Dunántúli Napló, 1971. július (28. évfolyam, 153-179. szám)
1971-07-04 / 156. szám
im. július 4. DUNÁNTÚLI NAPLÓ 7 Gondolatok a színházi évad végén színház művészeti intézmény, szórakoztató intézmény, művelő-nevelő intézmény. Bármely aspektusát nézzük, mindegyikben közös, hogy hatni akar. Hatni a nézők tudatára. Ám a néző nem „üres lap", amire a színházi előadás azt ír, amit akar. A nézőtérre mindenki magával viszi társadalmi beágyazottságától meghatározott - egészen tág értelmű — világnézetét, az adott társadalomtól megszabott problémáit. Meg magával viszi egyéni ízlését, és abból eredő elvárásait is. Már e két tényező is hozzájárul egy-egy vonással a színház céljának meghatározásához: válaszolni a társadalmi kérdésekre és — ha és ahol kell — módosítani a közönség ízlésvilágát. A Pécsi Nemzeti Színház az utóbbi években egyre színesebben, érdekesebben elégíti ki a társadalmi problémákból eredő elvárásokat, a most befejezett évad pedig épp ebből a szempontból különösen sokot nyújtott. Egyetlen színházunk sincs, amely csak mai szerzők máról szóló műveit ját- szaná, de az ilyen művek aránya a műsor egészében nagyon különböző színházanként. Pécsett magas volt ez az arány, a bemutatott hat prózai műből négy - legalább, de még a Csehov-adaptáciá is - újkeletű. Persze •z nem csupán mennyiségi kérdés, e múlt évadban látott moi művek minősége számszerű arányaikat még jobbá, súlyosabbá tette. Freed Nyomozása a dokumentumok hitelességével éppúgy hozzánk szólt, mint Orbánná irónikus-groteszk tragikomédiája a Macskajátékban. Whiting ördö- gok-je történelmi áttételben érintett mai, közéleti, közerkölcsi problémákat, az lllyés-mű pedig a legközvetlenebbül szólt mai társadalmi kérdésekről. Ezt a nagyon jóértelmű aktualitást a színház azzal érte el, hogy sok — pontosan négy — eredeti bemutatót tartott, és utánjátszásként is olyan müvet tűzött műsorra, mely erre a legérdemesebb volt (a Macskajáték). Más-más módon e darabok mindegyike alkalmas volt arra, hogy a nézőtérre bevitt társadalmi; tapasztalatokat mozgósítsa, megérintse, Sha már megérintette, akkor rendezze, más tapasztalatokkal összefüggésbe hozza, esetleg az egyénileg hibás társadalmi értékítéletet átalakítsa. Különösen a Bölcsek a ián is a Macska- játék értékeit szeretném kiemelni ebből a szempontból is, legnagyobb részük volt abban, hogy a pécsi színház műsora .az elmúlt évodban közérdekű és friss volt. A művészet sikerét sokszor a közönség ízlése határozza meg. A nézők ízlése az a „talaj", melyre ráhull a színházi előadás. Tudjuk, hogy a nézők jórésze szórakozni, vagy elsősorban szórakozni akar. Ez a vágy ízlést is jelent. Még akkor is, ha magunk részéről nem hiszünk abban a lappangó állításban, mely a legkomolyabb drámai művektől megtagadja a szórakoztatás lehetőségét. Persze az ezekben lelhető szórakozás másfajta, mint teszem azt a zenés vígjátékokban lelhető. A modern színház elé — legyen az drámában, rendezésben, díszletben, játékban vagy mindezekben modern — nagyon gyakran épp a közönség ízlésbeli elvárásai emelnek akadályokat. Épp ezért hisszük, hogy a színház alapvető feladata, mert érdeke is — a maga fejlődését, érlelődését szolgálja - a közönség ízlésének fejlesztése, elmélyítése. AZ ELMÚLT ÉVAD előadásaira e szempontból az igen sok pozitív és kevés negatív példa volt jellemző. A kutyás férfi finom, differenciált hangvételét, magas ízlésszintjét pl. különösen értékessé tette az a művészi plusz, hogy korunk társadalmi szemléletmódjának, és absztrakt-dinamikus- dialektikus gondolkodásmódjának jelenlétét a színpadi látvány „nyelvére" tudta lefordítani a rendező Nógrádi Róbert. Miben óll ez? A dialektikus gondolkodás egyik jellemzője, hogy a látszat mögé hatolva egyre mélyebb, egyre lényegibb rétegekhez jut, melyek — szükségképpen — egyre általánosabbak. A színpadi történés akkor áll meg a látszatnál, vagy — jobb esetben — az „első” lényegnél, ha a szereplők mozgását, reagálásait az épp játszott jellem egyediségéből fakadó pillanatnyi okok határozzák meg. A pillanatnyilag indokolt indulat, gondolatvóltás stb. természetesen mindig kifejeződik, de ha a sze-, replők emellett, ezen túl olyan mozgótokat, gesztusokat is nyújtanak, melyek a mű eszmeiségével vannak kapcsolatban, akkor az általuk ábrázolt, kifejezett lényeg mélyebben megmutatkozik, az egész produkció többrétűvé válik. A kutyás férfi előadása megörvendeztetett az ilymódon látvány- nyá szervezett mélyre hatoló gondolkodással. egy epizódban (Fogfájás) azonban utat engedett a saját ízlésszintjén jóval aluli kabaréhumornak. Igoz, hogy ez mindig siker, különösen, ha előtte és utána is más jellegű epizódok találhatók, de mégis megtörte az előadás nagyon pozitív eszmei és ízlésbeli egységét, a nézők ízlésére tett hatásban is „engedményt" jelentett. A gondolat, a mondanivaló képiségre, látványra lefordított színpadi megjelenésével találkozhattunk az ürc/ögök-ben is. Nagyon lényegesnek érezzük a színház -munkájában ezt a tendenciát, mert a közönséget a legjobb értelemben nevelő, ízlését fejlesztő, gondolkodását elmélyítő. Az a színpadi látvány tud átfogó, absztrakt és sokrétű mondanivalót közvetíteni, mely a részleteket, az egyediséget egy átfogó egészbe állítja be, nem hangsúlyozza túl, s még el is tudja hanyagolni az általánosabb gondolat kibontása érdekében. Ezen a módon kapcsolódik össze a modern színház kifejezésmódja a képzőművészetek és oz irodalom mai formanyelvével is. A néző pedig annál inkább lesz képes modern műveket befogadni ízlésvilágába, a modern drámát, rendezést, díszletet, színészi játékot stb-t szépnek és igazinak elfogadni, minél gyakorlottabbá válik az absztraktdialektikus gondolkodásban. AZOK A MŰVÉSZI EREDMÉNYEK, melyeket a Pécsi Nemzeti Színház az évek során, de főként a most végétért évadban elért, feljogosítanak, hogy olyasmiről töprengjünk: hol, miben tudná a színház a továbbiakban a maga nagyon jó színvonalát túlszárnyalni? Esetleg olyat kimunkálni, ami a magyar színházművészet egészén belül is sajátságos, úttörő jelentőségű? Nem nagyzási hóbort ilyesmit említeni, Pécsett ma megvannak a feltételei és lehetőségei sokféle művészi kiforrásnak. — A színházművészet összetevői között manapság — egészen általánosan és nem konkrétan Pécsett — a dráma és a díszletművészet, a színpadi térszervezés van leginkább birtokában a korszerű kifejezés eszközeinek. A rendezői művészet némiképp félúton óll ezek és a színészi művészet között, mely épp e tekintetben a legkevesebbet érte el. Persze a színészi játék eszközei is sokat változtak, főként a modernebb környezet (díszlet, tér) hatására, de ma is gyakran tapasztaljuk, hogy a színészi eszközök azonos „belA LEGDINAMIKUSABBAN fejlődő megyeszékhely — olvastam a minap Szekszárdról. És ez így igaz. Mindenütt az újjászületés képe fogad, iparosodás, szőlőrekonstrukció, új város- központ, régi negyedek szanálása, lakásépítés, nagyarányú építkezés. Jellemző tény az is, hogy a város vezetői a kultúra hajlékát kacsalábon forgónak álmodták meg. Babits Mihály nevét viseli a város művelődési háza, mely valóban pompás épület és távlatokban biztosítja a megyeszékhely sokfajta kulturális igényét. Színház, mozi, kiállítóterem és a hagyományos kulturhózi klubfoglalkozásoknak otthont adó kisebb helyiségek sora. A szekszárdiak igen ökonomikusán oldottak meg egy sor olyan központi szervezést és központi épületet igénylő problémát ezzel a külső csínét tekintve is igen mutatós kulturális létesítménnyel. Jobb oldalt, szárnyrészen kapott helyet egy nem túlságoson nagyra méretezett tető- és oidalvilágitással el'átott terem, melynek belső terét paravánok elhelyerésével lehet kép- bemutatók céljára alkalr.zcssa lenni. Itt nyílt meg az elmúlt vasárnap a Dél-Dunántúli Képzőművészek IV. területi kiállítása. Az eddigi gyakorlattól eltérően nem Pécsett, nem is Kaposvárott, hanem most elsőízben Szek- szárdon került sor a tárlat első bemutatására. A kiállítás katalógusának előszavát idézem: „A területi kiállítás legnagyobb érdeme, hogy élő művészettel foglalkozva a pillanatnyi állapotot kívánja rögzíteni. Ez a megmerevedett állókép biztos, hogy nem teljes a résztvevők névsorát és a műsó talajból" nőnek ki akkor is, ha a környező tér elvontabb, akkor is, ha konkrétabb, akkor is, ha operett az eljátszandó mű, akkor is, ha Shakespeare- vagy lllyés-dráma. Nem is nagyon lehet ez másképp, amíg a színészi alakítással szemben az a legmagasabb elvárás — ismét: általánosan! — hogy az adott jellemet önmagában megteremtse. Színművészetünk mai legjobb teljesítményei ennek felelnek meg. Ismerünk olyan véleményt, hogy színházainkra a kitűnő színészek és fantáziátlan rendezők jellemzők, de ezt elég felszínes vélekedésnek tartjuk. Valóban van néhány zseniális színészünk, de ezek mellett a színészi játék általános színvonala színházainkban csöppet sem szívderítő. A pécsi évad kimagaslóan legjobb alakítása — úgy véljük — Pásztor Erzsié (Orbánné) és Tímár Éváé (A kutyás férfi női főszerepe) volt. A ma elképzelhető legjobb színészi eredmények közé sorolható. Mindkét szerepnek megvoltak a veszélyei, amit elkerültek, s egészen apró hibák ellenére elérték az előbb jelzett maximumot: Pásztor Erzsi tökéletesen megmutatta Orbánné jellemét, Tímár Éva a játszott több nőalak jellemét, összetetten és hajlékonyon, sztereotípiák nélkül. A mai drámák — különösen á Macskajáték esetében tűnt ez fel — nagyon sokszor igen-igen többrétűén, színeket és stílusokat váltakoztatva megírtak, amihez a színészi játék ismert, legjobb eszközei azért nem tudnak alkalmazkodni, mert túlságosan csak a figurára, az adott jellemre koncentráltak. Ilymódon még a legjobb alakításból is hiányoznak az eszközök ahhoz, hogy a jellem életre- keltésével együtt a drámát, a művet is eljátsszák. — A Pécsi Nemzeti Színház megérkezett annak a lehetőségnek a küszöbéhez, hogy — egyelőre természetesen legjobb művészeiben — a színészi eszközöket nagyon tudatos munkával kibővítse, stílusokra hangolja és ezáltal modernné, pozitívan korszerűvé tegye. Legalább any- nyirb, amennyire a rendezői munkában eljutott. Bizonyos, hogy ez a még nem élvonalbeli színészek munkájára is hatással lenne és a színjáték színvonalának egészét is emelné. Ha mindez bekövetkeznék — meggyőződésünk —, hogy a pécsi színház országos jelentőségű és hatású művészi tettet valósítana meg, s azért ajánljuk ezt oly melegen, mert a feltételek soha nem voltak ilyen kedvezőek. A színház — hosszú-hosszú időszakra visszatekintve — legjobb évadját fejezte be. Bécsy Tamás FIATALOK A TELEVÍZIÓRÓL A sors különös kegyéből másfélszáz magyar szakra jelentkező főiskolai hallgató-jelölt felvételi írásbeli dolgozatát olvashattam a napokban. Akik életük szebbik részét, s különösen a termékeny alkonyi órákat dolgozatok javításával töltik, azok jól tudják, hogy ez a foglalatosság általában nem tartozik abba a fogalomkörbe, amit „kegyelmi állapotnak” szoktunk nevezni. Azért emlegetem most mégis a „sors kegyét”, mert a dolgozatok egyik témája, a minisztérium bölcs rendeléséből, lehetőséget nyújt az érdeklődő számára egy kisebbfajta televíziós közvéleménykutatásra. A téma így szólt: „Milyen szerepe van a televíziónak vagy a rádiónak az irodalmi érdeklődés felkeltésében és az irodalmi szemlélet formálásában?" A dolgozatíró hallgató-jelöltek többsége frissen érettségizett, a kisebbség néhány évvel korábban, s közben képesítés nélkül tanított valamelyik áltolónos iskolában. Közös jellemzőjük, hogy a tanári pályát választották élethivatásukul, s erre szeretnének felkészülni. Amit a televízióról írnak, azért különösen figyelemre méltó tehát, mert vélekedésükből a jövő közvéleményét alakító egyik legfontosabb réteg rrtai „tudatállopotá- rd" lehet következtetni. A dolgozatok első általános „tanulsága" abból adódhat, hogy a fiatalok „a televízió vagy a rádió" lehetősége közül szinte kivétel nélkül a televíziót választották, mint a tömegkommunikáció legkorszerűbb eszközét. Voltak olyanok is, akik a kettőt élesen szembeállították, a rádiót igazságtalanul „elavultnak" minősítve. A televízió legnagyobb jelentőségét egyébként abban látják, hogy műsora az egész országba, a falvakba és a tanyákra is eljut. Egyéb „érdemeinek" megítélésében ismét vannak túlzó megállapítások is. Egyrészt többen túlbecsülik a televízió és a „komfort” összekapcsolódását, egyértelműen erénynek és értéknek minősítik, hogy a műsort otthon, házipapucsban és pizsamában is szemlélhetjük. Súlyosabb túlzásokba esnek azok, akik valóságos csodaszert látnak a Televízióban, amely minden más művelődési lehetőséget egymagában pótolhat. Ugyanezek a túlzások jelentkeznek a televízió irodalomszemlélet-formáló erejének megítélésében is. A többség helyesen látja az összefüggést, hogyan vezethet el a televízió a könyvhöz, néhányon azonban úgy vélekednek, hogy a tévé helyettesítheti, tehát feleslegessé teheti a „fárasztóbb” olvasást. Az irodalmi jellegű műsorok közül kivétel nélkül kiemelik a színházi közvetítések fontosságát a drámák népszerűsítése szempontjából. Az önálló produkciók közül legtöbben még most is „Az ember tragédiája” kitűnő e!S- adását emlegetik. Legtöbben elismeréssel írnak ■ „Nyitott könyv” sorozatról. Fontosságát főként abban látják, hogy nemcsak művekre hívja fel a figyelmet, hanem az írót is bemutatja. A „személyes ismeretség” lehetőségét egyébként általában rendkívül jelentősnek tartják. A műsor másik vonzóerejét abban látják, hogy a dromatizáláson es az író bemutatásán kívül irodalomtörténészekkel és kritikusokkal is megismerkedhetnek, s különösen kiemelik a művekről elhangzó viták fontosságát. Nyilvánvalóan az átlagosnál erősebb irodalmi érdeklődés is magyarázza a rendkívüli vonzalmat a televízió versműsorai iránt. A legtöbb dolgozat a Váci Mihály szavalóversenyt említi első helyen, a költészet népszerűsítésének, az irodalmi szemlélet formálásának legfőbb eszközeként. Kedveltek azonban az önálló előadói estek és a vegyes versműse- rok is. Legtöbben az előadóművész megvilógosító erejű versértelmezését, az átlagolvasó számára rejtett szépségek kibontását emelik ki. Bíráló megjegyzéseket, megfontolásra méltó javaslatokat ezzel a területtel kapcsolatban szinte egyáltalán nem lehet találni. Változatosabbak a vélemények a rövidebb könyvismertetések megítélésében. Fontosságukat mindenki hangsúlyozza, többen elégedettek is a jelenlegi műsorokkal, mások azonban úgy érzik, ezt a területet méltatlanul elhanyagolja a televízió. Jellemző egyöntetűséggel írnök a jelöltek a játékos irodalmi műsorok fontosságáról. Többen emlegetik a Fabulát, és meglepő sokan a vasárnapi barkochbázást, amelyet néhányon — talán egy kis túlzással — az irodalmi érdeklődés felkeltésének .legfőbb eszközeként dicsérnek. Végül még egy általános tanulságot kínáló jelenséget emelnék ki a dolgozatokból. Feltűnően sokan említik a nem közvetlenül irodalrái jellegű „Műsorainkat ajánljuk I” fontosságát a megfelelő válogatás megkönnyítésére. Úgy tűnik, hogy etek a „megfigyelt" fiatalok, akiknek többsége már együtt nőtt fel a televíziói val, igényesebbek, „válogatósabbak”, kevésbé „mindenevők”, tnlnt a felnőtt-átlag. S ezt az örvendetes jelenséget még az a korábban említett tulajdonságuk sem rontja, hogy általában hajlamosak a televízió lehetőségeinek túlbecsülésére. Ez a felvételi dolgozatok alapján körvonalazott néhány „tanulság" természetesen nem tudományos értékű. Bizonyára még az érettségizett fiatalok egészére sem általánosítható. Inkább csak afféle „mini-felmérés”, amely talán mégsem egészen haszontalan .., Szederkényi Ervih • Hqmis helyzetkép Délfciunántúli képzőművészek kiállítása Szekszárdon vek színvonalát tekintve sem. A bemutatott anyag helyzetkép. Az utóbbi két év kísérleteiről, eredményeiről. Tükör, ami az eredményeket a maguk valóságában szerényen a hibákkal együtt, tárgyilagosan közvetíti.” Nos, röviden sommázva, a kiállítás összbenyomása elsősorban a fent megemlített hibákat tükrözi. Tehát hamisan tárja elénk a valós állapotokat. A kiállításon a legtöbb esetben nem bukkanunk kísérletező szellemi erőfeszítésnek még csak a nyomára sem. Inkább műkereskedelmi igények színvonalán álló egyfajta stagnáló önismétlésnek. Rendkívül torz képet nyer az érdeklődő ennek az országrésznek a képzőművészetéről. A Dél-Dunán- túl közigazgatásilag differenciált terület. Baranyától Tolnán és Somogyon keresztül Zaláig igen változatos a tájalakulat. E kisebb tájegységek múltja is, jelene is más, az emberek szokás- és élményvilága is erősen eltér egymástól. A képzőművészeti tájékozódás, a vizuális kulturálódós lehetősége óhatatlanul kedvezőbb, mondjuk Pécsett, mint Szekszárdon. Ezért nem mindegy, hogy a kortárs művészettel való ismerkedés lehetőségét miként teremtjük meg e rendkívül felpezsdült életű városban. Nem mindegy, hogy a kultúrát igénylő új közönség milyen szinten találkozik és jut el a képzőművészethez. Két igen jelentős kiállítással sikerült eddig bizonyítani, hogy a pécsi képzőművészet magas szinten akkumulálja a korszerű szemléletet. Az egyik az 1964-es, a siklósi várban rendezett Pécs—Baranyai Képtár, a másik pedig az 1969-ben a Magyar Nemzeti Galériában bemutatott gyűjteményes anyag volt. Ezenkívül is számos egyéni és csoportki- óllításon állapíthattuk meg jóleső érzéssel, hogy az itt élő művészek javarésze a hétköznapiság megalkuvása helyett az európai művészet áramába igyekszik bekapcsolódni. Sokan hiányoznak a kiállításról. Ennek okát mi most ne keressük, minden bizonnyal a megfelelő következtetéseket levonják a rendező szervek. Az viszont biztos, hogy új formát kell találni a kiállítások szervezésére, megrendezésére. Nagyobb szerepet kell kapjon a rendező aki műteremről műteremre járva választja ki a műveket, tervezi meg a kiállítást. Ez a gyakorlat ma még igen ritka nálunk, az egyenlősdi járja. A kiállítók egyen- lősdije. Pedig még nem állunk ott, hogy a tárlatlátogató ízlése szelektálhasson. A hiányzók listáját Martyn Ferenccel kell kezdenünk. Ö ennek a területnek markáns, példát teremtő nagy egyénisége, nélküle nem beszélhetünk pécsi képzőművészetről. Hiányzott Lantos Ferenc, akinek kísérletező munkássága a pécsi művészet továbblépése szempontjából meghatározó jelentőségű. Hiányzott Bocz Gyulg, akinek plasztikai tevékenysége egyre inkább elismerten általános érvényűvé válik. Hiányzott a Pécsi Műhely fiatal kollektívája — Kismónyoki Károly, Pinczehelyi Sándor, Halász Károly, Ficzek Ferenc, Szíjártó Kálmán és Szelényi Lajos - amely nemcsak új színt jelent Pécsett, hanem a „pécsi bauhausosok” szellemi örökségének tudatos vállalását, kontinuitását is egyúttal. Ok a kollektív munkából sarjadó új törekvések legmaibb értelmezését képviselik. Azonban igaztalanok lennénk, ha nem mutatnánk rá a kiállítás néhány értékére. Fürtös Ilonát kell ellőnek megemlíteni. A textilművészet repfé- zentatív igényét magas szinten megvalósító munkássága kiemelkedik a tárlat anyagából. A festők közül elismeréssel Bizse Jánost, Simon Bélát, valamint Szabados Jánost, a grafikus Kolbe Mihályt, a szobrász Szabolcs Pétert és Weeber Klárát kell kiemelni. A keramikusokat, ha nem Ismerném kiválóságukat, e kiállítás alapján nehezen tudnám megítélni, mint ahogy kettejük egy-egy szerény munkája sem tükrözi híven a Öél- Dunántúlnak a modern kerámia fejlesztése terén vállalt kiemelkedő szerepét. KIÁLLÍTÁS készül Debrecenbe Pécs művészetét reprezentálandó. Jó lenne megszívlelni előtte e tárlat néhány kézenfekvő tanulságát. Romváry Ferenc
