Dunántúli Napló, 1971. március (28. évfolyam, 51-75. szám)

1971-03-21 / 68. szám

\ 6 K ibújt az ingéből. Ahogy át­emelte a fején, haja szabá­lyos arcába hullott. Kissé elő­rehajolt, kamaszlányos mellei o földre mutattak. Gerincvonala éle­sen kirajzolódott. Úgy hallotta, hogy nyílik az ajtó. ösztönös mozdulat­tal eltakarta a mellét. De senkit sem látott bejönni. Lehet, hogy már hallucinálok? Várok valakit? Igen. azt hiszem, várok valakit. Fölvette, begombolta a fehér or­vosi köpenyt. Megreccsent a szék. Odanézett. Mintha ülne rajta vala­ki. Egy láthatatlan ember. Aki őt fi­gyeli. Micsoda butaság. Mennyit ál­modott erről a napról! A bonctani gyakorlaton, a mikroszkópok előtt görnyedve, a tanulástól elgyötört fejjel az államvizsgák alatt. És most egyszerre minden itt van, súlyosan és reálisan. Az előbb elbúcsúzott a főorvos is, kezet nyújtott. Kedvesen simogatta az arcát.- Ez az első, Kapossy doktornő? - Igen, főorvos úr.- Nagyon izgul? i- Jaj, nagyon .,.- Van súlyos?- Kettő is. És tetszik tudni, ma felvételesek vagyunk. Bármikor jö­het a mentő .,.- Jaj de cserélnék magával! Még elgondolni is ijesztő, hogy majd negyven évvel ezelőtt ügyeltem elő­ször. Hány éves is maga, Andrea? - Huszonhat, főorvos úr.- Különben egész éjszaka otthon vagyok. A telefon rendelkezésére áll... Mindenki elment. Egyszerűen, hét­köznapion. Mint, mondjuk, tegnap. És Andrea hirtelen azon kapta ma­gát, hogy teljesen egyedül maradt a 315 beteggel. Ha bármilyen pa­naszuk van, neki kell dönteni, gyógy­szert adni, műtétet elrendelni. Hát egyáltalán, hog/ képzelik ezt? Mi vagyok én? Mindenttudó? És, ha pont, olyan esettel találkozom, ami­ről még csak nem is tanultam? Ami­lyen pechem van, majd mindenki egyszerre lesz rosszul. Végigjárta a kórtermeket. Érde­kes, állapította meg, a betegek egy­általán nem csodálkoznak, hagy egyedül ő vizitel. Nem is sejtik, mennyire szeretné, ha ma kivétele­sen nyugodtan aludnának. Doktor­nő édes, kaphatnék altatót? Persze Zoltai bácsi. Doktornő édes, én meghalok, meg tetszik látni, én any- nyira szenvedek. Miket beszél itt, Kati néni? Majd kikap tőlem. Ellen­őrizte az infúziókat és a transzfú­ziókat. Beadta o vénás injekciókat. Talán csend lesz?! Az ügyeletes szobában lehevere- dett az ágyra. Hát ez igazán érde­kes. Kapossy doktornő kérem, kö­szönöm doktornő, Doktor néni, de jó, hogy itt tetszik lenni! Lehet, hogy már igazi orvosnő vagyok? El­mosolyodott. Kicsit félszegen, kicsit büszkén. Ha a mamo most látna! A ztán a csendben eszébe jutott András. Ki ez a férfi? Mit akar tőlem? Miért kell ony- nyit gondolni rá? Csak tudnám, mi­ért játszom magam előtt is szere­pet? Olyan jó az én házasságom, hogy mindenről le kell mondanom? Istvánnal, az utóbbi időben alig ta­lálkozunk. Tulajdonképpen, észre sem vettem, hogy eltávolodtunk egy­mástól. Néha még felmelegszik kö­zöttünk o levegő, de egyre ritkáb­ban, s szaporodnak a protokoll pil­lanatok. Nem értem . . . Olyan jól indult minden! Azt hiszem, István­nak mindennél fontosabb a karrier, talán ez a baj! András meg olyan, mint egy nagy gyerek. A fájdalom belémhasít, ha hirtelen, hívatlanul belc'akodik András arca. Orvos va­gyok Ismernem illene a fajdalom anatómiáját. De még azt sem tu­dom, hogy hol fáj. A gyomrom kö­rül kezdődik, és mint az itatóson a tinta, lassan eloszlik. Egyszerre vá­gyom, és tiltakozom. Meddő kérdé­seket teszek fel magamnak: miért keverem össze a hivatásomat o sze­relemnél? Miért?! Mert nem lehet szét álasztani. Megreccsent a szék, mint mikor Ipül rá valaki. Andrea Andrást lát­ta az ólom valószínűtlen lebegésé­ben már. A férfi szólalt meg:- Vártál?- Talán.- Látod, még azt sem mered el­mondani, hogy vártát. Pedig én ér­zem, tudom. Mitől félsz, tőlem?- Magamtól.- Látod ez a valódi veszély. S a legrémesebb, hogy folyton dönté­sekbe hajszolod magad. A férjed, vagy én? A hivatásod vagy a gye­rek? Túl sokat adsz a külsőségek­re. Miért nem engeded lazára az idegeidet? Hadd repüljenek az ér­zelmeid.- Elszédülök.- Szédülni isteni, Én imádok szé­dülni.- Es ha elszédülök? Mi legyen Istvánnal? Dobjam ki a férjem? Mert kegyed ófőméltósága váratla­nul és kéretlenül belerobbant az életembe?!- Tőlem hiába kérdezed. Mit gondolsz, István engedélyt kérne rá tőled, ha más nőt választana?- De én nő vagyok.- Végre egy őszinte szó. Látod, ez a legszebb benned.- És ma először ügyelek. Képzeld el, én felelek az egész kórházért. Na mit szólsz a doktor kisasszonyhoz?- Tudtam. Ezért jöttem.- Te mór itt is voltál. Mikor vet­kőztem, ugye te néztél be hozzám az ajtón? Te leskelődtél!- Én voltam.- és tetszettem?- Tudd meg, nem is a testedet néztem. A szemed tetszett a legjob­ban. Azt hitted, egyedül vagy, s te­kinteted melegen csillogott, mert nem fegyelmezted kés-hideggé.- Bántasz.- Ha akarod, elmegyek. Ného olyan vagy hozzám, mint egy ide­gen.- No, ne, ne menj még. A telefon belerecsegett az álom­ba. Andrea felugrott. Felkapta a hallgatót. Álomittas, reflex-szerű hangon szólt bele:- Halló, ki óz? - S moidnem azt mondta: ,.András, te vagy?"- Zsófia nővér beszél. A 12-es- ben nagyon rosszul van a nógyeske,- Azonnal jövök. Hogy hívják a beteaet?- Zipper József Fölrohant az emeletre. Csak most sikerüliön! Gvorsan végiggondolta a délutáni kezelést. Kapott oxigénsát­rat, fölsorolta a gyógyszereket, sú­lyos éaés. Anyában konok mondat kalaoált. Nem lehet baj, nem lehet baj! Éjjel fél kettőkor beadta az el­ső adrenalint.- Doktornő kérem, ne hívjuk fel a főorvos urat? — kérdezte jóindu­lattal o tapasztalt Zsófia nővér. Ez hirtelen kimozdította Andreát ma­gára kényszerített nyugalmából.- Mit gondol nővérke, én miért vagyok itt? Hol a beteg délutáni gyógyszerlistája? Inkább ezzel tö­rődne, minthogy tanácsokot ad. ­DUNAMTÜLI NAPLÓ 19T1. március üt. Erezte, hogy igazságtalan. De a helyzet nem volt alkalmas az ilyen konfliktusok tisztázására. A beteg szíve egyre gyengült. Lassú, szabály­talan pulzus, már alig tapintható. Kiadta az utasításokat. És figyelte a beavatkozás hatását.- Doktornő, doktornő, tessék jön­ni gyorsan! A Vaszilev, akire a kén­sav ömlött, tetszik tudni, o nyolcas­ban, hörög, már többször kotlabált. Hát most szedd össze magad, Kapossy doktornő. Istenem, András meg István! Ket­ten is vagytok. Most meg égy sincs! Átfutott az agyán, hogy telefonál a főorvosnak. De nerti! Azért sem! Érezte, hogy ez a tűzkeresztség, ezen ót kell esni, s vagy győztesen, vagy. .. ezt nem Is akarta végig­gondolni. A két kórterem között in­gázott. Vénás injekciókat adott, vérátömlesztést csinált, oxigén-pa­lackot szereltetett fel és le. Reggel hétkor félájultan a kimerültségtől, egyszerűen sírvafakadt. Ezt utálom, gondolta. Ezt a nyamvadt női bő- gőrohamot. Zsófia nővér átölelte a KISS ATTILA RAJZA vállát. — Doktornő édes, ne tessék két­ségbeesni! Mind a ketten kinyitot­ták a szemüket. Sőt, Vaszilev meg is szólalt. Jobban érzi magát. Andrea halványan elmosolyodott, csak a szája sarka rezdült. — Ugye, Zsófia nem haragszik rám?- Ugyan, doktornő, megértettem én magát. Az első ügyelete ... L ebotorkált a szobájába. Meg­mosakodott, és megírta a je­lentést. „Az éjszaka Vaszilev György és Zipper József több eset­ben kritikus állapotba került, (áju­lás, légzés- és szívzavar) ... A hosz- szantartó kollapszus alatt az alkal­mazott gyógyszerek ... reggelre mindketten jobban lettek... a to­vábbi kezelésre vonatkozóan”...- Tessék főorvos úr, az éjszakai jelentés,- Zsófia nővértől hallottam már, hogy nagy éjszaka volt. Szépért dol­gozott, doktornő!- Köszönöm.- Nem akar lepihenni?- Nem, főorvos úr. Úgysem tud­nék aludni, A telefón megcsörrent.- Én vagyok. Tessék? Értem. A ti­zenkettesben - letette a hallgatót és Andreához fordult - Zipper Jó­zsef a tizenkettesben exitált. Ne es­sen kétségbe, doktornő. Kórházban előfordul a halál is. Andrea elsápadt. Hirtelen olyan ólomsúlyú fáradtság zuhant rá, hogy észre sem vette, amikor lero­gyott a főorvos foteljába. Apró, fe­hér keze görcsösen ökölbeszorult, így megcsalni, így elárulni! - gon­dolta magában. Gyűlölöm, gyűlö­löm Zipper Józsefet. Gyűlölöm, gyű­lölöm - és a fehér arcra kanyargó patakokat írtak a könnyek. Galambosi László versei Végtelenben L A gomolygó kristályfények sodrában izzik az úszó csillagok sörénye. Csattog világok márványhabos vértje; árnyak forognak hollófeketében. II. Örök süllyedés-emelkedés íve szakad. Sok aranyfürttől átkarolva lángba magasul Hajnal- s Alkony-tornya. Virraszt az ember. Hullik őrzött kincse. III. Ha rettegünk, a kárpit összecsapva tört tükröket hintáztat; majd a Térnek fakult kagylójából a földi élet fénytelen kallódik ős-sivatagba. Sajgás A hányatott virág szótlan, már érzi kóró szagát, a mező hidegét; indul törvények dérrel-sújtott útján, riadtan ejti szirom-hangszerét Mandula rácsos héja beteg hangyát, magába zár a benső végtelen; a zsongás hala nem kél téli habból, bilincs a jég a tükrös lékeken. Árnyas örvényre forr a hó bozontja, ez értelemre sajgás gomolyog. Kútját a csillag, lélek nyűgét nyitja, tetőtlenek a csonka oszlopok. Szántó István: Kezdő kapások GÁBOR BÁCSI, az iskola nyugál­lományú hivatalsegéde picit sunyin kérdezte:- Évike tanár néni, aztán a ku­koricával mi lesz? Kissé álmatagon néz az asszony.- Mór kapálni kellene, ugye?- Márt! — sátáni kacajt hallat áz öreg. — Hát ezt jól mondja, már... Mór?!. .. Felnéz a júliusi ragyogásba és fulladozik a nevetéstől. Hogy a várósbál falura szakadt ifjú férj mentse a helyzetet:- A napokban hozzálátunk.- Maguk?- Persze. Másfél nap alatt meg­esszük azt a kis földet. .. Egy hold ... Mi az?- Megeszik?- Meg.- Inkább kapálrti kéne. Három­százért felvállalom.- Köszönjük Gábor bácsi, de tet­szik látni a férjem .., Amikor elment az öreg:- Komolyan mondtad?- Figyeld majd meg, mennyire jól esik o fizikai munka. Az asszony szeme ragyog, a fér­fi hosszban és széltében egyaránt növekedni látszik, menet közben döngőbbé válik a lépte. A kapákért persze a feleség rohangál, s itt is ott is megjegyzi, mintegy panasz­képpen: Nahát milyen ember, ahe­lyett, hogy pihenne, most neki a ku­koricának, két nap alatt megeszi ... Az est persze sütéssel főzéssel te­lik. Vacsora után, tévé közben fel­, retten az asszony:- Mikorra állítsam be az órát? — Tudhatnád, kapálni menni nem délben szokás. Halk, restellkedő hangon kérdi:- Négyre jó lesz? A férjnek időre van szüksége míg megérti, nem o délutáni négyet gon­dolja párja, hanem azt a másikat. A korait. — Bizonyosan elég. Jókor meghasadt a pirkadat. Az a nyomorult vekker ez alkalommal bezzeg nem mulasztott el megszó­lalni, de becsületükre legyen mond­va, úgy pattantak ki az ágyból, mint aggszűz mennyegzője napján. Az ég borult, o lombokat cibóljo o szél. A redőny résein, a nyitott ablakon át hűvös levegő áramlik be.- Hőségben rossz lenne kapálni.- Rossz - ásít az asszony.- öltözni.- Csak egy picit hadd nyújtóz­zam még.- Nem végzünk estig.- Egy nap alatt úgysem. ÁM A FÉRFIVAL nem lehet bírni, telítődött tettvággyal, kapkodja ru­háit, pakolja a falnivalót. A málha persze akkorára sikeredik, mintha hetes túrára volnának indulóban.- Hol a pálinka, ami mostan szo­kásos?- Csak aratáskor szokás.- Láttál már engem kapálni?- Hogyan láttalak volna?- Nálam a kapálás és az aratás egyremegy.- Hozz poharakat kérlek — adja meg magát az asszony,- Az nem az igazi, üvegből. Szép, egészséges, kövér a fiaskó.- Nesze - nyújtja az asszony.- Glu ... glu ... - válaszolja o férfi szótlanul.- Glu... - feleli aztán az asz- szony már jóval szerényebben. Kerékpárra kapnak. Irány a ha­tár, a pedagógusok részére kiadott illetményföldnek az a parcellája, amit az asszony kapott. Tétovázás Regős István: Az első ügyelet

Next

/
Thumbnails
Contents