Dunántúli Napló, 1971. december (28. évfolyam, 283-308. szám)

1971-12-25 / 304. szám

8 DUNÁNTÚLI NAPLÓ 1971. december 25. “ Derkovits'Gyula: Két anya (A pécsi Modern Magyar Képtér gyűjteményéből) CSORBA GYŐZŐ: Karácsonyfa-díszítés Tíz gyermekedből egymagám maradtam: kettőt befalt a föld, hetet a sűrű távol. Változatlan hangjával a karácsony ránkköszőnt; nézünk egymásra: mit kezdjünk vele? - tele a szívünk s mással van tele. Ezüstpapiros cukrok a kezemben, diszitgetem a fát, úgy sírhatnék, és úgy kéne nevetnem — mozgásom egyre lassúbb, tétovább: a régi hit nincs, új sincs még helyén, meghalt a gyermek, s nem nyughat szegény. Kínok térképét hordja édes arcod, nézlek: segitsz nekem. Szorgalmad hány nehéz éven kitartott: erőssé tett a buzgó szerelem, - díszíts, díszíts, hisz páratlan kezed bus életedben mindig diszitett Diszitsd a fát díszítsd a világot, díszítsd világomat, s tárd föl egy lánynak gyönyörű tudásod - elémidézi most az áhítat -, tudom a törvényt: nem lehetsz örök, s csak ő segíthet majd, ha szürkülök. Ezüstpapiros cukrok a kezemben, karácsonyeste van, úgy sirhatnék és úgy kéne nevetnem: de csúf s de szép, hogy áltatom magam, s de szomorú, hogy mégse sikerül: álmos üresség bélel s fog körül. Ki férfi lett, azt nem teheti többé gyermekké anyaöl, de gyermekké teheti mindörökké egy jó "Szerelem, mely rátündököl, - ó most érzem csak, mit vesztettem el, ó most tudom csak igazán, mi kell. Ezűstpapiros cukrok a kezemben, karácsonyeste vari, — míg nem nyugszom e boldog szerelemben, ha százszor is karácsony: hasztalan, s bár minden diszt magamra aggatok, kietlen-szürke és kopár vagyok. Kampis Péter: J\ boltokban nagy a tumul- * \ tus, nehéz o levegő, mindenki nekimegy a másiknak és fontos arccal néz valamerre, ismeretlen célok felé. Sietnek. Válogatás a pultok mellett, ta­nácstalanság, aztán „hót nem bánom, blokkolja legyen szí­ves" és irány a pénztár, a cso­magoló. Az ajtó riímusosan dol­gozik, mint a szív: a jobb ol­dali szárnya beszippantja, bal oldali pedig emblémás papír­ba csomagolt cókmókkal löki utcára az embereket. A játékosztály a galérián van. Endre a vitrinek előtt őgye- leg. Szíve tele, s belülről na­gyon dönget. Bámul. A mű­anyagautókat otthagyja, a ba­báknál legyint. Pedig szépek: divatos loboncokba szedett szőkehajú mini-felnőttek, kora- I vén, bamba tekintettel. Ruhá- j juk valóságos költemény. End­re arrébb megy, Villamos ösz- szerakó játék. Itt hosszasan tű­nődik. Csengőt is lehet csinál­ni, meg házileiefont, mondja magában és bólogat. Emitt fémépítő, hatdobozos. Endre csettint, aztán elvörösödve kö­rülnéz. Senki nem törődik vele. A vitrin végében, ott, Igen — hát az már döfi! Ott vannak a vasutak. Óvatosan somfordái oda, s lehorgonyoz. Szája kis­sé nyitva marad. Piros diesel­mozdony, hű de áramvonalas! És az a kis kávédaráló utánzat! Sötétben csillog a két moz­donyszem, a szerkocsiból piros fény árad. Mint az igazi. Hétéves-forma kisfiú áll End­re mellett, két keze a vitrinab­lakon terped, orrát az üveghez nyomja. A kis masiniszta, gon­dolja Endre szeretettel, aztán könnybelábad a szeme. Sza­kasztott olyan, mint Zsolt Hirtelen a pulthoz furokodik. Sorát várja — itt is nagyon sokan vannak. Ráér kicsit körül­nézni. Két eladó iparkodik a pult másik oldalán, röpködnek. Egy középkorú asszony tolako­dik Endre mögül elő, félre- | nyomja és méltató nkodva me- : red ró. Nyert, gondolja Endre, ekkora pofátlansággal szemben nincs tennivaló, élre kell hú­zódni. Pofon mégse vághatom, a fene egye meg! De aztán odaér. Torkát kö­szörüli, az eladó ott terem. — Parancsoljon. Endre kicsit lazít merev tar­tásán éj röviden szól. — Villanyvasutat szeretnék. A pult megtelik sínekkel, ki­sebb-nagyobb dobozokkal. Él­vezettel forgatja őket. Az egyik dobozból kék-ezüst csodamoz­dony gurul ki. Villamos. — Ezt is — mondja az eladó­nak, aki számol. Ennyi sín, nagykanyar, kiskanyar, bódé, állomás, alagút. Váltót nem tetszik parancsolni? ! — De. Négyet. És szemafort Endre megy a pénztárhoz. A kisfiú még ott áll a vitrinnél. Úgy bámulja a vonatokat, mint valami egzotikus állatot, soha utol nem érhető antilopot. End­re nagy levegőt vesz, elfordítja a fejét és beleborzong a gyö­nyörűségbe. Hogy örül majd Zsolt! * / A házak sötétszürkék, egy­formák. Az utca néptelen, End­re cipője fényes és elegáns. Délután fürdött és borotválko­zott. Sokáig nézegette magát o tükörben. Zsuzsa is megeny­hül, gondolta, esetleg meggon­dolja magát. Veszek egy üveg vqlamit, az jó ilyenkor. És so­káig játszom Zsolttal. Kirakjuk a vasutat a földre, annyi sín van, hogy a kis szobába is el­pöföghet. Meg vissza. Én le­szek tíz állorrtásfónök, Zsolt a mozdonyvezető. Zsu meg főz egy kávét, tojással, ahogy sze­retem. Vékorty, szűz hó nyikorog Endre talpa alatt. Rossz érzése van. Riadtan pislog befelé, rá­jön, hogy szorong. Felmegy a lépcsőkön, benyit a ház kapu­ján. Lift ninés. Lassan megy. A fordulóban megáll, kibámul az ablakon.. A neonlámpák hideg fényt vetnek, de fölöttük sötét van. Endre nagyot nyel, s azon kapja magát, hogy hangosan mormog valamit. r— Sose volt villanyvas- utam ... Szaporábban légzik, tovább­megy. A harmadikra ér, az aj­tón ismerős név, a saját neve, Torka összeszorul, a csomag majd kibillen a hóna alól. Becsönget. * Aztán még egyszer csönget, szelid dühvei, makacsul. Hosz- szú szünet után világosság gyúl az előszobában, s egy hang hallatszik, Zsuzsa hang­ja, ahogy visszaszól valakinek: „ .. ,az nem lehet, hiszen csak hat óra ... anyu nem olyan ...” Pattan a kisablak riglije, Endre ott áll Zsuzsával szem­ben. Nem szólnak. — Na gyere be — mondja aztán Zsuzsa. A csomagot a főidre teszi, az üveg a zsebében marad. Zsuzsa fürdőköpenyben van, kicsit bor­zas. — Menj be, mindjárt jövők. Endre bemegy a szobába. Alig változott valami, néz körül, ez a könyvespolc itt új. Az ab­lakhoz, áll, a karácsonyfa mellé. Szép nagy fa, sok csillo­gó micsodával. Drága szalon­cukor. Aztán egyszerre nyílik két ajtó: a kísszobáé és a fürdő­szobáé. Zsuzsa szólal megint, fesztelen hangon, a nyertesek magabiztosságával. — Engedd meg, hogy bemu­tassam Endrét Még úgy sem ismered, — Somorjai Zoltán. Somorjai Zoltán nagydarab szépfiú, ingujjban van, nadrág­ját vékony, modern hózentráger tartja, — örvendek — mondja End­re és kissé száraz a hangja. Aztán egy ideig senki nem szól. — Felteszek egy kávét — libben egyszeresek Zsuzsa. — Tojással? — kérdezi So­morjai Zoltán. Zsuzsa nevet és kimegy a konyhába. Zörög. — Tudod — magyarázza a hózentráger Endrének —■ Zsu­zsa tojással főzi a kávét. Sose ittam úgy, de mondhatom, fel­séges. — Igen — mondja Endre és a karácsonyfát nézi. Zsuzsa mindjárt vissza is jön. Endre úgy érzi, hogy valamiféle ma­gyarázattal tartozik. ' — Erre jártam — meséli könnyedén/ — gondoltam, fel­ugróm, megnézem a gyereket Igaz is: Zsolt? — Anyunál van — válaszol Zsuzsa — délután díszítettük Zoltánnal a fát meg odaké- szítettük az ajándékokat Nere akartuk, hogy lássa, érted... Este nyolcra érkeznek meg, ak­korra rendeltük a Jézuskát... — Persze — mondja Endre. — Hát persze. Igazad von. Hát akkor... — Nézd csak meg — mond­ja mókás szemrehányással Zsuzsa — nézd csak, mit ka­pott a fiad Zoltántól! í £s lekushad g karácsonyfa alá, ahonnan előhúz egy do­bozt Nagy, szép dobozt, szí­nestetejűt Zsuzsa leemeli a te­tőt Sínek, ezüstösen csillogó csoda mozdonyok, kocsik, váltók, bódék, sorompók ... Mindenki a vasutat bámulja. — Hűha — mondja Endre udvariasan — ez aztán igen. A hózentráger csattan egyet —■ Nehezen barátkozik a kis gazember — mondja — erre talán egy kicsit megenyhül. — Biztosait — válaszol End­re és széttárja a kezét — hát akkor én megyék is. Még sok dolgom van. Kellemes ünnepe­ket kívánok, •* A kézfogás lendületes és fér­fias. Somorjai Zoltán a szobá­ban marad, Endrét Zsuzsa kí­séri ki. Amikor hóna alatt a csomaggal félig kilép az ajtón, Endre visszafordul. —- Férjhez mész? Zsuzsa furcsán néz. Aztán csak annyit mond: — Lehetséges. * Van már villanyvasutad, End­re! Ott viszed a hónod alatta szentestei sötétségben, emb­lémás, fenyőgallyas papírba csomagolva. Kirakhatod albér­leted padlójára, kacskaringó­san, hiszen sok sín von hozzá. is. Hallama Erzsébet: BARDOSI NÉMETH JANOS: Egyetlen hegedű Fogy már a szép lobogós, kaland az álom, a láz. Ami jön, úgy fogadom, nem tapad hozzá harcom. A dolgok jönnek elém, és nem a dolgokhoz én. Csinálni, szülni magam, hogy lábaimhoz hajtsam. Harcolva és ámítva szívemnek nincs több titka. Avarba hullva látom lángoló sok virágom. Riasztó édes percek zenéje bennük reszket S most, hogy az árnyak szállnak, . felráznak régi lázak. Ne hagyjam veszni bennük az egyetlen hegedűt, ami csak nekem zengte dalát a végtelenbe. Mese a kiskésről, aki e-csavargott A kískés egy gyönyörű konyhában la­kott, ahol 'minden zöld volt meg fehér, és ahol reggeltől estig finom illatok szálltak a levegőben, forralt tej és cso­koládé, sonka és mustár, főtt sárgarépa és sült hús illatok. Mindenki remekül érezte magát ebben a konyhában; csak j a kiskés unatkozott és zsörtölődött foly- j ton. Hiába mondták neki hogy hamaro- I son megnőnek a ház gyerekei, megta- í nulnak késsel-villával enni, s akkor majd ő is ott lehet esténként a szépen terített, I fehér asztalon. A kiskés csak dünnyögött ! tovább, míg eqy szép napon elhatározta, j hogy megszökik. I Este. mikor megfürődtek qz evőeszkő- } zök és pihenni tértek a nagyfiókba, a a kiskés egy ügyes mozdulattal leugrott és bebújt az asztal alá. Amikor pedig minden elcsendesedett és a konyhára ráborult a sötétség, átmászott az ojtóró- sen és lefutott az utcára. Ment ment, ad­dig ment, amíg a város szélére nem ért. Akkor leült az országút szélén, hogy ki­fújja magát. — Nocsak - szólalt meg mellette egy vadsóska, de a kiskés nem tudta, hogy az egy vadsóska.■ Sötét is volt, meg aztán ‘ a kiskés nem látott még vadsóskát. — Nocsak miféle éjszakai vendéget kap­tunk? — Én a kiskés vagyok — mondta a kis- ‘ kés dölyfösen — éles vagyok és erős, mindenkivel elbánok. — Nézze meg az ember - mondta egy lapulevél álmélkodva — milyen hencegő vendéget kaptunk! És a vadsóska, a lapulevét, a kutya­tej meg a füvek mind nevetni kezdtek. — Hogy mertek kinevetni? - kiáltott o kiskés. — Mindjárt darabokra aprítlak benneteket! Azzal megsuhintotta az élét és zsupsz, kettévágott egy picike fűszálat. — Mit tettél a testvérünkkel! - siránko­zott vékony hangon egy másik fűszál. - Milyen gonosz vagy! A kiskés nagyon megsajnálta a fűszá- Iqcskát, de most már nem tudta abba­hagyni a hencegést. Tovább kiabált: — Jobb, ha hallgatsz, mert téged is le­csaplak! — Ha olyan nagy legény vagy - szálait meg most egy mély, vastag hang —, gye­re, komám, velem vívj meg, ne a gyenge füvekkel! , A kiskés azonnal a hang irányába csa­pott, de abban a pillanatban fel is sikoi­tott. A vastag hangú valaki egy nagy szürke útmenti kő volt. A kiskés éle csú­nyán kicsorbult és a seb nagyon fájt.- Látod, barátom — mondta a kő — nem te vagy o legerősebb a világon. Sajnállak, hogy így elbántál magaddal, de beláthatod, hogy a kis füvet mégjob- ban sajnálom. A kiskés nem szólt semmit, futni kez­dett, hogy minél előbb elmeneküljön a szigorú kő és a gúnyos füvek közeléből. Nem jutott messze fájt a sebe és fáradt volt. Leült az országút közepén és keser­vesen zokogni kezdett.- Most aztán mehetek o szemétdomb­ra! ^zokogta a kiskés - mit ér egy kés, aminek nincsen éle? Most már nem bánta volna, ha unat­koznia is kell a csodaszép, jószagú kony­hában. Ahogy ott ült és sírt. valaki egyszer­esük megszólal’ mellette.- Hát te mit csinálsz itt? Egy komoly nagyk^s állt a kiskés mel­lett, olyan igazi, fanyelű, fényes szögek­kel kivert nagykés, aki húst és kenyeret szeletel. r Tö-hönkre-me-hentem! - zokogta a Endre vasútjai

Next

/
Thumbnails
Contents