whiskyt ezonbon egyetlen haj­tásra kiitta, s már kérte is az újabb pohárral. A bár tulajdonosa örömmel teljesítette a kívánságát. Nyikita jó- párszor megismételte a rendelést, ivott, mint a gödény. A végén már garma­dába gyűltek az érintetlen szódáspo- horak a bárpulton. Az ifjú Hludov kénytelen volt tudomásul venni, hogy őt az ilyen apró adagok nem döntik le o lábáról, ezért értésére adta a tulajdonosnak, hogy nagyobb mennyi­ségben kívánja folytatni az ivást. A tulajdonos felsorolta a bárban talál­ható különféle alakú és méretű ivó­edények bö választékát, míg megta­lálták a legalkalmasabb űrtartalmuk egy öblös serleget, melyből az angol gentlemanok általában ásványvizet fo­gyasztanak. A házigazda szemmel lát­hatóan meglepődött, de azért tele­töltette a serleget tiszta skót whisky- vel. Nyikita fenékig kiitta és megint kért. Eközben a környéken villámgyorsan elterjedt a hír, hogy egy idegen öblös serlegből nyakló nélkül issza a whiskyt, s egész sereg kíváncsiskodó gyűlt ösz- sze a bárban. A tizedik serleg után a tulajdonos közölte az összeseregiett emberekkel és az újság képviselőivel, hogy a cég négyszáz éves fennállása óta ehhez hasonló eset csak két ízben fordult elő. Ezért ünnepélyesen meg­kérte az ifjú Hludovot, hogy a neve­zetes alkalom emlékére adja kézjegyét. S a szertartásnak megfelelően szal­miákszeszt szagoltatok vele, a fülcim­páját megdörzsölte sóval fagyasztott jéggel, majd átnyújtott neki egy villát. Nyikita összeszedte minden erejét, hogy el ne veszítse oz egyensúlyát és o londoni polgárok üdvrivalgásai kö­zepette valahogy sikerült a cinkezett bárpultba karcolnia — ha nem is sza­bályosan, de elég jól olvashatóan a két szót: NYIKITA HLUDOV. — ön a harmadik cégünk eddigi történetében, aki ilyen hőstettet hajtott végre — szólt a bártulajdonos — ezért a hagyományokhoz híven egyet­len pennyt sem keil fizetnie. A mi számlánkra ivott! — És ki volt az első kettő? — ér­deklődött az ifjú Hludov. — Itt van a nevük, elolvashatja — felelt a tulajdonos, felemelve a pultról egy táblácskát, amely alatt a történel­mi értékű kézjegyeket őrizte; és Nyi­kita kis megerőltetéssel kibetűzte a cirill betűkkel bekúrcoit neveket: AR TAMON HLUDOV — SZTYEPAN HLU DOV." Kovács Sándor fordítása *

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents