Dunántúli Napló, 1971. június (28. évfolyam, 127-152. szám)
1971-06-13 / 138. szám
9 DUNÁNTÚLI NAPLÓ 1971. június 13. Az NDK és a nemzetközi szervezetek Az utóbbi betekben a nyugat-euró- pai politikusok figyelme mindenekelőtt a nyugatnémet márkára és a frankfurti tőzsdére irányult. Párizsban, Londonban és más fővárosokban ma ‘ is óráról órára feszült érdeklődéssel szemlélik: merre „lebeg" a márka árfolyama és milyen hatással lehet ez a vezető nyugat-európai országok gazdasági helyzetére. Ez a „márka-központúság" egy ideig elterelte a figyelmet a nyugatnémet politika változásairól. Az „ébredés" okkor következett be, amikor „kilőtték” a kormányból Möller pénzügy- minisztert, Schiller gazdasági minisz tér legnagyobb ellenfelét. Nyomban utána Brandt kancellár bejelentette, hogy Schiller kezébe teszi az egyesített pénz- és gazdasági ügyek intézését. Schiller ezzel nemcsak „gazdasági csúcsminiszterré” vált. Ezen túlmenően politikai értelemben is úi szerepet kapott a nyugatnémet kabinetben, s ő lett Brandt kancellár legfőbb politikai partnere az ország belpolitikai vonalvezetésének kidolgozásában. Nem túlzás azt állítani, hogy a bonni belpolitikai kurzus irányát ezentúl a Brandt-Schiller pároícsak nem azonos súllyal együttesen ható rozza meg. Ami ezt az irányvonalat illeti, máris történtek jelentős eltolódások. A hangsúlyváltozást a következőképpen lehet összefoglalni: Brandt politikájában eddig a külpolitikai vonalvezetésnek, s ezen belül az ismeretes „keleti politikának” jutott a főszerep. A kancellár ma is hangsúlyozza persze, hogy folytatni kívánja azt a politikai irányvonalat, amelynek során realista meggondolások alapján módosította elődeinek politikáját. A kancellár nyilatkozataiból azonban kiderül, hogy a nyugat-berlini kérdés Bonn elgondolásai szerinti megoldását továbbra is az európai előrehaladás feltételének tekinti. Természetesen maga Brandt is tisztában van azzal, hogy a diktátum politikájának kora lejárt. Ha tehát ragaszkodik ehhez a feltételhez, akkor számolnia kell azzal, hogy a „keleti politika” üteme lelassul. A legújabb jelek arra mutatnak, hogy Brandt ebben a viszonylatban legalább is a közeljövőben kevésbé lesz kezdeményező, mint eddig. A hamburgi Spiegelnek adott interjújában nyíltan megmondotta: véleménye szerint az 1973-ban tartandó nyugatnémet választásokat a belpolitikai problémák fogják eldönteni I A hangsúlyeltolódás első alapvető jellegzetessége tehát a külpolitikai kezdeményezések háttérbe szorulása a belpolitikaiakkal szemben. A második változás magában a belpolitikai (s ezen belül mindenekelőtt a gazdaságpolitikai) irányvonalban tapasztalható. A belpolitikai irányvonalon belüli változások azt jelzik, hogy az 1973- as választások közeledtével a Brandt- kormány lassan, de fokozatosan a korábbinál konzervatívabb irányba fordul. A külpolitikai kezdeményezések „elhalványítása" és a stabilitás kiemelése a reformok háttérbe szorításával : egyaránt a középpolgárság „megnyugtatását”, illetve támogatásának megszerzését célozza. A különböző tartományi választások, amelyeken az elmúlt hónapokban a szociáldemokraták sorra érzékeny veszteségeket szenvedtek, nyilvánvalóan szerepet játszottak ennek az új irányvonalnak a kialakításában. A jelenlegi taktikai elgondolás a jelek szerint az, hogy 1971-ben és Í972-ben a konjunktúrát lehűtő, erőteljesen stabilizáló és inflációellenes politikát folytatnak — majd közvetlenül az 1973- as választások előtti időszakban újabb „pénzügyi injekciókat” adnak a gazdaságnak, hogy a választás mór egy erőteljes fellendülés légkörében mehessen végbe! Ma még természetesen nem lehet megjósolni ennek a kibontakozó új irányvonalnak a nemzetközi és belpolitikai következményeit. Egyenlőre csak az látszik bizonyosnak, hogy a Brandt—Schiller kettős új kurzusa erőteljes elutasításra találhat a szociáldemokrata párt balszárnyán, mindenekelőtt a szakszervezetek körében. Eddig a szociáldemokrata balszárny támadásainak középpontjában Schmidt hadügyminiszter állott. Ügy látszik, most Schiller és Brandt is készek vállalni ezt a szerepet, abban a reményben, hogy ezzel előkészítik az 1973-as választási győzelmet. Mélyreható változások mennek végbe Kínában — olyan változások, amelyek csak most nyilvánulnak meg a kívülállók előtt. Az ország ismét mozgásban van. Mao Ce-tung majdnem négy évig tartó kulturális forradalmának káosza, felfordulása és részleges bénultsága után drámai változás következett be, amelynek folyamán Kína lehiggadt, népe visszatért a munkához, és a kormány ismét ellenőrzést gyakorol az ország felett. Ezen túlmenően Peking külkapcso- latai meglepő változáson mennek keresztül, amely nagy jelentőségű lehet mind az Egyesült Államok, mind a Szovjetunió számára. Uj kilátás ■Hong Kongból friss képet kaphatunk arról, hogy mi megy végbe abban az országban, amelyben a világ lakosságának egynegyede él, és nagy erőfeszítéseket tesz, hogy utolérje a fejlett ipari és kereskedelmi hatalmakat. Például: — A nagy ipari centrumokban lévő gyárak teljes kapacitással dolgoznak, okádják a füstöt és ontják a termékeket. — A kisüzemek gomba módra szaporodnak vidéken. Az igen keresett mezőgazdasági szerszámokat gyártják. Az öntözőműveket és duzzasztógátakat lázas erőfeszítéssel javítják és bővítik, hogy megműveletlen földeket hódítsanak meg. — A külkereskedelem lassan, de biztosan növekszik. — Peking forradalom előtti nagyköveteinek legnagyobb része visszatért tengerentúli állomáshelyére és Kína más nemzetekkel is diplomáciai kapcsolatot létesített — közöttük Kanadával, Olaszországgal, Etiópiával és Chilével. — Kína utazási és idegenforgalmi irodája ismét megkezdte működését, első ízben azóta, hogy Kína 1966-ban bezárta kapuit a külföldiek előtt. A látogatók legtöbbje Délkelet-Azsiából jövő kínai, de hamarosan vízumokat adnak a nyugatiak kisebb csoportjainak. — Kína véget vetett a nemzetközi sporteseményektől való ötéves távol- maradásának, amikor beleegyezett abba, hogy asztalitenisz-csapatot küld Japánba, a világbajnokságra és meghívták Kínába az USA asztaliteniszezőit. — Üj ötéves tervet dolgoznak ki. Ennek keretében a hangsúlyt a mezőgazdasági erőforrások fejlesztésére helyezik, és kevesebbet fognak beruházni a nehéziparba az ország szűkös tőkéjéből. Azonban változatlan erőfeszítéssel folytatják egy interkontinentális ballisztikus rakétarendszer fejlesztését. Kína atombombakészlete számára, amely most a becslések szerint elérte a 100 darabot. A katonaság vette át a hatalmat A legjelentősebb változás Kínában a következő: a népi felszabadító hadsereg lett a legnagyobb — és gyakorlatilag vitathatatlan — hatalom. Kínában a kommunista pártot majdnem teljes mértékben militarizálták. A Politikai Bizottság 21 állandó tagja közül 12 katonatiszt; a Központi Bizottság 1970. évi állandó tagjainak több mint a fele katonatiszt. Szerte e hatalmas országban valamennyi körzetben és tartományban az egyedüli tényleges hatalmat a katonaság gyakorolja. Mindenütt jelen vannak >o katonák — a bányákban, gyárakban, egyetemeken és néha még a kommunákban is. Ezzel kapcsolatban egy Hong Kong-i KínaA fekete—vörös—aranysárga színek nem ilyen - szabályos - sorrendben követték egymást, de a falramázo't zászló közepén lévő címerről és az aláírásról tudni lehetett, a mű alkotója az NDK-t élteti. Pontosabban az NDK elismerését. Chilében díszítette egy üzem kőfalát a zászló-festmény. szakértő a következőket jegyezte meg: „A katonák mindennek kétségtelen urai. Ök döntik el, hogy kinek van igaza, kinek nincs igaza. Élet és halál urai!” A hadsereg hatalomátvétele nem szokatlan Kína történelmében. A Kína egész birtoklásáért folyó harc éveiben — 1925-től 1949-ig — a párt- vezetőség felső rétegében számos olyan tag volt, akik korábban csapatparancsnokok voltak. A politikai hatalom és a gazdasági ellenőrzés azonban mindig a párt kezében volt. A hadsereget pórázon tartották. Mao kulturális forradalma —amely célul tűzte ki, hogy megtisztítja a kommunista pártot, amelyről úgy vélte, hogy kapitalista gondolkozásúvá vált, és hogy rávegye a 780—800 millió kínait, hogy „állandó forradalmárok" legyenek - Kínát a katasztrófa szélére sodorta. A kulcspozíciókat betöltő vezetőket eltávolították, többek között a 30 tagú Politikai Bizottság 11 tagját, a Központi Bizottság titkársága tagjainak több mint felét, megtisztították továbbá a pórt és az államigazgatás valamennyi szintjét, vagyis a körzeti, tartományi és helyi szinteket. A társadalom egész szerkezete kezdett felbomlani. A nagy városokban a „forradalmárok" és a nem- forradalmárok harcoltak a helyi hatalom megszerzéséért. Az ifjú vörös gárdák a forradalom nevében kifosztották és felgyújották a kormányhivatalokat, könyvtárakat, templomokat, külföldi országok nagykövetségeit, semmibe véve a következményeket. Csak vidéken volt viszonylag nyugalom, mivel a parasztok - akik éppoly szorgalmasan és rugalmasan viselkedtek, mint az elmúlt évszázadok felkelései során — továbbra is küzdöttek azért, hogy rizses tájaikat meg tudják tölteni. Amikor a hadsereg végül is átvette a hatalmat, ez nem a klasszikus latin-amerikai államcsíny formájában történt. Maga Mao, akit a tisztogatás után megmaradt kommunista vezetők támogattak, adott parancsot a katonaságnak, hogy teremtsen rendet o káoszban. Nézeteltérések Mao azzal érvelt, hogy a hadsereg teljes mértékben osztja „forradalmi” elveit. Amint később kiderült, a haderő parancsnokai kevés érdeklődést tanúsítottak a permanens forradalom iránt. Békét, rendet és stabilitást akartak — és gyorsan véget akartak vetni a világ többi részétől való elszigetelődésnek. A hadsereg először is a vörös gárdistákat és megvadult „kis tábornokait” vette célba. A vörös gárdistákat, a diákokat, és a többi harcosokat — akiknek számát 25—30 millióra becsülték — vidékre küldték, hogy ott vegyenek részt „a dicsőséges termelő munkában a szűzföldeken”. Legtöbbjük még mindig ezeken a helyeken tartózkodik. Még manapság is mindössze 80 ezer hallgató láto- gatja^az egyetemeket — egytizede az öt évvel ezelőtti létszámnak. Majdnem egy évbe tellett - 1968 augusztusától 1969 áprilisáig —amíg a hadsereg véget tudott vetni az anarchiának. Ennek végrehajtása után a következő lépés az volt, hogy a gyárakban újra elkezdjék a termelést, és ugyanokkor ismét felvegyék a kapcsolatokat a külvilággal. Változás a kereskedelemben A jó időjárás segítségével a kínai mezőgazdasági munkások 1970-ben több mint 210 millió tonna gabonát "7 Egy nappal azután került oda, hogy Allende kormánya bejelentette: nagykövetet cserél a Német Demokratikus Köztársasággal. Ezzel Allende — mint a müncheni Süddeutsche Zeitung megfogalmazta - „saját ígéretének kötelező jellegét többre becsülte a bonni szövetségi kormánynak annál és édesburgonyát termeltek. Ez körülbelül 20 millió tonnával volt több, mint az 1969. évi termés. Az 1970. évi gabonaimport 2,6 millió tonnára csökkent, szemben az 1969. év 7,5 millió tonnájával. 1970-ben a kétoldalú kereskedelem meghaladta a 4 milliárd dolláros szintet. Mivel kevesebbet kellett költenie a gabona-behozatalra, Kína több tőkét ruházhatott be a vas- és acéliparba, a gépiparba, a fémiparba és a gumiiparba. A kereskedelem 75 százalékát nem kommunista országokkal bonyolították le, köztük Japánnal, Hong Konggal, Nyugat- Németországgal .és Nagy-Britanniá- val. Ezt követően Kína váratlanul elkezdett új tehergépkocsikat vásárolni - ezeknek egy részét Olaszországban gyártották, amerikai alkatrészekkel. Ezeket a vásárlásokat igen fontosnak tartották a megrongált polgári szállítórendszei fejlesztése számára: hasonlóképpen fontosak voltak a gazdaságnak, amelyet fokozatosan mili- tarizá Itak, 1970 vége felé a pekingi diplomaták egy másik meglepő fejleményre lettek figyelmesek: a hadsereg alakulatait új fegyverekkel szerelték fel, , kezdve a puskáktól és harckocsiktól egészen a korszerű tábori híradó berendezésekig. Mindezeket Kínában tervezték és gyártották. A légierő még mindig a szovjet MÍG—19 szuperszonikus sugárhajtóműves vadászgépek kínai utánzataitól függ, amelyet korlátozott számban gyárt az ország viszonylag kis kapacitású repülőgépipara. De most a repülőgépipar felkészül a szovjet TU-16 közepes bombázó kínai változatának gyártására, amely sugárhajtóműves bombázógép és nukleáris fegyverek hordozására képes. A kínai hajógyárak új tengeralattjárókat építenek, hogy bővítsék a flotta hajóegységeinek a számát, amely jelenleg 35 darabra tehető. Ugyancsak építenek néhány hadihajót, amelyek nagyobbak, mint a rombolók, de kisebbek, mint a cirkálók. Kína gyengeségei Kínának az egyik legnagyobb problémája, hogy katonai ereje ingatag bázison alapszik — eltekintve a hatalmas embertömegektől. A kínai családok 80 százaléka kommunákban él, ahol a termelékenység alacsony szintű, és a gépesítés rendkívül kezdetleges. Az ország ipara fejlődik, de még mindig gyengébb, mint számos másodrendű hatalomé. Japán, amelynek lakossága a kínai lakosságnak mindössze egynyolcada, és területe kisebb, mint Kína. Egy átlagos angol lakos 50-szer annyi villamosáramot fogyaszt, mint egy kínai. Norvégia, amely kis területtel rendelkezik és lakóinak száma nem egész 4 millió, nagyobb' szerepet játszik a világkereskedelemben, mint Kína. Ennek ellenére a Hong Kong-i szakértők igen jelentősnek tartják azt, amit Peking katonai vezetői eddig elértek. Egyikük a következőt jelentette ki: „Kína gazdasága nem gyenge. A népet ellátja a szükséges élelmiszerrel, ruházattal és lakással. Ez Kína esetében nagy teljesítmény.” (U. S. News and World Report) az érvelésénél, hogy a harmadik világ országai az NDK diplomáciai elismerésének megtagadásával elősegítik a két német állam közötti párbeszédet". Allende ebben az évben az _';3 olyan '5 volt az ún. harmadik világban, aki szembeszállt a halott Hallstein-doktrína helyébe lépett új bonni politikai elvvel. A Hallstein-doktrína tarthatatlansága évek óta nyilvánvaló. Szemléletesen bizonyította ezt az NDK két nagy diplomáciai áttörése. 1969 tavasza és a kora nyár, amikor gyors egymásutánban Irak, Kambodzsa, Szudán, Déliemen és az Egyesült Arab Köztársaság cserélt nagykövetet Berlinnel — és 1970. hasonló időszaka: az NDK felvette ekkor a diplomáciai kapcsolatot Brazzaville-i Kongóval (a Kongói Népi Köztársasággal), a Közép-Afrikai Köztársasággal, Algériával, a Maldive szigetekkel és Ceylonnal. Bonn új formulája szerint a szövetségi kormány nem szakítja meg a viszonyt azzal az országgal, amely elismeri a másik német államot. Ugyanakkor viszont nyomatékosan figyelmeztet arra, hogy az NDK diplomáciai elismerése rontja a két Németország párbeszédének esélyeit. Hasonló a bonni taktika az NDK- nak az ENSZ-be és annak valameny- nyi különleges szervezetébe való felvételével kapcsolatban. A szövetségi kormányt az ötvenes évek óta nagyköveti rangban lévő megfigyelő képviseli az Egyesült Nemzetek Szervezetében. Bonn tagja valamennyi különleges szervezetnek, vagy legalábbis részt vesz annak munkájában. Ily módon, mikor a szövetségi köztársaság kormánya — és a nyugati országok kormányai — az NDK jelenlétét megakadályozzák e szervezetekben (ugyanazzal az érveléssel, mint a diplomáciai kapcsolatfelvétel esetében) lényegében az egyedüli képviselet régóta halott és tarthatatlan elvét erőltetik. A legutóbb az Egészségügyi Világ- szervezet (WHO) és az ENSZ Európai Gazdasági Bizottságának (ECE) májusi ülésszakán sikerült megakadályozniuk azt, hogy a Német Demokratikus Köztársaság elfoglalja az őt megillető jogos helyet. Pedig az évek sora bizonyítja: az NDK kérelmének jogosultságát. Érdekes például megnézni azokat az adatokat, amelyeke) az Egészségügyi Világszervezet elé terjesztett az NDK képviselő. Az országban 350 ezer egészségügyi dolgozó tevékenykedik. Tízezer lakosra 114 kórházi ágy jut. Egy orvos átlagosan 695 embert lát el. Az NDK azok közé az államok közé tartozik, ahol legalacsonyabb a tbc miatti halálozás. A WHO tagállamainak nyilvánvalóan érdekük, hogy egy olyan országot, amely központi fekvése miatt áruforgalmi és utazási központ, bekapcsoljanak a nemzetközi egészség- ügyi hálózatba. Ennek megakadályozása éppolyan abszurdum, mint az, hogy a világ tíz legerősebb ipari államának egyike nem vehet részt az ENSZ európai gazdasági bizottságának munkájában. Hogy nem lehet az NDK képviselője jelen a Nemzetközi Munkaügyi Szervezet (ILO), az Élelmezési, és Mezőgazdasági Szervezet (FAO), a Nevelésügyi, Tudományos és Kulturális Szervezet (UNESCO) ülésein. Az NDK érvként gazdasági, kulturális eredményeit, politikai erejét, több mint két évtizedes múltját vonultathatja föl - ezzel szemben a bonni ellenvetés nagyon gyenge. A nyugat- berlini rendezéshez, a két német állam szerződéséhez kötni az NDK elismerését, vagy tagságát a nemzetközi szervezetekben — egyilje az „előfeltétel-doktrína” legfurcsább hajtásainak. Nem egyéb, mint mesterséges kapcsolat össze nem tartozó dolgok között. Chile példája bizonyítja, hogy az-» zal a természetes folyamattal szemben, hogy szuverén államot szuverén államok elismerjenek, nehéz bármiféle elvet szembeszegezni. Jó példa erre, hogy napjainkban 28 állam tart már fenn diplomáciai viszonyt az NDK- val. 53 nem szocialista országban működik olyan társadalmi szervezet, amely a Német Demokratikus Köztársaság elismerését, az országgal való baráti viszony kialakítását követeli. Ez a folyamat és ez az erő nyitja meg majd — minden bizonnyal — a nemzetközi szervezetek mesterségesen le- zárt kapuját is az NDK előtt. (t «4 (-i -e) Ez most valódi ugrás Brandt — párban
