Dunántúli Napló, 1971. szeptember (28. évfolyam, 205-230. szám)
1971-09-26 / 227. szám
/ »97t. «eptember 26. DUNÁNTÚLI NAPLÖ Igazságosan, méltányosan Beszélgetés az egyetemi felvételek után A tanácstalanság mítoszai Bálint Endre kiállítása a Modern Magyar Képtárban Bőr az egyetemeken és főiskolákon már megkezdődött a tanév, s a felvételizők sorsa erre az évre végleg eldőlt, — nem ültek el az érdeklődés, sőt, az izgalom hullámai. Ki jut be az egyetemre, kinek kell másutt keresnie boldogulását — sorsdöntő kérdés ez minden érdekeltnek. De fontos kérdés a társadalomnak Is. Arra való, jól kiválasztott, jól felkészült szakemberek kellenek a társadalomnak, s ez nem utolsósorban éppen ott dől el, a felvételi bizottságok asztalai mellett. A tévedések évtizedekre kihatnak, a hibák homokszemei emberöltőn át csikorognak a fejlődés kerekében. Hogy sikerül tehát optimális döntést hozni, hogy sikerül igazságossá, teljessé, objektívvá tenni a felvételi vizsgákat — mindig, minden évben meg- viszgálandó kérdés. Hogyan sikerült ezidén Pécsett? A válaszadásra Szentirányi József, az MSZMP Pécsi városi Bizottságának titkára vállalkozott, azoknak az eredményeknek, tapasztalatoknak, véleményeknek összesítése után, amelyek a pécsi felsőoktatási intézményekben születtek a döntések óta eltelt hetekben. O Hallhatnánk először az összefoglaló adatokat és az általános tapasztalatokat? — Idén 2550 fiatal jelentkezett az egyetemekre és főiskolákra, ami számszerű emelkedést is jelent, a tavalyihoz képest 163 jelentkezővel többet. A felvettek száma 191-gyel volt több a tavalyinál, ami végeredményben azt jelenti, hogy a jelentkezők 41 százaléka jutott be az intézményekbe. Az új egyetemi hallgatók körében további 2—3 százalékkal nőtt a nők aránya, s ez alól csak a műszaki főiskola jelent kivételt, ahol a hallgatók többsége férfi. A korábbi tendenciáknak felel meg az is, hogy a fizikai dolgozók gyermekeinek aránya tovább csökkent. Valamennyi pécsi felsőoktatási intézmény adatait összesítve, a tavalyinál 5 százalékkal rosszabb az arány. A felvett tanulók 39,1 százaléka fizikai dolgozók gyermeke. © Maradjunk mindjárt ennél a kérdésnél. Mivel lehet magyarázni ennek a tendenciának a szívós érvényesülését? Mit lehet tenni, s különösképp, mit lehet helyileg tenni ez ellen? — Országos jelenségről van szó, amelynek okai eléggé ismertek, de elemzésük feltétlenül szükséges, s folyik is. A 39,1 százalék a csökkenés ellenére sem tekinthető rossz aránynak, nagyjából megfelel a társadalom jelenlegi művelődési szerkezetének, a társadalmi mozgás tendenciáinak. Az egyetemi tanulás több lemondást, anyagi befektetést jelent a családnak, amelyet nem vállal mindenki. Azaz: sok munkáscsalád anyagi helyzete eleve azt kívánja, hogy a gyermek érettségi után azonnal kereső legyen. Az érdeklődés a szakmát nyújtó középiskolák iránt ezzel párhuzamosan folyton nő. De ismert ok a kétkezi munkások családjában felnövő gyerekek hátrányos műveltségi helyzete is. A munkásemberekhez közelebb áll az a pálya, amely a termeléssel is szorosabb kapcsolatban áll, így érthető például az, hogy a műszaki főiskolára jelentkezettek több mint 60 százaléka viszont munkásszülők gyereke volt. Sajnos, itt az imént említett hátrányos műveltségi helyzet erősen dominált, és a felvételi arány nem lett jó. Sok egyéb között különös gondot kell fordítani tehát az előkészítő tanfolyamokra. Pécsett 260 fiatal vett részt ezeken, többségükben fizikai dolgozók gyerekei. Az így előkészített fiataloknak végeredményben mintegy 60 százaléka tett eredményes vizsgát s került be az egyetemekre. Q Az idei tapasztalatok alapján milyen felkészültséggel, ismeretekkel és tájékozottsággal kerülnek ki a fiatalok o középiskolákból? — A számok szigorúak, s ha jól vizsgáljuk őket, pontos képet adnak a tényleges gondokról. Az idén is kiderült, hogy milyen nagy különbség van iskola és iskola között. A kisikolók hátrányos helyzete élesen kirajzolódott. Úgy látszik, hogy a szakközépiskolában végzettek gyengébben szerepelnek a közismereti tárgyakból, mint a gimnáziumban érettségizettek. A tapasztalatok jeleztek egyfajta liberalizálódást a középiskolákban; sok magas pontszámmal érkezett fiatal szerepelt meglepően gyengén a felvételin. Ami a társadalmi, politikai, nemzetközi tájékozottságot illeti, lényeges különbségek voltak az iskolából frissen kikerült és a már dolgozó fiatalok között. Legtájékozottabb- nak a katonaidejüket letöltött fiatalok bizonyultak. Világosan mutatja ez a tény is, hogy a középiskolákban javítani kell a világnézeti nevelést, a társadalmi-politikai kérdésekkel való foglalkozást, a KISZ tevékenységét, hatását. Q Milyen tanulságokkal szolgáltak az idei felvételik, akár a középiskolában végzendő felkészítést, akár magát a felvételi rendszert illetően? — A vizsgázók nagyrészéról kiderült, hogy nem ismerik, vagy nem elég jól ismerik a követelményeket. A felkészítés tehát hiányos. A felvételizők egy része életében először találkozott kombinált teszt feladattal. Valameny- nyi egyetem és főiskola úgy véli, hogy a középiskolai igazgatók, tanárok nem keresik eléggé a lehetőséget a felkészítés segítésére, nem fordulnak az egyetemekhez tájékozódásért. A tesztlapok, az írásbeli felvételi dolgozatok tanulmányozása pedig sok tanulságot jelentene számukra. S ugyanakkor, amikor az intézményes felkészítés ilyen hiányos, egyes tanárok jelentős összegekért valóságos „magániskolákat" hoznak létre. Ezen a helyzeten feltétlenül változtatni kell. A középiskoláknak a tanulókról adott minősítései, a többéves agitáció, kérés, megbeszélések ellenére, továbbra is zömmel használhatatlan. Sablonos dicséretek, megfoghatatlan közhelyek állnak ezekben a „jellemzésekben”, a valóban értékelhető, tájékoztató információk, jellemzések helyett. A felvételi vizsgák központi kérdések alapján zajlottak. A feladatok színvonala érthetetlenül ingadozó volt. A jogtudományi egyetemen és a tanárképző főiskolán például a történelem kérdések maximaíizmusról tanúskodtak, s túlzott lexikális igényükkel eltértek a középiskolai történelemoktatás céljától. Ilyenformán jellemző tény, hogy a tanárképzőn a történelem dolgozatoknak csaknem fele elégtelen volt. A másik véglet is előfordult, néhány tárgynál a feladatok könnyűségükkel szinte kizárták a szelektálás lehetőségét. A kérdéseket összeállító minisztériumi szakfőosztályok között tehát részben hiányzott a koordináció, részben figyelmen kívül hagyták a középiskolai tantervi célkitűzéseket, illetve tananyagokat. A jelenlegi felvételi rendszer konstrukciós hibájának látszik például az, hogy aránytalanul magas a hozott pontok 50 százalékos aránya, vagyis ezek túl sokat nyomnak a latban. Ez csak akkor lenne helyes, ha a középiskolai eredmények minden esetben a jelölt reális felkészültségét, rátermettségét, értelmi képességeit fejeznék ki. A másik dolog: hogy az írásbeli vizsgának is túl nagy a jelentősége. A szóbeli sokkal több lehetőséget ad a fiatal személyiségének, értelmi színvonalának, alkalmasságának megítélésére. Az itt adható pontszám azonban ritkán meghatározó jelentőségű. Q Végül az érintettek százainak ne- vében kérdezném meg: mit mondana azoknak, akiket felvettek, azaz azoknak, akiket elutasítottak? Közelíti-e az igazságot a végeredmény? Mennyi reális alapjuk lehet a keserűségeknek? Előfordulhat-e rossz döntés, protekciózás? — Előfordulhat. Tévedés lenne kije- leteni, hogy soha, egyetlen esetben sem fordul elő protekciózás. De ez egyáltalán nem jellemző. Először is azért nem, mert a jelöltekről elsősorban saját képességeit, addig elért eredményeik, teljesítményük alapján döntenek. Ez az alapvető igazság, ez a tény. Azt, hogy a protekció határozza meg a felvételeket, renedkívül sértői feltételezés mindenekelőtt magukra a felvett egyetemi, főiskolai hallgatókra nézve, azokra, akik az általános és középiskolai tanulmányaikat becsülettel elvégezték, a felvételi vizsgán helytálltak, s saját produktumaik alapján kerültek be végülis az egyetemekre. Sértő azonban ez a fel- tételezés a felvételi vizsgabizottságokra is, akiknek munkáját — nyugodtan kijelenthetem — egészében az erkölcsi tisztaság jellemzi. Objektív kizáró tényezőket is figyelembe kell venni: tudott dolog, hogy az írásbeli feladatokat központilag adják ki, azok tehát előre nem ismertek, a bírálók nem is tudják, kinek a dolgozatát minősítik. Az illető személy csak a szóbeli vizsgán kerül közvetlen kapcsolatba a felvételiztetőkkel, s ott is egy testülettel. Furcsa lenne feltételezni, hogy a felvételi bizottság, amely végső soron dönt az egyes személyek ügyében, egytől-egyig személy szerint „meggyőzhető" valamely protekciós jelölt ügyében. Más kérdés, hogy a felvételiknél több olyan szempont is van, amely még befolyásolhatja — a rátermettségen, teljesítményen kívül — a tényleges döntést. Közülük a legfontosabbat említem meg, az osztályszempontot, amelyet nem tagadunk, sőt, széleskörűen kinyilvánítunk és alkalmazunk. Azoknak a szülőknek a gyermeke, akik kiemelkedően sokat tettek a munkás-paraszt hatalomért, minden esetben bekerül, ha eléri az intézményenként meghatározott relatív pontszámot. Rendelet szabályozza, milyen magas kitüntetések birtokosainak gyermekeinél vehető tekintetbe ez a szempont. Ugyanilyen osztólyszem- pontok vezetik a bírákat a fizikai dolgozók gyermekeinek felvételénél. Befejezésül hadd szóljak azokhoz, akiket felvettek a főiskolákra és egyetemekre, akik méltónak bizonyultak. Most eltölti őket a sikerélmény, bizonyára fiatalos lelkesedéssel kezdenek munkához. Bízunk benne, hogy újabb eredményekkel válaszolnak majd most elért sikereikre, a társadalom kiválasztását helytállással, jó munkával viszonozzák. Ezt várjuk — ezt várjak el tőlük. A „Szülők, nevelők egymásközt" csütörtöki adását a tanulás módszereinek és irányításának megbeszélésére szentelte a televízió. Bevezetésül közölték, hogy a címként megjelölt tan- év-eleji gondok közül most nem azokkal óhajtanok foglalkozni, amelyek — mint például a növekvő iskoláztatási költségek, a pedagógusok helyzete stb. — a szélsebb közvéleményt legtöbbet foglalkoztatják, hanem a jelzett tartalmi problémával, amely az iskola és a szülők közös ügye. Ha a rádió és a televízió, a sajtóval együtt, nem foglalkozna más műsoraiban a közvéleményt foglalkoztató legfontosabb kérdésekkel, azt is mondhatnánk, hogy a műsor megkerülte a nehezebb problémákat, és a könnyebb megoldást választotta. A tanulás módszereinek és irányításának problémája kétségtelenül időszerű ugyanis, de nemcsak most időszerű, az volt tavaly s alighanem az marad jövőre is. A témaválasztást mégsem tarthatjuk elhibázottnak. A „Szülők, nevelők egymásközt” késő esti adásai aligha alkalmasak arra, hogy a legközérdekűbb kérdéseket vessék fel. Legfeljebb arra lehet számítani, hogy egy szenvedélyesen érdeklődő pedagógus- és szülő-réteget „ébren tartanak”, olyan kései napszakban, amikor a gyerekek már alszanak. Azon lehetne vitatkozni persze, érdemes-e a gyerekek kizárásának ürügyén olyan késő este beszélgetni ezekről a kérdésekről, amikor már többnyine a szülők is alszanak, kiváltképpen abban az esetben, ha a téma egyáltalán nem indokolja a gyerekek távolmaradását sem. Számoljunk tehát azzal a valószínű ténnyel, hogy ezt a műsort igen kevesen nézik. Sajnos, a csütörtöki adás alapján erős a gyanúnk, hogy a kevesek többsége is még a műsor befejezése előtt nyugovóra tért. A téma nem volt érdektelen, de a beszélgetés hosszadalmasnak és unalmasnak tűnt, s ezen még az élénkítésnek szánt három-négy riportfilm sem segített. A műsor négy beszélgetőjének „összetétele” és személye ellen nem lehet kifogásunk. A rokonszenves műsorvezető, Kelemen Endre mellett egy psziA Modern Magyar Képtár ebben az évben két életmű úgyszólván teljes bemutatásának adott otthont. Barcsay Jenő és Bálint Endre művészete folyamatos, de már teli érett hangzásokkal, telve mindazzal a bölcseleti és gyakorlati igazsággal,, amit az évtizedes kitartó művészi munka csak létrehozhat. Mindkét életművet a szentendrei hagyományként ismert európaiság fémjelzi, de az életművek különbségei oly nagyok, hogy a mai magyar képzőművészetben meglévő stiláris és szemléleti ellentétek egy generációval korábbi hirdetői is lehetnek. A művészettörténet ezeknek az ellentéteknek az együtt-látásában töltheti csak be méltó szerepét, ezért rendezték ezt a kiállítást is. Hogy a korszerűség milyen lelki- ismereti és egyéb akadályokkal szemben fejeződhet ki teljességében, arra csak az áldozatok és választások évtizednyi sora utón is az első szót chológusnő, egy szakfelügyelő és egy szülő képviselte a kérdésben érdekelt „oldalakat”. Mindegyikük megfelelő felkészültséggel, szakmájának, szerepének ismeretében vett részt a beszélgetésben, elhangzottak helyes tanácsok, jó észrevételek — az egész beszélgetés mégis valamiképpen szürke és érdektelen maradt, ha arra kellett gondolnunk, kinek is szól ez az adás. A pedagógusok számára ugyanis az elmondottak nem mondtak újat. Amit a tanulás pszichológiájáról, módszereiről, az életkori sajátosságok figyelembe vételéről hallottunk, azt minden pedagógusképző intézetben, a tanítóképzőben s a főiskolákon egyaránt tanítják és számon kérik. Az átlag-szülő számára volt a műsornak tanulsága, a legkevesebb azonban pontosan annak az érdeklődőbb, műveltebb rétegnek, amelynek jelenlétét ilyen kései időben a képernyő előtt feltételezhetjük. Ezt a beszélgetést azok a szélesebb szülőrétegek hasznosíthatták volna leginkább, amelyek napi fizikai munkájuk vagy hivatali elfoglaltságuk, és a pedagógiától távol álló vagy alacsony képzettségük miatt a legkevésbé tudnak tervszerűen és módszeresen foglalkozni gyermekükkel. Ezek a rétegek viszont feltételezhetően igen gyér számban képviseltették magukat a képernyő előtt. Erre a rétegre gondolva élénkebben és érdekesebben kellene beszélgetni. Minden jószándék, felkészültség ellenére volt ugyanis ebben a beszélgetésben egy kis iskolás merevség, a szerepkiosztásból is adódó illedelmeskedés. Nem valamifél erőltetett szellemeskedést szórakoztatást kérünk számon, de több oldottságot, közvetlenséget. És persze főképpen megfontolásra méltó, kinek is szánja ilyen formában a televízió a Szülők, nevelők egymásközt fontos műsorát, hogyan, milyen módszerekkel lehetne fokozni hatékonyságát. Addig is, míg lehetőség nyílik arra, hogy a Tv-híradó 2. kiadása utáni félig-holt időből elfogadható, korábbi időpontra kerüljön. Szederkényi Ervin mormoló alkotó felelhet igazán. Az első őszintén megformált fogalom tartja Bálint Endrét Is lendületben. Választása a valóság és költészet milliónyi összefüggése között azzal a többlettel nemesebb, hogy kimondja: a költészet a valóság része (ha nem maga a valóság), vonatkoznak rá a valóság törvényei (a rideg ésszerűség, a kiszámíthatóság, rendszerez- hetőség stb.), de hiányzanak belőle a valóság jókedvtépő tünetei ugyanakkor; a végbe fúló kezdet tragikuma, a külsődleges és fennhéjázó felületek döiyfe, Indulatának irányvonala annak a belső valóságnak a rendezése felé hajlik, melyben annyira utánozhatatlanul személyes módon zajlanak kis és nagy események az önvád sarkallta önvallomás vibrálásában, a művész felelősségének felismerése után, o felelősség súlya alatt. A belső törvények kánonja szerint rendeződő világ ezért nem formázhat mást, mégha tematikus elemek is vannak az alakítás aktusában, mint a festőt magát. Mélyen, szabatosan, kimeríthetetlenül. Ezért tűnnek teljesen feleslegesnek, önkényesnek talált motívumok, színtársítások mégis illeszkedő elemnek egy soha nem leírható alakítási logika rendszerébe. A képzettársítások szabadságából építkeeő kép így felnagyítja a kicsiny dolgok jelentőségét, és végülis ezek az ízék, emlékek, nosztalgiák teszik értelmezhetővé azt az inkább mesét, mint valóságot, melynek gerince ezernyi sejtelmes foszlányra szakadva szétáradt a végtelen időben. Nincs itt fontosabb a paradoxonokkal kibiztosított szellemboltozat alatt, mint o „belső” játékszabályok és programok. A menedék és a szabadság egyszerre jelenik meg az álomban tarkának látott éjszaka közepén kövesedé pondró-múmiák glóriájában. Ezt az otthont már nem fenyegethetik veszélyekkel teli szellem-fuvalmak. A „nagy menedék" az álom elbontja és elemenként átszűri a „rossz” relációk esélyeit. Mesévé szublimálja a valóságos kegyetlenséget, vegykonyhájának példatárában aranyszögön lebeg a kavicsból gyémántot pattintó legkisebb gyermek esete. Az álom és emlék abszolút uralma kizárttá teszi a valósággal való szembesítés személyen túl is eredményeket hozó kísérletét. Látszólag szabadon csapongó és végtelen szellembirodalmakat megismertető művészet azonban rejtegeti az önmagába visszatérő görbe vonal kudarcát is. Bálint tanácstalansága a rétegekben egymásraépülő végtelenszámú élmény és ismeret megragadásában szinte természetes. A „fondor magány” mélységeiben elmerülve a „mindenség” látszatát ölthetik a dolgok, s jutalmazhatnak azzal az illúzióval, hogy a dolgok valóságos gravitációját megszüntethetjük. A művészi tudatosság és az alkotás erkölcsi tisztasága az, ami Bálint művészetét megragyogtatja. Bálint festészetének azonban csak egyik kulcsát rejtik a képek. A megfejtés másik kulcsa a kép nézőjénél van. Vagy nincs nála, A ráismerés, a kép alkatrészeinek azonosítása még nem a képben rejtőző indulattal való azonosulás. Bálint művészetének hangzásvilága több forrásból táplálkozik, de szerves egész. Előképeit utolsó alkotói korszakában teljesen feloldotta. Életműve nyitott, folyamatos, de mint hazánk művészetében a legnagyobbak is, nemcsak önmagukban mérhetők. Bálint műveinek fedezete az egyénileg megharcolt, kitartó munka árón őrzött képesség a költészet szabadságának élni. Aknai Tamás Hallatna Erzsébet TANÉV-ELEJI GONDOK
