Dunántúli Napló, 1971. május (28. évfolyam, 102-126. szám)
1971-05-16 / 114. szám
6 DUNÁNTÚLI NAPLÖ 1971. május 16.-7 TAKÁCS DEZSŐ LINÓMETSZETE Arató Károly: Mélyhűtött világ A fák pamacsai éjjel beszappanozták a tájat fehérre vére serken — úgy borotválja most a fagy kék villámokat száré kése Elhunyt csikasz testtel a szél horhosokon lejtőkön átvág búboskemence a hegy — a fázó december nekidől melegíti hátát Verebek rebbennek fői borzason s mert nem találnak más magot rajokban röpdösik körül csipegetik éhesen a napot E mélyhűtött világban senki se jár csak a kristályszivű szerelmesek dülöngenek kint a télben mint vándorló hóemberek Ösvényeket utakat gombolyítva lépkednek lassan háztól házig Arcukat sújtó hóviharban elérkeznek mégis hazáig Várkonyi Nándor köszöntése A tanároknak az évnyitón min- -**■ dig az a rögeszméjük, hogy nyaranta úgy növünk, mint a bolondgomba, persze, nem így mondják, de a lényege ez. „Nahát a Zoli, nahát ez a Katika" és jön a többi „nahát”, amiből kiderül, a nyári szünet alatt mást se csináltunk, csak nőttünk, nőttünk szorgalmasan, többet, mint egy egész tanév alatt. Ami kész röhej, mert pont a Zoli maradt éppen olyan, mint volt, sőt. direkt összement a srác. Csak mi nem mondhatjuk, hogy • Kajdi tanárbócsinak viszont kinőtt a bajsza. És a cincogást is vissza kell tartani. Ez a legnehezebb. Az embernek van egy tanárja, évek óta megszokta, hogy kopasz, évek óta csügg az ajkán, amikor a rovarokról és ízeltlábúakról beszél, nézi a száját, és akkor egyszer csak eltűnik a kopasz feje, a szája, lehetetlen, egyszerűen lehetlen mást észrevenni, mint egy szépen stuccolt bajuszt, ez a bajusz mozog és ilyesmiket mond, hogy jaj de megnőtt ez a Zoli, a Zoli meg csak pislog, mindannyian pislogunk, de hogy meddig bírjuk . . . A Madzag meséli, neki meg volt egy olyan tanítója a pusztán, aki bedumálta magának, ha nullásgéppel lenyíratja a haját, utána sokkal sűrűbben fog nőni. És tényleg, beállított tökkopaszon, fekete sörték a koponyáján, és millió dudor, amikről eddig nem is tudtak. Olyan volt, mint egy földgömb, amivel előzőleg fociztak. Rendes szivar lehetett, mert amikor mór mindenkinek a könnye folyt és egymásra dülöngéltek a padban, velük kacagott, annyira belejött, hogy csak akkor tudta abbahagyni, amikor már két pohár vizet megitattak vele. Ettől féltünk mi is. Hogy’ nem tudjuk abbahagyni. Leginkább a Pityut próbáltuk elterelni a bajuszról, mert a Pityu olyan, ha elkezd nevetni, rögtön rónkragad. Sokfajta srác van a suliban, de ahogy a Pityu nevet . . . hát ilyen nem létezik még egy. Kottázni lehetne. Az volt a legszörnyűbb, hogy éppen neki kellett jelenteni, s ahogy ránk került a sor és kiállt a csapat- vezető elé, kínjában elfelejtette az őrs nevét, sőt, abban a pillanatban mi is elfelejtettük. Közben az énekkar rákezdte az Internacionálét. Ja, meg kaptunk egy új osztályfőnököt. Szóval, nézegettük ezt az újat. Meg lesz velünk áldva, mert az utóbbi két évben hat osztályfőnökünk volt. Vagy egy se. Állítólag teljesen elkanászkodtunk. Amiben van is valami igazság. Mert amit például a Sonka műveit tavaly... A végén már mi is untuk, mert mindent meg lehet unni. Azért az jó volt, amikor a röpdoliban azt írta az egyik kérdésre, „nem mondom meg”. Aztán jött a Zilles tanórbácsi, ahogy az szövegelt neki . . . Addig, addig, hogy elkezdtek a krapek könnyei szanaszét gurulni, erre kirohant az osztályból és utána egészen megváltozott. Kicsit rühelte is, mert „micsinájak, mikor annyi mindent összehadovált”. Hát a Sonkára ráfér megint a hadova, annyi szent. Nekem is mondta az anyu, jó lesz vigyázni a szómra, tavaly is ezzel volt a legtöbb baj. Meg a vállammal. Észre sem veszem és mór rángatom. Ez igaz. Persze, anyu csak ezt látja, a tanárok is. Jól letolnak, alig várom, hogy valahová elbújjak és már bőgök. Folyton bőgök, hányszor megfogadtam már, na Elvira, holnaptól megváltozol, persze minden marad a régiben. És ez a piszok Laci tudja, miatta van az egész. Ha ó is akarná, igenis megváltoznék. De így? Harmadik éve ül mellettem és csak sunyit. Szétterpeszkedik a táskájával, majd kilök a pádból, egy jó szava nincs hozzám. Sokszor elhatároztam, azért is máshová ülök, például a Madzagnak is tetszem, meg is mondta. Vagy egy lány mellé. Marian, ű a legjobb barátnőm. "De is harangoztam a Lacinak. Természetesen nem szólt semmit, csak biggyesztett, Rám se nézett, a táblára bambult, ami teljesen üres volt, az osztály is, kint ricsajoz- tak az udvaron, mi vigyáztunk a rendre, egyszerre vagyunk hetesek. Biggyesztett és nézte a táblát. Barna szeme van és egészen biztosan szomorú lett a szeme. Láttam. Mégse mondott semmit. Er^e a nyakába borultam. Meg se mozdult. De azért hagyta, hogy legalább jól kibőgjem magam. Közben csöngettek, És maradtam a Laci mellett. Amíg az Internacionálét énekelték, a Laci odasúgta: „na, te se lettél kövérebb". Ebből sejtem, hogy be lehet kalkulálni azt a dög nagy táskáját. Beszélgetni nemigen szoktunk. Ez olyan fiú, aki csak hallgat, hallgat, nem is jelentkezik soha, de ha kérdezik, mindent tud, Mindent, Csak az írása ronda. Az enyémnél is rondább, pedig állítólag borzalmasan körmölök. Lány létemre. Mi az, hogy lány létemre? Attól még nem vagyok hülyébb, hogy nem írok olyan gömbölyű kismalacbetűkkel, mint az Ibi. N ahát, teljesen becsavarodtam! Másra se gondolok, mint a sulira. Pedig igaziból csak holnap kezdődik. A mai díszszemle azért jó volt. Csak kór, hogy mindig ebben a nyavalyás fehér blúzban, sötétkék szoknyában, nyakkendősen kell kiállni a terepre. Szívesebben húztam volna föl a piros ruhámat. Még csak egyszer volt rajtam. T7" atona József, jurátus és delec- tans actor, azaz műkedvelő színész, huszonnégy éves korában elég jónövésű férfiú volt, nyúlánk, bár izmos, de arca pufók, s a mongolcsontja erősen kiállt keskeny vágású szemel alatt, bajusza pedig tüskés és haja mint a drótkefe. Belső világát is ilyen tüskésnek alkotta a természet, s míg lelkében olthatotlan viharok lobogtak, hiányzott belőle az adomány, hogy könnyítsen állapotán, s valamely erélyes cselekvésben találjon megoldást. Könnyedség dolgában hasonlított a tűzhányóhoz, mely évekig morog, háborog, mielőtt kitör belőle a tűz vagy amíg végképp elalszik. Széppataki Róza huszonkét esztendős lehetett ez idő tájt, de ne ragaszkodjunk évszámokhoz; parányi, bűbájos dáma, a zordon fajta férfiak veszedelme, akiknek tüskével bélelt szívét tüstént megejtette ennyi könnyű csapongás, édes csicsergés és a teátrum varázsa, mely körüllebegte. A Duna-parti Rondellában játszott és főként énekelt; hangja regisztereken át szállt, szárnyalt, mint a sirály a tenger hullámaitól fel a tiszta nyári égig. De szépnek nem lehetett volna mondani; aprócska volt és inkább kerekded, arca széles, szája nagy, vörös hajót maga szerette legkevésbé, és minden áron meg akarta barnítani, Egyebekben pedig kacérkodott, mint az áprilisi szél, mely maga sem tudja merre fúj és hallani sem kívánt a házasság kötelékeiről. Ezt a kettőt: a kacérkodást és a hú- zódozóst Déry István úr tapasztalhatta legközelebbről ezekben az időkben. Ö is a nagyindulatú férfiak közé tartozott, de a tűzhányóknak inkább ahhoz a fajtájához, melyek a szüntelen és heves kitörés állapotában leledze- nek. A kacérság vonzotta, a húzódozó* „Pécs szent embere". Németh László, a Budapesten élő kiváló író illette e szavakkal Várkonyi Nándor irodalomtörténészt, írót, 1941-ben tett pécsi látogatása után. Szavai hűségesen tükrözik azt a mindenkor szerény, az „irodalom kolostorában" szinte aszkétikusan, visszavonultan élő embert, aki Pécsett, Kürt utcai lakásában május 19-én ünnepli születésének 75. évfordulóját. A Dunántúlon született, de a Felvidéken érettségizett, majd pesti egyetemi tanulmányainak befejezése után, ismét visszatért Pécsre, ahol az egyetem könyvtárosa és magántanára lett. Az egyetemi könyvtár volt az a szellemi központ, ahol Várkonyi Nándor a Pécsett élő, vagy a Mecsek alján elterülő városba máshonnan érkezett fiatal költőket, írókat alkotásra serkentette, segítette, tanácsaival látta el. Dolgozó szobájában egymásnak adták át a kilincset, egymásnak: az egyetemi hallgatóként Pécsre kerülj Weöres Sándor, Csorba Győző, az akkori városi tisztviselő, Takáts Gyula kaposvári tanár, a szekszárdi Mészöly Miklós, Hunyady József, Kopányi György, Holler (Bajcsa) András. A fiatal tehetségek „szellemi mecénása" lett, sőt Weöres Sándornak, az akkori fiatal költőnek még nyomdát, kiodót is szerzett. Eleven irodalmi szervező tevékenységei kezdett, amelyre ma is hálával gondolnak vissza az azóta már befutott, Várkonyi Nándor „szárnyai" alatt volt Írók, költők. Amikor 1931. június 10-én a pécsi Nemzeti Kaszinóban megalakult a Janus Pannonius Társaság, Várkonyi Nándor is ott szerepelt a tisztikarban. Tiv évvel később pedig, 1941 húsvét- ján, amikor megjelent a „Sorsunk" című irodalmi folyóirat, a Társaság annak szerkesztőjévé is őt, a folyóirat gondolatának hordozóját és tervének kimunkálóját választotta meg. Az irodalomszervező munka mellett, most már a szerkesztői tevékenység is munkatere lett. Mint szerkesztő, a nép és a népi gondolat szolgálatára vállalkozott. „ ... hadat üzenünk az altató legendáknak, a nemzeti hiúságok vásárának s minden véteknek és viszont szerfelett ingerelte, mert erős szándékkal feltette magában, hogy nőül fogja bírni a kis vadmadarat. Hozzájuk járult bizonyos Prepe- liczay Samu, a kitűnő tudós, bár lel- kületére nézve inkább érzékeny poéta és grófi nevelő; ő csupán csendes mosollyal szemlélte mindeme zajlást, amire jó oka volt, nem is egy. Először is ' szerencsés módon nélkülözte a hajlomot a féltékenységre, továbbá egyedül bírta Róza szerelmének zálogát a Beleznay-kert fái alatt elsuttogott „ah, igen"-ek képében, és végül — különös módon — Róza hajviseletében. Róza ugyanis Samu-für- töket viselt. „Rózám, — szólt hozzá az ifjú egy ábrándos séta közben, midőn az eső elől egy fa sűrű lombjai alá húzódtak, s ott Róza kétoldalt lecsüngő fürtjei közül harmat-hármat kiválasztott, — ezen fürtöket viseld az én emlékemre mindaddig, míg szeretni fogsz. Ezek lesznek a Samu-fürtök, az én fürtjeim Rózám, s ha találkozunk viszont, és meglesznek fürteid, nem kérdezem, szeretsz-e még? De ha fürteid eltűnnek onnan, lesz az bár divot vagy nem, ne szólj egy szót se ... érteni foglak, hogy többé nem szeretsz.” A fürtök változatlanul csüngtek, s igy Samu nyugodtan, de érzéssel mosolygott Végezetül említsük meg Gyertyánffyt, a dadogó, tömzsi és esetten piperkőcöt, egy serdülő aranykakast, aki egyebet sem tett, mint pénzzel bélelt papája vagyonát herdálta, az öreg büszke helyeslése mellett. Bár Gyer- tyónffy semmi rokonszenvet nem érdemel, meg kell említenünk, mert ő küldte a rózsát. Katona József sem a rózsáról, sem a Samu-fürtökről, sem Déry tekintetes úr erélyes és gyakorlati térre átvitt szándékairól nem tudott, áltahazugságnak, mely életünket terheli. Ezért odafordulunk minden történelmi erő forrásához: a néphez" — irta • folyóirat' beköszöntőjében. Fiatal korában költőnek indult. Kezdetben verseket, elbeszéléseket irt, azután fordított angolból, franciából, németből, olaszból. Végül is irodalom- történész, iró lett belőle. Fő műve: „Az újabb magyar irodalom 1880—1940" p. könyve, amely Szegeden 1942-ben jelent meg. Ennek első kiadása: „A modern magyar irodalom 1880—1920" címmel pedig 1928-ban Pécsett látott napvilágot. Az újabb magyar irodalmat a realizmus (1880—1900); a modernség (1900 —1920) és a népi irodalom (1920— 1940) konszakára bontva tárgyalta. Érdeme, hogy bátran foglalkozott • még élő írókkal is, hiányossága azonban, hogy a szocialista törekvésű irodalom érdeklődési körén kívül esett és hogy egyes írókat aránytalanul túlértékelt. Mentségére szolgál azonban, hogy túl közel volt a tárgyhoz. Ettől eltekintve, műve a két világháború közötti irodalomtörténeti munkák közül is kiemelkedő, úttörő teljesítmény és adatokban igen gazdag. 1941-ben ő fedezte fel Petőfi da- guerotipjének egy elfelejtett fényképmásolatát, amit Móricz Zsigmand is elkért tőle folyóirata a „Kelet Népe" számára. Ugyancsak ő irt Petőfi igaz orcáról is. „Az üstökös csóvája" című 1957-ben Pécsett megjelent művében Petőfiről addig kialakult több téves nézetet oszlatott szét. A harmincas évek közepén érdeklődése az elsüllyedt kultúrák felé fordult. 1940-ben jelent meg: „Szíriát oszlopai", 1943-ban pedig: „Az Írás története" című érdekes műve. Irt a magyar katonaköltőkről. Pécs-Baranya szerepéről az irodalomban, a magyar Dunántúlról. De hosszú lenne felsorolni összes tanulmányait. Idős kora ellenére, még ma is szorgalmasan irogat Kürt utcai első emeleti lakásában. Hetvenötödik születésnapja alkalmából további jó munkát kívánunk Várkonyi Nándornak, a Pécsett élő irók doyenjének. Iában semmiről sem volt sejtelme oi égvilágon. Vulkán gyanánt háborgó, de elfojtott szerelmet táplált szívében Róza iránt, s ez olyannyira betöltötte egész lelkét, hogy ott földön járó dolgok, kicsinyes megfigyelések számára nem jutott hely. E pillanatban levelet írt Rózának, felajánlotta neki szívét, és kezébe tette le sorsát. Noha naponta találkozott vele a színfalak között, mégis egyszerűbbnek vélte, ha levélre bízza a vallomást, mert azt a postás bizton kézbesíti, míg az élőszó útja rendkívül bizonytalan. A levél így hangzott: „Holnap jókor haza kell utaznom. Én magát véghetetlen szeretettel szeretem, s lelkemben hordom képét miolta először színpadon megláttam játszani. S e képet keblembe zárva hordom véglehelletemig. Ha meghallgat s hajlandó hozzám, egy darabka rózsaszín szalagot, ha meg nem hallgat fekete szalagot zárjon a felelethez. E két szín fogja kormányozni életem irányát Ha rózsaszín lesz a jel, félév múlva visszatérek Pestre, » akkor bővebben nyilatkozom; ha fekete lesz, szívem örökre gyászt ölt, K. J.” Minthogy a szenvedélyes érze-, lem egész lelkét betöltötte, úgy vélte, betölti az egész világot is. Ezért csupán nevének kezdőbetűit írta a levél aló; a küldő személye felől kétség úgysem lehet "D óza azonban Kacskovics JA- nosra gyanakodott. De mivel eme úriember részéről semmiféle közeledést nem tapasztalt, eldobta a levelet, s megkönnyebbült szívvel zárta le az ügyet, aminö egy színésznő életében nem ritka epizód. Katona József elkerülte figyelmét. Válasz nélkül maradván, Katona szívében az a fekete gyanú ébredt fel, hogy Róza hideg érzéketlenséggel viseltetik az ő szerelme iránt. Ám hiszen valói Csak ki* P. L A vígjáték Várkonyi Nándor: Pál Rita: Megint nőttünk
