Dunántúli Napló, 1971. szeptember (28. évfolyam, 205-230. szám)
1971-09-05 / 209. szám
6 DUNANTOU NAPLÓ 1971. szeptember S. Szakonyi Károly: Háztetőn A kulcsokat - kéri a mester. A házfelügyelő alsónadrágban borotválkozik a konyhaajtóban. Piros orra, mint a sógarépa a hóember arcából, előreugrik a szappanhabból.- Mosnak - mondja. - Nyitva c padlás. Miska a táskáját lóbálja és fütyö- rész. A második emeletre kacsint. Egv lány sepreget valami szőnyegfélét a gangon.- Akkor menjünk - mondja a mester. Tömzsi ujjával megböki a kalapja karimáját.- Menjünk - mondom engedelmesen, vállamon megigazítom a szerszámosláda gurtniját. Meglököm Miska vállát, mert bosszant, hogy már éhgyomorra nőkre kacsintgat. A mély, szűk udvar még párás és hűvös az éjszakától. Fekete macsko nyalogatja talpát a kanális mellett. Részeg az éjjeli sétától. Mint egy züllött agglegény. A második emelet gangja már sárga a naptól. Miska kikukkant, de a lány eltűnt. Tömött fénykéve hull a lépcsőházba, csúszkál a horpadtra kopott piros lépcsőkön és belevész o málló vakolatba. A negyediken a folyosóajtó kilincse forró. A tető meredeken fut a csatornáig, a sarkon fehér kődíszbe csomósodik. Már előre érezzük a cserepek és a bádog égető tü- zét. — Meleg lesz — köp Miska. Bakancsunk kopog a gang kövén, talán ring is az emelet; ha lenézek innen a negyedikről, szédülés fog el. Mintha hajón lennénk, az árbockosár tetején. Miska azt mondja, ő nem szédül. A mester sem. Nekem még tériszonyom van, csak nemrég kerültem közéjük. Lihegek. A szerszámláda nehéz, de a mester nem engedte itthagyni tegnap délután. Azt mondja, ő még az apjában sem bízik, nincs kedve fizetni a kárt a Tatarozónak, ha valami elvész. A gang végén, a melléklépcsön megyünk felfelé. Nagy fekete pókhálók lobognak a huzatban. Az ébredő melegben édeskés dinnyehéj-bűz szállong a homályból. — Nehéz? — kérdi Miska, de nem segítene, két hete szabadult, élvezi a nágyurasdit. A mester már a padlásajtónál van, rángatni kell a kilincset, cseppet emelni rajta, csak úgy nyílik, tsikorogva. Víz zubog; mormog, bugyborékol a mosógép; lavór koccan a kövön; vékony női hang szökik ki az ajtórésen és kering a lépcsőhöz visszhangjában; „Két évig éltünk boldogan, azután elment, messze jár..- Ügy kell neked! - mondja Mis ka, és megfogja az ajtót, hogy rám ne csapódjon. Az előtérben gőz van, érezni a ruhák ázott szagát, zubog a víz és a női hang fürdik a gőzben, frissen, mint a hab.- Megnézzük? — kacsint Miska. Minden nő érdekli. A mester visszafordul, eltapossa a cigarettáját.- Gyerünk, mert hét óra — de nem vár ránk, eltűnik a sötét gerehdák alatt. Miska megböki a mosókonyha ajtaját, én is benézek a karja alatt. A párában egy barna, vaskos asszony éppen az üstből mer vizet a mosógépbe; válla combja fehéren süt át a gőzön. Elharapja a dől félsorát, piros arccal ránkcsodálkozik.- Kezitcsókolom! - vigyorog Miska. Bólintok én is, mintha azt is észreve- hetné. Jaj, nem tudok soha úgy bánni a nőkkel, mint Miska. — Kicsodák maguk? - kérdi a nő. — Holdrakétások. Alkalmas kilövő helyet keresünk az UNESCO megbízásából. A nő dühösen visszahajol az üst fölé; kék köténye alól kibukkanni készül gömbölyű melle. Miska pimaszul nézi:- Van valami jó tippje? — Hiszen maguk bádogosok — látja meg a lábamnál a szerszámosládát; ázott kezével megigazítja kötényét, kicsit elmosolyodik. Árnyékos fekete szeme van.-Miskaa! Jenci! Jenciii! Gyertek már, az istenteket! Körül csúcsos, kupolás háztetők, piros és fekete kémények, antennák, kormos kéményseprő-járások rozoga vaspálcikákon, meghajló, semmi-korlátokkal, csillogó padlásablakok — és felettünk a fehér, forró ég, mint az üveg. Omlik a meleg, izzik a cserép, a bádog megégeti az ember ujját. A padlásablakban ülök és figyelem a mestert, meg Miskát, mit parancsolnak, mit kell kézbe adnom. Miska a kémény körül csinálja a borítást, de a góré itt térdel előttem, arcára árnyékot vet kalapja, kék zubbonyos hátál perzseli a nap. Rongyba bugyoláit lábbal úgy mászkál a cserepeken, akár a macska.- Jenci I Vágj le egy huszonötször negyvenes anyagotI- Igenisl — Lekúszom a létrán, kimérem a bádogot, elszelem az ollóval, s már adom is.- Jenci! Hozz egy fogót!... Két kezem nekifeszítem az ablak keretének, lábammal kalimpálva ke resem a létra legfelső fokát Eltűnök a padlás homályában. Száraz hőség feszíti a gerendákat, szürke, vastag por fed mindent. Alig kapok levegő*. Tátott szájjal pihegek, kotorászok a szerszámok között. Fülelek. A mosókonyhóból gyengén hallani a neszeket. Megvillan előttem a nő két kerek keble. Be kéne kukucskálni hozzá. Most nincs itt Miska, hogy lesöpörjön a pályáról...- Jenci! Jenciii!... — Hállom a tetőről. - Megfulladtál odabent, hé!? Mór megyek. Kapaszkodom a létrán, közben hallom, hogy a nő megint énekel. Ettől egyszeriben a fülembe dobol a vérem. — Na - mondja 6 mester -, téged kell elküldeni a halálért. Lenn a téren kis fehér kocsi. Fagylaltot árulnak. Innen a Dunát is lehet látni, hajók hintáznak a hátán, s a híd keskeny dereka fölött magas csúcsokon bronz turulmadarak hetykél- kednek. Z sibbad a karom, izzad a tenyerem, görcsösen kapaszkodom - de nem merem mondani, hogy félek. Előttem a meredek tető, a szélén a kis vacak hófogóval. Ha megcsúsznék, legurulnék, a jóisten sem állítana meg.,. — Jenci I- Gyere fel! - hallom a magasból. A mesterre nézek, hogy mit szól. Nem bánnám ha nem engedne. Semmi kedvem felmászni a kéményre. — Gyere már, te gyáva kukac! — kiáltja Miska. A mester nem tartóztat, visszamá- szok hát az ablakon. Hogy gyáva kukac — ezt azért ne! Nem akarom, hogy kiröhögjön. Benn, a harmadik szarufa mellett van a kéményseprő kijárat: felvisz egészen a csúcsig. A poros hőségben kiver a víz, ingem a hátamra tapad, lábikrám remeg a létra keskeny fokán. Hallom a nő énekét — isten veled világ, gondolom, a kémény tövét látom,- Itt voqy? Micsoda nők! Ez némi bátorságot ad; kimászok a rozoga pallóra. Csúszós, izzadó markommal szorongatom a kormos korlátot. Miska, tenyerét o szeme fölé tartva, bámul valahová. Rám se néz. — Ugorj már fel, a teremtésit' Érzem, hogy ring alattam az átjáró. Inkább visszafordulnék. De Miska helyet csinál maga mellett a kéményen.- Le ne ránts! - kiált rám, s máris előremutat; - Odanézz!... Tántorogva állok, rettenetes érzés, mintha repülőgépből kéne kiugranom. De ahogy előrenézek, minden félelmem elszáll. Hű, a teremtésit! Hisz' ez a fürdői Egyszerre szilárdan állok a talpamon, én is ellenzőt csinálok a tenyeremből, szívverésem a torkomba szorítja a vért. A női napozó teraszán bámuló lányok, bársonybőrű asszonyok fekszenek a nyugágyakon, lépdelnek ringó járással a fényben, zuhanyoznak, nyújtóznak, olajjal kenik meztelen testüket. A nap simogatja mellük kávészín halmait, csípőjük ivét, combjukat, hasukat... Micsoda paradicsom, égi hárem; hanyag fekvések és lusta paskolás, pihe- gés! Nem is sejtik, hogy éhes tekinte tek lesik ki titkaikat a szemközti ház tetejéről.- Integessünk! — mondom szédülve, de most nem a mélység szédít- Marhal - int le Miska. — Azt akarod, hogy rendőrt küldjenek a nyakunkra? Megszeppenek. Akkor veszem észre, hogy mellettünk áll a mester is.- Nézd! - bököm oldalba Mlskót- Vén kujon! — vigyorogja. A mester nem veszi észre, hogy kinevetjük, mohón figyel, majd lecsöpög a kéményről.- Ajha! - nyel nagyot — Az meg éppen vetkőzik! A nagy fehér üvegbüra fuflasrtón borul ránk; repülőgép zúg a város fe lett, ezüstös csillogása idelátszik. A nők is forognak utána. Mintha a pilótáknak mutogatnák magukat- Melyik kéne? - nézek Miskára remegő nevetéssel.- Hú, ha beeresztenének!... Harangoznak. A mester lenyel! a vigyorgást és felmordul:- Elég volt, mozgás! Mikor leszünk kész a borítással?!... Kelletlenül kullogunk vissza a padlásra.- Együnk — mondja a mester. Az egyik gerenda szegletében van a táskánk. Száraz meleg perzsel; eszem a szalonnát. Miska csettintget a nyelvével :- Egy ilyen női napozót eakkom- pakk rendelhetne nekem az orvos. Hallani a víz csobogását a mosókonyhából. A nő megint énekel. Miska hegyezi a fülét. Huncutul mosolyog. Halkan dúdolja a dallamot. Az öreg csendes, akárcsak én. Bennem hullámzik a vér. A padlás rászakad a mellünkre, fuldoklunk. Csak Miska dudorász, mint egy részeg: „ ... estére vár rám a kis Pierre csókot is érdemel.. A nő hangja átvilágít a falon, látom kerek mellét. A napozón szebbek is voltak, de ez itt van. Hallgattunk mindhárman. Már nem is eszünk. 5 akkor egyszercsak Miska feláll, arcán a vlgyor, feláll és azt mondja: — Mindjárt jövök... T épeget gerendákon, fetkavor- ■Li ja a szürke port; eltűnik a porban, s mi nem kérdezzük, hová megy. Csikordul az ajtó, egy pillanatig erősebben hallani a dalt: „ ... estére vár a kis Pierre .. Aztán csend lesz. Csend. A nap át- fűtötte a cserepeket. Mindjárt felgyullad a padlás. ANNA-MAIJA RAITTILA* A ferihegyi „Airport” tranzitvárójában összezsugorodik a világ, s ami évtizedeken át kisebb-nagyobb fekete karika vagy éppenséggel piros pötty^volt a térképen, s csupán nevében létezett, egycsapásra közelinek és elérhetőnek tűnik. Ajtó nyílik Leningrádra és Párizsra, Madridra és Helsinkire, s mindez ugyanúgy csak egyetlen lehetőség a sok közül, akárcsak a hátunk mögött és a szívünkben megbúvó Békésszentandrás és Zemplénagárd. Az utas azonban — vagyis e sorok írója — még gondolatban se merészkedik a lehetőségekkel játszadozni, hiszen évtizedes álma válik most valóra: Suomiba indul. A tranzitváró — tudom, nem ez a hivatalos neve, de én csak így tudom nevén nevezni — tehát a tranzitváró grúziai kijárata előtt — a háttérben egész lócára való fényesarcú, buja bajszú és szakállú pravoszláv pap — Weöres Sándor ácsorog a várakozók gyűrűjében, s ajándékozó kedvességével máris Helsinkit bűvöli körénk, s Anna-Maija Raittila finn költőnőt tudakolja tőlem. Miután kiderül, hogy „kicsi a világ”, mert Anna-Maija Raittila az utasnak is védőangyala és barátja, már íródik is Weöres Sándor hangulatos levélkéje, melyet örömmel rakok zsebbe és ígérem, hogy kézbesíteni fogom. Anna-Maija Raittila nevét ma már mind szélesebb körben ismerik és becsülik, nemcsak itt Pécsett, hanem egész Magyarországon is: saját hazájában költőként és műfordítóként, nálunk pedig főleg ez utóbbi minőségében. Odahaza érettségiző diákfővel írott első verseire és Finnországban szokatlanul ifjúkorban megjelent első kötetére (Ruiskukkaehtoo, 1947) egyformán fölfigyeltek kritikusok és olvasók: „természettől áldott lírai tehetség, csodálatos formaérzékkel” — írták a kritikusok, s a csaknem szabályos időközben megjelent hat önálló verseskötetének alapján az olvasókhoz mind közelebb került az a líra, mely fölszabadult hangon személyes élményekről beszél ugyan, mégis oly módon, hogy azok átindáznak az általánosabb és egyetemesebb összefüggések régiójába is. 1962-ben történik valami... A fiatal és sikeres költőnő Magyarországról kap levelet —, Sárszentlőrincről. A finnül remekül tudó sárszentlőrinci iuterá- nus lelkész a magyar költészet fordítására kéri és biztatja a költőnőt. A végzet azonban nem pártolja a magyarokat: a levelet közvetítő diák télikabát- zsebében tölti a rövid finn nyarat és az őszt, s alapos késéssel kerül a címzett kezébe, aki egyáltalán nem érez indíttatást magyar verseket fordítani. Mégis, 1965 tavaszán, hazafelé utazván Görögországból három napra „beugrik” Sárszentlőrincre. A kezdetben ellenünk dolgozó végzet Sárszentlőrincen fordult javunkra. Anna-Maija Raittila a háromnapos látogatásról hazatérve megvásárolta Vüjo Tervonen magyar nyelvkönyvét, s tapioloi egyéni tanulással és rövid sárszentlőrinci kurzusokkal — ott is a legavatottabb nyelvmesterek, a 13 éves Csepregi Gyuszi és az alig idősebb Csepregi Márta „szakvezetésével” — fogott hozzá a magyar nyelv folyamatos meghódításához, innen csak egész röviden mondjuk el a történet végét: ötesztendei szívós és áldozatos munkálkodás eredményeképpen 1971 januárjában megszületett az Anna-Maija fordította és szerkesztette Kaivojen maa, vagyis a Gémeskutak országa című magyar költői antológia, „amelyhez fogható gazdag tartalmú antológia megjelenése a finn kulturális életben kivételes jelentőségű esemény" —, amint ezt a finn egyetemi hallgatók lapja, az Ylioppilaslehti írta a kötetről, s amelyért — a Helsingin Sanomat f. évi június 17-i számából veszem az ide vonatkozó adatot — Anna-Maija Raittila az 1971. évi fordítói állami díjban részesült. Az idei szokatlanul enyhe finnországi tél egy szépnek igazán nem nevezhető csúf és csepergós januári napján népes társaság ünnepelte a Kaivojen maa megjelenését Anna-Maija Raittiláék tapiolai otthonában, tokajival koccintva a fordító egészségére. Magnetofon macskaszeme villogott zölden, surrogó szalagja Béres Ferenc meleg hangját sugározta, gyertyafények libbenő lángja vetődött a polcokon sorakozó verseskötetekre és a két nyelven beszélgetők szívéhez egyformán közel állt Illyés Gyula és Mika Waltari, s mi, ott- lévő magyarok boldog és megdönthetetlen bizonyossággal tudtuk és éreztük: emberségünk és magyarságunk legjobbjainak érdemén otthonra leltünk Suomiban. Köszönet érte Anna-Maija Raittilának! Kiitos Anna-Maijallel Szász Levente * A kőltőnő héttőn kezdődő néhány napos pécsi látogatása alkalmából közöljük Ismertetőnket és Csorba Győző műfordításait. ANNA-MAIJA RAITTILA VERSEI: Fekete harkály A hó-zúgásba kiáltás nyilallt, kard vágott a kérgek alá — az utakat a hó befújta, nem lát a szem egyik szívtől a másikig. Friss láng, gonddal kopácsoló, sötét madár, azért most is be kell lesnünk a gyökerek közé, a jeges báb-fészkekbe, a föld alvó folyosóiba. Arcunkra szorítva meleg kezünk hevüinünk kell a hóviharban is. Elbújva várni a szellőkre, a csönd nyílt barázdáira, s a tengerről jövő magokra. Erdei tisztás Melyőnk a föld? És a vándormadár-raj? Szemed beszórva fűmagokkal. A tisztás elnyúlt pőrén az éjjeli esőben. Tócsák füstölnek. Melyőnk a madárraj? Borzas nyakú szomjas csontok repülnek, s örömtöl elnémulva partra szállnak — Körül a téli erdők leborulnak. Megbocsátás Az erdőkből, a fenyők éjjeléből az utolsó ezüst-erek szaladnak. — Milyen lesz majd a jószagú talaj, a fűzfák pírja, a szabad vizek, a búzatáblák: ha még a téli hó is ilyen vakító pántlika-formát öltve tűnik el? Homlokod ráncait simogatom némán, ahogy a seregélyek visszatérésük alkonyán az udvaron egy vörösbarna ágon kettesben ringatóznak. Homlokod ráncait simogatom, ahogy az olvadt jég inait lábunk elé — sok fürge csermely — a súlyos hó alól. Csorba Győző lorditásai l v
