Dunántúli Napló, 1971. március (28. évfolyam, 51-75. szám)

1971-03-21 / 68. szám

1971. március 21. DUNANT0L1 NAPLÓ Bölcsek a fán Illyés Gyula új műve a Pécsi Nemzeti Színházban ILLYÉS színpadi alkotásainak mű­faji megnevezését nem a vak vélet­lenre bízza, összegyűjtött drámái nemrég jelentek meg könyvalakban. Az első kötetben szereplő öt mű - Öt különböző műfaji megjelölést vi­sel. A Bölcsek a fán minden koráb­bi lllyés-dráma műfajától eltér. Tá­volról a ballada iskolás és kopásig ismételt gregusságosti meghatározá­sával rímel egybe: tragédia tréfá­ban elbeszélve. Nem az ismertebb. Történelmi tárgyú lllyés-drámák ro­kona tehát, hanem a színpadain­kon ritkábban játszott Lélekbúvár­ral, Tüvé-tevők-kel meg a Bolhabál­lal fakadt egy tőről. A mű megkö­zelítésének nem egyetlen, de talán egyik lehetséges útját kínálja ez az első pillanatra meghökkentő, a drá­maelméleti nagykönyvekben még nem szereplő, a matrikulába frissen följegyzett műfaji megnevezés. ELBESZÉLVE... 1653-ban, a sá­rospataki kollégium diákjai, az isko- iai vizsgák után, nagyságos Lóránt- ffy Zsuzsánna, az intézet pátrónájá- nak jelenlétében előadnak egy, a Krisztus előtti IV. századból merített, görög mitológiai nevekkel átszőtt történet, mely napjainkban, egy magyar falu tanácsházának udvarán játszódik. — Nem volt könnyű egy- szuszra elmondani, miről szól a Böl­csek a fán. De talán éppen ezzel az egyetlen, terjedelmes és zsúfolt mondattal sikerült leginkább érzé­keltetni azokat a rétegeket, amelyek a földkéreg gyűrődéseiként és vető­déséiként egymáshoz simulnak, és át- meg áttörik egymást a darab­ban. A tulajdonképpeni történés - mint annyi lllyés-műben — nem előt­tünk, a színpadon, hanem a dísz­leteken kívül zajlik. A darab első részében arról van szó, hogy a fa­lu kútja mellett az eddigi favályút bódogvályúra cserélik, a második részben még nagyobb veszedelem tör „Egresiára": a békülni nem tu­dó ellenfelek, a favályú és a bádog­vályú hívei összedöntik és eltömik a községnek éltető italt adó kutat... De nem ez a történés ám itt a fon­tost. A színpadon a szó uralkodik: az 'embereket mozgató esémények- ’rőh szavakból értesülünk; a színpa­don elvek csatáznak, melyeket em­berek személyesítenek meg. A tett­nél, a cselekedetnél fontosabb esz­köze a közlésnek a beszéd. Amiről a darab szól, az — kockáztassuk meg, ha kissé erőltetve is mondatba illeszteni az író által használt szót — úgy van „elbeszélve". TRÉFÁBAN.,. Mivelhogy ne higy- gye senki egy pillanatig, hogy amit iát és hall, az a nyers valóság sík­ján pereg. Jelkép itt a kút, jelkép a víz, jelképesek a hősök, szimboliku­sok a mondatok. A komédia legfőbb forrása a különböző idősíkok egy- másmellettisége. Görög nevek, XVII. századi magyar diákhumor, az idő­szerű magyar lakáskérdés ... Há­rom kép vetül egymásra ... Dllő és kalapács zaja hallatszik. Andros — aki az imént még Comenius uramat, az intézet jeles professzorát köszön­tötte, most a községháza lépcsőjén hever, majd bitnikként egy kukás­edényből fog kimászni — megszólal: Héphaisztosz? (Autóduda és gépdü­börgés.) Megjavították a zetort... Három, tompaszögben fölállított, képzeletbeli tükör előtt mozognak a hősök. Percenkint záporoznak a né­zőre a váratlan helyzetek. Az ellen­tétek, a fordulatok, a meglepetések, a rakoncátlan szellemi bukfencek, ami nélkül nincs igazi komikum, minduntalan nevetést fakasztanak. Moliére szelleme van jelen a szín­padon. A helyzetekből, a meghök­kentő fordulatokból, a három idősík szembesítéséből kiaknázható humort Illyés csodálatos nyelvi gazdagsága és ereje fokozza: a rövid, sistergő mondatok hol csalánként csípnek, hol szálkaként szúrnak; a néző hol kajánul összekacsint, hol érzéke­nyen fölszisszen. Ez te vagy ... Ezt talán nekerrt mondták . .. TRAGÉDIA. .. Amit Illyés már a Tiszták előjátékában megírt, de ak­kor a színház nem játszott el — az író lírai vallomása —, a Bölcsek a fán-ba már a darab szerves része­ként épül: a játék azzal kezdődik, hogy a prológust mondó diák a színpadon, a szemünk láttára öltö­lik át és bújik darabbeli jelmezébe. Hogy egy pillanatig se legyen két­séges, amit látunk, rólunk szól. A játék képtelenségei a valóság és az élet képtelenségeire mutatnak vissza. A humor ostyája arra való, hogy a tanulság keserű piruláját le tudjuk nyelni. Példázatnak vagyunk •tehát a tanúi, szószék a színpad, a játék igazsága hozzánk szól. A Böl­csek a fán Arany János szatirikus eposzát, Az elveszett alkotmányt juttatja eszünkbe. Rák Bende, Ha- marffy, Ingady, az Erély és Lelkese­dés párjaira ismerünk. Itt úgy hív­ják őket: Maradikon. Haladikon . . . Három keréken és egy negyediken forog a Bölcsek a fón-ban megele­venedő világ szekere. A Tanár által hirdetett romantikus múlt-szemlélet­tel, a babonás hagyomány-tisztelet­tel, a paulinibélás, „tartósított, mély­hűtött népiességgel” a gép-korszak emberének, a Mérnöknek hideg, elektromos lobogása vitatkozik. A favályú, ami annak ereklye, ennek ócska korhadvány. A néptől elsza­kadt hatalom és hivatal (Elnök) bár gőgösen fitogtatja erejét, nem tud igazságot tenni köztük: tehetetlen­sége csak növeli a zavart. A „ne­gyedik kereket”, a lajhár-bölcses- séget, azt a filozófiát, ami a világot egy kukásláda horizontjával méri, egy bitnik (Andros) testesíti meg: keserű-rokonszenves igazával a fá­ra bűvöli a bölcseket, akik elvakult- ságukban most már az ellenfél „szempontjait" mondják, illetve üvöl- tik és ugatják. Ez a legkeserűbb pillanata a drámának. Arcunkra fagy a mosoly. Farkasvigyorrá tor­zul a nevetés. Hát ez lenne a jövő? „Ixion bőszült vihartól űzött kerekén örvény nyomorban, vég nélkül ke- rengők...” — ahogy Vörösmarty megírta? A tragédiák azonban végső soron optimista művek - vallja Illyés. A példázat, mely hozzánk szól, nem­csak a gondolkodást, a jóakaratú embereket fenyegető „végzetes kó­Az 1920-as évek elején a pécsi egyetemi ifjúság Bartók Bélát több­ször is meghívta Pécsre. A mester azonban mindannyiszor elzárkózott a vendégszereplés elől. Elfoglaltsá­gára, külföldi turnékra való készü­lődésére hivatkozott. 1923 őszén azonban mégis elha­tározta, hogy ellátogat Pécsre: a „zenevárosba". A közönség öröm­mel olvasta a „Dunántúl" című na­pilap 1923. október 14-i számában megjelent előzetes híradást, hogy: „Bartók Béla, a világhírű zeneszer­ző és zongoraművész e hó 30-án ze­neszerzői estet tart a Pannóniában. Zenekedvelő közönségünknek nem kell mondani, hogy ki Bartók Béla, neve ma fogalom. A modern zene- irodalom büszkesége, kinek nevét nemcsak nálunk, hanem a konti­nens minden nagy városában épp úgy mint Amerikában, a legnagyobb élő zeneszerzők nevei között talál- iuk." A hangverseny iránt olyan nagy volt az érdeklődés, hogy a pécsi Vámos-drogériából oz összes je­gyet elkapkodták. rókát”, a valóságtól elszakadó fa­natizmus veszélyét mutatja föl, nem­csak a hatalom felelősségére fi­gyelmeztet, hanem a darabban föl­tett kérdésre pozitív választ is ad. Jelképesen azokkal a szerszámok­kal, amelyekkel a kórus tagjai be­jönnek, a kapával, amit a bűbájos Maya a bitnik kezébe lop, s szó sze­rint a kórus ajkára adott, a gyer­mekmondókákra emlékeztető, vers­ben megfogalmazott sorokkal: a nép, a dolgozók, a kétkezi emberek igazának a kimondásával. A példázat természetéből követke­zik, hogy „tételei" az érvelés iga­zát, az óhajtott célt szolgálják. Esz­köze ezért a gondolat egyetlen me­derbe terelése s az elvonatkoztatás, így kerülhetett a darabban egymás mellé — pontosabban egymással szembe - a valóságban nem egy- időben jelentkező két „lelki ra­gály”: egy olyan népiesség, ami ma már aligha végzetes kór, s egy olyan technokrata szemlélet, ami nálunk jobbára még a holnap veszélye. Ezért hat minden rokonszenves vo­nása mellett az író tanácsa, a da­rab igazát kifejező Maya mozdula­ta, a „kapa-filozófia” is poétikusan szépnek, de általánossá és elvonttá szépített megoldásnak. Illyés nagyszerű színpadismeret­tel, írói erővel építette föl a kétré­szes játékot. A humor és az elmél­kedés, a nevetés és a filozófia vil­lanásai egymást űzik, a meglepe­tések állandóan éberen tartják a figyelmet. Amikor az első rész vé­gén már-már „mindent” tudunk, még egyet csavar a játékon, egy szinttel följebb lép, s a „parasztko­média" hangulatába abszurd és groteszk elemeket kever. Bár Illyés nem tiszteli szövegét annyira, hogy ne változtatna rajta idővel, a ren­dező mégis annyira kész és kidolgo­zott, a színpadi utasításokban is annyira pontos, színpadon látott- hallott kéziratot kap kezéhez, hogy A 42 éves Bartók Béla, 48 évvel ezelőtt, 1923. október 30-án érke­zett Pécsre. Életében először és egy­ben utoljára járt a Mecsek alján elterülő, zenei múltjáról, országha­táron túl is hírneves városban. A Pannónia szállodában bérelt szobát. Megtekintette a város képzőművé­szeti nevezetességeit, többek között a székesegyházat, amelyről elragad­tatással nyilatkozott. A városról megjegyezte, hogy arról a legjobb benyomásokat szerezte! Este a Pannónia nagyterme zsú­folásig megtelt hallgatósággal. Hangversenyének első részében Beethoven és Debussy szerzemé­nyét adta elő. A második részben sor került az „Este a székelyeknél”, a „Siratóének”, a „Medvetánc", az „Allegro barbaro” és a „Román táncok" című saját szerzeményének előadására. A Pannónia nagyterme tapsvihartól visszhangzott. Másnap, minden pécsi zeneked­velő érdeklődéssel olvasta a hang­versenyről irt zenekritikát. A „Du­nántúl” című napilap 1923. október 31 -i számában: „Bartók Béla hang­versenye" címmel dr. B, D. alóírás­- viszonylag - nincs nehéz dolga a ■ mű színpadra állításakor. DobaiVn mos nagy tisztelettel és pontosság­ra törekvő hűséggel rendezte a Czí- mer József dramaturgi serkentésére ■ született darabot. Megértette a já­ték hangulatát és ritmusát, lírai szí­neit és filozófiai tartalmát. Sok friss ötlettel, szellemes gesztussal színez­te az előadást. Bánffy György (Elnök) nem először vizsgázik kitűnően Illyés Gyulából. A Tiszták Perellája után most egy egészen másfajta lllyés-hőst kellett megelevenítenie. Elkerülte a csábító bumfordiság veszélyét: egy nemes görög archon és egy mai falusi ve­zető vonásait egyesíti játéka. A mér­leg nyelvén ül: egyszerre erőszakos és ravasz, céltudatos és körmönfont. Visszatérő mozdulataival a figura merevségét hangsúlyozza. Igazi meg­lepetést a darabban a színház fia­tal színészei hoztak. Győry Emil (Ta­nár) koncentrált játéka régóta várt örömöt okozott. Alighanem erre mondják, hogy hálás szerep. S az ilyet lehet talán a legkönnyebben elrajzolni. Győry minden mozdula­ta, szemvillanása helyén van. Sok apró gesztussal hitelesíti a figurát. Szinte ott látjuk mögötte a két há­ború közti magyar szellemi élet né­pies mozgalmának vonásait. Kézdy György (Mérnök) alakját talán már az író is kevesebb szóval fogalmaz­ta meg: igaza a Tanár igazánál hal­ványabb, s a színész eszközei közül a düh és az ingerültség kifejezése kerül előtérbe. Amit csinál látvá­nyos, és nem a képzelt jövő rémült látomása. Kottái Róbert remek, ma­gabiztos, fölszabadult színész: ked­ves sárospataki diák, a mai vagány­filozófia hiteles megtestesítője, s arra is telik hangja, hogy búcsúzó­ul az író, parabolákban megfogal­mazott költői intését emlékezetünk­be vésse. A fiatal együttesben a hölgyek is remekül helyt álltak. Tí­már Éva (Mellonie) lilán vibráló nyugtalansága, Bus Kati (Maya) tűzrőlpattant, természetes bája, La­bancz Borbála (Héra) érett istennői fönsége más-más színnel gazdagí­totta az előadást. Legtöbb rendezői ötlet a görög drámák kórusára és a Shakespeare mesterembereire em­lékeztető öt tagú kar beállításában érvényesült (Paál László, Somodi Kálmán, Kovács Dénes, Szivler Jó­zsef, Fűlöp Mihály), itt-ott talán a kelleténél humorosabbra, máskor merevebbre sikerült hangszerelésük, ezért néztük-hallgattuk őket némi­leg idegenkedve, pedig az író humo­ron átcsillanó, a mosolyt életböl­csességgel ötvöző igazát ők vették ajkukra, A HETVENÖT ÉVES pécsi színház eredeti magyar dráma bemutatásá­val, igényes és sikert ígérő előadás­sal tette emlékezetessé önnön jubi­leumát. Színjátékot láttunk, mely mél­tó a shakespeare-i intésre: tükröt tart a természetnek, önmagunknak, föl­mutatja „a század testének tulajdon alakját és lenyomatát", melyet — re­méljük — majd a változó idő is meg­őriz. sál Boldis Dezső tanfelügyelő, a Pé­csi Dalárda és a Filharmónia kar­mestere, aki a lap zenekritikusa volt, többek között a következőket írta: „Azt mondják, hogy Bartók Bélát Berlin, München, Drezda, Párizs és London jobban ismeri, mint a mi vi­déki városaink. Pécsett is a legtöb­ben csak annyit tudnak róla, hogy zeneakadémiai tanár, aki zongora- szonátát és zongoraműveket írt, amelyek különösnek ható, új har­móniákkal válnak nehezen hozzá­férhetővé. De zenekari szerzemé­nyeit nem ismerheti a vidék, mert egyrészt ma megszerezhetetlenek, másrészt az előadókkal szemben tá­masztott követelményei teljes ké- szültségű művészeket tételeznek föl minden hangszernél. Bartók azon­ban mindezeken kívül és maradan­dóan írta be nevét a magyar mű­vészettörténetbe mint folklorista. . . . Mint előadóművész, Bartók nagy­szerű. Tartalmas dologbeli készsége, tökéletesen elmélyedő játéka, finom elgondolásai csak a legnagyobb művészek sajátja. Hisz éppen ez a tökéletes művészet a kétségtelen je­le annak, hogy nála a választott irány nem póz, hanem hitvallás." P. J. TAVASZI FÁRADTSÁG? Mondják az orvosok, hogy tél vé­ge felé kevesebb vitaminhoz jut a dolgozók szervezete, s ezért gyak­ran éreznek fáradtságot, letörtséget Lehet, hogy ilyenkor ezért látjuk szürkébbnek, unalmasabbnak a té­vé-műsorokat, de az sincs kizárva, hogy a tévé dolgozói is kevesebb vitaminhoz jutnak, s valóban a mű­sorokkal van a baj, nem pedig o nézőkkel. Akár így van, akár úgy van, a két szerdai műsor, amely fel­ébresztette gyanakvásomat, maka­csul úgy él emlékezetemben, minta tavaszi fáradtság példája. A Felelj, ha tudsz.. . című művé­szeti vetélkedő első adósát elég lelkesen dicsértem annak idején, re­mélve, hogy a rossz-emlékű Zenélő órák helyett, melynek örökébe lé­pett, végre friss, ügyes művészeti ve­télkedő-sorozatot kapunk, amelyben érdekes lesz az „ismeretterjesztő" anyag is meg a „körítés”, a játék is. Külön örültem annak, hogy az „egyoldalú” zene helyett komplex lett a műsor: irodalommal és kép­zőművészettel bővült. Az első adás témája, ha jól emlékszem, a bohóc volt, s ismétlem, tetszett az indulás. A témával most szerdán sem volt baj, a karnevál nemcsak hálás, ha­nem időszerű is, az egész műsor mégis unalmasnak, szürkének tűnt. Mintha kissé mechanizálódott vol­na; a játékosok „arctalanul", jel­legtelenül dolgoztak inkább, mint játszottak, a kérdések és a betétek sem voltak különösen érdekesek. A játékvezető Bárány Frigyes indiszpo- náltnak látszott, a szokottnál több­ször keresgélte a szavakat, de ami még nagyobb baj, kissé idegenül, kívülről, kommentálta mintegy a já­tékot, mintha nem Jett volna szív­ügye, inkább csak kötelessége a já­tékvezetés. Féltem ezt a műsort; jó lenne csinálni vele valamit, míg érdekte­lenségbe nem fullad .,. 9 A másik szerdai műsor, a Nyitott könyv új adása már nem volt meg­lepetés. A múlt hónapban is aggo­dalmaskodtam már, nem hosszú-e a 60 perc egyetlen író egyetlen köny­vének népszerűsítésére. Aggodal­maim most fokozódtak. Úgy érzem, ez a műsor is frissítésre szorul. Mint­ha Dersi Tamás műsorvezető is be­lefáradt volna már ebbe a sorozat­ba: színtelenül, fáradtan, sok köz­hellyel beszélt, Földeák Jánosról ki­jelentette többek között, hogy: „a kölcsönkönyvtárak legnépszerűbb írója”, ami dicséret is, nem is, at­tól függ, kinek mire van a füle ki­hegyezve ... A kiadott műsor Kocz- kás Sándor közreműködését ígérte, helyette azonban Ungvári Tamás „ugrott be”, a megszokottnál keve­sebb szakállal, mérsékeltebb emo­cionális fűtöttséggel, de a régi meg­bízható svádával. Maga az író. Földeák János természetes és ked­ves volt, mint az életben, a bemu­tatott három történet azonban, amely művészetét lett volna hivatva reprezentálni, igen gyengére sike­rült. A Fészekrakás volt a leggyen­gébb, sok-sok többé-kevésbé érdek­telen párbeszéddel, kevés cselek­ménnyel, mozgalmassággal. A sze­replők közül az Ellát alakító Eszter­gályos Cecilia keltett feltűnést, ak; - nem tudni, miért - időnként hisz­térikusan felkacagott, majd apátiá­ba süllyedt, később érzelmeskedett, majd érzelgősködött, végül pedig o térdét verdeste a kacagástól és ösz- szeesett. A Surbán Miska meg a nők és a Vacsora utáni fekete már jobb volt, de a dramatizólás ezekben sem vál­hatott meggyőzővé. Az előbbinél túl nagy terhet hordozott a ravasz Sur­bán mondása: „Ha van isten, ő megbocsátja; én nem tehetek róla”. A másodikban pedig Solti alakja volt túlrajzolt: nyilván szatírának szánták, amelynél jogosult a túlraj- Zolás, ez a Solti azonban annyira butára sikerült, hogy az mái inkább bosszantott, mint megrázott. Nem keresem most, mennyi része lehet a sikertelenségben az eredeti szövegnek és mennyi az adaptáció­nak. Ezért a műsorért is egészében aggódom. Lehet, hogy igazságtala­nul szigorú és rosszked -ű voltam, talán csak a tavaszi fáradtság . . , Szederkényi Ervin Győry Emil, Bánffy György és Kézdy György TÜSKÉS TIBOR Bartók Béla Pécsett

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents