Dunántúli Napló, 1971. február (28. évfolyam, 27-50. szám)
1971-02-28 / 50. szám
6 DUN ANTÜLI NAPLÓ 1971. február 28. Pál Rita: GÁTLÁSOS VAGYOK M arian nővére hazajött a képzőből, a vőlegényét is hozta magával. Fényképen egészen jó a srác. Életben se rosszabb. Sőt! Bekapcsoltuk a magnót, táncoltunk, azt mondta, irtó jó a mozgásom és olyan klasszul dobálom magam. Hót dobáltam magam. Otthon úgyse lehet. Mióta anyu kileste, hogy a tükör előtt... Akkor bepörgött, napokig cirkuszolt a család. Persze, nem csak azért, mert „a tükör előtt fica- mítod ki minden porcikódat", annyit megértettek, még az alsósok se tangóznak, keringőznek már a suliban, általában a többi lány is így táncol, mint én, sőt... a Tündét egyszerűen nem értjük. Amilyen béka a csaj, ahogy a fiúk mondják, elöl deszka, hátul léc, olyan állation tipeg, már akkor, amikor még csak a tű serceg a zeneládán. Nem hiszem, hogy az őseitől tanulná. Még, ha lenne itt egy tánciskola — sajnos nincs, csak rendes suli — ,de így? lehet, hogy a Tünde is a tükör előtt ficamítgatja a porcikáit? A picike porcikáit mert olyan köztünk, mintha az öcsénk lenne lányruhában, akit elhoztunk az oviból, mert otthon nincs kire hagyni. Hát persze, ha táncról van szó, a srácok se mondják, hogy elöl deszka, satöbbi, majd összetörik magukat a Tündéért. Nem cserélnék vele. Megmondta a Marian nővérének a vőlegénye is, semmi okom rá. Pláne, ha a tükörbe nézek ... Most már csak úgy simán. Ha anyu benyit, legfeljebb azt láthatja, hogy húzom a harinyámat, a blúzomat... Én meg előtte azt láttam... hát az alakom igazán jó. Igazán. Ha letakarnám a fejemet, mindenki azt hihetné, legalább tizennyolc vagyok és nem tizenhárom leszek. És különben is mire való a tükör? Hogy az ember nézze magát Anyu szerint fésülködésre és hogy mikor már felöltöztem, megnézzem, rendes-e rajtam minden? De hát úgyis tudom, hogy rendes. Minden ruhám rendes. ' Fésülködéshez se kell a tükör, mert a hajam összevissza tekereg a nyakam körül, akárhogy rángatom benne a fésűt. Legfeljebb akkor veszem hasznát (a hajamnak), ha valami rázósat kérdez a tanár és senki se jelentkezik. Akkor valakit felszólít Bárkit Egy kicsit vár, aztán vaJamelyi- künkre rámutat Ilyenkor veszem hasznát a hajamnak. Csavargatom a végét, a kisuj- jamra hurkolom, olyan szorosan, hogy már fáj, és az a kabalám, hogy minél jobban fáj a kisujjam, annál több az esélyem, hogy maradhatok a fenekemen.- Ja, közben elfeledettem a balhét, ami a tükör miatt volt. Igaz, csak másnap tört ki. Akkor esett le a tan- tusz. Amilyen jó fej, persze, hogy az apu jött rá előbb. Megettük a levest, s amíg várta a többit, gyorsan odavittem aláíratni az ellenőrzőt. Mondhatom, úgy megcsodálta az élővilág karót, minta még sohse látott volna ilyet. Pedig látott. Láthatott. Az öcsémnél is, ha éppen arról van szó. Én meg néztem a konyha sárgafekete kőkockáit, amiket minden nap kétszer is felmosok. A hajam félig eltakarta a képemet, a szememet majdnem egészen. Apu ilyenkor szokta félresimítani és rámmorog, „minek eldugni a pofidat?" Arra számítottam, ez most is eszébe jut, gyorsan aláírja a karót és kész. Na nem! Pofára estem. „Aha. Értem már” — mondta. Aztán hallgatott. Megette a húst, sőt véletlenül a főzeléket is. A sörét is lenyelte. „Aha!" — mondta újra. Na, egyszóval, rájöttek. Amit eddig sehogy se értettek. Mert ugye az Elvira, amikor fölmosta a konyhát és „kikapcsolódott", szépen bevonul a lányszobába. Ez is röhejes, hogy lányszoba, csak hülyeségből emlegetik így. Mert ugyanolyan, mint a többi. Illetve klasszabb. Nahát, az Elvira bevonul a lányszobába, előveszi a könyveit, füzeteket, tolltartót, vonalzókat, szögmérőt, ami naponta minimum nyolc órán ót előttem van részletekben, ha a sulit is beleszámítom. És akkor az Elvira tanul. Tanul, tanul, egészen addig, amig beszólnak, hogy mehetek kikapcsolódni, kenyérért a boltba, vagy hasonló. Később még egy kicsit visszaültetnek. Szerintük ennyi idő alatt tökéletesen meg lehet tanulni az egész cuccot. Sehogy se értették, hogy amikor az Elvira ennyit tanul és igazán minden nap, kedves Tanárnő kérem, tessék elhinni, én már nem is tudom, mit csináljak ezzel a gyerekkel, pedig nem is buta, ugye, hogy nem, hát akkor... Kitalálták, hogy gátlásos vagyok. Mert elég szépen hangzik, hogy szorgalmas, jó feje van, csak gátlásos a gyerek. Egyébként is sok a gátlásos gyerek. Elférek köztük. Na, a tanárok azért beírják a fát, ha szerintük már túlzásba viszem, és ilyenkor még hozzáteszik, „a nagytíz- percben nem volt gátlásos a kisasz- szony?” Meg azt a rohadt hógolyót is emlegetik, amit a tábla közepére csaptam, platty, olyan volt hirtelen az egész, mint egy csillagszóró, szikráztunk a röhögéstől, na és pont bejött az ügyeletes, képtelen volt fölfogni, éppen a gátlásomtól próbáltam megszabadulni, mert előző órán sehogy se tudtam fölírni azt a nyavalyás képletet Így hát egyre gyanúsabb lettem. És most ez az apu hirtelen rájött. Díjazom érte, ebből is látszik, hogy jó fej. N aná, hogy elücsörögtem a lányszobában az íróasztalomnál, meg hasaltam a szőnyegen, előttem a könyvek — néha fordítva, de ezt nem vették észre — s amikor úgy nagyjából csönd lett a kéglim körül, mégis az volt a legistenibb, hogy mindent eltáncolhattam a tükör előtt és kipróbálhattam az összes kificamodást, amit a tévében láttam. Szerintem, van, amit jobban is csinálok. A Marian nővérnnek a vőlegénye is megmondta. Pedig ő gitározni is tud. „Aha. Értem már” — mondta apu harmadszor. Ebből én is megértettem, most már lehetek örök életemben szorgalmas gyerek, meg jófejű gyerek, meg minden, de gátlásos... KUTI ISTVÁN: SZÁNTÓFÖLD A borravaló Lovász Pál: V ■ ■ Öreg szem öröme Szülőföld határát fényben végigjárni, amikor kaszálnak, S kacagó arc alá olyan szívbe látni, mely nem hisz halálnak KISS ATTILA RAJZA Mind ez idáig azt hittem, hogy az emberi önbecsülést nem alakíthatják lényegesen a külső dolgok, a tőlünk független események. Egy vízvezetékszerelő tanított meg ró, mennyire tévedtem. A szaki — akit kérésemre az ingatlankezelő küldött hozzám, hogy elhárítsa a fürdőszobai dugulást — az a fajta volt, aki úgy tud a rossz vízcsap fölé hajolni, hogy a lakó, mint közvagyonrongáló egyszeriben megsemmisül. Percek alatt műhellyé vált a lakás és megkezdődött az a játék, amelyben a tanulófiú afféle labdavisszadobó szerepet játszott, ilyenformán: — Emlékszel arra a pasasra, akinél fél napot melóztunk?- Az a dagadt? — Az, a sóher.- Persze, jól átdobtuk mi is. — Bezzeg a kárpitosnak megcsináltunk mindent, száz év múlva is jó lesz. Akár a római vízvezeték.- Nó, jó, de ő nem egy tízest adott ám. Ez a puhítás tulajdonképpen tetszett nekem, gondoltam, legfeljebb nem tíz forintot, hanem húszat adok borravaló gyanánt. Akkor éreztem, hogy szorítóba kerültem, amikor a szerelő mondogatni kezdte a tanulónak, hogy ez a munka nem is számlázható hivatalosan, mert mit kérjenek egy csőkifúvásért, ez nem tétel olyan cégnél, mint az ő vállalatuk. Ezzel már nyúlt is a zuhanyozó felé, hogy megcsinálja őzt is, noha erre nem kértük. Közben folyt belőle a szó, hogy nincs szíve így hagyni, ez a munkaerkölcs. ne mondja senki, hogy no, ez á szerelő is megsütheti a tudományát, itt járt, de mintha itt se járt volna. Szóval megjavított mindent. Arra gondoltam, ha a vállalat számláz, akkor tiszta a képlet: annyit fizetek, amennyi a szabályok szerint jár, a szerelőnek meg annyi borravalót adok, amennyit jónak tartok. Amikor végeztek, minden csapot megnyitottak. Azután megmutatták, hogyan kell elzárni, érzéssel, nem erőltetve, mert ha megkímélem, eltart ezer évig is. Tudtam, hogy minél tovább nézegetjük a csapot, annál többe kerül ez nekem, ezért gyorsan megkérdeztem, mivel tartozom. A mester kicsit még zuhogtatta a vizet, majd kijelentette:- Semmivel. Annyit fizet, amennyit akar. Mennyit ér ez önnek? Nehéz kérdés. Lehet-e pénzre átszámítani a pipás ember kostökzacs- kóját, a hentes jó markolatú kését? Mennyit ér az pénzben, hogy a mosdókagylóból nem lábossal kell kimerni a vizet? Odaadtam ötven forintot. A mester szó nélkül a zsebébe csúsztatta. Nem olyan lassan, hogy sokáig szemünk előtt legyen a pénz, de nem is olyan gyorsan, hogy feltűnő legyen. Mégis, az arcán, a mozdulataiban valami nemtetszés-féiét gyanítottam. Mikor elmentek, ezt meg is mondtam a feleségemnek. Ö azonban kijelentette, hogy ezért a kis munkáért tisztességes órabért fizettem. Én mégis arra gondoltam, hogy legközelebb valahol majd rólam mondják, hogy sóher, ennyit, meg annyit dolgoztak, és hogy mit adtam nekik. Hetvenből könnyebben osztozkodtak volna: ötven a mesteré, húsz a fiúé. Az is megfordult a fejemben, hogy utánuk megyek. Napokig nyugtalanított a dolog. Aztán minden helyrebillent Rajtam kívülálló okokból. A fürdőszobában újra elromlott a zuhanyozó. Visszatért régi szokásához: a víz fele a rózsán jön, másik fele a csapból folyik. Morog a konyhai vezetékem is, ha középerősen folyatom a vizet rázkódik a háromemeletes ház. A kedves olvasó, aki most aggódik« hogy az amúgy is szerelőínséges világban esetleg rosszat tettem e kis írásommal, ne féljen, mert ha az illetékesek akár nyíltan, akár fondorlattal ki akarnák csalni belőlem, ki volt ez a szerelő, megtagadom a felvilágosítást Végül is, nem árulhatom el azt, aki visszaadta az önbecsülésemet Borsos József Kő ni rág A néni a hegy felől iött. Télikabátban, mint a többi ember. Fekete fejkendőie az álla alatt vált megkötve, kezében barna műanyag-szatyor. Észrevétlenül ért a térre. Amikor megláttam, a templom sarkánál álldogált. Megvárta, amig egy autóbusz elszuszogott fölfelé az emelkedőn, majd átment az úton, és lassú léptekkel az áruház sarkáig ereszkedett. Újra megállt, s pillanatra úgy tűnt, tanácstalan. Az épület északi fala mellől átment a nyugati mellé, majd vissza. Délnyugati szél fújt. A néni a fal mellé állt, benyúlt a szatyorba, kotorászott, megmarkolt valamit, kiemelte, majd félkézzel összegyűrte a szatyrot, és belegyömöszölte a bal zsebébe. Ekkor derült ki, hogy valójában nem is szatyor, csak füllel ellátott zacskó. A jobb kezében hóvirág volt. Néhány mini-csokor. Együttesen sem tettek ki nagyobb csomót, mint egy naposcsibe. Kicsit rendezgette, egyengette a szirmokat, leveleket, s mikor úgy érezte, hogy az ügynek ez a része rendben van, körülnézett Délután négy-öt óra lehetett. A napot felhő takarta, a télhomály az utcai villanygyújtás közeledtét jelezte. A tér és az utcák hazafelé tartó emberekkel, sétálókkal, rohan- gászó bevásárlókkal voltak tele. — Néhány óra múlva senki sem lesz itt - gondolta a néni, s bal kezével gyengéden végigsimitott a virágokon. -- El kell kezdenem - motyogta. — Pár hangos szót kell elkiáltanom, hogy észrevegyehek, hogy megtudják, miért állok itt. Ná, most/ - határozta el, de nem tudta kinyi tani a száját. „Tessék ö hóvirág I Itt a hóvirág!" - kezdte újra, de hangszálai csak formátlan motyogást produkáltak, a szavak elakadtak ajkai kötött. Közelebb húzódott a kirakat sarkához és árrá gondolt, hogy leiemeli, kinyújtja virágot tartó jobb kezét, és ismét megpróbál kiabálni. Nem igaz, hágy nem megy, hisz otthón és idejövet többször megfogalmazta, a konyhában néhányszor hangosan is kimondta a szöveget, be alighogy felemelte, nekiütközött valaki a karjának, ráadásul a második ütközés olyan erős volt, hogy kis híján elejtette a csokrokat. „Mit mutogat! Nem tud vigyáznii" - zengett ágy öblös férfihang. Közben beesteledett. A téren és az utcán, a kirakatokban, az ablakokban kigyulladtak á lámpák. Alit a kis öregasszony csendben, tanácstalanul, és egyik pillanatról a másikra fázni kezdett. Eszébe jutott az öregje, akit azzal hagyott otthon, hogy bevásárolni megy, s eszébe jutott a délutáni botladozás a hegyen. Kicsalta a jó idő, a napsütés, és régen nem örült úgy, mint amikor az első hóvirágot meglátta. Nem akart hinni a szemének. Amikor lehajolt, hogy leszakítsa, akkor vette észre a másikat, majd a harmadikat, s végül összejött egy morékra való. Hogy fóg örülni az öregem, ha földiszitem a szobát. Ez járt az eszében hazafelé. De az öregnek rossz kedve volt, rá se nézett a virágra. A néni nem értette. Hóvirág, nézd, hóvirág! - lelkendezett. Hiába. Akkor határozta el, hogy kiáll a térre, s eladja. Hadd őrüljenek legalább mások, hadd lássa a meghökkent, majd derűs arcokat, miközben átadja a kis csokrokat. Nagy dolog ez kérem, nagyon nagy dolog, mondják el mindenkinek! Nem tudta megfogalmazni, de valami küldetésfélét érzett. Hozzájutott valamihez, amit tovább kell adnia. Ez a kötelessége. Ezért áll itt. Nem a tizenöt-húsz forint miatt, amit könnyűszerrel megkap értük, hanem az öröm miatt, amely befészkelte magát a szivébe, és sokszorozódni, áradni akar. Miért lett hűtlen hozzá a nyelve, miért ez a megtorpanás a célnál? Ennyire megöregedett volna? Soha életében nem árult virágot. Csak vett, csak magának szedett. Február végén, március elején, amikor a profik, a szakmában járatos fiatalabbak uralják a teret, ki nem állna ide semmi pénzért. Most azonban másról van szó. Nem igaz, hogy nem sugárzik annyi meleg, akkora erő a jobb markából, amely hang nélkül is odavonzza a tekintetet. A járókelők ráérnek megnézni a kirakatokat, megállnak, megfordulnak, ha egy maxiszoknyás nő húz el mellettük, nem érnének rá odanézni egy töpörödött öregasz- szony virágot szorongató markára? Persze, kiabálni kellene. De ő nem tud kiabálni. Sohasem tudott. Azoknak az avar- szinű, hajlott termetű öregasszonyoknak a fajtájából való, akik csinadratta, hangos szó és hivalgás nélkül vitték véghez a nagy dolgokat a világban, anélkül, hogy valaha Is hálát vártak volna, anélkül, hogy valaha is panaszkodtak volna. Csendben, névtelenül. A nagy dolgok elszakadtak tőlük, beleépültek az életünkbe. Nem jelentkeznek a reggeli névsorolvasásnál, de ha nem lennének a helyükön, lyukas lenne a fal, s a huzatot mindnyájan érzékelnénk. összerezzent és elkiáltotta magát: „Tessék a hivirág! Itt a hóvirág!" - Hallotta, hogy most tökéletes volt, hangja keményen, hibátlanul ütközött a falaknak. Lopva felnézett, de egy lélek sem járt a közelében. Autó erőlködött a hegyre, kamaszok ugratták egymást a túlsó soron, s megkondult tétován egy harang. Hét óra volt. Megfordult, letette a hóvirágot a kirakat párkányára, és bement az egyetlen élelmiszerboítba, amely még mindig nyitva volt. BÍRTOK LÁSZLÓ
