Dunántúli Napló, 1971. február (28. évfolyam, 27-50. szám)
1971-02-28 / 50. szám
T971. február 28. DUNANTÜLI NAPLÓ Színes városok A filmszemle és közönsége Milyenek lesznek a városok ötven vagy száz év múlva? Azaz: milyen városokban éreznénk jól magunkat mi és — feltehetőleg — a bennünket követő nemzedék? Hát nem hepehupás, füstös, szürke iparvárosokban. Nem is színtelen bér- kaszárnyák tűzfalai között. De még nem is az úgynevezett modem lakótelepek végtelen sorban egymást követő egyforma házaiban. Szép is, színes is, emberi is legyen a város, amelyben az emberek élnek. Ne csak csatorna, vízvezeték, távfűtés, fürdőszoba és lift legyen abban a városban, hanem szín is, elevenség is, esztétikai öröm is, szellem és változatosság. Ha „szakmabelivel" beszél az ember, gyakran hall ilyen megfogalmazást is: „egy szép házzal maradandóbb és szélesebb körű esztétikai hatást lehet elérni, mint egy táblaképpel vagy egy iparművész gyertyatartó- jával". Vagy: „nem attól lesz ,szép’ egy lakótelep vagy egy tér vagy egy épület, ha utólag odabiggyesztenek a hóz homlokzatára egy domborművet, a térre egy ötletszerű szobrot — ez a dolog nem érinti a lényeget". Magyarán: a lényeg az építészek és képzőművészek együttműködése lenne. * Nem tudunk róla, hogy ennek hozónkban kialakult formái, szervezeti keretei lennének. Pécsett kb. egy éve megszületett egy bizottság, amelyben a megyei és városi tanács, a Képző- és Iparművészeti Lektorátus és a Magyar Képzőművészek Szövetsége Déldunántúli Területi Szervezete képviselteti mogát. Képzőművészek — mint például Martyn Ferenc, Rétfalvi Sárs- dor, Lantos Ferenc, Fürtös György — és építészek - Köves Emil, Máthé András, Erdélyi Zoltán — vettek még részt a bizottság munkájában. Az alakuláskor arról volt szó, hogy a készülő városközpont képzőművészeti alkotásokkal való ellátását egyeztetnék, terveznék meg, egyszóval arról, hogy a helyi képzőművészek közreműködnének Pécs leendő városközpontja esztétikai képének kialakításában. A tervek ugyan már készen voltak, orrúkor az egész kérdés Szóbajött. Tóth Zoltán városi főépítész azonban még ma is azt mondja: „a várostervezés folyamat, abba tehát bármikor s bárhol be lehet kapcsolódni — s jobb előbb, mint később”. Érthető azonban többeknek az az érzése, hogy ha egy kész terv keretében az elhelyezendő szobrokat stb. kell csak meghatározni, akkor ez a munka — bár így is hasznos — végeredményben nem az, aminek lennie kellene, A megoldás, ami igazán lehetőséget adhatna az esztétikailag optimális városkép kialakítására, csakis az építész és a képzőművész állandó együttműködését jelentheti. Azt tehát, hogy a képzőművész kezdettől ott van a tervezésnél, s noha szerkezeti, műszaki kérdésekbe természetesen nem, de az összhatás kialakításába intenzíven, alkotóan szó! bele. Egyes vélemények szerint még oz is elképzelhető, hogy ennek valamilyen szervezeti keretet adjanak. Ma még mosolyt fakaszthat az a gondolat, hogy képzőművészek dolgozzanak a tervező intézetekben. Lehet, hogy mosolyra pedig nem is lenne ok. Az azonban másképpen is elképzelhető, hogy a képzőművész legyen jogokkal bíró tagja a tervezőkollektíváknak. Mindenütt szükség van a hagyományok felülvizsgálatára a korszerűség sürgető igénye miatt Ahogy sokakban tudatosult már, hogy az építészet szakágakra történt bomlása tovább nem fokozható, inkább a széteséssel fenyegető szakosodás ellenszerét kell megtalálni — ugyanúgy az építészet esztétikai kérdéseinek, humánus jegyeinek a meglelése s megvalósítása is egyre fölismertebb igény. * Szóval nem arról van szó, hogy elkészül egy ház. s akkor jön a képzőművész és „kidekorálja”. Am ha csak ennél a pontnál maradnánk, akkor is el kellene gondolkodnunk azon, hogy ha mór valaki „kidekorálja" a Pécsett épülő házakat, miért ne éppen pécsi festő-szobrász legyen az? (Elfogadott igény ez nálunk — különösképp szavakban elfogadott -, de megvalósításának pontos feltérképezése még nem történt meg.) De mivelhogy mégsem „kidekoró- lósról" van szó, hanem alkotó együttműködésről, még komolyabban Indokolható ez a kívánság. A leendő városrészletek évtizedekre megszabják a szűkebb környezet összképét. A város hat az emberre, az ember hat a városra, amelyben él. Tájnak és lakóinak az a rejtélyes harmóniája, amelyet egyelőre még ritka helyen lehet tet- tenérni, nem táplálkozhat-e többek közt éppen abból, hogy a táj arcát azok alakítják ki, akik ismerik, akik benne élnek, akik rögződnek egy vidékhez, akár mint építészek, akár mint festők, szobrászok, kerámikusok? És a másik oldalról: azok, akik egy életen át kényszerülnek naponta elhaladni egy szobor előtt, naponta rápillantani egy épület homlokzatára, nem felelősségteljesebben, igazabban segíthetnek kialakítani ezt a holnapi környezetüket? * Hogy nemcsak tervek, vágyálmok ezek, arra már seregnyi kezdeményezés, példa van. Az építész és képzőművész legszorosabb, ideális együttműködésének most még eléggé társ- talan példája: Erdélyi Zoltán és Lantos Ferenc DÉDÁSZ-számítóközpont épülete, amelynek színes, barátságos, üde zománc-„arca" a csúf környezetben is hívogatóan és vidáman ragyog a járókelőre. S ez a látszólag „luxus-kivitel” olcsóbb volt egy valamirevaló mészkőborításnál, olcsóbb az üvegnél és az alumíniumburkolatnál. Az építész és a képzőművész egyaránt hasznosnak és folytathatónak ítéli ezt az együttműködést * Jó dolog tehát hogy itt már működik egy bizottság, amely kerete lehet a képzőművészek és építészek közös tevékenységének. Konkrétabb és fris- / sebb munkára lenne azonban szükség, hiszen a város napról-napra épül, a házak emelkednek, az idő múlik. Ha már mi is „színes városban" szeretnénk élni, hamar „ki kell keverni" és „fel kel! rakni” a színeket ... LASSAN a félidőben járunk két játékfilmszemle között. Az előző kritikái lecsendesedtek, de a közelgő előkészületei már érnek. S elhangzott az óhaj: a játékfilmszemlét meg kell újítani! Aligha lehetne máskor, mint az évközi csendben, időszerűbb a téma: a filmművészet — amely hazai seregszemléjére városunk-megyénk ad otthont - és o város közönségének kapcsolata. A filmszemlék programjai évenként egy héten át láthatók Pécs-Baranyában. Ekkor sor kerül jónéhány nyilvános előadásra, félzártkórű közönség- ankétra, munkaidőben művész-közön ség találkozókat tartanak és a város két művészeti együttese a vendégek számára bemutatót tart. A többi szakmai program — bizonyos vetítések és viták — a városba érkező, nagyrészt fővárosi vendégek közreműködésével, részvételével zajlanak. S ezekhez a város csak asszisztál, csupán a falakat adja hozzá. A szemlére a szakközönség is — lévén Pécs nem filmváros - a filmekkel együtt érkezik, s aztán távozik (utóbb már alig érkezett) . Ez lenne a szemlék egyik — s mindig jól megrendezett - oldala. De a másik, szándék szerint azonos súly- lyol — a nagyközönség, amely a jelen esetben pécs-baranyai — nem utazik. Itt van egész éven át. Nem tanácsos róla megfeledkezni! Pedig ez utóbbinak a szervezése nem kapja meg a szükség szerint megillető félsúlyt. Nem kapja meg a szemle idején sem, s még kevésbé a többi ötvenegy héten. Az egyhetes kampányon túl a filmszemle közönségének kialakítása, nevelésének és a réteg-igények egész évi folyamatos kielégítésének elhanyagolása azonban több, mint csak szervezési hiányosság. A közölt írás a szerző véleménye. Szívesen helyt adunk a cikkel kapcsolatos egyéb állásfoglalások közlésének is. (A szerkesztőség megjegyzése.) A Moziüzemi Vállalat — a Dunántúli Naplóban is ismertetett - „győzelmi jelentése” — szerint úgy tűnhet, hogy minden rendben van, minden réteg igénye a Moziüzemi Vállalat sokoldalú feladatainak és a párt irányelveinek egységében kielégítést nyer. Hiszen az országban forgalmazott filmeket bemutatják, és a statisztikák kiválóak. A nyári műsorpolitikát bíráló, felelősségteljes újságcikk érthetetlen ellentámadást váltott ki. Statisztikus kimutatások szerint Pécsett és a megyében hozzáférhetők a művészi igényű filmek, archív és zártkörű vetítésre szánt művek a Filmklub keretében fellelhetők, s a művészmozi- igény kielégítik a hétfő esti „artkino” vetítések. Ezzel szemben egyszer a díjnyertes „Magasiskolá,,-t munkaidő után, esti programban már nem lehetett megnézni, másszor a vetített kép életlensége miatt megy el a nézők kedve a mozibajárástól. Sokan a hovatovább már rendszeressé váltó tetemes kezdési késések miatt szoknak le a moziról. Érthetetlen, hogy miért nem tudják az előadások kezdési időpontját megtervezni, s a valós kezdési időket közölni a pénztáraknál és az újságban. Sokan bosszankodnak, hogy — hírét véve egy jó filmnek — azt az utolsó előadáson már nem vetítik — mert az a Filmklub előadása. A Filmklub-előadásokat szerda este helyett sokkal célszerűbb lenne ezért az új, még ismeretlen filmprogram kezdő napján, csütörtökön tartani. A FILMKLUB a szó összetételének utóbbi tagját nem nyújtja, hiszen egy 5-600 fős közönségnek tartott beve- zetóelőadás nem teszi klubbá a mozielőadást. Az artkino formális szervezése nem adja meg a művészmozi jelleget, s így valóban amellett bizonyít, hogy ez is bőven elég — ugyanis a sokéves művészfilmek emlékeztető és ajánlás híján — csupán címükkel, - nem sok nézőt csalogatnak. Például a „Csatorna” Wajdának csaknem másfélévtizedes filmje. Érthető, hogy a közelmúltban sokan nem tudták, mit fed a cím. S egyetemi vizsga után „hangulatosabb" filmélményre várva végül is nagyhatású filmelőadásról távoztak csalódva. A művészi kisfrlmprogramok bemutatása pedig hosszú évek óta nélkülözött, teljesen megoldatlan probléma. A Balázs Béla Stúdió kisfilmjeit évenként egyszer, a játékfilmszemléken lehet megnézni. A Pannónia Filmstúdió filmjeiből összefüggő programot még nem láthattunk. Mindössze egy-egy Gusztáv képviselte a televízió műsorban s nagynéha moziban a Filmstúdió úttörő, s külföldön jólismert munkásságát A Miskolci Rövidfilm Fesztiválokon évek során bemutatott számos díjnyertes kisfilmünk, s egyáltalán dokumentum és művészi kisfilm- termésünk nem ismerhető meg Pécsett Nincs kamaramozi, s természetesen nincsen ennek megfelelő speciális filmprogram sem Pécsett. Néha a művelődési házak próbálkoznak egy-egy sorozattal, de egyik művelődési házunk sem rendelkezik ennek megfelelő adottságokkal, berendezéssel. Egy megfelelően kiképzett kamaramoziban mindenféle kisfilmprogramot, kísérleti bemutatókat, művészi diavetítéseket, stereo-hangversenyeket lehetne rendezni — olyan fennálló igényeket kielégíteni, amelyekre jelenleg sem mozik, sem művelődési házak nem képesek. S talán ezért nem is gondolnak. A Magyar Nemzetben Zay László ismételten hangot adott hat éve kezdeményezett kívánságának: a televíziófilmek is jussanak el a mozivászonra. „Már most égetően szükséges volna, hogy legalább a fővárosban működjön egy „tévémozi”, amelyet fölszerelnének a szükséges technikai lehetőségekkel, és amelyben a televízió filmjeit bemutathatná, rendszeresen műsoron tarthatná. Az előadásnak újszerű, bensőségesebb körülményeit lehetne itt kikísérletezni, a mű és nézői között más, közvetlenebb kapcsolat létesülne, s ez alighanem jótékonyan hatna a moziközönségre is.” — Ehhez csak annyi kívánkozik: ha a magyar film nemzeti seregszemléjén a pécs- baranyai közönségbázisra kíván a jövőben is számítani, akkor nemcsak a szemle idejére kell jó házigazdának mutatkozni, és nemcsak a szakma felé kell tekinteni, hanem a többi félszóz! — héten is kellene ezért tenni valamit. Ennek a régen hiányolt kamaramozinak — vagy legyen ez a televízió kísérleti kamaramozijo — elsőként (de legalább másodikként) a filmszemlék városában, Pécsett kellene megvalósulnia. Egyre inkább bebizonyosodik, hogy a filmforgalmazásban és vetítési körülményekben is új formákat kel! kikísérletezni — a televízió konkurenciája mellett. Egy kamaramozi programjának különlegesebbet kell nyújtania tartalmában, mint az a televízió-műsorban adott, s mindenki számára hozzáférhető. Nagyobb és színes képet kell vetíteni — ez szerencsére így is van — de elvárható a tökélete- sebb^-térhatású. hangvisszaadás. S végül a mozinak — például az óhajtott kamaramozinak — kellemesebbnek, mondhatni otthonosabbnak kellene lennie az otthoni televízió-nézésnél. Esetenként közvetlenebbnek, — az alkotók közvetítésével a gyári film-gépi vetítés és a nézők-hallgatók között. Változatos, sokrétű és tartalmas programokkal, különleges szolgáltatásokkal és környezettel ki lehet mozdítani a közönséget, s meg lehet találni az útját a filmszemlék aktív, értő közönségének kinevelésére. Lehet, hogy a rendelkezésre álló mozihálózattal is. S lehet, hogy éppen egy televíziómozival. S milyen nyereség volna, ha a Magyar Televízió egy pécsi pincében alakítaná ezt ki... LEGYEN a következő filmszemle a fordulópont, s ehhez most vizsgáljuk meg, hogy mit tehetünk. Hogy minden év október első hetében igazi „szemleközönség" üljön a pécsi mozik nézőterén. Varga Gyula H. L HOÖS ELVIRA LINÓMETSZETE Zenei krónika Bánky József zongoraestje Bánky József egyike azon kevés művésztanároknak, akiknél a gyakorlás, a művészi munka nem szorul háttérbe a tanítás mellett. Sót, évről évre olyan igényű, terjedelmű és nehézségi fokú műsorral lép a közönség elé, amely a világjáró, csak a hangversenyezés- sei foglalkozó művészeknek is becsületére válnék. Valóban, szinte úgy tűnik, hogy a feladat nagysága külön vonzza Bánky Józsefet, a romantika és az impresszionista zene csaknem valamennyi monumentális zongorare- mekvűvét eljátszotta az utóbbi másfél évtizedben pécsi hangversenyein. Mint azt szerda esti hangversenye is tanúsítja, Bánky József előadói területe elsősorban a Beethoventől Bartókig terjedő stílusokat öleli fel. Beethoven op. 13-as c-moll („Paté~ tikus") szonátájában nyomát sem éreztük a műsorkezdés elfogódottságának. A lassú bevezetés feszültség- teli akkordtömbjei előre vetítették a haHgatókra váró zenei élmény súlyát. A zárótétel mozgalmas, játékosságában is sokszínű rondájának előadását éreztük a legsikerültebbnek. Hatalmas vállalkozás Chopin 24 prelűdjét műsorra tűzni. Az általában póronként, hangnemileg a rokonság, tempóban és kifejezésben a kont- rasztálás alapján összefüggő némelykor egészen miniatűr, máskor terjedelmesebb stilizált „előjátékok" nemcsak nagyszerű zongorázást tételeznek fel, de felettébb színes fantáziát és érzelmi világot is. Bánky József előadásában „természetesnek” számít, hogy a gyors darabok biztos megoldásban, drámai izzással, sodró lendülettel szólaltak meg, annál örven- detesebbek a lassú számok oldott, szabadon formált, sejtelmes pianisz- szimókban gazdag megszólaltatásai, érezni kellett, mennyire reagál a közönség erre a játékmódra. Liszt grandiózus zongoraművével, a B-A-C—H témára írott, Bachnak nemcsak nevét, de szellemét is felidéző fantázia és fuga jóval indult a műsor második része. Nemcsak Bánky József ragyogó zongorázását csodálhattuk meg, hanem azt az emelkedett tartást is, amellyel a mű szellemének közelébe tudott férkőzni. Mintegy pihenőt jelentett a hangzuhatagok után — a hallgató számára is — Debussy Images c. ciklusának második sorozata. A cím szerinti „képek” (Harangszó a lombokon át. Es a hold leszáll. Aranyhalak) inkább csak utalást jelentenek a stílustárs impresszionista festészetre: Debussy előtt nem is sejtett hangzás- és színlehetőségek, fi- nomrajzú, elmosódó körvonalak, a világosan kimondottnak és a megsejtésre várónak egymás mellé állítása— Bánky József egyik legotthonosabb területe e stílus, közönségünket új és új csodálatos művekkel ismerteti meg. A nyomtatott műsor befejezéseként ismét virtuóz igényű zongoraművet hallottunk, Balakirev tslamey című keleti fantáziáját Az Izlámra való utalás már a címben a mesés Keletre utal, hangzására valóban a keleties hangközök és hangsorok használata jellemző A lényeg azonban mindenekelőtt a virtuóz elemek felsorakoztatása, amelyek a maguk teljességében csillogtak Bánky József előadásában. Ráadásul az Éjszaka zenéjét játszotta Bartók Szabadban c. sorozatából, előadásmódjának egyszerűségével-ko- molyságóval hitet téve korábbi emlékezetes Bartók-interpretációi mellett. Eddigi művészi pályafutásának alighanem csúcspontjaként üdvözölhetjük a kitűnő pécsi művész hangversenyét Ismert erényeit: a szöveg és a stílus biztos ismeretét, a világos formálást, a részletek mértéktartó, egyben ízléses megoldását megtartva, előadásmódja új elemekkel gazdagodott, elsősorban a kifejezés gazdagsága és színessége terén. Bánky József zongorázásában, muzsikálásában minden tudatos, átgondolt, a pillanat sugallatának tűnő részletek sem a véletlen művei. Kitűnően ismeri az előadóművészet legmagasabbrendű hagyományait és gazdagon felhasznál ezekből. Művészi egyéniségének komolysága. Ízlése folytán a saját és az átvett eszközök alkalmazása az ó esetében egységes előadói stílust eredményez. Olyat, amelynek hatása alól sem a szakember, sem a közönség nem vonhatja ki magát. Szesztajr ZsoK
