Dunántúli Napló, 1971. május (28. évfolyam, 102-126. szám)
1971-05-09 / 108. szám
6 DUNÁNTÚLI NAPLÓ 1971. május 9, 1 Kende Sándor s FEGYELMI ELJÁRÁS MUZSLAI KAMPIS MARGIT RAJZA Berták László: Kórházi sorok Megint a születés utáni a határszéli igazoltatás innen a véres küszöbön sorompón méltóságon mérlegre tesz a hatalom kicsomagoltat megaláz változtat vérré vizeletté árulkodó anyaggá isteneivel karnevált sisakos szemlét rendez higgyem hogy nem választhatok itt minden engem választ higgyem hogy nedveim komoly tárgyakkal parolóznak higgyem hogy nem árulnak el csak vámolnak beírnak higgyem hogy fogaim közül kifakad a virágszál ezért a puskás hajcihö emberségem bilincse ezért napoznak sejtjeim kiváncsi szemek dombjain formaság kérem formaság jövője érdekében bélyegzők lövedékei és atomok beszélnek. E gyszer talán majd be is vallhatnám ... Hogy mór félek, ha valamiképp ital kerül a házhoz. Pötyikém. A legrendesebb asszony a világon. Ez száz százalék. Faktum. Különösen, amikor bűntelen, kék szeme úgy csillog, mint az üveggolyó, mellyel anyám csitított valaha, felém gurígatta asztalunk üveglapján, hogy hallgassak. Ö is azért néz rám, hogy hallgassák. Né szóljak ró, hadd kóstoljon bele, csak megnyalja a pohórka szélét, ne bántsam érte, Semmi az egész. Egyszer lengyel vodka, másszor jugó puncs; — tegnap épp Jugóból jött két kolléga. Es ahogyan ilyenkor beszél... Amiket mond nekem, és amiket váratlanul kérdez . .. Néha feketének érzem a levegőt. Szóval, egyszerre nem vagyok jó. Semmi se jó bennem. .. ."Érdekes lenne gyűjteni az üvegeket. Persze, csakis az egészen különös alakúokat. A karcsúakat például vagy a horpadt hasúokot; a címkéket nem szabad lemosni róluk. Z ónkai kartárs, figyel ránk? — A fegyelmi bizottság mindhárom tagja fölfelé néz rá. Mert hogy mindenki 01, egyedül ő áll az íróasztal előtt. — Megértette a jogtanácsos elvtárs kérdését? Csakis a i jogtanácsos kövér. És szemüvege sincs másnak. — Akkor miért nem válaszol? Nem rosszakarója itt magának senki, láthatja. A főnök, vagyis a raktárvezető kartárs, biztosan nem az. Faktum, Harmadszor magyarázzá a másik soványnak, tehát a központi osztályvezetőnek : — Ha ittasan jött be reggel, lefektettük hátul a hulladékpapírra. Ki kellett aludnia. — Most viszont még másnap se jelentkezett. — A szállásadója keltegette; az mondta neki, hogy leltározunk. Úgy gondolom, hogy akkor mór azért sem indult el, mert félt. Mert, amint említettem, a múltban, sajnos, néhányszor már előfordult... tehát biztosra vehette, hogy Most aztán nincs pardon. A leltáreilenőr jelenlétében, ugye, nem lehet.,., izé... szóval, nem hallgathattam el. Magyarán mondva, nem számíthatott arra, hogy . .. S megint a szemüveges. Az egyetlen kövér ember; — De miért nem válaszol? Zánkai kolléga? Biccentés: — Így történt. — És nem tanúsít megbánást? — Kérem ... én, kérem, nagyon szégyellem . .. — Jó. Hát akkor menjen csak ki és várákoz- zék. Majd szólítjuk. — Igenis. A főnök utána is szól, megmagyarázza rteki: — Tanácskozunk. A fegyelmi bizottság tanácskozik, Zánkai kartórs. Lám, nyilvánvaló, hogy jó ember. S oha nem akarsz tölteni?! — kocog- tatjo a pohárka talpát az íróasztal lapjához az osztályvezető főnök s figyelmeztetésül meg is tényereli a kisebbik főnöknek, vagyis o raktárvezető kartórsnok, azaz a nyilvánvalóan jó embernek a derekát. — Azonnal. Dehogynem. — Na. De előbb csak oda! — pöckölődik a küpico a jogtanácsos felé. — Egészségünkre! — A következővel nem kéreted magad! — Egészségünkre! — Egészségetekre! — Tehát? A legjobb dolgozó?-T A legjobb dolgozónk. Nyolc éve . .. — Egészségünkre! — Csők innia nem szabod. — Mit mondasz? — Nem is iszik. Soha. — Nem értem. Imént azt mondtäd . . , — Mondhatnám, egyébként soha, Majdnem soha. — Egészségünkre! *->> Két kisfröccs bőven elég neki. A harmadiktól már beteg. Ezért is olyan nehéz, amíg oz első kettőt belediktálják. Fél, mint a pokoltól, ha erőszakoskodnak vele. — Na jó, fiam. Te véded, mert különben á legjobb dolgozód. — Különben . . . — Ez érthető is. Teljesen megértjük. Emberek vagyunk, látod. Elsősorban embérek. — Igen. Természetesen. — Förtelmes a hőség nálatok! — Intézkedtem a szellőző miatt. Jövő hétre ígérték. Ja, ha nem dögölne be a ventillátor minden hónapban legalább egyszer; az isten verje meg! — Egészségetekre! — Nem könnyű ott az ellenállás neki. El lehet képzelni, hogy egész éjjel bort meg pálinkát szolgál föl. Vagyis, hogy egész éjjel, megállás nékül o borral meg a pálinkával... De hát én tudom, bocsánat, mindegyik beosztottamnak ismerem az életét, mondhatnám, a magánéletét, ez a dolgom, jobban szólva, ez is a dolgom. Ennek a Zánkainak szüksége van arra, hogy szombat este meg vasárnap a házigazdájánál kisegítsen. — Állj! Azzal az emberrel kellene beszélnünk — véli a központi főnök. A jogtanácsos azonban kényelmesebb: — A fegyelmi- eljárás lefolytatása szempontjából közömbös. — Jó. Ha szükségtelennek tűnik. — Gebines kocsma. Egyébként, azt hiszem, egyremegy, hogy gebines-e vagy állami. Ezt csak úgy megjegyeztem. Mert valaki mindig-^akad, aki be akarja ugratni. És állati a röhögés, ha nem akar inni. Hiszen mindenki tudja a régiek közül, hogy mennyire fél a bortól. De ha egyszer ilyenek az emberek, a fene vinné némelyiket: csakazértis tukmálják, ebben lelik az örömüket. — Várjunk csak. Hozzájárultunk Mi ehhez e másodálláshoz? — Mindenesetre jegyzőkönyvbe vesszük, hogy nem kért engedélyt. — Kell neki az a pénz ... — Igen. No. Hát akkor hívjuk be. — De innen, az asztalról. . . úgy értem, a poharakat,,. Ne takarítsunk, ne takarítsunk; fölöslegesen múlik az idő. Csak told be á fiókodba. — Hirtelen egyet még löttyinthetsz azért, — és nyisd ki az ablakot. Hu, de büdös van itt! — Egészségünkre. E " s te, Zánkai Laca, te talán nem járatod velem a bolondját?!... — Este kérdezte. Már feküdt az ágyban, teljesen nekivetkőzve. Pötyikém. Reggel mór nem is emlékezett rá. Soha nem emlékszik. Csak este mond ilyeneket. Vagy amikor elmentek a vendégéi, utána. Vagy ha belekóstolt a jugó konyakba. Hogy az asszony is ember. Nemcsak feleség, hanem másnemű ember. Tessék. A nő is ember, njéghozzá önálló, igen. Mindenkinek a maga életét kell élnie. A maga életét, a saját életét, az önálló életét, a nőneműnek is a saját életét... Szerinted, komám, minden fecske o maga életét éli? ... Én nem tudom, semmit se tudok, ez nulla. De ő azt hiszi, és ha ő azt hiszi, akkor neki úgy van. Ez viszont megint csak faktum, Zánkai Laca, igenis. De hát én vagyok az, pontosabban én, aki nem akarom, hogy neki is a maga élete legyen? , .. Mindenkinek legyen a maga élete, a saját élete; — pont én nem Mondom ezt?!.,. Hiszen a házmester meg a szomszédok is összesugdolóznak a hátam mögött, kinevetnek, hogy olyan másképpen élek. Másképpen — mert én azt mondom, hogy mindenkinek a maga életét kell élnie, attól függően ugyebár, hogy milyen. Pötyikém. Ez rá is vonatkozik. Hogyne. Pont őrá ne vonatkozna?! Nem lenne igazságos. Es okkor én járatom vele a bolondját, én, a Zánkai Laca? Én, aki azt se bántam, ha otthagyja a Postát — mert az valóságos faktum, hogy nem neki való állás. Az egész napos irkálós meg a papírpénz nyálazása vakulásig! Nem az ő élete. — Hanem jól van, tanuljon hót táncolni, rajta, csinálja csak, azt mondtam. Én! És nem baj, ha emiatt sokáig semmi (mert ami igaz, az igaz: még most is épp csak néha csurran-cseppen valami!) — de hát nem nézhetünk mindent a pénz oldaláról; ezt is én mondtam! Mert semmi se megy egyik napról a másikra. Van, ami nehezebben érik be és lassabban hozza a gyümölcsét, ezt be kell látni: — kitartás kérdése, hogy mindenki á maga saját életét élhesse. A házmester meg a szomszédék nem számítanak. Az meg az ő sóját életük. Márminthogy ha nevetnék és sugdolóznak. Senkire se kéll haragudni. Nem olyan kerek a világ, mint á futball- labda, ez a szomorú benne. Pötyikém. ... Ha én is beleinnék a sárga pőhórba . .. Ha nem bolondulnék meg tőle .,. Hogy a nagybácsi tavaly ott fogta volna, nem akarta visszaengedni... Németországból, természetesen. Hogy ugyanis színésznőt csinál belőle, mert az való neki igazán, minden porcikája művész, (talán ezt mondta neki) annyira szereti az életet; — csak én, aki ilyen -vagyok, én nem vettem észre. Csakugyan nem vettem észre, hogyan vettem volna; pedig mindeddig nem voltam vak. Faktum, hogy nem szokott énekelni — mostanában is csupán olyankor, ha már elmentek a vendégei. És azt hiszem, nem is valami szépen, csak úgy hamiskásan, ahogyan mindenki, amikor nem bír hallgatni... És hát abból a csoportból minden turista vissza is jött, haza, egyedül ő maradt volna odakint, ezt a szégyent se akarta, a lelkem rá, ismerem a szívét, én ismerem, én, nem a nagybácsi a színésznőséggel. Most meg, hogy — miattam jött haza. Hozzám. Ohüm, hát persze. így van ez. Lám ... Itt van, velem. Ez minden. Szép. És a szeme még mindig... meg az üveggolyók, amikor csillognak ... Miattam ... Ugyanis, hogy miattam nem lett belőle — mi lett volna? — csak a nagybácsinál lehet úgy élni, hogy az az élet a saját élete? ... Nem ilyen furcsa az igazság, hátha nem ilyen furcsa mégse. Vagy ha igen, akkor semmit se ér, annyit se, mint egy durrdefektes bicikligumi vagy a turulmadár a Szabadság-hídon, melyre már egyetlen halálba kukucskáló bolondot se engednek fölmászni, amióta demokrácia lett. Csak ezt mondom én. És mindegy végül, hogy ki mit hisz ezért rólam. Meg róla is. És hót azóta van csak ez az egész. Az úgynevezett saját élet. És mi-minden az eszébe jut ilyenkor rólam! Régről, éktelenül régről, hány évvel ezelőtt- ről!.. . — Hát ennyire fájt neki?,.. Szóval, egyszerre nem vagyok jó. És közben a nagybácsi levelei egyre gorombábbak. Vastagon ömlik belőlük a szemrehányás, hogy Pötyikém még csak nem is válaszol neki. Soha nem ír, egyszer sem írt neki, azóta. Ilyen. Z ánkai kolléga, gondolt-e arra, tudomása van-e róla, hogy mennyi ártalmat rejt magában, ha az ember iszik? Ha valaki, mondjuk, egy rendes dolgozó és egyébként -jpravaló ember többet iszik, mint amennyit elbír. A társadalmi veszélyessége az ügynek . . . Hányon mennek tönkre úgy, hogy amikor elkezdik az ivást, csak egy-két pohórká- val naponta, o környezetük még észre se veszi, nem bizony, hanem csak akkor figyel föl, amikor megmérgezték már maguk körül a légkört, eltaszították pártjukról a legjobb barátokat is, és pokollá teszik a családjuk életét. Nekünk, Zánkai kolléga, az a feladatunk, azért vagyunk itt, hogy idejében megfogjuk a kezét, igen, hogy megfogjuk a kezét, jóakarattal, de keményén. Keményen, hogy visszarántsuk az útról, amelyen elindult. Amíg nem késő. Ezért a legszigorúbb fégyelmi büntetést fogjuk alkalmazni, az azonnali elbocsátás eszközével kell élnünk. Eddigi becsületes munkájára való tekintettel azonban egy évi próbaidőre e határozat hatályát felfüggesztjük. Kemény a csend, mintha kövek közt ülnének, És hosszú, mint a halak tátogása. Maga az ütemtelenség. A jogtanácsos leveszi végül a szemüvegét. De nem csinál vele semmit. Ekkor szólal meg a helyi főnök, a laktárve- 4otő kartárs, aki talán valóban iá, — Nézze ... hiszen mi is megisszuk, ami illő ... Nem arról van szó, hogy esetleg bűn... Ha az alkalom úgy hozza, ha itt az ideje... Csak hát, ha nem szabad, akkor nem szabad. Ha egyszer árt valakinek és mindig megjárja, akkor annak tudnia kell... viágyáznia kell magára ... A másik főnök, a központból: — Ezt célozza az egyéves fölfüggesztés. A próbaidő, Zánkai kolléga. És bízunk benne, hogy közben egyszer sem fordul elő. Ha nem bíznánk, akkor természetesen ... de arról ne beszéljünk, ezúttal inkább ne. Rendben? Jót akarunk magának; érti?... Mondja, nős maga, ugye? Na, csak azért kérdem ... Igen, ha valakinek rendezett az élete, akkor sokkal köny- nyebben megy, ezt tudjuk. Hány éves tulajdonképpen? — Huszonkilenc. — Látja. Na, fogadja hót meg, hogy egy év alatt minden rendbejön ... D e aki fél. Aki például attól, hogy otthon elölről kezdődik megint... Egykét pohár előtte, most az egyszer. Akkor talán könnyebb. Elmúlik a félelem. Akinek két pohár nem árt. ... Az semmi, hogy soha nem ír a nagybácsinak; az istenért se válaszol neki. Mert ő ilyen. Pötyikém. — Hanem egyszer baltával agyon akarta csapni. Hm, Igen. A barátnőjének itthon elmesélte a jugó konyak után. Hogy kirohant a konyhába, meg a balkonra, és még a szennyesládát is elróngatta a sarokból, de talán nem is volt balta egy olyan házban soha, egy nyomorult balta se. A szmésznőségért — ha egyszer úgysem lehet. Nógatni könnyű. és ha ülünk a kerthelyiségben: minden átmenet nélkül egyszer csak pördül egyet, kitépi a karját, ha szorítani meri az ember, és indul —, mit indul?! — fut, rohan, hogy otthon jól kibömbölje magát. Nem mondja, hogy miért — de utána jobb. Mindenkinek a saját életét kell élnie, ügye. Ő is ezt mondja, és én is ezt mondom. Mi is lenne, ha nem élhetné?... Ha valaki nem hagyná?... Szép a világ; — szebb, mint amikor nézzük, M ikorra érünk haza? — Két és fél óra. — Nem létezik. — Színházjegyed van? Elérjük, még át is öltözhetsz. János majd beletapos egy kicsit a, gázba. A központi főnök: — Szépen átrendezted itt magodnak. Nem is tárgyalóképes iroda az, ahol nincs a szekrényben egy üveg konyak. Igazam van? — Akkor egészségünkre. — Azt azért nem kellett volna mondanod, hogy mi is megisszuk, ha éppen... Szükségtelen volt. Pont előtte! Ez az ember még azt gondolja talán, hogy... Na, mindegy mór. Semmi baj. És a jogtanácsos, aki kövér, és épp ezért fáradt: — Akkor indulunk? á /
