Dunántúli Napló, 1971. augusztus (28. évfolyam, 180-204. szám)
1971-08-08 / 186. szám
tf7t. mgtmtui & DUNANTOLI NAPLÓ 5 MŰVÉSZTELEP A VÁR ALATT HÁROM IRODALMI MOSOR Igazán nem panaszkodhatnak mostanában az irodalom szerelmesei. A múlt hét végén s e hét elején minden este láthattak „komoly” műsort. Talán egy kicsit már sok is volt a jóból — vasárnap, kedden és szerdán az egymást követő három elég terjedelmes adás, talán bölcsebben is el lehetett volna osztani őket a műsorrendben. * A Vasárnapi vendégségben Szabó Magdánál ritkán, nagy időközökben jelentkező sorozat új darabja. Ősei közül emlékeztetnék a Borsos Miklósnál, majd a Weöres Sándornál tett látogatásra. Már azokkal kapcsolatban volt alkalmam előszámlálni a sorozat erényeit és gyengeségeit. A legfontosabb erény, hogy a művészetek összefüggéseire, irodalom és zene kapcsolatára épít, a legnagyobb gyengesége pedig az, hogy ennek a kapcsolatnak a bemutatása nem mindig természetes; ellenkezőleg: nem egyszer esetleges vagy erőltetett. A Szabó Magda műsornak is az volt az alapvető gyengesége, hogy túl sok volt a muzsika és túl kevés az irodalom, pedig a nézők, gondolom, ilyen esetben elsősorban az író Szabó Magdára kíváncsiak, nem pedig Szabó Magda zenei érdeklődésére, noha egy írónál nyilvánvalóan a társművészetekkel való kapcsolat sem lényegtelen. Ettől eltekintve szép és igényes volt a műsor, tartotta a sorozat korábbi jó színvonalát * Kedden este „Keresztül-kasul ax életemen” címen emlékműsort láthattunk Babits Mihály halálának 30. évfordulója alkalmából. Szépen, igényesen válogatott a szerkesztő Ascher Gabriella a költő gazdag életművéből, s a verseket bemutató előadó- művészek is a mai gárda legjobbjai- ból kerültek ki. Megrendítő szép élmény volt emellett a felvételről sugárzott Ascher Oszkár-versmondás, az Ősz és tavasz között felejthetetlen előadása. A fiatalok között örömmel láttuk a két „Pécsről elszármazott" művész, Bálint András és Ronyecz Mária szereplését. Lassan mindketten felzárkóznak a mai előadóművész-gárda élvonalába, noha ezúttal Ronyecz Mária alighanem indiszpozícióval vagy legalábbis légzéstechnikai nehézségekkel küszködött. A másik észrevételem a „legnagyobbak” némely elszomorító modorossága: Gábor Miklós természetes, közvetlen, tárgyilagos előadásmódja itt-ott már-már a motyogás felé közeledik, Darvas Iván arcjátéka időnként önállósulni látszik s az egyébként csodálatos Latinovits is túlfeszíti néha saját lehetőségeit. Ami az egyébként egészében színvonalas műsorból leginkább hiányzott, az Babits mai minősítésének hiánya. A Gábor Miklós felolvasásában elhangzott részletek nem pótolták teljesen az élő állásfoglalást. A műsor nyilvánvalóan a puritán egyszerűség szellemében készült, az operatőr is elkerülte az újabban divatos fény- effektusokat, amelyek nem egyszer csak azt eredményezik, hogy elterelö- dik a figyelem a versről — nekem mégis jobban tetszett volna, ha beleépül ebbe a nemes egyszerűségbe egy költő vagy irodalomtörténész néhány meleg szava. * A 75 éves Lengyel Józsefet köszöntő szerdai műsor ebből a szempontból jobban sikerült. Almási Miklós bevezetője élő kapcsolatot teremtett az író és a fiatalabb generáció között, s a néző számára is megadta a köny- nyebb befogadás lehetőségét. Ezt a műsort sajnos a több, képernyőn túlságosan hosszú próza-felolvasás tette kissé nehézkessé, vontatottá. Ehhez itt is hozzájárult persze egy-másik művész túlságosan „tárgyilagos", álmo- sító előadásmódja. * Az összbenyomás a három irodalmi műsor alapján némi merevség, nehézkesség, túlzott komolyság, amelyet a téma és az alkalom csak részben indokol, s érzésem szerint több köny- nyedség, oldottabb megoldások fokoznák a hatékonyságot. Szederkényi Ervin Szontág Éva nyers porcelántálat tisztit. Horváth Sándor és felesége, Cse- mán Ilona most érkeztek Karlovy Vary- ból, ahol szintén kerámia szimpozio- non vettek részt. Ők is, Fürtös György is és Lőrincz Győző is a siklósi telep „régi” vendégei. A műhelyekben mosókádak, polcok, új szerszámok bizonyítják, hogy a siklósi tanács évről évre fejleszti, gazdagítja a telepet, teszi a munkára mégjobban alkalmassá. Még mindig hiányzik egy sereg dolog — mondják, spriccpisztoly a mÓ2azáshoz, előre elkészített gipszformók, esetleg még újabb korongok, apróságok. A teraszról nyíló hátsó kisudvarban viszont öt új — vidám sárga-kék, sárga-zöld — napvédő ernyő áll, alatta asztalokkal. Itt rendezték meg vasárnap a baráti találkozót a siklósi szobrász szimpo- zion részvevőivel. Főztek bográcsgulyást, sütöttek szalonnát és hosszasan vitatkoztak a szakmai problémákon. Vagy ha úgy tetszik; a művészi problémákon. Itt a két dolog elválaszthatatlan. Jó, hogy ezt az ipar is érzi már olykor. Surányi Anna, a hódmezővásárhelyi porcelángyárból úgy van itt, hogy munkának számítja a gyár az itt töltött heteket (Mint ahogy az is, ha az elkészült munkák nem a gyáréi is, hanem az újabb és újabb siklósi kiállításoké.) gozik, Mófközi Mária fenn űl a korong magas székén és vörös agyaghenge- reket formáz. Horváth Magda lapos tálra körcikkeket fest, különböző színnel. Előtte apró tálkákban a kikevert színek. A körcikkek felett számok. — Színmintákat csinálok egyelőre — mondja, mintegy mentegetőzve. Feje felett a polcon üvegben sorakoznak a festékporok, azért készíti a mintát hogy megtudja, melyik porfesték milyen mázzá válik a festés és égetés után. — Ez a fehéres gyönyörű égősárga lesz az égetéskor, emez meg, mai divatszóval, petrolkék. De nem mindegyiket ismerem. A türelmes festegető háta mögött Büki Béla mór parizert eszik zöldpaprikával. Tízórai féle — nemsokára itt az ebédidő, s a művésztelep tagjai felsétálnak a várba, hogy elfogyasz- szák a napi ebédet. Azt mondják, jó a koszt. És szépek, kényelmesek a szobák, ugyancsak fent a várban, ahol a helyi tanács szállást ad nekik az idén is. Szontág Éva tegnapelőtt ünnepelte a születésnapját. Nem tudjuk, hányadikat, nem is fontos, az a lényeg, hogy a figyelmes társak tizenkilencet írtak a tortára. Gyertya is van a tortán, valódi gyertya. Ez azért érdekes, mert az agyondíszített, mulatságos kis torta viszont agyagból készült. A torta mellett üres borosüveg áll az asztalon, dugó gyanánt agyagvirág a szájában. Nekem egy hokedli jut. Szontág Évának egy szép simán fűrészelt farönk. — Először vagyok Siklóson, mert először van edény a programban — mondja. — Én a hollóházi gyár pesti telepén dolgozom, tervező vagyok. Tizennégy éve dolgozom iparban, a feladataim tehát mindig adottak. Csinálunk plaketteket, figurákat is, de legtöbb megbízatásunk edényre szól. Ezt is szeretem a legjobban. — Milyen a jó edény? — A jó edény az jó edény. Jól szolgálja azt a célt, amire való. Ha mondjuk kiöntésre szolgál, akkor ne folyjon végig az oldalán a folyadék. Ha csésze, jól lehessen belőle inni és jó helyen legyen a füle. Ha még egyedileg tetszetős is, szép is, akkor kimerítette azt a fogalmat, amire törekszem magam is. — Mégis. Edény mindig volt és mindig lesz. Mégsem biztos, hogy mindig egyforma. Az edényművészetben — hadd mondjam így — mi a mai? Mi a korszerű? — Ez is a funkcióból fakad. Változik az étkezésünk is. Például a gulyásleves mellé könnyű hideg — konyhai készítmények is bekerülnek az étrendünkbe. Kicsik a konyhák, kicsik az asztalok. Frizsidert használunk. Csupa olyan körülmény, amihez a korszerű edény alkalmazkodik. Hidegtálaknak való edények, frizsiderbe való edények, variaedények, amelyek egymásba illenek és kis helyen elférnek — és így tovább. Én például készítettem itt is egy tálat, én osztott tálnak hívom, három rekesze van, akár köret, akár saláta szépen mutat benne. VÉGIGNÉZZÜK Szontág Éva edényeit. Nyeles főzőedény, kiöntője is van, alul koncentrikus körökben bordázott (a hő eloszlása miatt), és ezek a körök lágyan áttűnnek a felső (belső) oldalon is. Edényre inkább azt szoktuk mondani: ízléses, ügyes vagy praktikus, ritkán, hogy művészi. Pedig az. Az a háromrészes kis fűszeres tartó is, amelynek közepéből gombaalakú fogó emelkedik ki. Ilyen fogókból vagy száz sorakozik egy tálcán. — Ezekből szeretnék összehozni egy térrácsot — mondja szerényen a kerá- mikus, aki nem is keramikus a szó valódi értelmében, hiszen főként porcelánnal dolgozik. A SIKLÓSI VAR tömbje Uyen nyór- fdóben nem komoran magasodik a táj fölé, inkább lebegőn, mintha szállni készülne maga is, ei párologni, felhővé válni. A Tenkeshegy romantikus, távol- bál is hűsítő zöldje Siklós utcáinak poros szürkéjévé alakul át, aztán beér az utas a vastag, mállatag falak közé és felsóhajt. Az egykori kolostor, amely a vár tövében húzza meg szerényen magát, időálló kövekből épült, nehezen jut ót rajta a mindenhová Tegyünk egy közös sétát a hajdani kolostorban. A KAVICSOS, füves udvaron — pompás, régi faiak hangulatos hátterével — néhányon a nagy fák árnyékában pihegnek. A TV érkezett meg épp az imént, világoskék kocsija a fal tövében ásít, a magnetofon máris munkában. Film készül valamelyik híradóba. A telepet amúgy nem zavarja a doA TERASZ boltívei közt enyhe szellő jár, bezöldelnek a falombok, idelátszik a távoli dombvidék. Surányi Anna és Várdeák Ildikó pirogránit kertivázákon dolgoznak, kezük ügyében az anyag, a nedves szivacs és fura szerszámok sora: pirosgombos kötőtű, faék, drótvégű szerszám, kés, simító. A gyenge szél felkapja az agyag könnyű porát és elhordja az udvar füvére, a bólogató vászonernyőkre, a körös-körül virágzó tájra. A boltíves kijárat fölött a fehér falon két vörös festékkel odanyomott tenyér nyoma. Két emberi kéz. A jókedvű tréfacsináló — akarva vagy akaratlan — szép szimbólumát alkotta ezzel ennek a vár tövében munkálkodó művésztelepnek. Hallatna Erzsébet Foto: Erb János A siklósi kerámia művésztelepen je lenleg 15 keramikus dolgozik, s az idei jelszó jegyében elsősorban edényt készít. Tavaly kötetlen kerámia volt a feladat és nemzetközi volt a művésztelep. Az idén csak magyarok vannak, Pécsről, Pestről, Hódmezővásárhelyről, Hollóházáról. Eocz Gyula pécsi szobrászművész nagy feladatra vállalkozott: elhatározta, hogy több éves munkával megmintázza a Villány melletti szobrász alkotótáborban „Élet” című szoborcsoportját Márközi Mária padlóvázat korongoz. Surányi Anna és Várdeák Ildikó pirogránit kertivázákon dolgoznak. befurakodó hőség. Bent tehát hűvös van, agyagszag, csend, fazekaskorongok halk surrogása, s igazii jó munkahangulat Miből fakad ez a hangulat nem tudom. De valahányszor megfordulok itt, mindig megragad a munka jó tiszta levegője, valami egészséges felsza- badultság. Mert művészek vannak itt, művészek alkotnak — elvégre alkotótelep ez a javából. De mégse juttat soha az ember eszébe művészi allűrölog, amikor a szlmpozion tavaly készült pirogránit „ajtónállója” mellett az előtérbe lépünk, egy félmeztelen fiatalember éppen a kemencék ajtaját nyitogatja. Most nincs égetés, meleget se okád már a vastagfalú elektromos égetókemence. A fiatalember bemutatkozik: Büki Bélának hívják és a hollóházi porcelángyár tervezője. Beljebb, az agyag műhelyben békésen folyik a munka: Szontág Éva egy sereg fehér porcelánedény között dóikét, mondvacsinált emelkedettséget, még olyasmit se, amitől lábujjhegyen kezd járni az egyszerű halandó. Talán mert fülig maszatos emberek gyúrják itt az agyagot? Talán mert ócska vászonnadrág, kinőtt ing, színehagyott ruha lóg a sugárzó arcú fiatalokon? Vagy mert gyönyörű, bábeli összevisz- szaság fogadja itt az embert, s zöldpaprika, gipszes tábla, vizesvödör, nylonba burkolt nedves agyagtömbök, nyers vagy égetett edények, félig rágott vajaskenyér mind békében megfér egymással? Vagy mert ha kérdést intéz az ember a művészekhez, csupa gyakorlatias, szerénykedő választ kap: „gondoltam, ide még teszek egy fület”, vagy „ezt az alsó felületet ezzel a vakarával megérdesítem” ... Legvalószínűbb, hogy az anyag jelenléte okozza ezt a vonzó összképet. Az anyag: a vörös városlődi agyag, a hófehér porcelán és a hófehér gipsz, a szürke pirogránit. Nedves, gyúrható, az emberi kézre váró anyagok. S az emberi kezek mohón, értően, óriási kedvvel nyúlnak az anyaghoz. Ügy kapják, hogy leheljenek belé lelket, használják el, próbáljanak ki vele mindent, kísérletezzenek és alkossanak. Szontág Éva gyönyörű étkészletet készített — készlet áll a folyosó polcain is: Molnár Imre munkája. Molnár Imréé, a fiatal pécsi kerámikusé, aki ezévtői szakoktató az Iparművészeti Főiskola magastüzű kerámia szakán.
