Dunántúli Napló, 1971. május (28. évfolyam, 102-126. szám)
1971-05-16 / 114. szám
I b / 1971. május 16. jZ. Zenei krónika DUNÁNTÚLI NAPLÓ írók a városról SZABÓ CSILLA, ismert fiatal zongoraművészünk a Filharmónia Zongora- bérletének utolsó hangversenyét játszotta. Műsorát olymódon állította ösz- sze, hogy pianista erényeit csillogtathassa, és zenei felkészültségéről, a romantikus zenében való jártasságáról képet adjon. Azokban, akik jelen voltak a hangversenyen, ez a kép össze is állhatott. Szabó Csilla igen jó felkészültségű zongoraművész, szereti a virtuóz darabokat, hangja erőteljes, sőt, erőszakolt helyenként. Nagy nehézségű műsorát is úgy játszotta végig, hogy a fáradság legkisebb jelét sem lehetett rajta észrevenni, és a ráadásul játszott két igen virtuóz Chopin mű sem veszített lendületéből. Kérdés azonban,' lehet-e, szabad-e célnak tekinteni a könnyed, virtuóz zongorázást? A hangversenyt hallgatva ezt mondhatjuk: műve válogatja. Schumann: Papillons c. ciklusában jól hatott a tartalmatlan könnyedség, hiszen a szerző sem akart mást a darabban. Még az elhangzott három Debussy prelűdben is elhihető (a kedves fejmozgással még inkább) a légies hangvétel, de a túlságosan megfogalmazott, kimondott L'lsle joyeuse (a boldog sziget) c. Debussy-mű már másféle előadásmódot kíván; egy olyan előadói habitust, ahol a fölényes hangszertudás eszközzé válik, ahol nem a kottafejek, hanem a kottafejeket megfogalmazó alkotói gondolat közvetítése a cél. Brahms szimfónia súlyú fisz-moll szonátája ezért bizonyult nehéznek. Igaz, első szám volt, és az első szám a közönség jóvoltából sajnos csak hangulati előkészítése a koncertnek. De erről majd később. Brahms zenéje a nehezen megfogalmazható dolgok közé tartozik. A nosztalgikus vágyódás a rend, a klasz- szikus formák, a múlt felé olyan tudattartalom, amit csak egy bizonyos életkoron túl érezhet ember valósan. Szabó Csilla műsorát olymódon állította össze, hogy pianista erényeit csillogtathassa, és zenei felkészültségéről is képet adjon. Azoknak, akik e hangversenyen jelen voltak, ez a kép össze is állhatott. Azoknak, akik e hangversenyen jelen voltak! Elejétől! Egészen speciális helyi szokás, hogy Közönségünk (akire vonatkozik ...) nem tartja kellően tiszteletben a Hangversenyt. A fél 8-kor kezdődő koncertre negyed 9-kor is volt érkező. Volt, aki orkánkabátban suhogott be a terembe, és suhogott az egész hangverseny alatt. A baj az, hogy a rendező szervek a műsorszámok alatt(!) be is engedik a késönjövőket. Még a moziban is meg kell várniuk a híradó lejátszását. Egy hangverseny pedig különlegesen egyedi alkalom: meg nem ismétlődhet! Nem kellene jobban megbecsülnünk ezeket az alkalmakat? és nem háborodnánk fel azon, ha a szólista csak a második tétellel kezdené a művet? Kircsi László Az idei József Attila-díjasok között az irodalomra is figyelő pécsiek örömmel fedezhettek fel néhány nevet, amelyeknek tulajdonosai innen, a városból indultak vagy épp itt értek íróvá. Mindenekelőtt Bertha Bulcsu és Thiery Árpád nevét, akik nem sokkal ezelőtt még itt, ennek a lapnak a hasábjain mondták el cikkbe, riportba kívánkozó mondanivalójukat a világról, a világ fontos vagy mindennapi dolgairól, az itt élő és itt dolgozó emberekről. Volt kollégákról írni cseppet sem könnyű, szabályos interjút készíteni velük talán még nehezebb. A város, amelynek nevében a kérdések születtek, még karnyújtásnyira van tőlük, nem merült meg az emlékezet szépítő, szelektáló, letisztító vizeiben. Am hajdani, mindennapos olvasóik talán már jelen pillanatban is kíváncsiak arra, mit jelent a két József Attila-díjjal kitüntetett, nemrégiben még pécsi írónak a város emléke. Ezért született meg ez a kettős interjú. Első kérdés: mit tartanak legfontosabb tanulságnak, értéknek, hajtóerőnek a Pécsett töltött évekből, s mit jelent számukra a város? BERTHA BULCSU: Az igazi íróban két ember lakik, egy tehetséges álmoddá és egy szakember. Az álmok önmagukban nem sokat érnek, értékük csak akkor válik reálissá, amikor hordozójuk szakemberré válik. A legtöbb író hoz magával valamit a gyermekkor ősbozótjából; tehetséget, élményeket, félelmet, indulatot, éhséget, álmokat Mindez alaktalan, formátlan zűrzavar a fejben, lélekben. Szerencsés sorsfordulókra, szerencsés találkozásokra van szükség az íróvá érés metamorfózisához. Nekem szerencsém volt. .. Hoztam magammal valamit a gyermekkorból, s Pécs műhelyeiben fokozatosan szakemberré váltam. Az Esti Pécsi Napló, majd a Dunántúli Napló szerkesztőségében megtanultam látni, érteni, értékelni. A hajszás újságíró élet folyamán kialakult bennem a gyors döntések, a gyors, pontos és tárgyszerű fogalmazás képessége. A Jelenkor irodalmi alkotóműhelyében képességeim tovább finomodtak, s az írás mesterségének szakszerű megismerése mellett a szerkesztés bonyolult művészetébe is belekóstoltam. Tudós, tehetséges barátokra tettem szert, s o közös munka során én csak nyerhettem. Szerencsés dolog, hogy olyan kitűnő emberekkel dolgozhattam együtt, mint Csorba Győző, Tüskés Tibor, Szederkényi Ervin, Pákolitz István, s az újságnál jó szerkesztőkkel, melegszívű barátokkal. Pécs persze eleve szerencsés város, mivel gazdasága folytán mindig megengedhette magának, hogy sokat áldozzon a kultúrára, művészetekre. A város és a megye mecénás pártfogásából nekem is jutott sokszorosan. S úgy érzem, hogy a vezetők baráti figyelme ma is kísér, számontart. THIERY ÁRPÁD: Az ember az egyik városhoz ragaszkodik, a másikhoz nem. Egy város vonzása magyarázható a szülőhely iránti nosztalgiákkal, magyarázható a fekvésével, tájszépségével, magyarázható azzal, hogy a legjobb barátok, szerelmek élnek ott, és magyarázható azzal is, hogy abban a városban nagyon fontos dolgok történtek az emberrel. Pécs számomra azt a várost jelenti, ahol tíz év alatt nagyon fontos dolgok történtek velem. Az életemnek talán a legfontosabb idejét töltöttem Pécsett, hiszen harminc és negyven év között dől el, hogy az ember képes lesz-e majd megvalósítani önmagát. Ebből, persze, még az is következhetne, hogy ezt a tíz évet bármelyik városban leélhettem volna, s akkor most arról a városról beszélhetnék így. Mégsem így van. Az ember ezen a pályán látszólag teljesen önmagára van utalva: bírja vagy nem bírja? A valóságban viszont egyedül itt körülbelül annyit jelent, mint víz és élelem nélkül gyalog átszelni a Szaharát. Vagyis lehetetlen. Vajon ez az általam fontosnak mondott tíz pécsi év olyan fontos lett volna a Jelenkor nélkül, amely nemcsak helyet adott időnként jóindulattól az írásaimnak, de befogadóan figyelmeztetett a hovatartozásra?Vajon fontos lett volna a megyéhez és városhoz fűződő kapcsolat nélkül? Ezért nem merülhet fel, hogy „akármelyik" város .... Úgy érzem, egy kicsit a könyveim is igazolják ezt. Az „Évszakok” — ha saját gondolataimat, az élet dolgaihoz, az emberi magatartásokhoz, eseményekhez fűződő viszonyomat fejezi is ki — Pécsett, Baranyában játszódik, s a könyv főhősének életútja sok ponton megegyezik valakiével, aki ugyancsak Pécsett él ma is. Rövidesen megjelenik „Bábel volt, Véménd” című könyvem. Eveken át jártam Véméndre, hosszabb-rövidebb időket töltve a faluban. Sok ottani barát emlékét őrzöm magamban, és a hallatlanul izgalmas társadalmi feszültségek mellett ez a bensőséges viszony is hozzájárult, hogy megírtam — és ebben a formában — a könyvet. Az év végén megjelenő kisregényem, az „Oroszlánok kora” ugyancsak e tájhoz kapcsolódik: a könyv alaphelyzete egy itt megtörtént eseményből indul ki . . . Második kérdés: hogyan élnek most, elszakadván a várostól, mit terveznek, min dolgoznak? THIERY ÁRPÁD: Az előbbiek alap- pán felvetődhet a kérdés, hogy írásaimban én ezután már újra és újra visszatérek majd e számomra fontos tájhoz? Természetesen nem így lesz. De az itt megismert emberek, a helyzetek, a tárgyak, egy utca, egy ijedt arc, egy fórumokhoz rohangászó ember, egy biztató mosoly, egy hangos szó, egy érintés — mennyi minden még! — mór kitörölhetetlen. A tervek? A tervekről addig szeret az ember beszélni, amíg vagy maga se gondolja komolyan őket, vagy pedig nem gondolja végig, hogy mivel néz farkasszemet. Azelőtt, ha nem is nagyon szerettem beszélni róluk, feszítettek a tervek. Most az ember állandóan zavarban van. Úgy érzi, amit meg szeretne írni, talán csak egy elveszett ember számára mondhat valamit, ráadásul nem elég őszinte, nem elég kegyetlen, nem elég fontos... Egy biztos: az emberi viszonyok igazságát, bonyolultságát feltáró novellákat, regényeket szeretnék írni, mert mindennek, ami érdekel, ez a kiindulópontja. BERTHA BULCSU: A Jelenkorban publikált interjú-sorozatom kötetbe rendeződött, s „Meztelen a király” címmel nemrég került nyomdába. A munkatempóm márciusban törést szenvedett, megbetegedtem. Koszorúér panaszokkal kerültem kórházba, s még most is kezelés alatt állok. Ez nem öröm. Munkám lassabban halad. Jelenleg a Magyarország felfedezése c. könyvsorozat számára a Balaton-kör- nyék szociográfiáját írom. Bonyolult, hosszadalmas munka. Párhuzamosan novellákat, tárcákat és interjúkat írok a lapok és folyóiratok számára. A Jelenkornak is. Hallama Erzsébet KÉT IRODALMI MŰSORRÓL Az irodalom és a televízió számos „találkozási" lehetősége közül, úgy látszik, a művészettel illusztrált arckép a szerencsésebbek közé tartozik: a képernyőn feltűnő „utódok” ilyenkor a legegészségesebbek. Ha a figyelembe vehető gyakoribb házassági lehetőségeken elmélkedünk, a dráma általában előnyt élvez: az élő megjelenítés igényét a televízió szinte hiánytalanul ki tudja elégíteni. A legszerencsétlenebb, legcsenevészebb utódok a széppróza és a televízió „vadházasságából" származnak. Ilyenkor is elképzelhető és megfigyelhető viszonylag elviselhető „kivitelezés”, a legtöbb regény és novella tévésítése, „dramatizálása" mégis többnyire eleve nemcsak más, hanem kevesebb, mint az eredeti mű. Ha a műfajokat vizsgáljuk tovább, a líra kedvezőbb helyzetben van. A versmondás, mint az előadóművészet egyik - nálunk egészen szépen fejlett - ága majdnem annyira alkalmas a képernyőre, mint a dráma, sót ebben az esetben a televíziónak vannak olyan eszközei - a kamera mozgatása, a világítási effektusok változtatása stb. -, amelyek fokozhatják az élmény erősségét. Az írókról készült portré vagy riportfilmek is akkor a „legzavartalanabbak”, ha nem erőszakos dramatizá- lással, hanem előadóművészettel lehet őket kombinálni. Ezért is sikerülhetett egyaránt jól a múlt vasárnapi Rákos Sándor műsor, majd csütörtökön a Fábry Zoltánra emlékező „Palackposta”. A kései műsoridő már jelezte, hogy mindkét adást viszonylag szűkebb néző-rétegnek szánta a televízió. Ennek jogosságáról könnyebb lesz vitatkozni akkor, ha meglesz már a második csatorna. Egyelőre bele kell törődnünk, hogy a főműsoridő általában a könnyebb szórakozást igénylő feltételezett átlag-néző ízléséhez igyekszik alkalmazkodni. A Rákos Sándor műsorban főképpen a jól áttekinthető, egyszerű szerkezet, a jól felkészült előadóművészek és az ügyes operatőri munka tetszettek. A költő rendkívül tömören, magvason beszélt művészetéről, de ez a szigorú fegyelmezettség összhangban volt a versek jellegével. Az előadó- művészek közül főként Gábor Miklós és Mádi Szabó Gábor felfogása tetszett, az operatőr is náluk találta meg leginkább a mechanikus közelítéstávolítás mellett a finomabb és változatosabb „lényegkiemelő” megoldásokat. Bálint András nehezebben értelmezte a rábízott művet s nála a félárnyékos arcvilógítás is kissé mesterkéltnek hatott. A csütörtöki Fábry Zoltán emlékműsor szerkezete és eszköztára bonyolultabb és sokoldalúbb volt, talán a kevesebb eszköz többet is mondott volna. Az író dolgozószobájának vetített háttere előtt ült narrátorként Czine Mihály. A kitűnő irodalomtörténész és „angyalian” népszerű előadó élvezetes, meleg hangú előadásban idézte Fábry Zoltán életútját és gazdag írói pályáját, közben híradóképek, fotók, művek részleteinek előadásai, az író szalagra vett hangja, barátok vallomása, a stószi környezet bemutatása stb. illusztrálta, elevenítette a műsort - ismétlem, talán kissé túlzottan is elevenítette, helyenként szinte mozaikká tördelte. Mintha túl kínosan ügyelt volna a rendező, nehogy egy pillanatra is unalmassá váljék a szöveg, állandóan mozgott valami, hol a szereplő, hol a kamera, hol a lencse. Egészében mégis igényes, szép emlékezés volt ez a műsor a nálunk bizonyára nem eléggé széles körben ismert Fábry Zoltánra, s a Rákos Sándor műsorral együtt azt tanúsítja, hogy biztatóan javul a televízió irodalmi adásainak színvonala. Az persze elgondolkodtató, hogy nem tehetne-e többet a televízió az irodalom szélesebb néző-rétegeknek szánt népszerűsítésével, a legalacsonyabb hatásfokú próza-dramatizáláso- kon kívül. Addig is, míg a második csatorna remélhetően tágabb lehetőségeket biztosit a differenciáltabb réteg-igények „kiszolgálására" . . . Lázár Ervin: Szandál R agasztott? — kérdeztem gyanakodva az elárusitónőt. — Egy pillanatig se féljen, úgy kihúzza ez magának a szezont, mint a pinty mondta fölényes mosollyal, — Garantálom. Akkor jó — gondoltam, ha garantálja, akkor idevele. Mert különben nagyon szép kis szandál volt. Száztizenkettőért. Mindez kedden történt. S ahogy kiderült a szezon a rákövetkező kedd utáni péntekig tartott. Mert akkor egy óvatlan pillanatban szépen szétment a szandál. Klifl-klaff... ilyen vidám hangzótok mellett baggyogiam haza. — Kérem, valami a lábára akadt — mondta egy úr. — Tudom, a szandálom — rebeg- tem neki. Es most mit csináljak? — kérdeztem bávatagon. Szerencsére a húgom mindent tud. Megnézte a rokkant szandált és fölkiáltott: — Visszaviszed és a pofájukba vágod! Igenis, a pofájukba — mondtam harciason. Mindenesetre másnap fölhúztam a téli cipőmet — meztélláb ugye mégse! De pofábavágásra nem volt időm, mert egyébiránt nemcsak cipővásárlással töltöm az időmet, hanem dolgozom is. Sajnos. Szóval nem értem rá. Harmadnap se, negyednap se. ötödnapra átszerveztem a programomat, délelőtt megyek pofábavágni. A villamoson jutott eszembe, hogy otthonfelejtettem a szandált. Affene — gondoltam — aki ilyen feledékeny, mi a fenének vásárol lábbelit. Egy hét múlva mégis sort kerítettem rá. Délelőtt kilenckor beugróm — gondoltam. De csak a kirakatba ugorhattam volna fejest, mert a bolt fél tizenegykor nyi'ott. Maradt a délután. Emelt fővel bevágtattam. Na most! A hölgy, aki garantált, nem volt ott, helyette egy grófkülsejű fogta meg a szandált. Lógatta a két ujja közt, mint egy döglött patkányt. „Nocsak, mondta, ez nem ránk tartozik, elmegy szépen a reklamációs osztályunkra, eny- nyimegennyi, és ott.” A döglött patkányt, akarom mondani a szandált a markomba nyomta. Aznap már nem volt időm reklamálni. Másnap se. Harmadnap se. Csak negyednap. Akkor volt félóra időm. Kicsit izgatott lettem, amikor megláttam a sort. Har- mincketten álltak előttem. Harminckét pár rokkant cipővel. — Nono — mondtam, — ez legkevesebb negyven perc. Órabért is kérek majd a cipőgyártól. Ha kiemelt órabért adnak a szakadás miatti fölösleges időtöltésért, vehetek még egy pár szandált. Tartaléknak. A kettő csak eltart egy hónapig. Tervezgettem, hogy tarisznyát is veszek. Abban fogom magammal ■hordani a tartalék szandált. Ott elöl meg vitatkoztak. — Maga ebben esőben mászkált — mondta a reklamációs iroda vezetője egy kövér pasasnak. — De asszonyom, hogy képzeli — tiltakozott amaz —, külön egy nejlon- zacskót hordok magammal, arra az esetre, ha esik az eső. Olyankor levetem a cipőmet és abban viszem magammal Ki hallott már olyat, esőben cipőt viselni! Többen röhögtek, a pasas cipőjét gyorsan bevették. Azazhogy — gyorsan? —, kiállítottak több blankettát, aláírták, a pasassal is aláíratták, bevezették egy főkönyvbe. Na szóval, igy valahogy. Maradtak előttem harmincegyen. Na, nem. Az órámra néztem, ennyi időm nekem nincs. Majd ha kiveszem évi rendes szabadságomat. Ide jövök üdülni a reklamációs irodába. És elhúztam a csíkot. Igen ám, de most mit csináljak. Pofonegyszerű — gondoltam —, megcsinálom magam. Világos, Nagy Péter cár létére maga csinálta a csizmáit, éppen én ne tudnék akkor megjavítani egy koszos szandált! Vettem egy tubust. Az volt ráírva: mindent ragaszt. Ez azért túlzás — gondoltam —, hogy mindent ragaszt, de azért megpróbáljuk. Nagy gonddal némi ragasztót nyomtam a lyukba és a pántot visszatoltam a helyére. Le kell nyomtatni, villant az agyamba. Mivel? A szekrénylábbal. Világos, a szekrénylábbal. ökonomikus, precíz munkával megemeltem a szekrényt, és lábbal alácsúsztattam a szandált. Ez elég nehéz volt, mert nem sikerült odacsúsztatnom rögtön, ahol nyomtatni kellett. Csak a huszonnegyedik emelésre. A jól végzett munka örömével aludtam el és kellemes izomlázzal ébredtem. Most már mi sem egyszerűbb, mint a következő művelet. Megemelni a szekrényt és ügyes lábmozdulat'al kirúgni alóla a szandált. Az első kísérlet után rá kellett jönnöm, hogy a ragasztó méltatlan volt tegnapi lamáskodásomhoz. Ha mindent nem is, mindenesetre szekrénylábat szandálhoz ragaszt, szűrtem le a tapasztalatot. Athivtam azt a szomszédomat, akivel jóban vagyok, mert egyedül nem boldogultam. Vele se. Igy aztán ki kellett békülnöm a másik szomszédommal, akivel viszont haragban vagyok, mert legalább hárman kellettünk. Lám, mire jó egy rossz szandál! A két szomszéd és egy balta segítségével sikerült eredményre jutnunk. Igaz, a szandálon végleg ottragadt egy kis szekrényláb, a szekrénylábon meg egy kis szandál, no de az volt a fő, hogy egyben volt a szandál. Vidáman fölhúztam. Délután kettőkor azonban megéreztem, hogy valami baj van. A szandál... Reméltem, hogy gyári ragasztásánál ment szét, s az én mestermunkám állja a sarat. Ügy néztem meg, ahogy a huszonegye- zők szokták gusztálni a lapot. Sajnos, azonban az én ragasztásomnál ment szét. Taxival mentem haza. Nekem ne mondja mégegyszer senki, hogy valami a lábamra akadt! Csakhogy otthon nem tudtam levetni. Hozzáragadt a zoknimhoz, a zoknim meg a lábamhoz. Ollóval kellett lenyirni. TVTem volt mit tenni, a szandált ■“ * szép ívben kihajítottam az ablakon. (Másnap a házmester följelentett közterület beszennyezése miatt.) S ha most valaki azt hinné, dühös vagyok — téved. Mert hiszen irtó jól szórakoztam. Hol kapok én a száztizenkét forintomért ennyi izgalmat, humort, eredeti ötletet, váratlan fordulatot? Sehol. De azért legközelebb nem veszek szandált. Inkább fogom azt a rongyos száztizenkét forintot és eleve azt vágom ki az ablakon. Szederkényi Ervin