Dunántúli Napló, 1971. november (28. évfolyam, 258-282. szám)

1971-11-14 / 269. szám

1971. november 14. DUNANTOLI NAPLÓ 7 Zeneakadémisták POCSÉK szeles az idő odakint, a kollégium igazgatói szobájában még­is résre kell nyitni az ablakot. A köny- ■yű függönyt meg-meglebbenti a szél, s kivisz valamit a fűtőtestből áradó melegből. Dr. Erdős Lászlóné, az igaz­gatónő biztatóan, s egyben kissé ag­godalmasan nézi a „fiait", a kollégi­umlakó baranyaiakat. Négyen kerül­tek elő, Papp Zoltán, negyedéves ze­neszerző szakos, Jandó lenő, negyed­éves zongorista, Szabó András, má­sodéves hegedűs. Négy figyelmes fiú, mondhatnám, négy kamasz, ha nem lenne köztük Papp Zoli, mint veterán, . a maga huszonkét évével, ö nyugod­tan üldögél, mint aki megadta magát sorsának, a többiek egyszerűen kíván­csiak. Szabó Andris kicsit pufókabb, Ligeti Andris éppenhogy soványabb kicsit a kelleténél, Jandó Jenő komor szakáll mögé rejti a fiatalságát. Engem is elfog némi megilletődés, amit persze nem közlök a fiúkkal. Fur­csa dolog így szemtől-szembe ülni va­lakikkel, akikből még minden lehet. Fényekben úszó hangversenytermeket látok, zúgó tapsot hallok, a pódiumon szerényen meghajló frakkos férfiala­kot vélek felfedezni, valahol a jövő ködében. Am a romantikus hangulat pillana­tok alatt kilebben a nyitott ablakon, s •Itűnik a Gorkij-fasor szélfútta, pisz­kos falevelei között Papp Zoltán 1967-ben végzett Pé­csett, az azóta elhunyt Kincses József tanárnál. Pécsi kapcsolatai máig meg­vannak, a Mecsek Fúvósötössel, a Nagy Lajos és a Janus Gimnázium kó­rusával, személy szerint Ivasivka Má­tyással. Már volt egy kis önálló szer­zői estje is Pécsett, kérnek is tőle da­rabokat. Zömmel azonban még tanul. Hogy mit tanul? — Most már esők tizenhárom kőte­lező órám von, ehhez jön a felkészü­lés. tanulás, a komponálás. Maga a zeneszerzés két „tárgyból" áll, először Is vannak a stílustanulmányok, a ze­netörténet különböző korszakai és mű­fajai, ezt a gyakorlatban is ismerni kell, úgy értem, komponálni h kell Ilyeneket A második feladatunk e for­mák mai áttételei. Mondjuk készíteni kell egy Mozart-stilusú szonátát, majd egy mai, modern szonátát Papp Zoltánnak van egy külső el­foglaltsága is: korrepetitor a Színmü- vészeti Főiskolán. — Kiegészítő tanulmánynak h na­gyon jó, bevezet a színpadi világba, ami úgyszintén érdekel, s máskülön­ben eléggé nehezen hozzáférhető len­ne. Engem különben minden műfqj ér­dekel .., jelenleg éppen két musicalt Is írok ... Szerintem nincs rossz mű­faj, csak rosszul megirt művek. Hogy mi lesz később? Rómába szeretnék el­jutni, ösztöndíjjal. A LISZT FERENC Zeneművészeti Fő­iskola, amely nemrégiben kapta meg az egyetemi rangot, most kilencven­hat éves. Története szorosan kapcso­lódik a magyar zene, zenetudomány és előadóművészet fejlődéstörténeté­hez. Erős hagyományai vannak, de emellett folyton alakul és változik. Nemrégiben bevezették a művészkép­zőt, s van például a főiskolának egy különleges „részlege" is, amelynek ke­retében néhány különleges tehetségű, egészen fiatal, tíz év körüli gyermek tanul, olyanok, akiket így óvnak meg az elkallódástól. A főiskolán hét fő- tanszak működik: zeneszerzés, zene- tudományi zongora, vonós, fúvós, kö­zépiskolai énektanár- és karvezető­képző és ének főtanszak. A Zeneaka­démiának kiterjedt kapcsolatai van­nak külföldi intézményekkel, a moszk­vai Csajkovszkij konzervatóriummal, a leningrádi, weimari, brüsszeli intézmé­nyekkel többek között. Olaszországba inkább a zeneszerzők és énekesek járnak a főiskola által támogatott két­éves ösztöndíjjal. AZT MONDJAK, a hegedűszak egyi­ke a legnehezebbeknek a főiskolán. Majdnemhogy ritkaságszámba megy az ötös. Ligeti András mégis kitűnő jegyeket kapott. Koron alul került be a zeneakadémiára, s már a felvételi adatok is jellemzőek: harminkét je­lentkezőből összesen négyen voltak vidékiek. Ö Pécsett Kovács Andrásnál, Graef Tildynél és Gyermán Istvánnál tanult. Magyarországon hegedűshiány van, ha tehát valaki sikeirel elvégzi •zt a szakot, kapkodnak utána a ze­nekarok. Hogy az iskolákról már ne is beszéljünk. Ligeti Andris láthatólag sajnálja, hogy ki kell ábrándítania, de ha már terveknél tartunk, legyünk precízek:- Nem az az elképzelésem, hogy iól-rosszul elvégzem a főiskolát és el­helyezkedem valahol. Ha lesz a tanul­mányaimhoz kellő energiám, szeret­ném folytatni vagy ösztöndíjjal, vagy mint karmesterképzős. Nem vagyok kifejezett hegedűs típus. Olyan, aki­nek csak a hegedű van és semmi más. Zenész vagyok, aki történetesen hegedül. De Ojsztrah úgy hegedül, hogy tudja, mit fúj a második klari­nét is . . . Eszményképen a sokoldalú, tudatos zenész, az értelmes zenész. Nehéz dolog . .. Mikor belekóstol az ember, akkor látja, mennyi mindent nem tud... RAJTUK, négyükön kívül még két pécsi tanul a főiskolán: Thész Gabri­ella negyedéves énektanárképzős, Meggyes Tamás ötödéves zongorista. Ök nem kerültek elő, ami egy ilyen bonyolult helyen, ahol alig akad két ember, aki egyfélét csinál, érthető is. Lássuk csak: a kötelező órák mellett ott a gyakorlás, ez az első. Mondják, napi 4—5 óra gyakorlás a normális, az elfogadható mennyiség. Nem lehet ki­hagyni egy napot se, mert a hangsze­res zenész azonnal lemarad, mihelyt elmulasztotta a napi penzumot. A kollégiumban 79-en laknak. A zongo­rától a rézfúvósokig szól itt minden, reggeltől-estig. Vagy Itt, vagy bent a főiskolán gyakorolnak. Aztán koncer­tekre is járni kell, kötelező irodalmat olvasni, úszni, pingpongozni, sakkoz­ni. Színház, mozi, könyv, előadás csá­bítja ezerfelé a diákot. A kollégium­ban esztétika-előadássorozatot, Ba- bits-estet szerveznek, s hagyományos Mikulás-estet, amelyre mindig eljön­nek a végzett diákok, volt kollégisták I*. A hallgatók más egyetemekre jár­nak: koncerteket adnak, előadásokat tartanak. Másoknak ismerkedés a ze­ne világával, nekik pódiumlehetőség, erőpróba.- Miért lettem éppen klarinétost - töpreng Szabó András a kérdésen, amit ő nyilván régen tett fel magának. - Dunaújvárosban zeneiskolába jár­tam és egy fuvolatanárnál kezdtem tanulni. Mellesleg ennek még mindig érzem a hátrányát. Ez olyan véletlen volt, szétválogattak bennünket, mint az almát. Pécsre a művészeti gimná­ziumba kerültem, ott Paláncz Tamás eléggé lefaragta rólam a sok beideg- zett hibát. Pécsett Harka Jánoséknál laktam, őket meg kéne említeni, mert ritka jó főbérlők voltak, valóságos család. Aztán eljöttem felvételizni, egy borzasztóan forró napon, és reggel ki­lenctől fél egyig vártam, hogy rám kerüljön a sor. Szörnyen izzasztó nap volt. Felvettek. Ez a szak fizikailag rendkívül fárasztó és a fúvósoknak amúgyls sok bajuk van. Nekem jó, itt lehet gyakorolni, de a fúvósokat, mi­kor gyakorolnak, többnyire utálják. Már úgy értem, ott, ahol laknak . .. Szólistaként ebből megélni nem lehet, nincs a hangszernek akkora irodalma, a zenekarokba sem kell általában csak két, legfeljebb három klarinét. . JELENLEG háromszázhatvan a Zene- művészeti Főiskola hallgatóinak össz- létszáma. Mindenki számára — persze, megfelelően felépített rendszerben — kötelezőek a következő tárgyak: zene- történet, szolfézs, összhangzattan, nép­zene, pedagógia, pszichológia, zongo­ra, kamarazene, zenekar, kórus, filo­zófia, idegen nyelv és testnevelés. Az utóbbit különösen fontosnak tartják, mert a zenész fizikailag is könnyen károsodik. Napi 4—5 órán át a gya­korlás végül is egyoldalúan veszi igénybe a szervezetet. IFJ. JANDÓ JENŐ eddigi szereplé­se, sikerei ismertek Pécsett, ö is ko­rábban került be a főiskolára, most negyedéves. Elfoglaltsága roppant egyhangúnak tűnik: zongora és zon­gora dés zongora. Nemes Katalin és Kadosa Pál — a tanszak vezetője — a tanárai. A zongorairodalom óriási, a kötelező anyag ugyancsak. Jandó Je­nő szeretne ismét versenybe állni Ver- sailles-ben, mégpedig a jövő év má­jusában. Ez éppen elég nagy feladat lesz.- Távolabbi terveim? Továbbtanul­ni. Aztán mégtovább tanulni. Ha le­het, külföldön is. Hobbym? Az is van: az orgona. HA EGV-KÉT ÉVRE visszatekintünk, hol vannak a Pécsről felkerült zene- akadémistók: Kovács Kolos az Opera­ház énekese, Vajda József fagottos a rádiózenekar tagja és éppen Ameri­kában turnézik. Többre így hirtelen senki se emlékszik. Szétszóródnak az emberek, feledésbe merülnek a cso­portosulások, oz indulás körülményei. Valahol persze nem mindegy, kit ho­gyan indítanak el a zenei pályán, de erre nincsenek statisztikák. Nem is le­hetnek, egy idő után előtérbe kerül az egyéni teljesítmény. Az akaraterő, az intelligencia, az önvizsgálat és őszin­teség igénye. Persze, a tehetség is. De ml a tehetség? A tehetség csak egy a feltételek között. Mondják, a zeneakadémián aligha vannak sztárok. Nagyon erős technikai színvonal mel­lett nehéz sztárnak lenni. Nem ér ró az ember - dolgozni kell. és ki a te­hetség? Az, aki dolgozik is. Minden hangszer rohamlépésben fejlődik. A zenész ezenkívül egyszer, az adott pil­lanatban produkál, s ez az egyszerf- ség feltételezi az állandó készenlétet. S az igazán jó zenész túllát a hang­szerén ; a muzsikán át végül is az egész élethez kötődik. Hogy milyen szinten - sokmindenen múlik, a főis­kolán Is, a mestereken is, a lehetősé­geken is, de végső soron rajta, saját magán. Hadarna Erzsébet ?OZSA SÁNDORRÓL Csatlakoznom keli számos előttem felszólalóhoz: a Rózsa Sándor — akár­hogy csűrjük, csavarjuk — nem sike­rült. A vállalkozás kétségtelenül igé­nyes és tiszteletre méltó — hiszen „alapanyagát" tekintve a Rózsa Sán­dor feltétlenül értékesebb, mint a Ten- kes kapitány, a Princ vagy a Bors — a vállalkozás nagyságát azonban a meg­valósítás, sajnos, nem igazolta. Nem az volt a legnagyobb baj, hogy a szereplők következetlenül vagy hi­básan beszélték az ö-ző nyelvjárást, még kevésbé az, hogy nem eléggé kor­hűen, tájhűen és szakszerűen rágták a tökmagot. A fura frizuráknak meg a söprűszerű műszempilláknak sem ér­demes különösebb jelentőséget tulaj­donítani. — Hiszen a film alkotói a lényeget tekintve hűek akartak marad­ni a regényhez, s egészében véve a cselekményből minden fontos mozza­natot át is vittek a filmre. Mégis itt valahol, a lényeg körül volt a baj. Móricz — írásművészetének hatalmas erejével — meg tudta való­sítani, hogy Rózsa Sándor betyársorsán keresztül a múltszázadi szegény nép sorsáról sőt ellenségeiről is hiteles ké­pet rajzoljon. Móricz fel tudott villan­tani egy lényegében eposzi koncep­ciót, egyén és társadalom, hősök és tömegek egymásba fonódó és egymást erősítő ábrázolását A filmen mindezt nem sikerült meg­valósítani. Egyén és közösség, hős és nép nemcsak külön szálon futott, de külön világ is maradt, csupán néhány pillanatra találkozott.. Mintha a film alkotói túlságosan is görcsösen igye­keztek volna egyszerre nyújtani önma­gában is teljes érvényű, szórakoztató romantikus betyártörténetet — olyan rétegekre gondolva, akik ezt várják — s ugyanokkor valami mélyebb és igé­nyesebb nép-eposzt — azoknak, akik többet várnak a betyárromantikánál. Az eredmény viszont az lett, hogy a film betyártörténetnek nem volt eléggé izgalmas, fordulatos, szórakoztató — a hiteles társadalomrajzot pedig mirvd­BÜCSÜZASUL untalan széttördelték a betyáihistória epizódjai. Az eredeti regényben hite­les két ábrázolási réteg a filmben t*- hát többnyire nem erősítette egymást, hanem inkább rontotta, mintegy ki­oltotta egymás hatását, s végül iü mindkét célba vett néző-réteg elége­detlenkedett. Az izgalmas kalandna vágyók kevesellték a kalandot s a te­levízió ilyen jellegű sikeresebb soro­zataira emlékeztek. Az igényesebb né­zőik viszont kevesellték a mélyebb éty hitelesebb valóságábrázolást, és ők it emlékezhettek ilyen szempontból sike­rültebb tévéprodukciókra. Egyáltalán nem arról van szó tehát, hogy a film alkotói nem értették meg a regény lényegét. Sok jel bizonyítja, hogy tökéletesen megértették és ha­sonlóképpen sok jel igazolja, hogy te­levíziónk szakmai és technikai felké­szültsége a legigényesebb feladatot megoldására is alkalmas lehet. Lehet­séges, hogy a Rózsa Sándor esetében eleve megoldhatatlan feladat a re­gényt súlyos értékcsökkenés nélkül te­levízióra adaptálni. Lehetséges, hogy ebben az esetben csak a radikálisabb képi újrafogalmazás segített volna, azaz jobban el kellett volna szakadni a regénytől, hogy a lényeghez való hűség megmaradjon. — De nincs-* itt valami ellentmondás? Ha a film al­kotói tökéletesen megértették a re­gényt és jól ismerik a képi megjelení­tés törvényszerűségeit is, hogyan le­hetséges mégis a sikertelenség? Azt hiszem, úgy lehetséges, hogy a regény és a tévéfilm belső törvény- szerűségeinek összefüggései még egy­általán nem tisztázottak. Ezért egy-egy nagyobb vállalkozás — mint a Rózsa Sándor is — ilyen szempontból kísér­let, amely nyilvánvalóan hasznos ta­pasztalatokat nyújthat. A nézőt persze nem érdekli, hogy a televíziósok kísér­leteznek-e vagy sem, a néző jó filmet szeretne látni. Ezért maradjunk abban, hogy a Rózsa Sándor bizony — nem sikerült. Szederkényi Ervin KISS ATTILA RAJZA Zenekritika Ruha István zenekari estje Nagy nyeresége a pécsi hangver­senyéletnek hogy viszonylag gyakran vendégének tisztelheti a nagyszerű kolozsvári hegedűművészt, Ruha Ist­vánt. Az idei második bérleti zenekari hangversenyt Ruha István közreműkö­dése avatta eseménnyé. Csajkovszkij D-dúr hegedűversenyét hallottuk ezúttal a vendég művész előadásában. Ez a nagy ívben építkező, nagy emócióktól feszülő zene nem minden részletében csi­szolt, anyaga nem egyenletesen ma­gasrendű, de közérthető dallamossá­ga és gazdag szenvedélyessége révéh mindig utat talál a közönséghez. Az előadóművész számára pedig kiváló alkalmat nyújt felkészültségének be­mutatására. Ez a mű, amely keletke­zése idején lejátszhatatlanul nehéz­nek tűnt, a mai hegedűművészek vé­leménye szerint a leghegedűszerűbb versenyműnek számít. Mintha Ruha István számára írta volna Csajkovszkij Hegedűversenyét! Kifejezetten romantikus előadói alkat a kolozsvári művész. Játéka hallatán úgy érezzük, hogy előttünk születik, fogalmazódik meg o műalkotás. Elő­adásmódja improvizatív jellegének forrását kutatva a népi énekesek és hangszerjátékosok teljesen spontán, megkötöttségektől mentes, ösztönö­sen zseniális előadására kell gondol­nunk. Pedig Ruha István hegedülése ugyanakkor klasszikusan kiművelt és csiszolt is. Magas fokon mestere hangszerének. Mégis, a hallgatót az ragadja meg elsősorban, hogy já­téka a zenemű engedte határokon be­lül mennyire elengedett, mennyire szabad. Mennyire élettel teli! Ennek a megállapításnak nem mond ellen, hogy Ruha István művészi fejlődése — megítélésünk szerint — a klasszi- eizálódás irányába mutat. Előadás­módjában egyre kevesebb az esetle­ges elem, improvizatívnak ható játé­ka egyre inkább a művek teljessé­gét varázsolja elénk. Sikerrel küzd meg a rutinból fakadó veszélyekkel is. Sokadszor játszotta ez alkalommal Csajkovszkij versenyművét, Pécsett is hallottuk már tőle, tíz évvel ezelőtt. Igaz művészi tehetségét dicséri, hogy az évek során mit sem kopott, csupán éilelődőtt zenei elképzelése. Rendkí­vüli közönségsikere teljesen megér­demelt. Ráadásul Bach D-dúr szvit­jéből az Air-1 játszotta, kamarazene­kari kísérettel — mennyi élettől fe­szült előadásában ez a máskor oly mozdulatlan álomképként játszott mu­zsikai — és Ernst szólóhegedűre írt virtuóz Variációit. Odaadón, kisebb pontatlanságoktól eltekintve megbízhatón kísérte Ruha Istvánt a Pécsi Filharmonikus Zene­kar. Hadd emeljük ki a hegedű- és a fafúvós szólisták remekbe sikerült ka­maramuzsikálását a második tételben, A zenekar érthető módon elsősorban a további műsorszámokra koncentrált. Az orosz zenéből összeállított műsor­ban Muszorgszkij két remekművét hal­lottuk még. Hovanscsina operája nyi­tányának Hajnal a Moszkva folyó fe­lett címet adta a szerző. Ebben az orosz népi dallamossággal, meglepő harmóniai fordulatokban gazdag mű­ben jó alkalma nyílt a zenekarnak a puha, pasztell, halk, de ugyanakkor nem üres hangzások kipróbálására, kimunkálására. Virtuóz zenekarok ked­velt műsorszáma és próbaköve az Egy kiállítás képei. Ez a zongoraciklus Ra­vel hangszerelésében ezer színben csillog. A legemlékezetesebbek az orosz táj, történelem és ember telibe talál! zenei portréi. A mi zenekarunk egye­lőre még nem kifejezetten virtuóz együttes, de a megszólaltatás így Is jelentékeny művészi szintet elért, a gondos felkészülés és a figyelmes, koncentrált előadás számos szép moz­zanatot eredményezett. A vezénylő Breitner Tamás érdemeit nem választhatjuk el a zenekar telje­sítményének méltatásától. Igazi beta­nító karmester, aki a próbák során alakítja ki a művek előadását, alapos gonddal ügyel az arányokra (csupán az ütősöket éreztük helyenként túl soknak), nem hagy tisztázatlan állá­sokat a zenekar játékában. Vezény­lésmódja egyszerű, lényegre törő, a pontos összjátékot elősegítő. Nem az a típusú művész, aki a hangverseny során ragadja magával a zenekart és a közönséget a remekművek mélysé­gének, nagy pillanatainak felvillantá­sával. A kiegyensúlyozott, megbízható színvonalú előadás a régebben nem egyszer hiányolt alapos felkészülést dicséri. Szesztay Zsolt

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents