Dunántúli Napló, 1971. augusztus (28. évfolyam, 180-204. szám)
1971-08-15 / 192. szám
a DUNÁNTÚLI NAPLÓ 1971, augusztus 15. Részeg ember Sarkadi Imre: r Cl ppen zajlott a Duna, és tizenöt fok volt. nulla alatt. Az embernek az ilyen hidegben lefagy a füle. Igyekeztem jól fülre Húzni a kucsmámat. A hajókikötő kocsmájába be kellett térni, legalább belső meleg szerzésére. Egy vendég volt. Elég részeg. Avval fogadott: — Na, komám? Hát te hunnét? így kezdődött az ismerkedésünk. Aztán ő vallatott egy darabig. — Hát te mi vagy? Mennyit keresel? Hun dógozol? Elmondtam, amit tudtam. A kályha mellett ült, egész közel a rosszfajta, fekete, öntöttvas, hengeralakú kályhához, mindig féltem, hogy billegve odabillen a vashoz, vagy fészkelódve odanyomja a térdét, a lábaszárát. Jó csizmát, jó vattabéléses nadrágot viselt, efölött vastag kötött ujjast, azon felül pedig azt a steppeltujjú, rövid bőrkabátot, ami apró, kis kockadarabokból van összevarrva, öves, zártnyakú, meleg, mert kétszeres vatelinbélésű. Egyenruha az ilyesmi tulajdonképpen: állami üzemek adják a nehéz külső munkán dolgozó munkatársaiknak. Láttam, hogy ő is állami. — Mit iszol? — kérdezte. Azt mondtam, hogy immár semmit — mire várakozóan nézett rám. — Azt kérdeztem, mit iszol? — Semmit, köszönöm. — De te nem kérdezted meg, hogy én mit iszok! — Nem, valóban, ezt elfelejtettem. — No hát?! — Kérlek, elvtársam, mit iszol? — Fél rumot. Néztünk egymásra. Akkor egyszer csak előszedett a zsebéből egy gumiszalaggal átkötött igazolványtokot, abból a személyi igazolványát, azt az orrom elé tartotta, abban írva vala, hogy ő Szabó Ferenc, vájár. — Na! — Jól van. — Te mennyit keresel? De mielőtt felelhettem volna, elmondta, hogy neki ötforintos órabére van és harmincegy forintos napi kiszállása, mert ide küldték valami erdőkitermeléshez, ahonnan is támaszAz 1921. augusztus 11-én született, fiatalon elhunyt Sarkadi Imre Kossuth-dijas izé születésének SO. évfordulója alkalmával közöljük egyik elbeszélését. tófákat kell vinni a bányába. Ez nagyon rendbelevőnek látszott. — Hej ... — azt mondta. öltünk egymással szemben, mint két bolond. Fel akartam állni, el akartam már menni, de valahányszor kísérletet tettem rá, megfogott, nem engedett, vissza nyomott a székre. — Várjál csak! S aztán elősorjázta, ami a szívén fekszik. — Voltam én, annak idején, csend- őrtiszt-helyettes. Bizon. Nos, elfelejtettem eddig leírni az arcát. Első látásra tudniillik megviselt, nyűtt arca volt. Mint minden részeg embernek. A szeme bután csillogott, az arca csupa gyűrődés, törtség, mint a mosogatórongy, a kucsmája nem hetykén, hanem lazán félrevágva a fején. Ez volt az első látás. Hogy szürke pórusaiba beette magát a szénpor, feketésszürke volt az arca, hogy himbálózott, hogy buta volt és csuklott, ezt mind másnak tudtam be. Ekkor szembenéztem vele, s láttam, hogy ravaszul hunyorog, hogy tulajdonképpen ilyen meg olyan ember, az ördög tudja, milyen ember, megint felálltam. Elmegyek. — Megállj — mondta s visszafogott. — Nana. — Mit nan! Vágtak már úgy pofon, hogy ... Erre nevettem egyet. A kocsmáros kiment az ivóból, ketten ültünk egymással szemben, egyedül. (Nem is kocsmáros volt, asszony. Éppen az elébb beszélgetett tíz év körüli kislányával.) — Komám! Én ezt az izét... akarnám ... izé ... S kifelé bökött hüvelykujjával. Hogy az asszonyra gondol. — Csúnya mesterséged volt — mondtam. — Csúnya? A Továbbiakat inkább úgy próbá- • 1 lom elmondani, ahogy ő mondta, s mert élőszóra jól fényképező agyam van, ahogy emlékszem rá. — Hát te? Nem vót szép az a ka- kastoll? He? Hát ha te mentél az úton, oszt láttál kakastollast veled szemben jönni, mit éreztél? Nem azt. hogy megvédik a főded? A vagyonod? Mondtam, hogy nekem nem volt földem. — De nekem volt! Harminckét hold! Na, mindegy. Ha főded nem vót, tisztességed vót. Becsületed vót! Mi? Hát ha jöttünk veled szembe kakastollo- son, mit éreztél? — Féltem. — Akkor te gazember vótól. Akkor te országos tolvaj vótól. Bejött az asszony. A kocsmárosné. Részeg ember módjára akkor vele kezdett el alkudozni, rég elfelejtve, hogy velem mit beszélt. Mepróbálta karon fogni, cipelni, odább ráncigálni. Hogy ő akar valamit mondani neki. Aztán hirtelen hozzám fordult. — Hát te? Most ugye? Most a dolgozóké az ország? Mi? S nagyot köpött a padlóra. — Meg ne verj — mondtam neki. — Sose vertem — húzta ki magát. — Még szép. — Kérdezd meg! Tiszántúli vagyok, ott csendőrködtem, csak aztán mentem a Dunántúlra bányásznak, mert nem vót más — hát énnekem a falumba eriggy el, kérdezd meg, ki volt Szabó tiszthelyettes, ott engem máig is tyúkkal, kaláccsal fogadnak. Hé? Elkapta a kabátom hajtókáját, maga elé rántott. — Nana — mondtam. — Megint verni akarsz? — Hogyhogy megint? Csak mellbe kellett lökni, kicsit, gyengéden, olyan részeg volt, hogy lehuppant a mögötte levő székre. Lehuppant, lehajtotto a fejét, kicsit csuklott, aztán felnézett véreres szemekkel. — Afene. Téged nem bántlak. Szeretlek. Fizettél egy féldecit. |_| irtelen ráképzeltem a kakastollat. * * Ennyi volt az egész. Nem is öreg. Negyvenkét évés — ahogy a személyi igazolványából emlékszem. Ahogy az ajtónál jártam, utánam szólt bűnbánóan. — Várjál meg, komám. Mer hazudtam neked. Nem is vótam tiszthelyettes, csak őrmester. Csak megígérték, hogy még az év végére tiszthelyettes leszek. Később ismerősöket küldözgettem, nézzék meg és gyönyörködjenek tegnapról itt felejtett dicső hazánkfiában, de későn érkezhettek, akkorra már nem volt ott. Azért valahol csak van, most is. Vannak ... CSORBA GYŐZŐ: El nem küldhető levél Devecseri Gábornak Gábor, nem-szeretem hirek kerengnek, azt mondják e hirek: halálodon vagy, napjaid, heteid talán ha vannak. Hallom, s mit tehetek? Kivel lehetne megtárgyalni dolgod? Ha semmi másért, hál rendezni a zűrzavart magamban. Nemrég öreg holmik között kutattam, s gyűrt diáklap akadt kezembe: versed s versem benne. Mikor? Gyerekkorunkban. Tegnap? Tegnapelőtt? Vagy sohanapján? — Gábor, nem hiszem el. Kivel lehetne megtárgyalni dolgod? Tavasz felé járt nem kedvelnek ilyen mogorva témát. Csak rágom magam. Nem értem, nem értem. Itt tartunk? Pedig én — Zeuszra! — mindig úgy képzeltem el, hogy ha majd meguntad köztünk, szólsz, s jön a Múzsa-kar sietve, jön velük dalos, égi, szent Apolló, s elvisznek ragyogó Olümposzukra. S jaj! gondolni se mertem arra, hogy csak Morpheusz marad a görög világból, s vesz karjára szegényt, ha nem birod már. 1971. április 22. MAKAY IDA: Csak adatok Igék és jelzők cserben hagynak. Versmérték nincs a szenvedésre, a kinzott csönd, ami még vallhat. Fölesküszöm szemed színére. A jegyzőkönyvek kopár nyelvén akarok szólni. Csak adatok kopogjanak. Név. Arcforma. Haj. Amiért éltem és még vagyok. Csak ilyenképpen: ez volt. Ennyi. Itt ragyog még, mit hitt s akart. Ezek a tárgyak tudtak róla. Ez kérdezett. — Az belehalt. I Heltai Jenő: Ifjúsági közlöny A hogy öreg íróhoz illik, lelkesen 1 ^ érdeklődök a fiatal és a legfiatalabb magyar irodalom iránt. Büszke vagyok arra, hogy sok fiatal írótársam megtisztel barátságával és bizalmával. Irodalomról beszélgetnek velem, elhozzák nekem verseiket, kis novelláikat és drámáikat, megkérnek orra, hogy olvassam el, mondjak véleményt róluk, és döntsem el azt a számukra és talán az irodalom számára is rettenetesen fontos kérdést: érdemes-e írniok, vagy helyesebben teszik, ha máris végérvényesen szögre akasztják a lantot. Iparkodok segíteni rajtuk, óvatosan és tapintatosan, valahogyan úgy, hogy se a dicséret, se a korholás ne fájjon nekik. Nem könnyű munka ez, annál nehezebb, mert ezek a fiatalok barátaim, csakugyan fiatalok, nem ál-fiatalok, hanem igaziak, tizenkét-tizennyolc évesek. És érzékenyek. Számukra az irodalom egyelőre ólom csak, nem megélhetés, különben ebben akárHeltai Jenó születésének századik évfordulója alkalmával közöljük a Kossuth-dijas hé karcolatot. hány idősebb magyar író is hozzájuk fiatalodott már. Ezeknek a gyerekeknek a bizalma már csak azért is értékes számomra, mert senki és semmi sem kötelezi őket arra, hogy nevemet ismerjék és tiszteljék, és engem jeles írónak ünnepeljenek. A gimnázium sovány tananyagába a magamfajta kövér író bele se fér. Bágyadtan veregeti váltamat az irodalomtörténet is. Az egyetemen egyszer egy jobb sorsra érdemes szerencsétlen kislány rólam akart értekezni, de a tudós professzor jóságosán leintette: — Várjunk, amíg meghal, akkor nem bánom, beszélhetünk róla. Az a kislány férjhez ment azóta, a tudós professzor meghalt, nekem pedig nem sürgős az egyetemen való megdicsőülés. Szerény ember vagyok, jó nekem az a kisszakaszos halhatatlanság is, amelyben ma sütkérezek. A halhatatlanságot különben Is addig élvezzük csak, amíg élünk. Mentül tovább élünk, annál hosszabb ideig vagyunk halhatatlanok. A legtöbb esetben a halál nemcsak az életet üti agyon, hanem a halhatatlanságot is. Egy csapással két legyet. Fiatal barátaimnak nem vagyok öreg író. Számukra a huszonöt évesek az öregek, azok a huszonöt évesek, akik a huszonhat éves írót szidják öregnek. Az irodalomban mindenki enmagával kezdődik és fejeződik be, az egész játék azon alapszik, hogy sem előttünk nem volt senki, sem utánunk nem jön senki. Abban a pillanatban, amikor észrevesszük, hogy más író is van a világon, nemcsak mi, az írás nem öröm többé, hanem szenvedés. Miféle irodalmi problémák izgatják ezeket a gyerekeket? Valami nagy bizonytalanság van bennük, Ugyanaz, amely tapogatózásra kényszeríti az öregeket is. Nem értik meg ezt a világot, amely nem érti meg őket. Szeretnék föltárni magukat, az igazukat. Szeretnék elmondani a mondanivalójukat. Nyilvánosság kell nekik, szószék, megafon, rádió. Sajtó. Ifjúsági közlöny. Szerkeszti Péter. Péter ötödik gimnazista, jóbarátomnak a fia. Kedves, okos fiú, tehetséges és lelkes. Azért látogatott meg, hogy elém tárja az ifjúsági közlöny tervét. Megbeszélték az iskolában, hogy újságot adnak ki. Sokszorosító vállalat fogja előállítani. Hektográf? Mi az? Megmagyaráztam neki, hogy az én gyerekkoromban vegyi tintával, kézzel írtuk, és zselatinlapról húztuk le az újságot. Szép nevük volt ezeknek a magán-újságoknak. Hajnal. Tavasz. Első kísérlet stb. Az enyémet Hasznos Aurórának hívták, abban jelent meg első regényem. Utazás az északi sarkra — ez volt a regény címe. De odáig jutottam el csak, hogy a sarkutazó fölvette a télikabátját, öt perccel a vonat indulása előtt örökre megszűnt az újság. Megkérdeztem Pétert, mi tüzelte föl őket arra, hogy lapot alapítsanak. Elgondolkozott egy kicsit Péter őszinte fiú. Nem szépítette az okokat: — Elsősorban az, hogy a lányok is alapítottak lapot. Három szám meg is jelent már... — Mi a lap címe? — Tempó. Keserűen fölkacagtam: —“T”empó! Persze! Mi Tehet ma, * a sport, a robogás, locsogás és lebegés korában egy ifjúsági közlönynek a címe? Tempó! Tempó akkor is, ha lányok szerkesztik és írják. Tempó: az élet üteme, az ambíciónak meg a karriernek az üteme. Nagyon helyes, hogy ezzel szemben ti, gondolkozó komoly fiúk is lapot csináltok, olyan újságot, amelyben komoly irodalmi és társadalmi kérdésekkel is foglalkoztok. Természetesen erről van szó, ha jól értettem azt- amit újságodról, elmondtál... — Erről van szó. — Remek. És mi az újság címe? Péter lehajtotta fejét, és halkar mondta: — Rekord.
