Dunántúli Napló, 1971. június (28. évfolyam, 127-152. szám)
1971-06-13 / 138. szám
mi. Június 13. DUNANTOU NAPLÓ 7 HANGVERSENYÉVAD UTÁN „CIGÁNY ZSUZSO' KÉT NAGY zeneszerzőre emlékezett a zenei világ az elmúlt évadban; Beethovenre születése kétszázodik, Bartókra pedig születése kilencvenedik és halálának huszonötödik évfordulója alkalmából. A pécsi hangversenytervezés részben figyelembe vette ez évfordulókat. A Filharmónia bérleti hangversenyei közül Beethoven műveiből állították össze a két és fél zenekari est műsorát, két teljes zongoraestet, valamint részben öt kamaraestet. Itt kell emlékeznünk a Zenemű- mészeti Főiskola vidéki művésztanárainak nyolc hangversenyből álló sorozatára is, amelyen valamennyi Beethoven-zongoraszonáta elhangzott. Bár összességében egyáltalán nem keveselljük a megszólaltatott Beetho- ven-műveket, mégis hiányoljuk, hogy q Filharmónia nem használta fel az évfordulót egy sorozat (pl. valameny- nyi szimfónia vagy inkább valameny- nyi versenymű) előadására. Gyakran találkoztunk átfedésekkel; ugyanazon szonáta kétszer, sőt háromszor is elhangzott viszonylag rövid idő alatt. Nem bizonyult szerencsés gondolatnak, hogy a Filharmónia, nem véve figyelembe az említett Beethoven-szo- náta sorozatot, (nem tudtak ennek tervéről?) azzal egyidőben indított egy rendkívüli zongorista-bérletet. Az eredmény a műsorszámok átfedésén túl a vártnál lényegesen mérsékeltebb érdeklődés lett mindkét helyen, hiszen közönségünk nem igényel ennyi — egy évadban tizenhat — zongorahangversenyt. Aránytalanul mostoha elbánásban részesítette a szervezett pécsi hangversenyélet a Bartók-évfordulókat. Az egész évadban mindössze két zenekari és két kamaraművet hallottunk, ez utóbbiakat — jellemzően — külföldi művészek tűzték műsorukra. Az utóbbi évtizedben a Pécsi Filharmonikusok sorra mutatták be. a zenekari Bartók-műveket. Itt lett volna a kedvező alkalom, hogy a nagy erőfeszítéseket igénylő bemutatókat sorozatban felújítsák. A közönség tartózkodásától aligha kellett tartani, emlékezzünk csak a Kékszakállú herceg vára, a Cantata profana, a III. zongoraverseny, a Hegedűverseny és a többi nagyszerű Bartók-mű átütő sikerére! Más városokban, pl. Szegeden a Filharmómía és a helyi tanácsi és zenei intézmények, öntevékeny és iskolai énekkarok összefogásából tar- talmában-formájában méltó Bartók- megemlékezések jöttek létre. A pécsi közönség talán nem hallgatta volna meg szívesen egy est keretében Bartók valamennyi gyönyörű kórusművét? Pécsi művészek (Bánky József, Gyer- mán István, Paláncz Tamás és Vass Ágnes) Bartók-kamaraestjét nagy őrömmel és elismeréssel fogadták Helsinkiben és Lahtiban, Pécsett mégsem hallhattuk műsorukat. ZENEI ÉLETÜNK sajnálatos sajátossága, hogy szinte csak a múlt bevált és megszeretett műsorszámait hallhatjuk hangversenyeinken, századunk — immár hét évtized! — zenéjét alig ismeri a pécsi közönség. Már kifejtettük, hogy sokkal több Bartók-műre számítottunk az elmúlt évadban, Az viszont egyenesen érthetetlen, hogy Kodály méltán szeretett műveit miért mellőzik évről évre a műsorok összeállítói, idén mindössze a Háry-szvitet és a Marosszéki táncok zongoraváltozatát adták elő. Elszomorítóan kevés mai magyar művet tűznek műsorra, ez évadban Hidas kevéssé modern vonószenekari Concertino-ját hallottuk, Mihály Fantázia fúvósötösre c. művét (a Mecsek Fúvósötös kitűnő előadásában), az egyetlen igazán jelentős pécsi bemutató Breitner Tamást dicséri; Szöllősy III. concerto-ja. Még jobban el vagyunk zárva a modern külföldi zenétől. Pedig milyen értőn-lelkesen fogadta közönségünk Messiaen orgonadarabjait, Hindemith Mathis-szímfóniáját! — összetett probléma a kortárs zene előadása. A megszólaltatás során olyan nehézségek adódnak, amelyek pl. zenekarunk számára sokszor alig oldhatók meg. Mégsem mondhatunk le arról, hogy a mai hangversenylátogató tájékozódhasson a ma vagy legalább a tegnap-tegnapelött muzsikájában I Ha és amíg másképpen nem megy, hívjunk meg olyan vendégművészeket és együtteseket, akik közelebb hozzák zenei életünket a világhoz. Az elmúlt évadokhoz képest mintha kevesebb kiemelkedő képességű szereplője lett volna idén hangversenyeinknek. A zenekari estek vezénylői közül Paul Capolongo tette a legmélyebb benyomást, de Olaf Koch-ban is kitűnő muzsikust ismertünk meg. A legmagasabb színvonalat a szólistáknak, illetve a kamaraestek művészeinek köszönhettük: emlékezzünk Kovács Dénes, Mező László versenymű-közreműködéseire, Lev Vlaszenko, Kocsis Zoltán, Szegedi Anikó, zongora-, Gi- aon Krémer hegedű-, Nicanor Zaba- leta hárfa-estjére. A legemlékezetesebb műsorszámok közül elevenítsük fel Beethoven IX. szimfóniája, Bartók Concerto-ja, Hindemith Mathis- ónak, Händel Messiás-ának és a Hammerklavier-szonáta (Beethoven) előadását. Az utóbbi kettő pécsi művészek nagyszabású, sikeres vállalkozását dicséri: Antal Györgyét a Liszt Ferenc Kórus élén, illetve Bónky Józsefét. NÉHÁNY SZÓT még közönségünkről! A Filharmónia „hagyományos" bérleteit elkapkodták, mégis szinte minden hangversenyen számos helynek nem volt gazdája. Hangversenyeink döntő többsége képvisel olyan színvonalat, nyújt olyan élményt, hogy érdemes meghallgatni. Az élő előadások élményének elevensége, közvetlensége nem pótolható. Reméljük, hogy a jövő évad hangversenyeit teltházak közönsége fogja élvezni. Szesztay Zsolt Nem hiszem, hogy túlságosan sokan látták volna csütörtökön este a Tv-hír- adó 2. kiadása után záróműsorként sugárzott kitűnő és elgondolkodtató dokumentumfilmet Bácsi Zsuzsannáról, a Borsod megyei Monok községben élő cigányasszonyról. Minden statisztikai felmérés nélkül az a gyanúm, ha a későn fekvő városlakók közül megnézték is némelyek, a falukban és kisebb településeken élők tömegei aligha maradtak fent éjjel fél tizenkettőig. Nem gondolok arra, hogy ezt a filmet feltétlenül szombati vagy vasárnapi főműsorként kellett volna adni, csak egyszerűen sajnálom, hogy éppen azok, akik a cigány Zsuzsák sorsához a legközelebb állnak, alighanem „hiányoztak” a nézők sorából. Nincs azonban veszve minden; az ismétlésben még reménykedhetünk. Bácsi Zsuzsanna portréja, amely ebben a félórás műsorban kibontakozott, nem volt világrengetően különleges. Sem a személyisége, egyénisége, sem a sorsa nem tartozik a szélsőségesen romantikus cigányportrék és cigánysorsok közé, sőt Bácsi Zsuzsannában — ha nem tudjuk, kiről van szó — sokan talán fel sem ismertük volna a cigányt. A szerkesztő-riporter Bródy Zoltán jó ízléssel nem a romantika oldaláról közelítette meg a témát s nem is igyekezett a kérdést túldramatizálni. De éppen ezzel a józan mértéktartással tudott hiteleset mutatni, mondani. Bácsi Zsuzsanna tulajdonképpen olyan, mint nagyon sok más negyven- egynéhány éves asszony, egyénisége és sorsa mégis túlmutat az átlagon s alkalmassá válik arra, hogy egy réteg — a cigányság — mai problémáit is példázza. A film legnagyobb érdeme, hogy hitelesen érzékelteti a mai „cigány- probléma” lényegét. Azt, hogy ma a cigánykérdést állami oldalról megoldottnak tekinthetnénk, s cigánynak minden jogi lehetősége megvan ahhoz, hogy egyenértékű magyar állampolgárként éljen, társadalmi oldalról azonban a kérdés még nem oldódott meg, mert a lehetőségekkel való élést még két fontos tényező késlelteti, fékezi. Az egyik, a cigányság oldaláról, a tradíciók, az évszázados, sőt évezredes beidegződések, a másik pedig a nem-cigány környezet előítéletei, ugyancsak történelmileg „öröklődő” rossz beidegződései. Bácsi Zsuzsanna sorsa mindkét tényező erejéről tanúskodik, szélsőségek és túlzások nélkül, de éppen azért nagyon meggyőzően. A személyes többlet, amit ennek a cigónyasszonynak az átlag-sorsa felett jó érzékkel talált meg és emelt ki ■ film, az Bácsi Zsuzsanna belső energiája, az anarchista túlzások nélküli egészséges és elpusztíthatatlan lázadás, amellyel sorsa fölé akar kerekedni. Ennek az energiának a másik oldaláról, a társadalom oldaláról felelő párja „hiányzik” a filmből; amit a környezetből, a nem cigányok reagálásából felvillant a film, az még az előítéletek hatalmas erejéről tanúskodik. De éppen ezért jó a film. Feszültség és hiány marad bennünk a nyomán; egy mozgósító felszólítás, hogy nem elég a törvény és a jog, önmagában kevés a lehetőség: az előítéleteket és rossz beidegződéseket is fel kell számolni. A film mindkét fő alkotója — a szerkesztő-riporter Bródy Zoltán s az operatőr-rendező Eck T. Imre — egyszerű, sallangmentes, a lényeget kiemelő megoldásra törekedett. A keret kemény képei, a hideg, hófoltos téli táj, a süvöltő szél. és a bodrozódó vizek nemcsak a környezetet mutatták, hanem a légkört és hangulatot is kitűnően érzékeltették. A riporter mindvégig láthatatlan maradt, de kérdései röviden s néha a témához illően „kegyetlenül” csattantak. ügyesek voltak a bevágások, különösen az öregasszony megszólaltatása. Hasonlóképpen jó megoldás volt a „visszatérés” két héttel a riport készítése után. A bevezető dal jogosultságán lehetne vitatkozni. Matja az ötlet romanti- kut folytatást ígért, jó hogy ezt nem váltotta be. Tartalma jól összefüggött a riport-résszel, az azonban szerencsére túlzásnak minősült, amelyet a Rádió és Televízió Újság beharangozott róla: ti., hogy ez a dal moncj el legtöbbet a cigány Zsuzsáról. Szerencsére nem a dal, hanem Bácsi Zsuzsanna maga és a sorsa mondott el sokat... érdemes volt odafigyelni. Borsod és Baranya a térképen messze esik egymástól, a „cigánykérdésnek" azonban lehetnek közös tanulságai. — Nemrég szokatlanul széles körű társadalmi érdeklődést keltett egy tehetséges fiatal cigányköltő, Bari Károly. Egyáltalán nem érdemtelen népszerűsítéséből a televízió is kivette a részét — talán az egészségesnél egy árnyalatnyival buzgóbban . ., Bácsi Zsuzsannának nincs költészete, csak sorsa. Ám ez sem tanulság nélkül való; s ez is társadalmi érdeklődést érdemel... Szederkényi Ervin VÍG ISTVÁN RAJZA. Pinceszeren ÖRVÖS egy darabig a rakosgató, készülődó emberek között bóklászott, valami érdekeset szimatolva. Hát az akadt. Főleg a pince látványa ragadta meg. Hosszú sor gyalult kecskelábú asztal, tetejükön fatányérokkal, azok mellett halas bicska — emléknek — meg zöldszinű habán cseréppoharak. Kinn a pince előtt már látni lehetett, amint a horhos aljában két piros panoráma busz neki-nekiviselke- dik a csúszós emelkedőnek. Csakhamar föllele kapaszkodó turistáktól nyüzsgött a hegyoldal. Többnyire idősebbek voltak, rövidnadrágban, shortban. Nyakukban fényképezőgép, egyik-másiknál lilmkamera. Egy-két liatal pár kaptatott elsőnek lel s hátrafordulva a hasukat fogták, hátrét görnyedten vihogtak a vissza- visszacsúszókon. A pincében az álmélkodás elragadtatott fölkiáltásaival szemlélték a vastag húsvéti gyertyák lényköréből kibukkanó látványt. Nemsokára hangzavar, éles, vezényszóra emlékeztető kurjantások jelezték, hogy — az összekoccanó poharak nyomán — melegedik az atmoszféra. Kinn löllobogtak a rözse- kupacok, a társaság köréjük telepedett. Örvös szemével SzUvássyt kereste, de annak nyoma veszett a tömegben. Közelebb húzódva figyelte a nyárs- lorgatókat. Micsoda jókedvű, Iesztelen, magabiztos emberek! És milyen halálosan ügyetlenek!... AMOTT az a sasorrú szemüveges lórii kiri a többi közül. Úgy tartja a nyársat, mint a horgászbotot. Egyenes derékkal guggol, hideg és méltóság- teljes arckllejezéssel. Mint aki fölül áll, illetve guggol mindezen. Biztosan rajta kuncog ez a két lány is. Az egyik, az innenső gesztenyebarna, kékszemű ... Most föláll, ledobja bőrzekéjét, majd visszaül, tartja a nyársat. Hm, micsoda dereka vanl... Es nincs rajta melltartó... Jó nő. Örvös óvatosan átkulcsolta a lány karcsú és meleg csukló/át. — így, kisanyám ... forgatni, forgatni! A lány ránevetett, bólintott, hogy érti. Tényleg szép ez a lány. Sárika is ilyen volt, ilyen nevetős, kékszemű, hullámos hajú, s ennyi idős lehetett, amikor elvitték. Örvös emlékezetében — mint egy fölkattintott és nyomban újra visszacsukott medalionból — homályos, tűnő villanásként bukkant lel ez a lányarc. Maga sem értette, nyert éppen ő. Hiszen kisfiúnak számított még akkor, csak messziről csodálta Sárikát, aki Winterstein bácsiék- kal együtt örökre eltűnt a Sörház utcai szatócspult mögül... Pillantása továbbsiklott. A sasorrú, szemüveges ugyanabban a pózban tartotta a nyársat. Szótlanul, mozdulatlan faarccal. Szalonnájának alsó fele félig megszenesedett már, s a rovátkákból lassú csöppek- ben hullott alá a zsír. Éles, átható — máskor oly ínycsiklandó — illata most valami furcsa undort, émelygést keltett a gyomrában. Otthagyta őket, szinte menekült. Benn a pincében tetőfokára hágott a hangulat. A hosszú, ikszlábú asztal mellett — kart karba öltve és taktusra himbálva magukat — teletorok- ból énekelték már a baráti ivászatra serkentő hagyományos dalt. Egy öttagú cigányzenekar húzta a sarokban. Többen táncra perdültek, mások az asztalon verték a háromnegyedes ütemet. — Tram-pam, ram-pam-pam-pam... Majd széthasadt a pince fala. HIRTELEN újabb hangzavar, ijedt kiáltások, nevelés... Egy szőke fiatal- asszony kárvallotton nézegette porce- lánlehér „forró" nadrágocskáján a kiömlött vörösbor foltjait. Sebaj, a csoport vezetői készségesen magukkal hívták a szomszédos erdészházba. Az erdészné szivélyeskedett. Sót hozott meg egy plédet, burkolja be magát szegényke. Amig ő munkába veszi a nadrágocskát. Mellettük álldogált — meglehetősen ingatag lábon — a szőke fiatalasszony szőke, langa- léta férje is. — No, üljenek már le nálunk, ne vigyék el az álmunkat! Hozok addig egy kis iőpörtyűs pogácsát, friss, most vettem ki a rellniből... — Tessék, fogyasszák ... Meg hozok egy kis bort is. A szőke langaléta mikor meglátta az üveget, álltában kissé megingott. Majd elég udvariatlanul félretolta az ajtóban állókat és sietős léptekkel a ház mögé vonult. A szobában levők tapintatosan rágták a szájuk szélét. Közben a sasorrú — mint kiderült, a turistacsoport vezetője, a Camping Club titkára — alighanem szénné égette már a szalonnáját, mert lassan, kimérten közeledett a ház előtti beszélgető csoporthoz. így közelről látszott mennyire szikár, magas és választékoson öltözött, olyan ötvenes úriember. Méltóságteljes, kimért mozdulattal nyújtott kezet Szilvássynak. miközben kék szeme hidegen, közönyösen villant, arcizma sem rándult. A másik — alacsonyabb, köpcös, bajuszos — szája sarkában, állandóan valami enyhe mosolyféle vibrált. Néhány szófoszlány eljutott Örvös füleihez is. A magas, sasorrú, szemüveges beszélt éppen. Pattogó, nyers, rövid, tömör mondatokban. — ,.. El kell ismerni... — a magyarok vendégszeretete a világon a legelső! A köpcös mélyet szívott szivarjából, kifújta a füstöt és csak azután szólt. Szája sarkából egy pillanatra sem tűnt el az enyhe, udvariasnak is vehető mosoly. — Teljes mértékben osztom D. úr nézetét. Nem most járok először Magyarországon. Ott, nem messze — intett karjával a ködpárás tó irányába —, ahol a műét Keszthelynek fordul — ott húzódtak az állásaink. Tartottuk a végsőkig!... És én mindig szívesen gondolok vissza erre . .. Na. igen. Kellemes emlékeim vannak a magyarokról. Igen, igen. Nagy örömömre szolgál, hogy viszontláthatom ezt a szép országot, és ugyanolyan kedves embereket találhattunk itt... A szívélyesség, amellyel önök a magunkfajta külföldit fogadják .., Na, igen. A magyaros vendégszeretetnek nincs párja a világon!,.. PrositI »E-gesz-segereI« ... A PINCESZEREZÖK csoportokban és magas hangulatban akkor készülődtek visszafelé. A tisztáson vetettek még egy rajongó pillantást a völgy, a tó, a szemközti hegyek panorámájára. A távolodó buszok után hosszan lobogtak a fehér kendők. WALLINGER ENDRE i
