Dunántúli Napló, 1971. augusztus (28. évfolyam, 180-204. szám)
1971-08-08 / 186. szám
6 DUNANTOLI NAPLÓ 1971. augusztus 8. Alekszandr Biok ÖRSI FERENC: JÓ ELET MINT az európai irodalmak többsége. az orosz irodalom is új lendületet vett a, századelőn. Főleg a költészetben mutatkoztak szembeötlő változások, a megelőző évek fáradt, epigonizmussal terhes líráját előbb a szimbolizmus, majd a viharosan jelentkező avantgárd áramlatok frissítették fel. A szimbolizmus két hullámban érte az orosz irodalmat. Az első nemzedék művészetében nem tudott termékenyen kivirágozni, Merezskovszkij, Zinaida, Cippiusz, Balmont — hogy csak a legjelentősebb képviselőket említsük — a dekadencia, a misztika túlfokozásával teljesen elszakították a valóságtól. Csak a második szimbolista nemzedék volt képes eredetien újat teremteni, maradandó művészi értékeket létrehozni. E nemzedék soraiba tartozott Andrej Belij, Valerij Brjuszov, s mindmáig legnagyobb orosz szimbolista költő, Alekszandr Biok, aki puskini magaslatra emelte a századvégi, hanyatló költészetet. Alekszandr Biok 1880-ban született Pétervárott. Apja a varsói egyetem nagy tekintélyű professzora volt, történész. Tudományos munkásságát külföldön is jól ismerték. Szigorú, rideg ember volt, művészi hajlamú, felesége rövid idő után elvált tőle. A kis Biok az anyai nagyszülők sahmatovói birtokára került, s itt nevelkedett, itt töltötte ifjúsága jelentős részét. Nagyon fontos korszak volt ez az életében, látta a vidéki Oroszország lassú pusztulását, mely mintegy jelképes kifejezője volt a cárizmus haldoklásának is. Az orosz nép, az orosz táj szerete- te ekkor ivódott belé mélyen. Jeszenyin mellett Biok az, akinek költői világát színével és hangulatával örökké betölti a természet. Később is sűrűn visszatért Sahmatovóba, sőt huzamosabb időt töltött ott a forradalmak idején. TEHETSEGE korán jelentkezett. Már pétervári egyetemi éveiben jelentős költőnek számított, neve és költészete hamarosan ismert lett az irodalmi szalonokban. Merezskovszkij örömmel üdvözölte az ifjú Blokot, benne látta az orosz szimbolizmus megújitóját. Biok kezdettől fogva vonzódott a szimbolistákhoz, érdekelte különös misztikájuk, s az a szenvelgő dekadencia, melyből valóságos kultuszt csináltak. Nagy hatással volt rá Vlagyimir Szolovjov, a kor bálványa, aki költészetében valamilyen „elvont Istenség" utáni vágy megszólaltatásával jelentős szerepet játszott abban, hogy Biok első korszakát a Gyönyörű Hölgy, az eszményített földöntúli szépség hajszolása töltötte be. Korai versei nem mentesek a dekadens hangulatoktól, de ellentétben Merezs- kovszkijékkal, Biok költészetében soha nem válik uralkodóvá ez a jellegzetesen századvégi betegség. Verseinek kifinomult zeneisége, sajátos természetkultusza, a valóság mind gyakoribb beszörődése Blokot egyre inkább eltéríti mestereitől, hogy hamarosan egyéni útját járja. Biok Igazában nem volt forradalmár sem 1905-ben, sem 1917-ben, mégis döntő hatással voltak rá az események. 1905 után költészete lényegesen megváltozott. A Gyönyörű Hölgy ábrándja szétloszlott, a földöntúli szépség helyébe az evilági szépségek léptek, sőt olykor az evilági rútságok, melyekkel mind magánélete, mind a társadalmi élet bőségesen szolgált. Ebben az időben születtek Oroszország-versei, melyekben az ősi szépségek mellett már rányílik a költő szeme a „falvak nyomorúságára", a szomorú elmaradottságra, a sötét reménytelenségre. Gyűlöli a háborút, a még nagyobb nyomor szülőjét, a véres esztelenséget, a hisztérikus nacionalizmust. Nyíltan soha nem helyezkedik szembe a romlott cárizmussal, de sok-sok versén érződik a néma tiltakozás. Egyik jegyzetében így it: „A mai orosz államgépezet aljas, nyálas, bűzlő öreg, hetvenéves vérbajos." A februári forradalom lelkesedéssel tölti el, bár gyakran kibújik belőle az aggódó értelmiségi. Különböző tisztségeket vállal, tagja lesz a cári vezetők bűneit vizsgáló bizottságnak, könyvkiadót, majd színházat irányit. 1918-ban Írja meg nagy hatású versét, a Tizenkettent. A dinamikus, több tételből álló költemény a régi világ letűnését és a győzelmesen menetelő tizenkét vöröskatona szimbolikus alakját állitia szembe mesterien. A párbeszédekkel, felkiáltásokkal, ének- és jelszófoszlányokkal megtűzdelt vers eleven lüktetés, életteli darabja a forradalmi utcának. Szatirikus hangvétele miatt nem mindig értették meg Biok szándékát, pedig a Tizenkettőn a nagy forradalom első művészi és igaz megörökítése. A PO1 GÁRHÁBORÚ éveiben sokat nélkülözött a költő, betegsége is mindjobban elhatalmasodott, ötven évvel ezelőtt 1921. augusztus 7-én halt meg súlyos szívbajban. Kovács Sándor A z érettségi díjat adópengöben fizettem be. Délelőtt. Délutánra már közzétették az újabb árfolyamot, és akkor valószínűleg kétszeresét kellett volna a pater prefektus elé számolnom. A tablóhoz készített fényképekért Pogány úr lisztet kért. A lisztet egy sárga ágyterítőért cserélte anyám. Fehér vászonszütyőből mérte durva barna papírzacskóba. Hogy menynyit, nem tudom. De arra emlékszem, hogy alig néhány rántásra való maradt odahaza. A tablóképen, kölcsönkért zsinó- ros zubbonyban és hímzett magyaros nyakkendőben vagyunk mindany- nyian. A zubbonyt Fábiántól kaptam kölcsön, a nyakkendő a fényképészé volt. A felesége kötötte fel valameny- nyiünkre, mielőtt a lámpák közé ültünk. A tabló elkészült, felakasztották a folyosón függő harmincegynéhány kép mellé. Az egyetlen volt, amely keret és üveg nélkül lógott a hófehérre meszelt falon, a papi iskola államosításáig. Nem szégyelltük magunkat emiatt, hiszen abban az esztendőben a többi iskolák tablói is keret nélkül néztek szembe velünk, a Kossuth Lajos utca kirakataiban. Beiratkoztam az egyetem jogi karára, de ettől még üres maradt a lisztes zacskó odahaza. Valamilyen kukorica-őrleményt szi- tálgatott anyám, hogy prószához való lisztet söpörhessen .össze a gyúródeszkáról, amikor először sóhajtotta: — A molnároknak mindig jó dolga volt. Nem gond a Fiszt, és a malom körül töménytelen baromfit nevelhetnek. — Jó élet... Nyugalmas élet, — bólintott apám. Mire a nehéz-szagú olajjal kikent tepsiben felhólyagosodott a vastag, száraz prósza, anyám elmesélte, hogy miként gazdagodtak meg Smelláék, pedig csak bérelték a malmot. Ekkor határoztam el, hogy molnár leszek. Érettségivel egy esztendő alatt megszerezhetem a segédlevelet, aztán lesz liszt, lesz baromfi, minden, ami abban az esztendőben olyan reménytelenül hiányzott a mi városi asztalunkról. Első kísérletem kellemetlen emléket hagyott. A széki malomtulajdonosnő fiát barátomnak tudtam. Tőle kérdeztem meg, hogy beszélne-e anyjával az én másságom érdekében. — Megpróbálom — rándultak ösz- sze a ráncok a fiú szemüvege körül. Bizonytalan volt a szó, de két napig mégis reményt adott. — Nem megy, — mondta a fiú. — Anyu még benne lenne, de az új férje, az a malom-ellenőr, nem engedi. Olyan csalódott lettem, hogy nem is kérdeztem, miért. A fiú mentségére még magyarázott valamit. Az adóról, az OTI-ról. Nem értettem. Újabb protektoromul Árpi barátom szegődött. Kiderült, hogy Asszonyfán egy másod-nagybácsijának malma van. Gőzmalom, — Szerencséd van — biztatott, — Az öcsém holnap délután megy hozzá, elmehetsz vele, biztosan sikerül. Szépeket álmodoztam az indulásig. Egy év alatt megtanulom a molnár-mesterséget, közben esténként jogot olvasok, és mezei jogászként vizsgázom. A drávafalui plébános homokfutója a város melletti nagy gőzmalom udvarán várt bennünket. A főtisztelendő úr érkezéséig néztem a molnárok munkáját. Kétkerekű vas talicskákat löktek a kövér zsákok alá, kis billentessél lendítették tovább az egymás nyomába léptető szekerekkel érkező gabonát. A malom búgott, duruzsolt reménytadóan. A kövér plébános tenyere Izzadt volt, amikor bemutatkoztam. Maga mellé intett a homokfutó hátsó ülésére. Árpi öccse a kocsis mellé kapaszkodott, — Ha nem kap el egy medárdl zivatar, estére otthon leszünk, — biztatott a pap, miközben tarka zsebkendőjével a reverenda kemény gallérjából kibuggyanó nyakát törölgette. — Hány kilométer az út? — kérdeztem. — Nektek huszonhat, nekem huszonkilenc — mondta a pap. A Dráva völgye felől sötétedett az ég, felhőfüggönyök sodródtak felénk, de a zivataroknak csak a szele keverte a port a kikopott makadám- úton. — Szóval te a Bandinak Péternél akarsz inas lenni? — foglalta össze mindazt, amiről megvallatott. Kövér arcában mosolyogtak barna szemei. Mosolyogtak vagy szánakoztak, ki tudja. Még fényes volt az ég, de a nap már valahol Szigetvár irányába ereszkedett lefelé, amikor a pap megélénkült kissé. — Nézd azt a százholdas táblát! — mutatott jobbkéz felé. — Szép, — néztem arra. — A Karlovlchoké. De Bandinák Péter bérli. — Neki mennyi földje van? — Kilencvennyolc hold a telekkönyvben, — mosolygott a pap, pontosan úgy, ahogy az előbb. — De ott, az erdő szögletén az az ötven holdas tag is neki terem. A vitéz Bürüsné birtoka. Felesben művéli Bandinák ... M ire Asszonyfára értünk, kilenc- százhatvan hold földet számoltunk össze a pappal, amelyről bérletben, felesben vagy más módon Bandinák Péter takarította be a termést, abban az esztendőben. Kíváncsian vártam, hogy milyen lehet az az ember. A tepsiben hólyagosodé prósza mellett elindult vágyakozás a molnárság iránt, nemsokára összehoz valakivel, aki ugyanúgy meg tudott gazdagodni ebből a mesterségből, ahogy anyám elbeszélése szerint Smelláék. Bizonyára érdekes ember lesz. A malom gőzgépének duhogását a kövesútig hallottuk. Szürkült már, a pap is igyekezett, a bekötőúton gyalog baktattunk Árpi öccsével arrafelé. — Nincs itthon, — mért végig Róza néni, Bandinák Péter húga. Előtte a rokongyerek mondta el néhány szóval jövetelem célját. — Mikor jön meg? — kérdeztem tisztelettel. Róza néni lila erecskékkel fátyolozott vastag orra mellől vizsgálgatott, vízkék szemével. — Ki tudja ... Reggel továbbmegy. Megvárhatod. Vacsorázzatok, elalszo- tok, hajnalban szólok. Csodálatos volt a vacsora. A meszelt konyhában, amelynek falán tenyérnyi légyrajok pihentek, együtt vacsorázott mindenki. A hosszú, elszürkült deszkaasztal körül hallgatagon ültek a molnárok, kocsisok, cselédek. Arcuk fáradt volt, hajuk tövében liszt és por tapadt, ahogy a vályúnál néhány marék vízzel megmosták arcukat, hátrasimították hajukat Fehér túróhegyek tornyosultak a tálakban, cserépkőcsögből sűrű tejföl ereszkedett. Róza néni tenyérnyi széles szalonnatáblából darabolt mindenkinek, és ehhez ki-ki maga ka- nyarította a két araszra dagadó, hófehér kenyerekből a vastag karéjokat. Illetlenül sokat ettem. Mindenki sokat evett. De senki sem szólt, egyetlen szót sem. Ahogy végeztek a vacsorával, becsattantották a bicskákat, mentek nyugodni. Fáradtan, hallgatagon. — Ti meglesztek egy ágyban — engedte el füle mellett köszönetemet a vacsoráért a gazdaasszony. Árpi öccse vezetett a tornácra fűzött szobák egyikébe. A nyirkos szalmazsákon vastag dunyhával próbáltunk takarózni, de álom nem jött a szememre. A fiú megszokhatta már ezt az ágyat, a nyirkos szalmazsákot, a vastag dunyhát, a kényszerű hálótársat. Három óra lehetett, amikor Róza néni felébresztett. — Most beszélhetsz vele, — mutatta meg a szoba ajtaját, ahol Bandinák Pétert megtalálhatom. A sötét tornácról sötét szobába nyitottam be. Csak az ablakon keresztül világított a telihold. — Hát maga az? — hallottam egy hangot, majd lábszárközéoig érő hálóingben az ablak elé lépett a ma- Icmtulajdonos. Alacsony, rendkívül kövér ember volt. Mezítláb áll! előttem, és a hold a fehér hálóingen csaknem átsütött. Elmondtam, hogy miért jöttem. — Egy év?! — hallottam a fitymáló hangot. — Mit képzel maga? Egy év alatt megtanulja ezt a mesterséget? Hiszen amíg egy szíjat fel tud rakni, úgy ahogy kell, az is hónapokba telik. — Bandinák úr, én értek valamit a műszaki dolgokhoz, aztán azt is megérdeklődtem, hogy érettségivel egy esztendő is elég. — Az engem nem érdekel, — legyintett Bandinák, majd apró szemével, amelyet húsos arca árnyékba rejtett, rámnézett — Mit gondol, azért tanítom, tartom, hogy egy év után segédbért fizessek? Másnak három év, magának kettő, a rokonaimra tekintettel. KI látott olyat, kitanítunk valakit, aztán dupláját fizessük már a második esztendőben? Kintről kukorékolni kezdtek a kakasok. — Köszönöm szépen, Bandinák úr, majd megbeszélem a szüleimmel és megírom. — Nem mondhattam mást. — Ahogy akarja — lépett vissza az ablak elől az ágy felé Bandinák. Hálótársamtól elbúcsúztam, és nekivágtam a vasútállomásig vezető négykilométeres útnak. Siettem, hogy elérjem a vonatot. A főnök mondta az összeget, amikor a vasúti jegyet kértem. Kétszerese volt annak, amennyi pénzt otthonról elhozhattam. — Az éjjel emelték fel a vfteldijat — Hány kilométer Ide Szentlőrinc? — kérdeztem. — A síneken tizennyolc. Talpfáról talpfára lépegettem. Körülöttem akkor ébredt a vidék. Egy-egy bakterház mellől kutyák ugattak, majd sütni kezdett a nap. Levetettem kabá- tómat, ingemet, és úgy ballagtam tovább. Szentlőrincen Ismét megpróbáltam Jegyet váltani, de arra sem volt elég a zsebembe gyűrődött színes bankjegy csomó. Gyalog Indultam a város felé. Talán két kilométer után egy szekér kanyarodott az országútra. Negyven év körüli asszony ült a húsz éves kocsis mellett. — Pécsre mennék. Elvinnének? — trappoltam mellettük, a lőcsöt fogva. — Kapaszkodjon fel, —Intett hátra az asszony. Felugrottam a saroglyába, előremásztam a kocsiderekat megtöltő lucerna felett. Émelyítő bűz áradt a zöld alól. — Mit visznek? — kérdeztem. — Dögbőrt, — harsogta túl a szekér csörömpölését az asszony. — Maga mi járatban? — Asszonyfán voltam, a malomban. — A Bandináknál? — nézett rám gúnyosan. — Ott, — próbáltam kutatni arcát de másról kezdett beszélni csakhamar. A dögbőrről, amelyet egy bikáról nyúztak le, és talpbőrért cserélik be a városban. Az uráról, aki hadifogságban van, de még szerencse, hogy régi szolgájuk, ez a Jóska itt a bakon, hazajött nyugatról, ahová leventeként vitték. A déli harangszó előtt elértük a város szélén zúgó malmot. Ebédre otthon kukoricalepény volt újra. Aztán írtam a Bandinák Péternek, hogy a két esztendei inasságot nem vállalom. IX' örülbelül letelt volna a két •^■esztendő, amikor ismét találkoztam a nevével. Az újságok írták, hogy raitakapták egy borjúval. A tanúk állítása szerint többször is mondta: ,,Minek adjak én asszonynak pénzt, elég arra egy marék kukorica." Pedig azon az inflációs nyáron ki- lencszózhatvan holdról takarította be a termést * t d Alekszandr Biok versei: Tűnt ragyogás, rég feledett / Tűnt ragyogás, rég feledett káprázik fel, egy percre más dal rendül a hegedűk szavával, az a mély torokhang remeg, amellyel rég első szerelmem szavára felelt kedvesem, s ma is még fel-felismerem a tomboló hóförgetegben, mikor nyomát se lelni rég a múltnak, s mások szenvedélye emlékeztet csak néha még a boldogságra — az enyémre. Barátném, e csendes ház nyugalma Barátném, e csendes ház nyugalma sem csitítja lázamat Sem nyájas tűz, sem e ház nyugalma enyhülést nem ad. Hóvihar zúg, hangok énekelnek, — nyűg a nyugalom. Vállad mögül is szemek figyelnek, leskel rám a borzalom I Váltad mögött mintha lomha szárnyak rebbenése hallana. Azráelnek, a láz angyalának perzsel szeme sugara.
