Dunántúli Napló, 1971. november (28. évfolyam, 258-282. szám)
1971-11-07 / 263. szám
4 DUNÁNTÚLI NAPLÓ G. K. Holopov As frt kisregénye o „RSvid kisregény és nagyobb elbeszélések" című kötetében jelent meg 1970-ben. A „Magyar kisregény" Holopovnak a Budapestért folyé harcok idején szerzett élményeit dolgozza fel. Az írót és más haditudósítókat egy Kecskemét melletti kisvárosban szállásolják el, ahol egyedül a háziasszony anyósa fogadja bizalmatlanul a katonákat. Az alábbi részlet a vendéglátó családot mutatja be, illetve o haditudósítók budapesti útjáról szól. C ándor házában az élet nem volt ^ éppen könnyű. A családot ellentétek osztották meg. A legnehezebb dolga Sándornak volt. Szerette Erzsébetet, de tisztelte anyját is. Mindamellett bizonyos mértékig függött is tőle. Az erős, irányító, mozgékony öregasszonyra nehezedett az egész háztartás. Kapcsolatai voltak, élelemért messze is elutazott, napokra eltűnve. Utazott vagon tetején, megrakott teherautón, tíz kilométereket gyalogolt falutól faluig, sárban, rossz időben, csak azért, hogy cseréljen, eladjon valamit. Erzsébet — tökéletes ellentéte — nem értett a házimunkákhoz. Míg Sándor és anyja valamikor régen faluról jöttek — anyjának így maradtak még abból az időből bizonyos kapcsolatai —, addig Erzsébet értelmiségi családból származott, aki egész életét a fővárosban élte le. Kitűnő nevelést kapott, szándékában állt, hogy a háború által megszakított zenei tanulmányait folytatja. Mindennap néhány órát a zongora mögött ült. Rendszerint ezt délben csinálta, amikor már a lakást kitakarították és az ebéd is kész volt. Kiöltözve, mintha ünnep lenne, cigarettázva bezárkózott a dolgozószobába és önfeledten játszott. Az öregasszony a zongorát azért gyűlölte, mert a fia dolgozószobájának majdnem a felét elfoglalta, menye játékát pedig azért, mert fájt tőle a feje. Ha megtehette volna, már' fécfén fejszével apntotta volna fel a zongorát .^Játszva bánt vele. Maga vágta ftel a fát. Ugyanezzel a fejszével vágta le a tyúkok fejét, amikor meghozta őket Kecskemétről. Erzsébet ekkor mindig elmenekült a szomszédaihoz, Pooliná- hoz és Marikához. Nem bírta elviselni o vért, rosszul lett tőle. Igen, törékeny, gyengéd, nagyszerű teremtés volt Erzsébet! Szép volt? ... Nem, szépségnek nem lehetett volna nevezni. De annyi nőiesség, báj volt benne, amennyit semmilyen szépség sem képes helyettesíteni. S ha még ehhez hozzávesszük a jóságát, az emberekhez való jóindulatát, bizalmát! Gyűlölve Hitlert mindazért a bánatért, amit a magyaroknak okozott, minden irántunk, s a hadseregünk iránt érzett szimpátiáját átvitte a nála elszállásolt szovjet tisztekre, olyan figyelmességgel és gondoskodással övezve őket, amilyet az ember még a saját házában sem érez mindig. Meg volt győződve arról, hogy csak mi tudjuk legyőzni'a hitlerizmust. Magyar kisregény Míg az első időkben, esténként, megérkezve a szerkesztőségből és megvacsorázva, azzal foglalkoztunk ami jólesett — ki olvasott, ki sakkozott, ki zenét hallgatott — és a dolgozószoba az ebédlővel együtt klubbá alakult, addig egy idő múlva, Erzsébet sugall- mazásáro sokkal célszerűbben kezdtünk foglalkozni, a „klubot" „egyetemmé" alakítva. Mint az igazi hazafiak, Erzsébet azt akarta, hogy minél közelebbről megismerjük országát, népét. Ismerkedésünket Magyarországgal, természetesen először a zenével, s elsősorban Liszt Ferenccel kezdtük, mivel tudott arról, hogy nálunk mennyire szeretik őt. Liszt művészete sokoldalú. Rengeteg műfajban alkotott. Erzsébet megismertetett bennünket a zongoradarabjaival. Előadta szonátáit, etűdéit, csaknem a teljes „Vándorévek” ciklust. Különösen ihletetten játszotta Liszt magyar rapszódiáit, s közülük is a második, hatodik és tizenkettedik rapszódiát, amelyeket alkalmam volt több ismert szovjet zongoraművész előadásában is hallani, így összehasonlítást tehettem. Nagyra értékeltük azt az estét, amelyet Erkel Ferencnek szenteltünk, Liszt kortársának, fegyvertársának. Erkel a magyar nemzeti opera megteremtője, a Hunyadi László, a Bánk bán és más nagy zeneművek alkotója. Ismerősnek tűnt nekem, a cigányzene és dallamai alapján. Amikor Misa Panyfn beszélt neki erről, Erzsébet felháborodott — Nem, kedves kapitány — felelte — ez verbunkos stílusú muzsika, népi muzsika. A cigányzenészek ördöngős játékukkal vajon át tudják-e adni a magyar zene teljes szépségét? ök úgy játszanak, mint a „rablók".' Nem, ön teem ismeri áz igazi vérburilkost, s ösz- szekeveri az éttermi cigányzenével. És rögtön magyar népdalokat, néptáncokat adott elő, verbunkos stílusban. Lélegzetvisszafojtva hallgattunk. Számunkra, nem hivatásos zenekedvelők számára, mindez felfedezés volt. A z asszony és a fiú hol elrejtőzött ^ a hirdetőoszlop mögött, hol újra előjöttek. A fiú valamiről szenvedélyesen meg akarta győzni az asszonyt, de az, feltehetően az anyja, erősen fogta a kezénél fogva. — Hé, ti! — kiáltotta féltérdre emelkedve Reskin — Menjetek onnan! Megölnek benneteket Hogy csaknem egyszerre elkezdtünk kiabálni, az asszony a fiúval együtt újra a hirdetőoszlop mögé bújt. De nem sokkal később újra előjöttek. S ekkor a fiú kitépte magát az anyja kezéből és nyílként végigszaladt o villamossíneken a kocsihoz. — Gyurka! Gyurka! — hangzott mögötte. A fiú térdre vetette magát, kezében megvillant a konyhakés. Szemmel láthatóan egy darab lóhúst akart levágni. A megölt lovakat az éhező Budapest utcáin azonnyomban feldarabolták. A kocsi felett rövid géppusfkasoro- zat süvített el, betörve a csodálatos módon épségben maradt utolsó földszinti kirakatot. Csörrenve szerterepültek az üvegszilánkok. A fiú besiklott a kocsi alá. — Még megölik a kölyköt! — Reskin félrehajította a cigarettacsikket, felugrott a lobogó sátor-köpenyben, s átlendülve a nem éppen magas, derékmagasságú vaskorláton, a kocsi mellett termett. A kocsi felett elsüvftett a második sorozat. A magas budai partról jól be lehetett látni a rakpartot, és a fasiszta géppuskás most a megölt lovat vette Irányzókba. Amikor az egyik golyá a kocsi peremét eltalálta, s szétfröccsen- teite, a fiú felkiáltott, kiugrott a kocsi alól és melléje hasalt. Reskin lerán-' tóttá a fiút a földre és ráborult. Felettük újabb géppuskasorozat fütyült el. Aztán a géppuska elhallgatott. Nagy-nagy csend lett. Csak valahol messze, Buda északi részén hallatszott géppisztolykattogás. ■ Reskin felemelte a fejét, és kezénél megragadva a fiút, oda rohant hozzánk. * A kiszögelléshez simulva a fiú keserves sírásra fakadt. Anyja a hirdető- oszlopnál szintén sírt Fordítottá: Marafkó László Látogatóban a Zvezdánál A félhomályos lépcsőlíázban felvillan bennem: akárcsak a Jelenkor szerkesztőségének épületében járnék. A régi házakból ugyanaz a hűvösség és hangulat árad. És persze, külföldön az ember akaratlanul is hasonlítgat. A „villanás" ugyanis nem a Széchenyi téren következett be, hanem Le- ningrádban, a Mohovaja 20. szóm alatt, a Zvezda (Csillag) című irodalmi folyóirat szerkesztőségi szobái felé igyekezve. A Jelenkor és a Zvezda közti kapcsolat megteremtése ügyében jöttem, az írószövetség kiküldetésében. Elutazás előtt „készültem" a lenin- grádi folyóiratból: megtudtam, hogy 90 ezer példányban jelenik meg (később azt is, hogy ebből 87 500 előfizetői, s ebből 3000 külföldre jár). Nálunk sok napilapnak nincs ekkora példány- száma. De a Szovjetunióban mások az arányok: a Szovjet írószövetségnek például 7200 tagja van (csak a leningrádi szervezetnek több mint 400 tagja), s az országban 64 irodalmi folyóirat 74 nyelven jelenik meg. A régi házakra jellemző, tágas szobában várnak vendéglátóim, G. K. Holopov főszerkesztő, P. V. Zsúr, a főszerkesztő első helyettese, L. I. Jemel- ianov főszerkesztő-helyettes és I. M. lersova, a technikai szerkesztő. A Zvezdánál, akárcsak nálunk, a szerkesztők többsége író is. Holopov főszerkesztő prózaíró, számos regénye és elbeszéléskötete jelent meg. Ahhoz az írónemzedékhez tartozik, amely számára a háború közvetlen élménye kimeríthetetlen és írásra kényszerítő téma. Nem mellékes, hogy G. K. Holopov a háború utolsó szakaszában Magyar- országon volt haditudósító. Nemcsak azért, mert több írása dolgozza fel magyarországi tapasztalatait, hanem azért is, mert a kapcsolat azóta is tart: hosszú ideje ő a Magyar—Szovjet Baráti Társaság leningrádi szervezetének elnöke. P. V. Zsur a legismertebb Sevcsenko kutatónak számít, ezen kívül rendszeresen fordít az ukrán, bjelorusz és francia irodalomból is. L. I. lemetjanov az orosz népköltészet kiváló ismerője, e témába vágó művét a szovjet akadémiai kiadó jelentette meg. Egyébként elbeszéléseket és esszéket is ír. — A Zvezda össz-szövetségl folyóirat, ez határozza meg munkánkat, lat a 8. számunkban például válogatást közöltünk a mai komi költészetből — mondja G. IC. Holopov. — S büszkék vagyunk arra. hogy a legrégibb irodalmi folyóirat vagyunk. A Zvezda 1924-től jelenik meg rendszeresen, tehát nemsokára fennállásának 50. évfordulóját ünnepelhetjük. Lenin határozatára hozták létre a folyóiratot, S az első számban Lenin is Irt cikket. — A folyóirat első szerkesztője M Ismert szovjet politikus, I. M. Majszkij volt, aki azután hosszú Ideig Londonban működött a Szovjetunió nagyköveteként — teszi hozzá P. V, Zsur. A szerkesztőbizottságnak jelenleg 17 tagja van, köztük a leningrádi irodalom olyan köztiszteletben állá képviselője, mint Ny. L Braun, e Mváló költő, Jeszenyin, Prokofjev és Tyihonaf közeli barátja, aki a közeljövőben ünnepli 90. születésnapját A szerkesztői büszkék a folyóirat hagyományainál Gorkij, A. Tolsztoj, Tyihonov és Fegyía nem egy műve először Mt iátolt napvilágot. A Zvezda mellett Lenfngrédbae MÓ ködnek még más folyóiratok is: a Nye-' va, amelyet az Oroszországi Föderatív SZSZK-bon terjesztenek, vagy az Auróra és a Kosztyor (Tábortűz), amelyek ifjúsági folyóiratok. Ennek ellené«« e Zvezda magáénak érzi az új toheteé- gek felfedezését. — A fiatalok kiválasztódásának egyik fóruma a fiatal írók szenrezete — mondja L. I. Jemeljanov. — Itt kapják az első véleményeket kézlratélk- róI a kezdők. Itt tűnt lel e folyóirat olyan felfedezettje, mint V. Lebegyev, M. Glinka (a zeneszerző leszármazottja, egyébként firózairó), Álla Drabkirlo vagy V. Uszov, Próbaképpen, s mert elfelejtettem kérni, egy utcai újságárusnál akartam megvenni a legutolsó számot Nem volt. Elutazásom előtt adott egyet « főszerkesztő, G. K. Holopov. I M. L John Reed: A FELKELÉS November 7-én, szerdán, későn keltem. A Péter-Pál erőd felől éppen a déli ágyúszó hallatszott, amikor a Nyevszkijen végigmentem. Hideg, barátságtalan idő volt. Az Állami Bank lezárt kapui előtt szuronyos katonák álltak.- A kormány emberei vagytok? — kérdeztem tőlük. — A kormánynak már befellegzett! Szlava bogul (Hála istennek!) — Ennél többet nem tudtam meg tőlük . .. A villamosokról fürtökben lógtak az utasok — férfiak, nők, gyermekek. Az üzletek nyitva voltak, és mintha az utca nyugodtabb lett volna, mint az előző napon. Éjszaka a házak falait új. felkelésellenes plakátokkal ragasztották tele - a parasztokhoz, a katonákhoz, a petrográdi munkásokhoz intézett felhívásokkal. A Morszkaja sarkán beleütköztem Gomberg kapitányba, egy mensevik „honvédőbe”, o párt katonai osztályának titkárába. Arra a kérdésemre, hogy a felkelés valóban megtörtént-e már, fáradtan, vállvonogatással válaszolta: - Csórt znajet! (Az ördög tudja!) Meglehet, hogy a bolsevikok a kezükbe kaparintják a hatalmat, de három napnál tovább nem tarthatják meg. Nincsenek kormányzásra alkalmas embereik. Talán jó is, ha engedjük, hogy megkíséreljék, legalább belebuknak .., A Szt. Izsák tér sarkán levő katonai szálloda előtt fegyveres matrózok álltak. A szálló halijában sok fel-le sétálgató vagy suttogó hangon beszélgető fiatal tisztet láttam: a matrózok nem engedték ki őket a kapun... A palota nyugati sarka előtt nagy páncélautó állt. Rajta vörös zászló, újonnan ráfestett vörös betűk: SZRSZD (Szovjet Rabocsih i Szoldatszkih Gye- putatov). A Szt. Izsák téren ágyúkat állítottak fel. A Novaja ulica torkolatában barikádot emeltek: ládák, hordók, egy régi ágybetét, egy vagon. A Mojka rakpart végét farakóssal torlaszolták el. A ház előtt végig ugyancsak mellvéddé magasodó farönkök... — Gondoljátok, hogy itt harcra kerül sor? — kérdeztem. — Bizony, mégpedig hamarosan — felelte egy katona idegesen. - Jó lesz, elvtárs, ha elmegy, mert könnyen baja eshet. Abból az irányból fognak jönni — mutatott a tengerészeti hivatal felé. — Kik fognak jönni? — Azt nem tudnám megmondani, testvér - mondotta, és köpött egyet A palota bejárata előtt katonák és matrózok csoportosultak. Egy matróz beszámolt a Köztársasági Tanács végóráiról. - Szépért besétáltunk, és minden ajtóhoz katonát állítottunk. Odamentem az ellenforradalmár kornyilo- vistához, aki elnökölt: — Nincs többé Tanács. Menjetek hazai... Nem messze tőlem egy csomó katonától körülvéve, tábornoki egyenruhában, egy szürke bajuszos, alacsony termetű ember állott. Arca pipacsvörös volt- Alekszejev tábornok vagyak - ordította. - Mint felettese és a Köztársasági Tanács tagja, követelem, hogy engedjen be! - Az őrt álló katona a fejét vakarta — nem tudta, mitévő legyen. Megszólított egy tisztet, aki nagyon izgatott lett, amikor meglátta, ki áll előtte, és zavarában katonásan tisztelgett.- Excellenciád - dadogta, a régi rendszerben szokásos megszólítást használva -, a palotába nem szabad senkit sem beengedni... nincs jogom ... Egy autó haladt el mellettük. Góc ült benne, hangosan nevetve. Utána egy másik autó. Az első ülésen fegyveres katonák. Bent a kocsiban az Ideiglenes Kormány néhány letartóztatott tagja ült. Peters, a Forradalmi Katonai Tanács lett tagja, sietve jött át a téren.- Azt hittem, hogy ezeket az urakat már tegnap este elfogták — mondtam az autóra mutatva.- Ó - felelte, egy felsült kisfiú fintorával —, azok a marhák megint futni hagyták legtöbbjét, mielőtt közbeléphettünk volna. A Voszkreszenszkij proszpektten matrózok vonultak, mögöttük, amíg a sz«m ellátott, katonák meneteltek. Amikor kiértünk a Morszkajára, már egészen sötét volt, csak a Nyevszkij sarkán égett egy lámpa. Alatta egy nagy páncélautó állt, motorja zakatolt, és dőlt belőle a füst Egy kisfiú felmászott az autóra, és az egyik géppuska csövét vizsgálgatta. Mindenfelé katonák és matrózok álldogáltak, mintha várnának valamire. Visszamentünk a Vörös Kapuhoz. Itt néhány katona állt, nézték a Téli Palota kivilágított ablakait és beszélgettek.- Nem, bajtársak - mondta az egyik -, nem lőhetünk rájuk. A női zászlóalj is bent van, még azt mondanák, hogy orosz nőkre lőttünk. A Nyevszkij sarkán szintén egy páncélautó fordult be. A toronynyíláson egy férfi kidugta a fejét:- Rajta! Vágjunk át és támadjunki A másik autó vezetője igyekezett túlharsogni a motorberregést:- A bizottság azt mondja, hogy várjunk. Ezeknek a farakások mögött ágyúik is vannak... Errefelé nem jártak a villamosok, a gyéren világított utcán kevés ember mutatkozott; de néhány háztömbbel
