Dunántúli Napló, 1971. október (28. évfolyam, 231-257. szám)

1971-10-24 / 251. szám

FIATALOK Páitay Márta: Akinek elfújták a nótáját h ________________________________________________________DUNANTOtl NAPLÓ A hogy gyönyörködtem a táj fordu­latos szépségében, egyik állomáson középkorú férfi szállt fel és foglalt he­lyet a szemközti ülésen. Elővette ele- mózsiás csomogját és falatozott. Ahogy elnéztem arcát, furcsa játékot űzött vele a természet. A szája ugyanis helyet változtatott, majdnem 75 fokos szögben eltért az eredetileg tervezett vonalától. Mikor a falatokat nyelte, a jobb szeméből eleredt a könny. Na­hát, csak nem a csirkét siratja, mely­nek combját olyan jóízűen bekebe­lezte I — Látom furcsának tartja könnyei­met evés közben, és az arcom sem va­lami vonzó látvány ezzel az elferdült szájjal. Hát ennek hosszú története van, ha nem untatom, elmesélem. Budapesten laktam közvetlenül a háború után, és fúvós voltom a hon­védzenekarban. Nagyon szerettem a zenét egész életemben, ftt aztán nem sajnálták rá az idótl Mivel Pesten ab­ban az időben rossz volt az ellátás, hét végén fogtam egy hátizsákot és motorral leutaztam szüléimhez Dél- Baranyába. Elbeszélgettünk, aztán megtöltöttem a hátizsákot burgonyá­val, szalonnával és útnak Indultam a motorral, hogy sötétedés előtt haza­érjek. Az országúton megélénkült forga­lomban egy teherautó hátulról úgy belém szaladt, hogy a motor kifutott alólam, én meg kivágódtam az út szélére. Annyi tisztesség sem volt a vezetőben, hogy magával vigyen « legközelebbi kórházig. Cserben ha­gyott Hogy hány nap múltva találtak rám, nem tudom. Mikor felébredtem, külö­nös környezetben találtam magamat Teljesen sötét volt a helyiségben, ahol feküdtem. Egyszerre kinyílt az ajtó, és egy kedves apácaarcot pillantottam jrieg a fényben. Ez. még nem lett vol­na baj, de megpillantottam magom mellett jobbról és balról is egy-egy koporsót, melyekben halottak feküd­tek. Mikor eljutott a tudatomig, hol is vagyok, akkorát ordítottam, hogy sze­gény nővérke összeesett, én meg fu­tottam ki az ajtón a kertbe, ormon é kórház bejáratához egy szál alsóban. Nagy riadalom támadt és két ápoló elkapott, bevittek egy rendelőbe. Ott tudtam meg egyet s mást az álomból való felébredésem előtti időkből. Amikor rámtaláltak, már 24 érája feküdhettem ott és olyan különös ütés ért, melytől tetszhalottá váltom. Az or­vos, oki megvizsgált, pulzust nem ész­lelt, szívhangot nem hallott, az esés következtében a hátamon ennyi kék foltot talált, hogy abból kettő is elég volt orra, hogy hullának minősítsen. Kiadta hát az utasítást, —■ vihetik a kamrába. Közben a nálam levő papí­rok alapján, — melyeket a zsebem­ben találtak —, értesítették szüléimét, családomat a temetéssel kapcsolatos ügyek intézése végett és alakulatomat is, távolmoradásom igazolására. A kamrában a kedvesnővérek szer­zetesi fogadásból, szabadidejükben felváltva imádkoztak a meghaltak lelki üdvéért, meg azért, hogy oz Isten tá­massza fel őket az utolsó napon. így jött be szegény kis nővérke értem is imádkozni. De mikor ellentétben az imájában kért utolsó nappal, az első napon feltámadtam, úgy megijedt, hogy ájulton esett a földre. Sajnos ennél még szomorúbb eset is történt. Vizsgálat után visszakaptam ruháimat, felöltöztem és egy tükörbe nézve megigazítottam a frizurámat. Akkor láttam, hogy a szám nyílása az orommal van egyvonalban; a felis- merhetetlenségig eltorzultam. Kétség- beesetten futottam vissza az orvoshoz. — Ezt fiam — mondta az orvos, na­gyon hosszú kezeléssel tudják majd helyrehozni, ha egyáltalán sikerül, idegbénulás, a nagy ijedtségtől kapta. Lementem az udvarra, mert erre a napra jelezték apám érkezését a ko­porsóval, amit táviratilag a kórház megrendeli Jött is a kocsi. Jóska bá­csi, a szomszéd ült a bakon, mellette az apám. Hátul, a kocsin széna tete­jén ott feküdt a nagy fekete koporsó, rajta arany betűkkel a nevem, meg hogy éltem 36 évet. őszintén szóivá nagyon meghatott a dolog. Ha rút is maradok egész életemben, mégis csak élek, — így vigasztaltam magam — aztán nem búsultam tovább. Futot­tam apám elé. Begördült a kocsi a kórház udvarára, apám leszállt. Ott termek elótte: — Isten hozta, Édes­apám! — Apóm rámnézett és vagy abbeli ijedtségében, hogy milyen rút vagyok, vagy azért, mert a saját szel­lememnek vélt,, nyomban összeesett. Jött az orvot azonnal. De aztán az apámat nem ébresztette fe! többé sem ő, sem a szépséges kedvesnővér a kamrá ban. Annyi haszna volt az egésznek, hogy a koporsó már megvolt. Csák az éve* kellett kicserélni rajta, mert hogy jz apám nevét viseltem. Újabb távirat ment anyámnak. Jöj­jön azonnal, apám meghalt, én élek. A temetés napja mór rögzítve volt és az alakulatom parancsnoka, aki na­gyon rendes- ember Volt, odavezényél- te egy közelben állomásozó ezred ze­nekarát a temetésemre. Budapestről pedig két fúvós társam jött el á vég­tisztességre. Ahogy állok ott a sír mellett mély gyászomban, társaim szélbe furcsán meredt rám. Előrebocsátom, hogy a szám elé az eset óta mindig egy fehér zsebkendőt tartottam, — a temetés alatt is — nehogy elrémítsek magam­tól valakit Temetés után tudtam csak befeküdni Budapesten a Honvédkór­házba kezelésre. Mikor „eljátszották a nótámat", odajött a két fúvós és jobb­ról és balról lekeVertek nekem két pofont. — Hát ezt a Viccet mással csináld meg máskor pajtást — kiál­tották. Akkor levettem a zsebkendőt a számról, és rögtön elhallgattak. Nem ment simán, míg áz alakulatom­nál és a parancsnókomnál „élőre” mostam magam. A Honvédkórházban majd egy évet töltöttem. Javulás aninyl, hogy nem 75, hanem 40 fokos szögben áll el a szám. Ahányszor a nővérek bekapcsol­ták a rádiót és zene volt, mindig el­eredt a könnyem. Most már a művészi érzés is kihalt könnyeimből, étéit csak akkor erednek el, hó eszem. ■«- V _ ZSUPPAN I5WAN KAJÜA 1971. október 24. Illés Zsuzsa — Jelenleg a Gyógyszeripari Válla­latnál dolgozik raktári segédmunkás­ként. Már másodikos gimnazista kora óta verSelget. Egy alkalommal a ta­nár észrevette, hogy nem figyel — ak­kor is éppen verset írt — elvette füze­tét, s minden kiderült. Érettségi után azonban minden beborult. Felvételire jelentkezett a Jogtudományi Egyetem­re. Ném sikerült. 1— Körülbelül hányadik versnél tart? — több, mint kétszáz verset írtam eddig.-V- A Dunántúli Naplón kívül hol je­lentek meg versei? — A Pécsi Bányász rendszeresen közli verseimet. Szüleim bányász csa­ládból származnak. Gyermekkoromban sokát tartózkodtam bányász nagyszü­lőimnél, s így a bányász élethez sok Szál fűz. — Irt-e egyáltalán bányász verse­ket? — Igen, sokat. Bányászsorsok című poémámat a Vas megyei KlSZ-bizott- ság elküldte Baranyi Ferencnek. — Miért ír verseket? — Azt mondják, a szavak önma­gukért beszélnek. A leghálátlanabb at igazságot kimondani. De aki ezt nem válldlja, az nem lehet költő. — Ezen túl mi a költői hitvallása? — A költő folyton ekhózzon, vissz­hangozza az életlapokon feltárulkozó Igazságot. Egyik versemben ezt írom: Átkarolom az évszakokat, Szelek szavából formálok sorokat, S beléjük lopom a hajnalok tisztasá­gát. — Ez szépen hangzik, Zsuzsa. Hol tud ily én szépeket írni? — Legjobban otthon, a saját szo­bámban, meghitt tárgyaim között. A Hőerőmű készenléti lakótelepének lük­tető zaja a társom, s így nem érzem magom soha egyedül. — Ki bírálja meg kész verseit? — Eljárok a Steinmetz Miklós Mű­velődési Otthon irodalmi szakkörének A SZÓ JOGÁN Halld csöndízű szavaimat Melyek előlem is félve menetelnek Sórkánypikkelyü gonddal perlekednek Rendíthetetlen, tartós hatalmukkal. Halld recsegve vergődő szívemet Mely nyomoruktól lesz kérges Minden vágás rajta véres Képekben őrzi szenvedésüket. Nézd bánattól fénylő szemeimet Mely vért lát Es nyomort Vietnámban és a Közel-Keleten. Bantbuszfók siratótáncát látja Törzsükre tapadt égett hajcsomot Sebesültek haláltusáját látja S a vértől iszonyodó folyót Nézd remegve reszkető kezeimet Összekulcsolom értük, értünk. SZEMEK A szemek mindenről mesélnek Bennük ülnek a szenvedések Határtalanul tág messzeségek Uvegburába zárt, féltett csodák Pupillára tapadt csodálkozás Szerelem, szeretet, megértés Könnyekbe ágyazódott féltés Szempillákba kapaszkodó remények Feketén táguló rettegések. üléseire, ahol sokszor kemény bírá­latban részesítenek, de sohasem úgy, hogy ne tanuljak a bírálatokból. — A sikertelenség letöri-e? — Lényegében optimista vagyok, s úgy vélem, minden szakadékot egyszer át lehet lépni. — Jövő tervei? — Szeretnék tovább tanulni. Es sok, sok, nagyon szép verset írni. A cél: kötetben megjelenni. De mikor? — Volt-e már reménytelenül szerel­mes? — Szerelmes igen, de reménytele­nül? Ebben a korban? Valóban, amíg beszélgettünk, észre sem vettem, két gyönyörű szegfűszál lopakodott a vázába. Éppen ma lett tizenkilenc éves Illés Zsuzsa. Í-A) Heffner Anna: Várt ötvennégy évet T izenhat éves iórában vízért küldte az anyja, kllencszázhúsz nyarán. A szénaillattól bódult réten részeg bogarak bujócskáztak, t a gyermek fűszálak harmatért szomjat­tak. Az árokban rikácsoló békák je­lezték ez esőt. Déli felhők a messzi kilométerek ágyúzengésétől Ijedten kúsztak az égbolt tetejére. A lány ha­ját ringó kalászból fonta, arca ra­gyogását a Naptól lopta, a tomboló Naptól, mit a gyászfelhők lassan be­borítottak. Magányosan ácsorgóit a gémeskút, védője az öreg, méregzöld­be bújt erdő. Zsenge volt még a lány. dereka mélyen hajlott, amint a vizet húzta. Aztán felszökkent a vödör. A lány ámult, s a viz gyöngyözve csör­gött edényébe. Borostás, tépett ruhá­jú volt a katona, tán huszonötéves le­hetett. Szürke mocskából csak a sze­me mosolygott tisztán.- Köszönöm - rebegte a lány. £s dörögve hasadt az égbolt. A tintahal-felhők beleketitették az azúr tengert, s fröcsögve prüszkölt a Nap. Az erdő nedvesen sóhajtozott. A lány hajáról leolvadt a fény, re­megve fázott a testére tapadt vizpik- kely ruhától. Csak arra eszmélt, hogy ruhája a kút kávájára terítve szárad, a katona meg mossa magát az Hatóban. — Szép vagy fordult a lányhoz, aki­nek bőrén szellő táncolt. A lány akkor csókolt először, ak­kor forrt fel először a vére az első szeretkezéstől. — Visszajövök - szólt, s elindult a lebukó Nap leié a katona. Lassan csok egy szürkén remegő folt maradt belőle, mit elnyelt a méregzöld erdő. A lány sirt és kacagott, amint magá­ravette ruháit, és vfsstáfMuP nehéz vödrével a harmatban fürdő rétiá. Várok míg óiméi röpít a szét várok, míg zokognak őt éjszakák s ha a Nap perzselve fintorog, én károk várok, míg bársony az arcom. Az anyja szidta, mint e bokrot. Múltak a hetek. Mellel festéssé duz­zadtak, hasa melegen lüktetve gárO- bölyödött. Éjszakái görcsöséé fájtak, ö meg pironkodva jajgatott. Elvette volna a kesehajú, pattanásos urasági fütő.- Inkább a Drávának megyek! - ordította. és egy langyos éjszakán megszülte lányát. Keménykedve takargatta, nem­sokára visszajön, nem marad apa nél­kül a vöröslő apróság. A papnál lett cseléd, aztán az iskolát takarította. Szép volt, szőke és érinthetetlen, sze­mel e jövőben vibráltak. Várak míg álmot röpít a szél várók, míg zokognak az éjszakák s ha a Nap perzselve fintorog, én várok. várok, míg bársony az arcom. Kezeit kérgessé gyötörte a munka, nyakát ráncgyűrűk szorították, haját szürke csíkok fakitották. Remegve me­sélt megérett lányának arról az ezor­kilencszázhúszas nyári délutánról. Ab­lakában átvilágította éjszakáját a gyertya. Várok mig álmot röpít a szél várok, míg zokognak az éjszakát s ha a Nap perzselve fintorog, én várok. 1t/T ásod szór mázolta feketére a A'A földet a pusztulás. Csontsovány nyá zokogott asszonyok sápadtan bo­lyongtak az éjszakában. A magvak riadtan lapultak a föld alatt,^ az erdő feketén jajgatott. Egy remegővó fény- nyadt öregasszony unokáját ringatta az árokparton. A falu újraéledt, szir­mukat bontogatták a barackfák. Egy hetvenéves öregasszony agyvérzést kapott az árokparton. Szája egy örök­ké ismeretlen nevét próbláta kimon­dani, aztán megbénult. Csak a lánya siratta. Várt ötvennégy évet. Aztán eltemet­ték.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents