Dunántúli Napló, 1971. május (28. évfolyam, 102-126. szám)

1971-05-09 / 108. szám

6 DUNÁNTÚLI NAPLÓ 1971. május 9, 1 Kende Sándor s FEGYELMI ELJÁRÁS MUZSLAI KAMPIS MARGIT RAJZA Berták László: Kórházi sorok Megint a születés utáni a határszéli igazoltatás innen a véres küszöbön sorompón méltóságon mérlegre tesz a hatalom kicsomagoltat megaláz változtat vérré vizeletté árulkodó anyaggá isteneivel karnevált sisakos szemlét rendez higgyem hogy nem választhatok itt minden engem választ higgyem hogy nedveim komoly tárgyakkal parolóznak higgyem hogy nem árulnak el csak vámolnak beírnak higgyem hogy fogaim közül kifakad a virágszál ezért a puskás hajcihö emberségem bilincse ezért napoznak sejtjeim kiváncsi szemek dombjain formaság kérem formaság jövője érdekében bélyegzők lövedékei és atomok beszélnek. E gyszer talán majd be is vallhatnám ... Hogy mór félek, ha valamiképp ital kerül a házhoz. Pötyikém. A legrendesebb asszony a világon. Ez száz százalék. Faktum. Különösen, amikor bűntelen, kék szeme úgy csillog, mint az üveg­golyó, mellyel anyám csitított valaha, felém gurígatta asztalunk üveglapján, hogy hallgas­sak. Ö is azért néz rám, hogy hallgassák. Né szóljak ró, hadd kóstoljon bele, csak megnyalja a pohórka szélét, ne bántsam érte, Semmi az egész. Egyszer lengyel vodka, másszor jugó puncs; — tegnap épp Jugóból jött két kolléga. Es ahogyan ilyenkor beszél... Amiket mond nekem, és amiket váratlanul kérdez . .. Néha feketének érzem a levegőt. Szóval, egyszerre nem vagyok jó. Semmi se jó bennem. .. ."Érdekes lenne gyűjteni az üvegeket. Per­sze, csakis az egészen különös alakúokat. A karcsúakat például vagy a horpadt hasúokot; a címkéket nem szabad lemosni róluk. Z ónkai kartárs, figyel ránk? — A fe­gyelmi bizottság mindhárom tagja fölfelé néz rá. Mert hogy mindenki 01, egyedül ő áll az íróasztal előtt. — Megértette a jogtanácsos elvtárs kérdé­sét? Csakis a i jogtanácsos kövér. És szemüvege sincs másnak. — Akkor miért nem válaszol? Nem rosszaka­rója itt magának senki, láthatja. A főnök, vagyis a raktárvezető kartárs, bizto­san nem az. Faktum, Harmadszor magyarázzá a másik soványnak, tehát a központi osztályve­zetőnek : — Ha ittasan jött be reggel, lefektettük hátul a hulladékpapírra. Ki kellett aludnia. — Most viszont még másnap se jelentkezett. — A szállásadója keltegette; az mondta neki, hogy leltározunk. Úgy gondolom, hogy akkor mór azért sem indult el, mert félt. Mert, amint említettem, a múltban, sajnos, néhányszor már előfordult... tehát biztosra vehette, hogy Most aztán nincs pardon. A leltáreilenőr jelenlétében, ugye, nem lehet.,., izé... szóval, nem hallgat­hattam el. Magyarán mondva, nem számíthatott arra, hogy . .. S megint a szemüveges. Az egyetlen kövér ember; — De miért nem válaszol? Zánkai kolléga? Biccentés: — Így történt. — És nem tanúsít megbánást? — Kérem ... én, kérem, nagyon szégyel­lem . .. — Jó. Hát akkor menjen csak ki és várákoz- zék. Majd szólítjuk. — Igenis. A főnök utána is szól, megmagyarázza rteki: — Tanácskozunk. A fegyelmi bizottság ta­nácskozik, Zánkai kartórs. Lám, nyilvánvaló, hogy jó ember. S oha nem akarsz tölteni?! — kocog- tatjo a pohárka talpát az íróasztal lapjához az osztályvezető főnök s fi­gyelmeztetésül meg is tényereli a kisebbik fő­nöknek, vagyis o raktárvezető kartórsnok, azaz a nyilvánvalóan jó embernek a derekát. — Azonnal. Dehogynem. — Na. De előbb csak oda! — pöckölődik a küpico a jogtanácsos felé. — Egészségünkre! — A következővel nem kéreted magad! — Egészségünkre! — Egészségetekre! — Tehát? A legjobb dolgozó?-T A legjobb dolgozónk. Nyolc éve . .. — Egészségünkre! — Csők innia nem szabod. — Mit mondasz? — Nem is iszik. Soha. — Nem értem. Imént azt mondtäd . . , — Mondhatnám, egyébként soha, Majdnem soha. — Egészségünkre! *->> Két kisfröccs bőven elég neki. A harma­diktól már beteg. Ezért is olyan nehéz, amíg oz első kettőt belediktálják. Fél, mint a pokoltól, ha erőszakoskodnak vele. — Na jó, fiam. Te véded, mert különben á legjobb dolgozód. — Különben . . . — Ez érthető is. Teljesen megértjük. Emberek vagyunk, látod. Elsősorban embérek. — Igen. Természetesen. — Förtelmes a hőség nálatok! — Intézkedtem a szellőző miatt. Jövő hétre ígérték. Ja, ha nem dögölne be a ventillátor minden hónapban legalább egyszer; az isten verje meg! — Egészségetekre! — Nem könnyű ott az ellenállás neki. El le­het képzelni, hogy egész éjjel bort meg pálin­kát szolgál föl. Vagyis, hogy egész éjjel, meg­állás nékül o borral meg a pálinkával... De hát én tudom, bocsánat, mindegyik beosztot­tamnak ismerem az életét, mondhatnám, a ma­gánéletét, ez a dolgom, jobban szólva, ez is a dolgom. Ennek a Zánkainak szüksége van ar­ra, hogy szombat este meg vasárnap a házi­gazdájánál kisegítsen. — Állj! Azzal az emberrel kellene beszél­nünk — véli a központi főnök. A jogtanácsos azonban kényelmesebb: — A fegyelmi- eljárás lefolytatása szempont­jából közömbös. — Jó. Ha szükségtelennek tűnik. — Gebines kocsma. Egyébként, azt hiszem, egyremegy, hogy gebines-e vagy állami. Ezt csak úgy megjegyeztem. Mert valaki mindig-^akad, aki be akarja ugratni. És állati a röhögés, ha nem akar inni. Hiszen mindenki tudja a régiek közül, hogy mennyire fél a bortól. De ha egyszer ilyenek az emberek, a fene vinné né­melyiket: csakazértis tukmálják, ebben lelik az örömüket. — Várjunk csak. Hozzájárultunk Mi ehhez e másodálláshoz? — Mindenesetre jegyzőkönyvbe vesszük, hogy nem kért engedélyt. — Kell neki az a pénz ... — Igen. No. Hát akkor hívjuk be. — De innen, az asztalról. . . úgy értem, a poharakat,,. Ne takarítsunk, ne takarítsunk; fölöslegesen múlik az idő. Csak told be á fi­ókodba. — Hirtelen egyet még löttyinthetsz azért, — és nyisd ki az ablakot. Hu, de büdös van itt! — Egészségünkre. E " s te, Zánkai Laca, te talán nem jára­tod velem a bolondját?!... — Este kérdezte. Már feküdt az ágyban, tel­jesen nekivetkőzve. Pötyikém. Reggel mór nem is emlékezett rá. Soha nem emlékszik. Csak este mond ilyene­ket. Vagy amikor elmentek a vendégéi, utána. Vagy ha belekóstolt a jugó konyakba. Hogy az asszony is ember. Nemcsak feleség, hanem másnemű ember. Tessék. A nő is ember, njéghozzá önálló, igen. Mindenkinek a maga életét kell élnie. A maga életét, a saját életét, az önálló életét, a nőneműnek is a saját éle­tét... Szerinted, komám, minden fecske o maga életét éli? ... Én nem tudom, semmit se tudok, ez nulla. De ő azt hiszi, és ha ő azt hiszi, akkor neki úgy van. Ez viszont megint csak faktum, Zánkai Laca, igenis. De hát én vagyok az, pontosabban én, aki nem akarom, hogy neki is a maga élete le­gyen? , .. Mindenkinek legyen a maga élete, a saját élete; — pont én nem Mondom ezt?!.,. Hiszen a házmester meg a szomszédok is összesugdolóznak a hátam mögött, kinevetnek, hogy olyan másképpen élek. Másképpen — mert én azt mondom, hogy mindenkinek a maga életét kell élnie, attól függően ugyebár, hogy milyen. Pötyikém. Ez rá is vonatkozik. Hogyne. Pont őrá ne vonatkozna?! Nem lenne igazságos. Es okkor én járatom vele a bolondját, én, a Zánkai Laca? Én, aki azt se bántam, ha otthagyja a Postát — mert az valóságos faktum, hogy nem neki való állás. Az egész napos irkálós meg a papír­pénz nyálazása vakulásig! Nem az ő élete. — Hanem jól van, tanuljon hót táncolni, rajta, csi­nálja csak, azt mondtam. Én! És nem baj, ha emiatt sokáig semmi (mert ami igaz, az igaz: még most is épp csak néha csurran-cseppen va­lami!) — de hát nem nézhetünk mindent a pénz oldaláról; ezt is én mondtam! Mert semmi se megy egyik napról a másikra. Van, ami ne­hezebben érik be és lassabban hozza a gyü­mölcsét, ezt be kell látni: — kitartás kérdése, hogy mindenki á maga saját életét élhesse. A házmester meg a szomszédék nem számíta­nak. Az meg az ő sóját életük. Márminthogy ha nevetnék és sugdolóznak. Senkire se kéll hara­gudni. Nem olyan kerek a világ, mint á futball- labda, ez a szomorú benne. Pötyikém. ... Ha én is beleinnék a sárga pőhórba . .. Ha nem bolondulnék meg tőle .,. Hogy a nagybácsi tavaly ott fogta volna, nem akarta visszaengedni... Németországból, ter­mészetesen. Hogy ugyanis színésznőt csinál be­lőle, mert az való neki igazán, minden porcikája művész, (talán ezt mondta neki) annyira sze­reti az életet; — csak én, aki ilyen -vagyok, én nem vettem észre. Csakugyan nem vettem észre, hogyan vettem volna; pedig mindeddig nem voltam vak. Fak­tum, hogy nem szokott énekelni — mostanában is csupán olyankor, ha már elmentek a vendé­gei. És azt hiszem, nem is valami szépen, csak úgy hamiskásan, ahogyan mindenki, amikor nem bír hallgatni... És hát abból a csoportból min­den turista vissza is jött, haza, egyedül ő ma­radt volna odakint, ezt a szégyent se akarta, a lelkem rá, ismerem a szívét, én ismerem, én, nem a nagybácsi a színésznőséggel. Most meg, hogy — miattam jött haza. Hozzám. Ohüm, hát persze. így van ez. Lám ... Itt van, velem. Ez minden. Szép. És a szeme még mindig... meg az üveggolyók, amikor csillognak ... Miattam ... Ugyanis, hogy miattam nem lett belőle — mi lett volna? — csak a nagybácsi­nál lehet úgy élni, hogy az az élet a saját éle­te? ... Nem ilyen furcsa az igazság, hátha nem ilyen furcsa mégse. Vagy ha igen, akkor semmit se ér, annyit se, mint egy durrdefektes bicikligumi vagy a turulmadár a Szabadság-hídon, melyre már egyetlen halálba kukucskáló bolondot se engednek fölmászni, amióta demokrácia lett. Csak ezt mondom én. És mindegy végül, hogy ki mit hisz ezért rólam. Meg róla is. És hót azóta van csak ez az egész. Az úgy­nevezett saját élet. És mi-minden az eszébe jut ilyenkor rólam! Régről, éktelenül régről, hány évvel ezelőtt- ről!.. . — Hát ennyire fájt neki?,.. Szóval, egyszerre nem vagyok jó. És közben a nagybácsi levelei egyre gorom­bábbak. Vastagon ömlik belőlük a szemrehá­nyás, hogy Pötyikém még csak nem is válaszol neki. Soha nem ír, egyszer sem írt neki, azóta. Ilyen. Z ánkai kolléga, gondolt-e arra, tudo­mása van-e róla, hogy mennyi ár­talmat rejt magában, ha az ember iszik? Ha valaki, mondjuk, egy rendes dolgozó és egyébként -jpravaló ember többet iszik, mint amennyit elbír. A társadalmi veszélyessége az ügynek . . . Hányon mennek tönkre úgy, hogy amikor elkezdik az ivást, csak egy-két pohórká- val naponta, o környezetük még észre se veszi, nem bizony, hanem csak akkor figyel föl, ami­kor megmérgezték már maguk körül a légkört, eltaszították pártjukról a legjobb barátokat is, és pokollá teszik a családjuk életét. Nekünk, Zánkai kolléga, az a feladatunk, azért vagyunk itt, hogy idejében megfogjuk a kezét, igen, hogy megfogjuk a kezét, jóakarattal, de kemé­nyén. Keményen, hogy visszarántsuk az útról, amelyen elindult. Amíg nem késő. Ezért a leg­szigorúbb fégyelmi büntetést fogjuk alkalmazni, az azonnali elbocsátás eszközével kell élnünk. Eddigi becsületes munkájára való tekintettel azonban egy évi próbaidőre e határozat hatá­lyát felfüggesztjük. Kemény a csend, mintha kövek közt ülnének, És hosszú, mint a halak tátogása. Maga az ütemtelenség. A jogtanácsos leveszi végül a szemüvegét. De nem csinál vele semmit. Ekkor szólal meg a helyi főnök, a laktárve- 4otő kartárs, aki talán valóban iá, — Nézze ... hiszen mi is megisszuk, ami il­lő ... Nem arról van szó, hogy esetleg bűn... Ha az alkalom úgy hozza, ha itt az ideje... Csak hát, ha nem szabad, akkor nem szabad. Ha egyszer árt valakinek és mindig megjárja, akkor annak tudnia kell... viágyáznia kell ma­gára ... A másik főnök, a központból: — Ezt célozza az egyéves fölfüggesztés. A próbaidő, Zánkai kolléga. És bízunk benne, hogy közben egyszer sem fordul elő. Ha nem bíznánk, akkor természetesen ... de arról ne beszéljünk, ezúttal inkább ne. Rendben? Jót akarunk magának; érti?... Mondja, nős maga, ugye? Na, csak azért kérdem ... Igen, ha va­lakinek rendezett az élete, akkor sokkal köny- nyebben megy, ezt tudjuk. Hány éves tulajdon­képpen? — Huszonkilenc. — Látja. Na, fogadja hót meg, hogy egy év alatt minden rendbejön ... D e aki fél. Aki például attól, hogy ott­hon elölről kezdődik megint... Egy­két pohár előtte, most az egyszer. Ak­kor talán könnyebb. Elmúlik a félelem. Akinek két pohár nem árt. ... Az semmi, hogy soha nem ír a nagybá­csinak; az istenért se válaszol neki. Mert ő ilyen. Pötyikém. — Hanem egyszer baltával agyon akarta csapni. Hm, Igen. A barátnőjének itthon elmesélte a jugó konyak után. Hogy kirohant a konyhába, meg a balkonra, és még a szennyes­ládát is elróngatta a sarokból, de talán nem is volt balta egy olyan házban soha, egy nyomo­rult balta se. A szmésznőségért — ha egyszer úgysem le­het. Nógatni könnyű. és ha ülünk a kerthelyiségben: minden átme­net nélkül egyszer csak pördül egyet, kitépi a karját, ha szorítani meri az ember, és indul —, mit indul?! — fut, rohan, hogy otthon jól ki­bömbölje magát. Nem mondja, hogy miért — de utána jobb. Mindenkinek a saját életét kell élnie, ügye. Ő is ezt mondja, és én is ezt mondom. Mi is lenne, ha nem élhetné?... Ha valaki nem hagyná?... Szép a világ; — szebb, mint amikor nézzük, M ikorra érünk haza? — Két és fél óra. — Nem létezik. — Színházjegyed van? Elérjük, még át is öltözhetsz. János majd beletapos egy kicsit a, gázba. A központi főnök: — Szépen átrendezted itt magodnak. Nem is tárgyalóképes iroda az, ahol nincs a szekrény­ben egy üveg konyak. Igazam van? — Akkor egészségünkre. — Azt azért nem kellett volna mondanod, hogy mi is megisszuk, ha éppen... Szükségte­len volt. Pont előtte! Ez az ember még azt gon­dolja talán, hogy... Na, mindegy mór. Semmi baj. És a jogtanácsos, aki kövér, és épp ezért fáradt: — Akkor indulunk? á /

Next

/
Thumbnails
Contents