Dunántúli Napló, 1971. szeptember (28. évfolyam, 205-230. szám)
1971-09-05 / 209. szám
1971. szeptember 3. DUNÁNTÚLI NAPLÓ / / Dr. Vargha Károly: II 1 I I n7nnr-I loll nUno/u yy yyjü/r l £ ft egyszer régen egy fiatal házaspár. Nagyon szegények voltak. Az ember mindennap elment mankót keresni, de hiába, sehol nem adtak neki. Egyre elkeseredettebben ment haza. Egyik nap, amikor megint hiába járkált, hazamenet találkozott az úton egy úrral. Azt kérdi tőle az úr: — Te hol voltál? — Munkát kerestem — válaszolta az ember, — de nem kapok sehol. Járok utána mindennap, de nem akad munkám. — Én munkához és gazdagsághoz juttatlak, — mondja az úr —, te meg később majd odaadod nekem azt, ami most még nincs a házadban. Azt mondja erre a szegény ember: — Hót nekem bizony sok minden nincs még a házamban. így igazán nem tudom, mit kéri — Úgy, ahogy mondom — válaszolta az úr —, arra számítok, ami még nincs a házadban, aminek te is örülsz majd, a feleséged is, omi egyszerre sok örömöt szerez és sok bánatot is okoz szíveteknek. Elgondolkozott az ember. Nem tudta, mit csináljon. ígérje meg azt, miről nem is sejti, hogy mi lehet? Hanem amikor rágondolt, a szegénységre, úgy elkeseredett, hogy mindjárt készen volt a válasszal: — Jól All az alkui Amit kér, megadom I — Majd egy pár ér múlva — mondta nyugodtan az út — eljövök értük. — Jóé vcnl — válaszolta a fiatalember. Az úr kezet adott: — All az alkui Holnap reggel Idejében itt találkozunk. Ásót, kapát, csákányt hozz magaddal I Azzal elváltak. A fiatalember elment haza. Alig lépett be a szobába, kérdi a felesége: — Még mindig nem találtál munkát? ^ — Hiába jártam ma Is egész nap, — válaszolt az ember. — Hanem most hazafelé jövet találkoztam egy úrral, aki megígérte, hogy munkához, még gazdagsághoz is juttat. Cserébe csak azt kell neki odaadni, ami még nincs a házunkban, aminek te is örülsz majd meg én is, ami egyszerre sok örömet szerez és sok bánatot is okoz szívünknek. A felesége az első pillanatban nagyon megörült a munkának, de aztán elkezdtek töprengeni azon, mit is kíván tőlük az úr. Egy darabig találgattak, de aztán megszólalt az asszony: — Mindegy most már, akórmicsoda, jó, hogy elvállaltad a munkát. Elment másnap az ember a megbeszélt helyre. Vitt magával ásót, kapát és csákányt. Az úr már várta. Elvezette jó messze, valami nagy dombra. Ott így szólt hozzá: — Itt ásózz, kapálj, csákányozz! Keríts körül akkora térséget, amekkorát csak tudsz! Pár nap múlva újra itt leszek. Ha valamire ráakadsz, tedd félre, mert látni akarom! A fiatalember ásózott, kapált és csákányozott szorgalmasan. Nagy területet kerített körül. Közben szép fényes fekete kövekre akadt. Mivel nem tudta, hogy mik lehetnek, külön helyen egy rakásra dobálta azokat. Ahogy ígérte, néhány nap múlva jött az úr. • • • (Gyűjtés és feldolgozás o Pécs környéki bányászok hagyományaiból. Közlő: özv. Litter iánosné.) Alig ért oda, már kérdezte: — Na, találtál valamit? — Igen! Odadobtam őket a rakásra! — mutatott jobbra a fiatalember. — örülj neki, — mondta az úr — ha nem tudnád, ez szén! Csak dolgozz szorgalmasan, amit kitermelsz, majd értékesíteni tudod! Az úr még egy kicsit időzött, körüljárta a megjelölt területet, köszönt, aztán elment. A fiatalember megfogadta a tanácsot. Dolgozott hajnaltól vakulásig. Volt ott szén bőven! Hamarosan munkásokat is vett föl egyre többet és többet. Minden ment a legnagyobb rendben. A munkásokkal nem volt semmi gondja, mert feleségével együtt nagyon jók voltak hozzájuk. Akármilyen szegély ember jött oda, mindig adtak neki munkát, becsületes kenyeret. Az úr évente egyszer-egyszer meglátogatta az embert. Ellenőrizte, hogy hogyan halad előre. — Jól van I — mondotta neki. — Látom boldogulsz, és már gazdag embernek számítasz. Csak így tovább! Ahogy először, mindig ugyanúgy tett: körüljárta a területet, köszönt, aztán elment. A fiatalember valóban jól boldogult. A szomszéd területekből mindig nagyobb darabokat vett meg. Folyt ott a munka, az építkezés éjjel, nappal. Igazi bánya épült ki a birtokon. Hanem a bánya mellett a család is szépen gyarapodott. Volt öröm a háznál, amikor megszületett az első fiú. Aztán a második, az is fiú, a harmadik is. Hat fiúk született egymás után. Ilyen szép családnak elég volt mindenről gondoskodni! Nem is látta az embert senki tétlenül! Igaz, hogy mindenki csodálhatta a nagy vagyont. Az idegenek már bányaigazgatónak szólították, de ó maradt a régi: maga is mindennap ment a bányába dolgozni, akár a munkásai. Egyszer is, amikor lent elfáradva megállt egy kicsit pihenni, eszébe ötlött, hogy mit is mondott neki valamikor az az úr, akinek ő a jólétét köszönheti. Most sem tudta kisütni, hogy mit is kíván az úr pór év múlva: ami még nincs a házában, aminek feleségestül nagyon örül, ami egyszerre sok örömet szerez és sok bánatot is okoz szívüknek. Ahogy ezen töprengett, elébe állt és megszólította a bergmannli: — Te min töröd az eszedet? — Azon gondolkodom, — válaszolta —, hogy amikor én olyan nagyon szegény voltam és ezt a munkát egy úrtól elvállaltam, az gazdagságot ígért, ha később odaadom, ami akkor még nem volt a házamban, aminek a feleségemmel együtt örülünk, és ami egyszerre sok örömöt szerez és sok bánatot is okoz szívünknek. Megszólalt erre a bergmannli: — Mivel nagyon sok jót tettél a szegény emberekkel, mivel hozzád nem mehetett olyan szegény, akin nem segítettél volna, pn most elárulom neked azt az urát. Az az úr az ördög, akinek még a kegyetlen vén boszorkány anyja is él. És tudod, mit akar elvinni? A hat fiadat. Az ember nagyon elkeseredett. Hanem az igen jólesett neki, hogy a bergmannli vigasztalta. — Ne ess kétségbe, jó ember! Eddig is segítettelek, ezután is gondodat viselem láthatatlanul! Azzaf úgy eltűnt a jóságos emberke, mintha soha ott se lett volna. Hiába volt azonban a bergmannli minden vigasztalása, az ember szomorúan ment haza. Az se tudta most felderíteni, aminek mindig úgy örült: hogy elébe jöttek a gyermekei. Még jóformán be se lépett otthon, már kérdezi tőle a felesége: — Miért vagy Nyen bánatos? Csak nincs valami bajod? Amikor szegények voltunk, soha nem voltál ilyen szomorú I Azt mondja erre az ura: — Ha te tudnád, amit én, te is bánkódnál. Nézem a gyerekeinket, bizony sok örömet hoztak, meg sok bánatot is ... Hanem az asszony nem értette, hogy mire gondol az ura. Addig faggatta, amíg el nem mondta, hogy mit tudott meg a bergmanníitól. A szegény asszony is elszomorodott. Öt is nagyon bántotta a dolog. Egy napon aztán beállított hozzájuk az ördög. Az anyjával jött. Most is úrnak volt öltözve, akárcsak régebben. Csakhogy a házaspár már tudta jól, hogy kikkel van dolga! Nagyon hidegen fogadták őket. Az ördög az emberhez fordult, és elkezdte a mondókáját: — Nézd! Hozzásegítettelek a gazdagsághoz, s most eljöttem azért, amiben évekkel ezelőtt megalkudtunk. Elviszem a hat fiadat. Az ember ott állt összetörve. A szegény asszony mindjárt maga köré gyűjtötte a fiait és elkeseredésében elkezdett kiabálni: — A gyerekeimet nem adom! Inkább váljanak hollóvá, és repüljenek, amerre tudnak. Jöjjenek inkább minden éjfélkor az ablakomra és kopogtassanak, minthogy én az ördögnek adjam őket! A szegény asszony mintha még akart volna valamit mondani, de a fiúk abban a szempillantásban hollóvá változtak, kinyílt az ablak és kirepültek rajta. Az ördög onyja, a vén varázsló változtatta át őket, aztán fiával, a jól öltözött úrral együtt eltűntek nyomtalanul. üres és szomorú lett a ház. A gyerekek minden éjfélkor megjöttek az ablakhoz, és beszóltak az anyjukhoz. A legkisebb fiú mindig keservesen sírt. Az asszonynak majd megszakadt a szíve bánatában. Hogy segített volna rajtuk! Meg is kérdezte tőlük minden alkalommal: — Édes gyermekeim! Mit csináljak? Hogy válthatnálak meg benneteket? Egyszer aztán azt felelte neki a legkisebb fiú: 1 — Te nem tehetsz értünk semmit. Hanem pár év múlva lesz majd egy kistestvérünk, az majd megszabadít minket. Kérdezi tőle az édesanyja: — Hogyan lesz az? — Majd minden jön magától! — válaszolta a fiú, és elszállt a többi holló után. Nemsokára meg is született az ígért kisleány. Szépen fejlődött, növekedett. Hamarább tanult járni és beszélni, mint a testvérei. Egyszer aztán elkezdett szorgalmasan járni a kertbe. Látja ám az édesanyja, hogy gyűjti a csallónt. Amikor megkérdezte tőle, hogy minek az neki, ezt mondta: — Nekem kell megszabadítanom a hat testvéremet! Egyszer, amikor kint járt a kertben, odatoppant előbe bergmannli és megszólította : — Hallod-e, húgom! Készíts nagyon gyorsan hat kabátot a csallánból, mert hat nap múlva újhold lesz, és éjfélkor megjönnek a testvéreid holló képében az ablakhoz. A kész kabátokat dobjátok a hollókra, mert akkor van a napja, hogy megszabadíthatod őket. ^hogy a kislány visszajött a kertből, nem szólt bizony senkinek semmiről, hanem elkezdett dolgozni, szőni, fonni. Dolgozott éjjel, nappal. Egymás után készültek el a kabátok. Mégis akárhogy sietett a munkával, eljött a hatodik este, közeledett már az éjfél, de a hatodik kabátnak még hiányzott az egyik ujja. Éppen azzal bajlódott, amikor a hollók zörögtek. Nem lehetett várni. Kinyitotta az ablakot, és egymás után dobálta a hollókra a kabátokat. Mindegyik szép, derék fiúvá változott Hanem a legkisebb fiú félkarú lett. A hiányzó kabát ujja helyén megmaradt a fekete szárnya. Eltakarta ugyan a ruha a világ elől, de ő mégis spkszor szomorkodott miatta. Hiába volt a bánya, a gazdagság, csak a szülők, testvérek és az emberek jósága és a szeretet tudta vele elfeledtetní a maga nyomorúságát. SALTO MORTALE A 10. résszel csütörtökön lezárult — noha nem végérvényesen — a népszerű NSZK filmsorozat, amely egy rokonszenves artista-család, a Doriák eleténsk fontos és apróbb-csepröbb eseményeire fűzte fel mindazt, amit a cirkusz világáról mutatni akart. A cél és a feladat nem volt különösebben nagyigényű: hervadhatatlan művészi babérokra valószínűleg nem vágytak a film alkotói. Kellemes szórakozást óhajtottak csupán nyújtani, s ehhez felhasználták mindazokat az eszközöket, amelyeket a kommersz életrajzi- és cirkuszfilmek mindeddig felhalmoztak. A téma kifejezetten a „hálós” témák közé tartozik: a cirkusz ősidők óta a legkülönbözőbb művészetek (irodalom, képzőművészet, zene) és szórakoztatási akciók kedvelt vodász- területe. A különös iránt vonzódó romantika idején kiváltképpen kedvelt téma, Victor Hugo „A nevető em- ber"-e máig az egyik irodalmi csúcspont. A múlt század második felétől Picassoig a festészetben hódít a cirkusz, s tartalma a modern élet számos új vonásával gazdagodik, nem egyszer szimbólummá sűrűsödik. A Salto mortale nem ezt az utat követi. Itt a cirkusz, a bohóc vagy az artista nem a modern élet szimbóluma, itt egyszerűen egy hagyományos cirkusz hagyományos felfogásáról van szó, az ggyik legősibb és az egyik legújabb tömegszórakoztatási eszköz találkozásáról, amelyben azonban e találkozás lehetőségei egyáltalán nincsenek „kiaknázva”. Itt az az egyébként tisztességes felfogás érvényesül, amely tudja, hogy ma a cirkusz régi varázsa megkopott már, de még mindig tartalmaz annyi érdekességet, amennyi elegendő a jó szórakozáshoz. Hosszú televíziós sorozatra persze már így sem futná a cérnából, ezért van szükség egy család középpontba állításához, amely alkalmat ad a kulisszák, pontosabban a manézs mögötti területek ugyancsak hagyományosan érdekes világának érzékeltetésére. A Doriák története valójában alig több cérnánál, amely éppen hogy összetartja a sorozatot, egyes epizódokban még az is előfordulhat —emlékezzünk a spanyol bikaviador és a műlovarnő szívfacsaró történetére —, hogy a Doriák teljesen a háttérben maradnak. Egy tévésorozat szempontjából persze éppen az a jó szerkezet, amely összefogja az egész sorozatot, ugyanakkor az egyes részeknek is biztosítja a viszonylagos zártságot, amely lehetővé teszi a darabok külön fogyasztását is. Végső fokon tehát azok a nézők sem csalódnak, akik az egész sorozatot követik figyelemmel, s azok sem, akik csak egyik-másik részletet tudják megnézni. Természetes és jó szerkesztési eszköz a filmben a színhelyek változtatása is, amely azért természetes, mert a vándorló cirkusz természetéből adódik és azért jó, mert az egyhangúságot erősítő mozzanatok — állandóan visszatérő produkció-részletek — ellenében a változatosságot szolgálják. A film helyenként élt, helyenként nem élt a változó helyszín adta lehetőségekkel. Általában ott élt vele, ahol a helyszín viszonylag egzotikusabb volt — pl. a spanyol tánc, a keleti piac stb. Lehetne tovább elmélkedni a sorozat nem túlságosan bonyolult belső masinériájáról, a szereplők rendszeréről, emberek és állatok, cirkusz és valóság összefüggéseiről, külön a produkciókról, külön a szívfacsaró (torreádor), külön a vérfagyasztó (verekedés a raktárban, ellenség az oroszlánketrecben stb.) mozzanatokról — de az összképen ez sem változtatna. A Salto mortale tisztes középszerű szórakoztató sorozat, azaz nem feltűnően gyenge és olcsó, de semmi rendkívüli sincs benne. Az öreg Doria csütörtökön este még vívódott, hogy elfogadják-e az amerikai szerződést, mi mérget vehetünk rá, hogy elfogadják, s ha a televízió is úgy akarja, az Újvilágba is elkísérhetjük őket — a sorozat folytatásában. A Rádió és Televízió Újság híréből azt is tudjuk már, hogy az új sorozatban Tony Steel három és félszeres szaltót fog ugrani. Az ambíciózu- sabb artista hajlandóságú néző-társak máris hozzáfoghatnak az alapozáshoz — csak a csillárra tessék vigyázni... SZEDERKÉNYI ERVIN /
