Dunántúli Napló, 1971. február (28. évfolyam, 27-50. szám)
1971-02-21 / 44. szám
J '71. február 21. DUNANTOLI NAPLÓ Hol vannak a pszichológusok? ONINTERJÜ Nem vállalkozhatom arra, hogy akár csak kismértékben is, helyzetképet adjak a hazai pszichológia mai állásáról és a szakemberekkel való ellátottságunk helyzetéről.. Tény azonban, hogy a valamelyest is olvasó ember egyre sűrűbben találkozik a lélektani kutatások egyes eredményeivel, a pszichológia fontos kérdéseinek felvetésével, s az olyan kifejezésekkel, mint „munkalélektan’' vagy „üzemi pszichológus”. Az is tény viszont, hogy sem Pécs, sem Baranya vonatkozásában nem hangzanak el ilyesféle kifejezések. Nem is hangozhatnak el, mert nálunk egyelőre elvétve dolgozik egy- egy pszichológus az olyan kulcshelyeken, mint a pályaválasztási tanácsadó vagy az állami gyermekotthon. Tibor Istvánnak, az évtizedek óta Pécsett működő pszichológusnak, dr. Kézdi Balázsnak, a megyei Mentalhygiénés Intézet főorvosának és Dómján Károly- nak, a Pécsi Tanárképző Főiskola lélektan tanszéke vezetőjének segítségével, az ő tapasztalataik és véleményük megkérdezésével próbáltuk összefoglalni e kérdés legsürgősebb feladatait, legégetőbb hiányait. LÉPESEK ÉS VISSZALÉPÉSEK Az üzemi pszichológus a modern termelői társadalomban úgy hozzátartozna egy-egy nagyobb munkahelyhez, mint bármilyen más, ma már nélkülözhetetlennek tartott munkakör. Közhely, hogy a munkahelyi körülmények milyen nagy mértékben befolyásolják a munkateljesítményt. A jó üzemi légkör azonban nemcsak a gazdasági eredmények érdekében fontos, hanem fontos az ott dolgozó embernek, mint egyénnek is. Elmaradásunk ebben a vonatkozásban országosnak mondható - Csehszlovákiában például a fém- és textiliparban teljesen polgárjogot nyertek az üzemi pszichológusok -, de az országon belül Pécs lemaradása egyenesen kirívó. Ózdon kitűnő pszichológiai laboratórium működik már, sőt, előttünk áll olyan kisebb város is, mint Gyöngyös, hogy a budapesti nagyüzemekről (Csepel, Ganz-Mávag stb.) már ne is beszéljünk. Tibor István emlékszik arra, hogy 1965-ben a széntröszt felkérte őket egy pszichológiai állomás terveinek kidolgozására, a gondolatot azonban később elejtették. Az Ércbányánál - a másik nagy és súlyponti üzemnél — úgyszintén pár éve merült fel egy Ilyen igény, de az érdeklődésen kívül egyéb nem történt. Tudni kell, hogy a hatékony munkához nem feltétlenül van szükség drága, gazdagon felszerelt laboratóriumokra, legalábbis nem kellene ilyet mindenütt létesítene Ha egyáltalán volnának már üzemi pszichológusaink, akár egy közös célt szolgáló labor berendezésén is lehetne gondolkodni, addig azonban nem érdemes. A pszichológia egyébként „szerény" tudomány, nem pénzigényes, nem követelőző. Egyetlen példát arra, mit tehet az üzemi pszichológus. Nálunk az üzembe belépő dolgozónak megmutatják a helyét, a munkáját, kezébe nyomják a munkaruhát és kész. A fejlett nyugati (kapitalista!) üzemekben o belépőt előbb végigvezetik az egész üzemen, bemutatják neki a gyártás menetét, s nemcsak az ő, a mások munkahelyeit is - majd „átadják" a pszichológusnak, aki a beilleszkedésben nyújt segítséget TÉVES SZEMLÉLET - TÉVES ÉRTÉKELÉS Nem tudom, eléggé ismert-e a közvéleményben, hogy a pszichológia rokonterülete, a pszichiátria a „gyógyító pszichológiát” jelenti. A pszichiáterek orvosok. De a közhit úgy tartja számon őket, mint olyan idegorvosokat, akik „jobban tudják, milyen nyugtátokat kell felírni”. A pszichoterápiás kezelést sokan egyszerűen „kuruzslás- nak”, esetleg valami „sznobos" foglalatoskodásnak tartják, összefügg ez persze azzal a sajnos nagyon sok kárt okozó szemlélettel, amely hazánkban az ötvenes évek táján az egész pszichológiát, mint olyant, egyértelműen a polgári áltudományok közé sorolta, összefügg azonban a pszichoterápia lebecsülése a hagyományos orvosi szemlélettel is, amely minden tünet vagy panasz mögött „morfológiai vagy az egyre bővülő technikai segédeszközökkel megragadható funkcionális elváltozásokat, eltéréseket keres és tételez fel. Ha nem talál, kétségeket támaszt a betegség objektív meglétét illetően . . (Idéztem Kézdi Balázsnak a Valóság 1970/11. számában megjelent cikkéből.) Nagyon kevés a pszichiáter is hazánkban, az orvosok mindössze 2 százalékának van elme- vagy ideggyógyász képesítése, de még nagyobb baj, hogy a gyakorló orvosok pszichológiai felkészültsége, szemlélete teljes mértékben a véletlenen múlik. Elég ahhoz tájékozatlan, ám figyelmes laikusnak lenni, hogy megdöbbenjünk: az orvoskaron semmiféle pszichológiát nem oktatnak! Sokfelé, sok országban régóta tanszéke van az orvosi pszichológiának ... Alapvetően tévesen elterjedt nézet oz is, hogy a pszichológia teljesen nélkülözi az egzakt vonásokat. Holott ma már mérhető eredményeket képes produkálni - megfigyeléssel, kísérletekkel tud bizonyítani - és a fejlődése egyre inkább ebbe az irányba tart Ebből a téves szemléletből fakad az is, hogy a pszichológia tudományának olyan kipróbált módszereit mint az inteili- genciamérések és különféle tesztek, aránylag még nagyon szűk körben alkalmazzák. A képességvizsgálatokat és a hivatásra való alkalmasság mérését például nemcsak döntő pályaválasztási esetekben (mint közismert, Budapesten már működik egy pályaalkalmassági laboratórium), hanem egyes munkakörök betöltésénél is alkalmazni kellene. A sokat vitatott egyetemi, fóiskolaj felvételi vizsgákról nem is beszélve. Csakhogy — hadd húzzam ezt még egyszer alá — a sok ferde hiedelem a pszichológia téves megítélését is magával hozza. Van, aki hatástalan hókuszpókusznak tartja, van viszont, aki, mivel hallott róla egyetmást, minden probléma orvosságának hiszi, olyasvalaminek, aminek puszta léte egy csapásra megoldja az embereknek egymáshoz való viszonyát, a termelőüzemek nyugodt és derűs légkörét, a »mindenki a megfelelő helyre” kívánalom beteljesülését, a neurózis eltűnését, és így tovább. Nem, a pszichológia ilyen elvárásoknak nem felelhet meg, de mint a fontos és nélkülözhetetlen tudományok egyikét minél sürgősebben az őt megillető helyre kellene állítani. A fentiekből bizonyára nyilvánvaló, hogy a kérdéssel kapcsolatban egész sereg központi tennivaló lenne, amelyeket Pécsett vagy Baranyában megoldani lehetetlenség. Annál is inkább, mert a pszichológusok képzését hazánkban egyedül az Eötvös Loránd Tudományegyetem végzi, szűk keretszámmal. A szűk keretszám azonban kétélű probléma, mert igaz ugyan, hogy ha több szakember lenne, több kerülhetne a népgazdaság vérkeringésébe - de ha sürgetően jelentkeznének az igények, bizonyára elgondolkodnának a szakemberképzés illetékesei is. MIT TEHETÜNK HELYBEN? Helyben tehát azt tehetnénk, hogy legalább a nagyobb üzemeink eldön- tenék végre, hogy a munkalélektanra szükség van, s ez ott sorakozik dolgozóik egészségügyi, szociális, kulturális stb. ellátása mellett. A másik fontos terület az iskoláké. Odáig is el kellene jutnia a „diákvárosnak” is nevezett Pécsnek, hogy legalább valamilyen szerényebb megoldásban — például a nagyobb iskoláknál — pszichológusok segítsék az ok-, totó-nevelő munkát. Hasznos lenne az is, ha a megyében működő, egyelőre ugyan nagyon kevés pszichológus jobban megismerhetné és segíthetné egymás munkáját. Tevékenységük valamilyen szervezeti keretbe illeszkedve világosabban látható, könnyebben figyelemmel kísérhető és bizonyára hatékonyabb is lehetne. Figyelembe véve azt is, hogy a főiskolai tanszék révén már Pécsett is folyik lélektani kutatómunka, a szétszórtan dolgozó pszichológusok összefogása — akár a Pécsi Akadémiai Bizottság, akár más szerv keretében — új perspektívákat nyithatna meg a fejlődés előtt. Egy bizonyos, az első lépéseket meg kellene már tenni — azért is, mert mindig „jobb későn, mint soha”.- Több mint mástél éve olvasgatom írásait ezen a helyen a televízió mű- sorairól. Eszerint hivatásos kritikusnak tartja magát?- Nem tartom magam hivatásos kritikusnak, de talán nem is túl lényeges, amit kérdez. Ha mégis érdekli: „műkedvelőnek” érzem magam, s a képernyő előtt ülve is mindig küzdők, a „hivatásos figyelés” lelkiállapota ellen. Attól tartok, hogy bénítana, vagy legalábbis merevítene az „ellenőrzés" szándéka. Szeretném megőrizni azt a természetes kíváncsiságot, és jóhiszemű „ártatlanságot", amellyel, gondolom, a legtöbb néző leül a képernyő elé.- Ez azt jelenti, hogy teljesen tárgyilagos igyekszik lenni? Nincsenek előítéletei és — divatos szóval élve — „elvárásai" a televíziótól?- Előítéleteim, remélem, nincsenek, „elvárásaim" azonban annál inkább. Ilyen értelemben igenis elfogult vagyok: nagyon sokat várok a televíziótól az információ, a közművelődés, a szórakoztatás és a művészetek területén egyaránt.- Ez így elég általánosan hangzik. Kérhetném részletesebben?- A részletek remélem benne vonnak az egyes írásaimban; kimondva vagy éreztetve. Most maradjunk csak általánosságban. Elvárásaimban, kerülni szeretnék két szélsőséget, amely nem egy-televízióról szóló elmélkedésben nálunk is hangot kap. Az egyik: a televízió szerintem nem csodaszer, amely minden mást pótol s önmagában megoldhatja pl. a közművelődés összes gondját. Ezt ne is kérjük hát számon tőle. A televízió csodálatos eszköz, a modern technika egyik legnagyszerűbb vívmánya, de nem pótolhatja sem az információ, sem a szórakozás, sem a nevelés, oktatás, sem a művészetek korábbi, hagyományos formáit A televízió a legkorszerűbb s egyik legnagyobb hatókörű és hatáskörű tömegkommunikációs eszköz, amely közvetítheti a legtöbb „hagyományos" eszközt: a sajtót, a filmet, a színházat, az irodalmat, az iskolát, a sportokat és egyéb szórakozásokat, sőt vannak emellett önálló, csak reá jellemző műfaji lehetőségei is. önmagában mégsem veszélyezteti az „elődök" létezését és további fejlődését. Nem hiszem, hogy a televízió valaha is „kiszoríthatja” pl. az írott irodalmat, a könyveket, vagy az írott információt, a sajtót. Igaz, hogy a franciák mór ma megkülönböztetik nyelvükben is a „presse éerite” és a „presse parlée” fogalmát, ez azonban inkább a jövő harmóniájának a jele, nem pedig az írott sajtó haldoklásáé. A másik: a jövő alakításába a néző is beleszól. Ma még sokan azért féltik a' kultúra sok más területét a televíziótól, mert a televízió közönséget „elszívó” hatása valóban érvényesül, s oz irodalom közvetítésének és megked- veltetésének televíziós célja sok emberben azt a látszatot kelti, hogy amit a képernyőn kap — s mert így „kényelmesebben" kapja —, tulajdonképpen egy értékű az eredeti forrással. Pedig nyilvánvalóan nem az, még akkor is más, ha egyébként értékes. Például egy jó novellából lehet jó tévéfilmváltozatot csinálni, de ez a változat nem lesz többé novella, s ebben a pillanatban már majdnem olyan nehéz összemérni őket, mint egy festményt egy verssel. Hosszú távon nagyon bízom benne, hogy a jövőben ezek a nézői „félreértések” is eloszlanak, amelyek egyébként ilyen „fiatal" tévés országban szükségszerűek, továbbá erősen összefüggenek a közízlés alakulásával, omelynek formálása viszont többek között a televízió feladata . .. Itt tehát bezárul a kör, látszólag körbeért az okoskodás.,. — Igen, ez valóban kezd homályossá válni. Hadd kapaszkodjam bele az izléslormálás gondolatába. Ezért nemde a kritikus is felelős? írásaiban elvek helyett gyakran hivatkozik az Ízlésre. Megbízik benne? Nem szokott tévedni? Nekem például, amikor olvasom elmélkedéseit, nagyon sokszor ellenérzéseim vannak .,, — Nemcsak önnek. Másoktól is hallom, olvasom, hol azt, hogy sznob vagyok, hol azt, hogy korlátoltan „vonalas”. Éppen ez a két szélsőség vigasztal... Egyébként szoktam tévedni. Néha magam jövök ró, néha mások győznek meg. Ilyenkor persze nem örülök, de igyekszem fegyelmezetten tudomásul venni, hogy az én ízlésem se csalhatatlan ... — Végül egy indiszkrét kérdést. Ha műkedvelőnek tartja is magát, nem pedig proli kritikusnak, megnéz ön becsülettel minden műsort? — Nem, erre képtelen lennék, de nem is érzem szükségesnek. Sokkal többet megnézek, mint amennyiről írok, s ezekről többnyire feljegyzést is készítek. Amiről írok, azt mindig megnézem, mindent azonban ... Sőt, most például hosszabb szünetet tartok. Elromlott ugyanis a készülékem, s városunk egyik javító vállalata mór több mint egy hete nem hajlandó kijönni... Ilyenkor csak ülök a vak és süket képernyő előtt, s beszélek a fejemmel: öninterjút készítek kínomban... Szederkényi Ervin Haflama Erzsébet Würtz Adóm rajza ZENEI KRÓNIKA PAPP ZOLTÁN szerzői estjét a Janus Gimnáziumban rendezték meg. A pécsi származású zeneszerző-növendék harmadik éves zeneakadémista, Farkas Ferenc növendéke. Az utóbbi három év gazdag terméséből hallottunk, különféle kamaraműfajokból. A zongoradarabok — Failoni Donatella és a szerző játszották — napjaink modern technikáját használják, eme eszközök birtoklásának örömét mutatják az afo- risztikus rövidségű művek. A Mecsek Fúvósötös kitűnő előadásában hallott Divertimento jó formálókészségról, érdekes, egyéni dallam- és harmónia- világról, bővérű humorról adott számot. A legfrissebb mű, a szóló fuvolára, illetve altfuvolára írt Szonatina a különleges hangzás lehetőségeivel él, a bemutatót Elek Tihamér játszotta. A japán zene és irodalom iránti vonzódását mutatja a két hangfelvételről hallott mű: a lapán szvit, a melyben az Orff-együttes és a leánykar a játékosságon túl helyenként érzelmeket is kifejeznek, valamint a finálé az „Aki igent mond" kisoperából, amelyben a neves fővárosi művészek meggyőző erővel ábrázolták a főhős kisfiú tragikus sorsát. Két kórusmű-ciklust hallottunk még a Nagy Lajos, illetve a Janus Gimnázium énekkarának előadásában, Ivasivka Mátyás vezényletével. Az Akasztóla-dalok nyers mondandót fejeznek ki populáris, könnyen énekelhető és követhető stílusban. Mélyebb benyomást keltett az öt áprilisi madrigál, amelyekben tovább él a romantika és a közelmúlt mogyar klasz- szikus kórusszerzők hangja, sajátos, vonzó színekkel és ötletekkel felfrissítve. Érdekes volt bepillantani a tehetséges fiatal műhelyébe. Papp Zoltán stílusa ma még korántsem egységes, távoli, szinte ellentétes elemek vegyülnek benne. Ez természetes, egy alig huszonéves szerzőtől nem kérhetjük számon a kiclakult hangvételt. Elismerést érdemelnek az előadók a müveket magukénak vállaló tolmácsolásukért. ILLÉS KÁLMÁN zongoraestjén négy fiatalobbkori Beethoven-szonótót hallottunk. Műsora első részében látható índiszpozícióval küzdött a Zeneművészeti Főiskola debreceni tagozatának művésztanára. Az op. 2-es f-moll és oz op. 7-es Esz-dúr szonáták gyors szélső tételeit számos memóriahiba zavarta meg. A többi'tételben is hiányoltuk a kifejezés bensóségességét. Csak a motorikus részek hatottak meggyőzően, az oly fontos beethoveni sforzatok keményen hangzottak, az érzelmeket indulatok pótolták. Bár már itt feltűnt tónusos billentése, nagyívű formaépitkezése, intellektuális jellegű muzsikálása nem tudta a hallgatókat magával ragadni. Nem csoda, hogy szünetben az amúgy is gyér közönség jórésze eltávozott. Pedig a műsor második részében mintha egy egészen új előadót hallottunk volna. Muzsikálása feloldódott, sikerült kontaktust találnia a hangszerrel. Az F-dúr szonátában (op. 10), különösen az első két tételben, biztos technikával megoldott. élményt nyújtó zongorázással bizonyította, hogy ez az igazi előadói énje. Nagyjából ugyanezt mondhatjuk a nagyformátumú, igen nehéz, már- már a romantika felé hajló op. 31-es Esz-dúr szonáta színes előadásáról is. NORA GRUMLIKOVA hegedűestjén kitűnő felkészültségű, muzikális, megnyerő művészt ismertünk meg. Tanulmányait Prágában és Brüsszelben végezte, jelenleg a prágai Konzervatórium tanára. A csehszlovák zenei élet egyik kiemelkedő reprezentánsa a fiatal művésznő. Hangszerének hangja szárnyaló, kristályosán tiszta, intonációja példamutató. Bravúros, virtuóz technikával rendelkezik, mégis távol , áll a virtuózok típusától: játékából teljesen hiányzik az öncélú csillogás, hallatlanul koncentrált, minden hangért felelősséget érez. Tartini g-moll szonátájában azonnal a kiforrott, a pódiumon otthonos, muzsikálásában mégis üde művész állt elénk. Ysaye szólószonátájában a virtuóz mutatkozott be, aki a századforduló sokszínű zenéjében ugyanúgy természetes közegét találja, mint a barokk muzsikában. Két részletet mutatott be Smetana „Hazám" ciklusából. Ez a sajátosan cseh romantikus zene egyfelől az érzelemdús szláv dallamosságból táplálkozik, de közel áll Liszt magyar rapszódiáinak hangvételéhez is. Grumlikova játéka mentes maradt a túlzásokra csábító, érzel- géstől, az ő előadásában öröm volt hallani a „cseh Erkel” muzsikáját. A legmélyebb benyomást C. Franck csodálatosan szép A-dúr szonátája keltette. Annyi szín, érzelmi és kifejezési gazdagság van ebben a késöromanti- kus műben, hogy ezek életre keltése a legszebb előadói feladatok közé tartozik. Jaroslaw Kolarzh nem zongorakísé- rö, hanem méltó művész-partner. Különösen a Smetana-duókban és a Franck-szonáta gyötrelmesen nehéz zongoraszólamában remekelt. Felkészültségére jellemző, hogy az igen hatásos Suk-ráadásszámok kíséretét fejből játszotta. Méltán osztozott a hangverseny megérdemelt nagy sikerében Szesztay Zsolt /
