Dunántúli Napló, 1971. február (28. évfolyam, 27-50. szám)
1971-02-07 / 32. szám
1971. február 7. DUNANTÜLI NAPLÓ 7 Múzeumok a közművelődésért Qlfíközdhiii Különben olyan szárai vagyok, mint egy lepréselt dohánylevél. Csak mihelyt egy asszony, nő, gyermeklány megjelenik a szobában, a fülkében, a teremben, elsuhan mellettem az utcán s arca éle megvillan a napban - gondolat csak igy fogan az agyamban, zene csak ilyenkor a lelkemben ... A nőből sugároznia kell, hogy — nő. Különben megijeszt. Van, aki a természet bujaságát napestig képes csodálni. Más meg éjjel a csillagokat. Én a könnyen felöltöztetett női vonalak, az ínak és az izmok harmonikus egymásba játszását. Az élvezetek és a fájdalmak által rótt vonások szomorkás párbaját: a legtökéletesebb földi mozgást. A heccelődést az idegeimmel. Ezért nem szeretem a felkötött kebleket és a lefűzött csípőket. Hadd reszkessenek, hadd remegjenek, hadd ringjanak, ó, csak hadd hullámozzanak szabadon - nekem, amíg nem késő — nekik. Klasszikus kép: A férfi terpeszkedik az asztalnál és zabái. A nő (asz- szony vagy nem) a közelében ugyan, de inkább a sarok felé húzódva: figyeli. Lesi, izlik-e néki az étel? (Régebben azért kémlelte távolabbról, mert ö főzte. Ma - bár étteremben ül az ura mellett: — még mindig kissé hátrahajol.) ó a fiatalabb. Nemrég még ringott, rengett, rlszált. Ma olyan az arca, mintha kőből, igen kemény kőből raragták volna: elhatározás, elszántság, csökönyös kitartás húzott rá mindössze néhány, de elég mély barázdát, hosz- szanti irányban. Élesre hegyezte az orrát, s összeköttetést teremtett a szeme és a szája mozdulatlansága között. Nem kér az ételből, neki elég volt. A férfi hízik - ő keményedik, szívóssá szárad. Ű az, aki éltet, ő az, aki terem - de csak egyen a másik. Ez a boldogsága ... Létezik másféle asszony is. Aki rögtön dagadni kezd, terpeszkedik, szétfolyik. Tessék fölmérni, melyikükből van több! Ezer statisztikai hivatal, tízezer statisztikus, százezer népszámlálás - mire vártok, mi egyébre vagytok kiváncsiak?I No, de jön a matriarchátusl Közeledik az idő. Dolgainkat egyre inkább irányítják máris a nők. Közügyeink intézőinek arányszáma rohamosan tolódik a nők oldalára. Ahol bajlódnak, ahol törődnek velünk, ott napról napra több a nő. Óvodában és játszótéren. Aztán az iskolában; hiszen a pedagóguspálya köztudottan elnőiesedett. De az orvosi, az ápolói, sőt, a jogi Is. Az üzletekben nők szolgálnak ki, s a hivatalokban is inkább nők ülnek már veled szemben. ... lön tehát a matriarchátus...- De jó lesz, jaj, de jól Dárdát hajitani, szuronyt szegezni, nagyágyút vontatni, rakétákat indítani talán csak nem fognak .., Legföljebb heccelni minket minderre. A mi dolgunk tehát nem lesz több, mint hogy az efféle asszony/' ingerkedéseknek ellenálljunk?... / fáiidl Csák Gyula: A RÁKÁSZ Ä múzeumi népművelésről és a honismereti mozgalomról kértünk interjút a kérdés szakembereitől. Mindenekelőtt a baranyai múzeumok igazgatóját, Sarkadiné dr. Hárs Évát kerestük meg.- Kérem, foglalja össze, milyen területeken és fő irányelvek szerint végzi tömegeket formáló közművelődési tevékenységét a múzeum? Milyen eredmények, tendenciák uralkodnak ebben?- A múzeumi munka igen sokrétű, széleskörű. Alapja a feltáró, kutató munka, amelynek eredményét a népművelés teszi közkinccsé. A kettő szorosan összefügg, úgyszólván elválaszthatatlan. A múzeumi népművelésnek hagyományos formái, sajátos eszközei vannak. Ilyen például a kiállítás, ahol a tudományosan feltárt vagy összegyűjtött muzeális értékű tárgyak kerülnek/ bemutatásra. Állandó és időszakos kiállításaink tudományos felkészültséggel és ismeretterjesztő módszerrel készülnek. Az a célunk, hogy a legkisebb falvakból is eljöjjenek az emberek múzeumainkba, kiállításainkra. Legyen egy-egy brigád, tsz közös ünnepi programja a kirándulással egybekötött múzeumlátogatás. Korábban több előadást is tartottunk szak- tudományaink köréből a községi művelődési házakban, majd kisebb, könnyen mozgatható vándorkiállításokat rendeztünk. Meg kell mondanom, többnyire méltatlan körülmények között s nem sok eredménnyel.- A kiállításokhoz a múzeumi népművelés egyéb formái is kapcsolódnak: így a tárlatvezetés, a kiállítás megnyitó ünnepsége; a kiállítási vezetők, katalógusok is. Örvendetes, hogy ma már vannak visszatérő szocialista brigádjaink is, különböző üzemekbőL A tömegkapcsolatok másik nagy társadalmi területe ezeken túl a múzeumbaráti kör és a honismereti mozgalom.- Kérném, itt néhány kérdésről külön is ejtsünk szót Milyen a kapcsolat a szélesedő honismereti mozgalom és a Baranya megyei múzeumok között? Milyen szakmai segtiséget ad a múzeum a gyűjtőknek illetve milyen támogatást vár és kap tőlük tudományos munkájához? U A honismereti mozgalom egyik fontos feladata a régészeti leletbeje- lentés. E téren munkatársamnak, dr. Bándi Gábornak, a régészeti osztály vezetőjének vannak tapasztalatai.- Sajnos, meglepő választ kell adnom. Múzeumunknak a honismereti mozgalom irányításában, befolyásolásában jelenleg nincs szerepe, a mozgalommal nincs megfelelő kapcsolata. Érmek következménye az is, hogy a legutóbbi múzeumi hónap alkalmával meghirdetett leletmentési pályázatunknál az egyéni kategóriában kiírt pályázat ragyogóan sikerült, de a csoportos kiírás megbukott. Egyetlen honismereti szakkör nem pályázott!- Hogyan alakult ki ez a helyzet?- Mindenekelőtt úgy, hogy a honismereti mozgalom irányításában nálunk a múzeum nem vesz részt. Más megyékben általában múzeumi szakemberre bízták a mozgalom szakmai vezetését, így az szorosan kapcsolódik a tudományos és közművelődési-múzeumi érdekekhez. De Baranyában nem ...- A probléma két oldalú. Mit tett a múzeum, hogy változtasson ezen?- Lehet, hogy nem tettünk eleget, hogy nem tettünk meg mindent. Csak aggályainkat mondtuk el, több ízben is. Rámutattunk arra, hogy a honismereti mozgalom eltávolodott a múzeumtól, ugyanakkor, amikor — kellő szakmai irányítás nélkül — muzeológiai feladatokat kíván ellátni. Ennek sok negatív lecsapódása tapasztglhotó, például a gyűjtőmunkában, a falusi gyűjtemények, ún, „falumúzeumok" kialakításában. Sokszor úgy tűnik, mintha a társadalmi gyűjtők félnének a múzeum „megtorló" intézkedéseitől. Ezért titokban tartják leleteiket. Az ilyenfcíjta gyűjtés, ,,múzeum"-alapítás - jóllehet nem törvényes - tudjuk, őszinte lelkesedésből és ügyszeretetből fakad. Éppen ezért adminisztratív módon soha nem léptünk fel ellene. De volt példa ró, országosan is, hogy szakmai irányítás .hiányában, megfelelő dokumentálás nélkül begyűjtött, esetleg ásott (!) anyag a tudomány számára megsemmisült. Éppen ezért mondja ki a múzeumi törvény o tervszerű gyűjtés, valamint a létrehozott gyűjtemény kötelező bejelentését. Ahol ez megtörtént, Ott az együttműködés eredménye kitűnő kiállítás, mint pl. az Ormánsági Múzeum Sellyén. — Azt hiszem, helyes volna mindenekelőtt tájékoztatásul néhány fogalmat tisztázni. Ismereteim szerint a magán-, vagy közgyűjtemények védetté nyilvánítása, szakleltárba vétele törvény szerint a múzeum számára kötelező, (ha az múzeális értékű) de ez semmiképp sem jelenti a gyűjtemény „lefoglalását" ahogy sokan hiszik. Kérem, határolják körül ezeket a fogalmakat. Sarkadiné, dr. Hárs Éva:- A muzeális értékű helyi gyűjtemény a védés, tudományos leírás után is a helyszínen, a tulajdonosánál marad. Természetesen a megfelelő tárolást, megóvást, szakszerű kezelést biztosítani kell. Hivatalosan a „falumúzeum” elnevezés sem létezik, helyette „emlékhely”, „emlékgyűjtemény", „helytörténeti gyűjtemény" van. Ez azonban csak a megyei múzeumi szervezet keretében és a Megyei Tanács Művelődésügyi Osztályának engedélyével működhet. Az említett bejelentési kötelezettség már a gyűjtés megkezdése előtt fennáll, tehát szabály szerint mór a gyűjtési szándék bejelentése is kötelező. - És ez esetben a múzeum szakértője már kezdettől megfelelő tanácsokat adhat a munkához. A múzeum vezetőinek álláspontját ismertettük a honismereti szakköri mozgalom két illetékesével. Tímár Irma, a megyei tanács népművelési csoportvezetője:- A honismereti mozgalomnak több gazdája van. Vargha Károly a szakkörök irányítója. Nem közvetlenül a szakkörökkel, hanem vezetőik képzésével, a szakköri munka elvi-eszmei irányításával foglalkozik. Személyében olyan ember végzi ezt a munkát, aki úgy ismeri Baranyát és az itt élő embereket — legalább 30 éve — ahogyan talán más senki... Ami a múzeum álláspontját illeti: több tudományos munkatársunk is tartott már előadásokat a szakkörvezetőknek. S ez is egy formája a kapcsolatteremtésnek.,. Dr. Vargha Károly főiskolai tanár:- Lehet, hogy megoldást valóban nem tudok mondani ebben a kérdésben. A honismereti mozgalom is, mint minden, fejlődik. A fejlődéshez a megfelelő múzeumi kapcsolat is szükséges. Ám ez nem egészen úgy áll, mint a nyilatkozatban olvasható. Jóllehet személy szerint valóban nem sokszor kerestem meg a múzeumot, ez azonban nem jelenti a kapcsolatok teljes hiányát. A megyében működő 42 szakkörért felelősséget vállalok. Találkozásainkon állandóan hangsúlyozok három fontos követelményt: a bejelentési kötelezettséget; a múzeumok látogatását és a gyűjteményeknél a múzeumi szakemberrel való konzultációt.- Ami a múzeummal való kapcsolatokat illeti: a hozzám tartozó szakkörök gyűjteménye (pl. a sellyel, mozs- gói, sásdi, átai, pécsudva/di anyag) a múzeum több tudományos munkatársának tudtával és támogatásával jött létre. Velük személyes kapcsolatunk is fennáll, mert előadóink ők is szak- körvezetői továbbképzéseken. A leletmentési pályázatról annyit, hogy ez elsősorban a szakköröknek szólt. Am az időpontját velem senki nem beszélte meg a múzeumtól. Igaz, alig egy hónap alatt - irreális elképzelés volt a szakkör részvételének reménye ...- Végül: magam is kívánom és szeretném a jobb kapcsolatok kialakítását ... Zárszó helyett: bizakodunk, hogy a népművelői hivatásérzet mindkét oldalról megtalálja — a semmiképpen sem nélkülözhető — találkozási, együttműködési pontokat. A cél érdekében, az ügy érdekében. A hazafias nevelés, a nemzeti önismeret, a szűkebb haza megismertetése szempontjából oly fontos honismereti szakkörök érdekében. P est környéki, mesterséges tó partján heverésztünk. Én a napon nyújtózkodtam, rokonom egy bokor árnyékában feküdt, félkö- nyékre dőlve. Rég voltam nála, s most, hogy lomjaim közt rábukkantam egy neki szánt, faragott pipára, eszembe jutott és kirándultam hozzá. A tó ugyan mesterséges - téglagyár mellett keletkezett gödör -, de olyan régi, hogy már természetesnek hat. Bokrok, cserjék koronázzák a partszegélyt, s egyik oldalát ellepte a sás és a nád is. A helyi horgászszövetség tulajdona a tavacska, s öreg rokonom a halőr.- Emezt meg majd eladom - mutatta fel a régebbi pipát. — Egyszer már kérték - részletre. Három tízesért vettem, tavaly. Ámbár... lehet, hógy meggondolom.- Szabad itt fürödni? — Nincsen rá rendelet, én meg: engedem. Amoda menj, nád-közelbe. Itt hirtelen mélyül. A nádhoz közeli partszakasz amla- dékos volt. faagyon magasra emelkedett, a mederbe zuhanó óriási rögdarabok azonban lejtőt képeztek, s öthat méterre be lehetett gyalogolni a tóba. Lubickolás közben egyszercsok megkarcolta valami a kezem. Különösnek sejtett, nagy tárgyat tapogattam ki, s üggyél-bajjal sikerült is megmozdítanom. Minden oldalról zárt vesszőkosár volt, olyan súlyú, hogy nem tudtam a vízből kiemelni. Hasa- dékain bekukucskálva tucatnyi jókora pontyot láttam. A kosárhoz madzag volt kötve, ami a partra, egy fűzfabokor tövéhez vezetett. Innen egy másik spárgán tapogatózva, félig pocsolyába ágyazott, csorba vasfazékhoz jutottam. A fazékban nagy csomó rák mászott egymáson. Egyszercsok mozogni kezdett a bozót és kistermetű, szőrmók képű öreg ember bújt elő. Mereven nézett, de nem szólt.- Maga itt rákász? - kérdeztem. A kis ember közelebb mozdult - Hogy lehet ezeket fogni? - érdeklődtem tovább. — Húsra jön - dörrnőgte a Tolsztoj kinézetű alak, egyben zsebébe nyúlt, s parányi, mócsingos húsfoszlányokat szórt a vízbe. - Megszokja, hogy kap, aztán mindig jön. — Maga kicsoda? — dörrent ekkor az öregem hangja. Fent állt a meredek, háromméteres parton és nagyon mérgesnek látszott. A kis ember megrettenve, behúzott nyakkal pislogott felfelé. - Van igazolványa?- Rákot fogok... - mormolta az idegen.- Itt nem lehet. Meg ne lássam máskor!- Nekem lehet — mondta emeltebb hangon a rákász. - Az államnak fogom. Ezen tűnődött kissé az öregem, majd ismét rászólt.- Mutassa az igazolványt. Nézd meg! — tette hozzá, engem utasítva. A fura kis alak kettéhajtott, szürke kartonlapot nyújtott át. Olyan cédula volt, amit repülőkön szállított csomagokra szoktak kötni. Mindössze egy hatjegyű számot láttam rajta, s a repülőtársaság emblémáját. — Na? - sürgetett az öregem, mert sokallta vizsgálódásomat. — Rendben van ez — szóltam lassan és összehajtva visszanyújtottam az „igazolványt". Közben figyeltem az ember szőrrel benőtt arcát, de az mozdulatlan és közönyös volt. — Hogy lenne rendben! — repliká- zott fentről az öreg. - Ide csak sárga igazolvánnyal lehet jönni. Ilyennel - kapta elő a magáét. — De ő állami rákász — feleltem nyugodtan. — Neki másmilyen van. — Le van pecsételve? - nyugtalankodott tovább az öregem. — Le — bólintottam. — Na, nézzük, hogy csinálja, - szóltam á hallgatag rákászra. E ltette a kartonlapot, aztán felgyűrte nadrágja szárát, s vízbe gázólt, majd lemerített két mokkával húzott egy hosszút, s mikorra kiemelte, három kis rák csüngött rajta. A fazékba seperte őket, aztán újra víz alá nyúlt Eközben az öregem alkalmas pontot keresve lemászott és ő is érdeklődéssel nézte a rákász mutatványát. — Hát halat mivel fog? - kérdeztem tőle. Ijedten emelkedett fel. — Én csak rákot fogok. — Aha! - kapott a szón rokonom. — Mit tudni, nem fog-e halakat is!? — Csak rákot... — De ha — mondjuk - halat is fogna, azt mivel csinálná? Bátorítóan ráhunyorítottam. Sejtettem, hogy analfabéta, s maga sem tudja, mit tartalmaz „igazolványa”,- amit bizonyára valami rossz humorú ismeretlentől kapott - de feltettem, hogy látott, amikor kosarára bukkantam. Abból hogy eddig nem szóltam, jóindulatomat kellett kiolvasnia. Igy is volt. ö is vigyorintott egy furcsát, s azt mondta: — Hát. .. Azt is lehet. — Mivel? — Inggel. — Megmutatná? Pillanatok alatt lehúzta ingét, görcsöt kötött két ujjúra, s a gallérba húzott madzaggal elkötötté a nyakát is, aztán víz alá merítve húzta, mint a hálót szokás. — Na, maga így nem sokat fog — legyintett rokonom megkönnyebbülten és újra tömte a pipát. — Ebből él? - faggattam a szőrmó- kot. — Meg madárból. — Azt hogy fogja? M ost mór ő is megnyugodott, s kirázogatva ingét, a partra terítette, aztán leguggolt fejét két térde közé szorította és füttyszerű hangokat hallatott. — Prü-prü-prü, pii-pii, prü-prüp... A sajátos, madár-morsejelre válasz érkezett valahonnan a nádasból.- De hogy fogja meg?- Kézzel. i Villámgyorsan kaszáló mozdulatot tett, jelezve, hogy igy.- Hol tanulta? - kérdeztem hitetlenkedve.- Apómtól.- Melyik vidékén?- Nagysórrét. Pöfékelő rokonomra pillantott, s alázatosan kérdezte. — Nem adna egy pipa dohányt? Rokonom átnyújtotta a zacskót. A sárréti ember sodort és jóízűen fújta a füstöt. Feketére égett, csontokra feszült arcbőrén nagy-nagy nyugalom honolt - De jó ízű ez, te - sóhajtott ismét rokonom, s maga elé tartva, újólag körbecsodájta a pipát, úgy, hogy a rákász is lássa, hadd irigyelje... Attól féltem: sírnom kell, ezért gyorsan leguggoltam, térdem közé szorítottam a fejem és utánoztam a madárnyelvűt:- Prü-prü-prü, pii-pii, prü-prüp... Wallinger Endre
