Dunántúli Napló, 1971. január (28. évfolyam, 1-26. szám)

1971-01-31 / 26. szám

1911. január 31. DUN ANTÜLI NAPLÓ 1 Pécsi színész voltam... HALÁSZ JUDIT JELENKOR, 1970 Képzőművészet „A művésznő délelőtt fél 11-től a Pesti Színházban próbál” mondták o Víg Színházban. Egy átszálló, két megálló a Váci utcáig. Még idejében érkezem; gyors telefon a portáról; „A társalgóban várom" - cseng a művésznő ismerős hangja. Sima hajviselete, ó-arany árnyalatú letűzött fonatával kiemeli finoman szép vonásait, öltözete: bokáig érő, áttetszőén vékony fekete ruhakölte­mény, hozzá egy gazdagon hímzett eredeti csángó báránybór mellényke. Ha jelmez - akkor nem a legalkalma­sabb pillanat a mostani.- Kosztümös főpróba?..,- Nem, ez saját „jelmez"... - mo­solyog enyhe iróniával, miközben he­lyet foglalunk egy csöndes sarokban. A fiatal, sokoldalú és nagyon tehetsé­ges színművészt, több sikeres játék-v filmünk népszerű női főszereplőjét pé­csi pályakezdésének emlékeiről kérde­zem.- Egy évadot, az elsőt töltöttem Pé­csett. Talán nem hízelgő, de nem is szépítem: a Víg Színház hívására visz- szajöttem. Nézze, pesti lány vagyok, soha távol és soha albérletben nem éltem azelőtt. (Kezdő fizetéssel és mellékes nélkül.) Hazavágytam ... Vi­szont az igazsághoz tartozik, hogy ott, Pécsett tanultam meg tisztelni a vidéki színművészetet Három szere­pem, kettő epizód-alakítás Shaw Az ördög cimborája és Csehov Három nővér című darabjában s első főszere­pem Tenessy Nyár és fűst/ében igen kedves emlék. Tájoltunk is, olykor igen nehéz körülmények közt, hidegben és hideg öltözőkben ...- Hogyan alakult ezután? PÉCSI MŰVÉSZEK zenekari hang­versenyét megkülönböztetett figyelem kíséri: mire képes zenekarunk jól megszokott karmestere vezényletével, hogyan élnek helyi szólistáink a pó­diumnak számukra meglehetősen rit­kán megnyíló lehetőségével. Elöljáró­ban örömmel leszögezhetjük, hogy a hangverseny az idei évad egyik leg­kiegyensúlyozottabb koncertje volt. Bemutatónak számított Bach alig­áiig hallható Hármasversenyének elő­adása. Szólófuvola, hegedű és zon­gora koncsertál a kamarazenekarral. Igazi szólista szerepet csak a zongora kap: egyrészt a barokk zene konti- nuo-hangszereként megalapozza és összefoglalja a hangzást, emellett számos esetben központi helyet fog­lal el virtuóz, motorikus jellegű szóló­állásaiban. Borsay Pál magabiztos, ritmusban szilárd játékával az elő­adás egyik pillérének bizonyult. A má­sik két szólóhangszernek hálátlanabb, kevesebb szólisztikus lehetőséget nyújtó feladat jutott. Szólama mély fekvésének is tulajdonítható, hogy Barth István többször megcsodált és méltatott szép fuvolahangja, a barokk zenében kiváltképpen, stílusos elő­adásmódja ez alkalommal kevésbé érvényesült. Ezúttal mutatkozott be a nagyközönség előtt szólistaként a ze­nekar második koncertmestere, a fia­tal Vass Ágnes. Érzékeny dallamfor­málásával, meleg, érzelemben gazdag hegedűhangjával kedvező benyomást keltett. A mű legszebb részének a las­sú középső tétel tűnt, amelyben a há­rom szólóhangszer szép, kidolgozott kamaramuzsikálását hallottuk. Két romantikus szimfóniát játszott még a Pécsi Filharmonikus Zenekar, Breitner Tamás vezényletével. Schu­bert V. (B-dúr) szimfóniájában az életteli, lendületes előadás híven kel­tette életre a partitúrát. Különösen a gyors tételek ragadtak magukkal, a kisebb pongyolaságok ellenére is. A tündérszép lassú tétel jobban hatott volna egy árnyalattal nyugodtabb tem­póban, a kísérőanyag sokszor „fedte" a vezetöszólamot. Még sikerültebbnek éreztük a romantika egyik kiemelkedő szimfonikus remekének, Schumann IV. (d-moll) szimfóniájának előadását. — A Vig Színházban már az első „akadályt” szerencsésen vettem. Csur- ka István Az idő vasfoga óriási siker volt. Vígjátékok, krimik követték ezt, majd film- és tv-szerepek is. A Pesti Színház a Víg kamarája. Sok fiatal közt igen jó alkotó légkört sikerült ki­alakítani; nagyon szeretek itt. Kiemel­kedő szerepemlékeim? Angelico Trükkjében, — s a számomra legszeb- biket -: Krúdy Vörös postakocsijában szereztem, amely lassan eléri a har­madik százas szériát. És persze a leg­utóbbi: az Adáshiba Saci-figurája. Ez is már a 60. előadáshoz közeledik. — Sanzonénekesként várhatjuk-e újabb bemutatkozását? — Nem szeretem a sanzon kifeje­zést. Nálunk olyan „köztes" műfajt ér­tenek rajta, olyan kicsit irodalmi, ki­csit szórakoztató dalocskát. Sokan a kuplékat is ide sorolják. Én szíveseb­ben mondok és énekelek inkább da­lokat... Énekelni mindig szerettem. Pécsett is, most is hetente órákat ve­szek, rendszeresen. Különösebb éne­kes-ambícióm nincs. De úgy érzem, kell ez a kondícióban maradáshoz és hogy a hiánya ne legyen akadály egy szerep kiosztásakor. — Szerepeiben többnyire mai mo­dern lányokat alakít. Különös elhihető, megjelenítő erővel. De ha másképp alakul, és Halász Judit nem mai, mo­dem, fővárosi emberek környezetében és intellektuális hatások közepette jut el a színpadra, vajon akkor is ez volna szinte egyedüli szerepköre? — Nem hiszem, hogy ez „pesti" ha­tások eredménye. A XX. században élő és gondolkodó emberek közt járok- kelek. Nem vagyok kifejezetten poli­tikus alkat, de a természetes érdeklő­dés megvan bennem is az élet dolgai Breitner Tamás jól fogta össze a sok­rétű, vissza-visszatérö anyagot, érzék­letesen építette fel a formát. Sok színben csillogott a zenekar, a nehéz „állásokat" is kigyakorolt, többször virtuóz előadásban hallottuk. Csupán azt fájlaltuk, hogy a 2. tétel szép oboaszólóját elnyomták a hangos vo­nós pizzicatok. Tekintetbe véve a szervezeti átala­kulással kapcsolatos nehézségeket, meglepően jó teljesítményt nyújtott a zenekar. Ez nyilván jórészt a betanító és vezénylő Breitner Tamás érdeme. Breitner Tamás ismét jóízlésű, korrekt muzsikusnak bizonyult, aki az együttes biztonságos vezetése mellett a rész­letszépségek, a karakterváltozások iránt is fogékony. Vezénylésmódja nem látványos, de kitűnően ismeri az anyagot, — fejből vezényel I - jól tud­ja: mikor, kinek, milyen vezetésre van szüksége. így aztán a produkció ze­neileg, technikailag egyaránt meg­bízható, élvezetet nyújtó. • IVAN EFTIMOV bolgár zongoramű­vész hazai tanulmányait Moszkvában Marija Grinbergnél egészítette ki. Je­lenleg a szófiai Konzervatórium taná­ra, rendszeresen hangversenyzik, kül­földön is. Ezeknek előrebocsátása után alig hihető, hogy szerda esti hangverse­nye olyannyira gyengén sikerült, hogy ahhoz foghatóra a pécsi bérleti hang­versenyek sorában nem tudunk visz- szaemlékezni. Ez azért is meglepő, mert a bolgár muzsikusok számos ki­válósággal gazdagítják a nemzetközi zenei életet. A müsortnyitó Scarlatti-szonátákban feltűnt Ivan Eftimov telt, érces, he­lyenként érdesnek ható zongorahang­ja. Azt még nem bántuk volna, hogy kitágította a zongorázás nálunk meg­szokott dinamikai határait, de agogi- kái, tempóváltoztatásai stílustól ide­gennek tűntek. Számunkra modoros­nak hat az az előadói magatartás, amely a zene karakterváltozásait arc­játékkal, boldog mosollyal, elragadta­tott fejcsóválással kíséri. Mindeneset­re, érdekes volt követni a számunkra újszerű zenei értelmezést. Beethoven monumentális, feszült­Halász Judit - Béres Ilonával - az Adáshiba című nagysikerű groteszk komédiában iránt. S miután a művészetnek közvet­len a kapcsolata a társadalmi élet­tel, ez másképp el se képzelhető. Sze­repeim foglalkoztatnak o színpadon kívül is. Következésképpen a munkám és a közéleti gondolkodás igénye egy­másba kapcsolódik.- Láthatjuk-e ismét a tv-ben és milyen szerepekre készül?- Bósti Lajossal egy tv-játékban szerepelek. Illés Endre Homokóráját forgatjuk. A nyárra pedig az Úri muri Rozikáját tanulom. A szigeti szabad­térin fogjuk előadni. Egy kicsit félek is tőle. Olyan nagyhírű alakítás em­lékével, mint Mészáros Ágié, nehéz lesz megküzdeni...- A Mi lesz veled Eszterke? és a Szerelmeslilm-beli nagysikerű alakítá­sának várhatjuk-e folytatását?- Sajnos nem rajtam áll. Nem én írom és nem én osztom a szerepeket. De - jó lenne ... ségben, súlyos mondandóban gazdag Appass/onafa-szonátáját nemrég hall­hattuk pécsi zongoraművész, Bánrévy Antal előadásában is. Érdemes futó­lag egybevetni a két interpretációt. Mint azt a Zenei krónikában Kircsi László megírta, Bánrévy Antal a mű­vet szellemiségének teljességében ra­gadta meg és zongorázásával elérte, hogy a műalkotás a maga teljes szépségében jelent meg a hallgató előtt. Ezzel szemben Ivan Eftimov a zongorázás öröméből és birtoklásából indult ki, gondosan figyelembe véve a kottában rögzített szerzői utasításo­kat. Az eredmény: a kifejezés intenzi­tását a hangszer hangjának ereje pó­tolja, hiányzik az a személyes állásfog­lalás, amellyel az előadó a művet tol­mácsolhatná. Ráadásul ez a zongorá­zás nem olyan nagyvonalú, hogy azzal kárpótolhatna a beethoveni atmoszfé­ra hiányáért. Az összehasonlítás bi­zony nem a világjáró külföldi művész javát szolgálja. Liszt h-moll szonátájában, minden idők egyik legnagyszerűbb és legna­gyobb szabású zongoraművében, va­lósággal vergődött a szimpatikus bol­gár művész. Kirívó bizonytalanságok, memóriái zavarok tették élvezhetetlen­né az előadást.. Pedig több részletben felcsillant a művész tehetsége, billen- ] tésének színessége, elképzeléseinek változatossága. Azonban éppen az el­képzelés hitelessége, a mű szellemé­nek megértése és átvállalása, a da­rab egészének felépítése, ezek voltak a legfőbb gyengéi az előadásnak, messze túlmenően a technikai hibá­kon. A ráadásul játszott Debussy- prelüdben, a Minstrels-ben is azt ta­pasztaltuk, hogy Ivan Eftimov jelen hangversenyén megreked a zongorá­zás gondolatkörében, távol áll attól a világtól, amelyet mi a világ legtöbb muzsikusával együtt Debussyre jel­lemzőnek tartunk. E balsikeres koncertért voltaképpen csak úgy kárpótolhatja a Filharmónia a pécsi zenei életet, ha Bánrévy An­talnak és a hozzá hasonló klasszisé pécsi művészeknek világkörüli turnét biztosít.,. Szesztay Zsolt A lapok írnak, amikor írnak, s más­kor nem írnak, hallgatnak. Folyóira­tunk a Jelenkor ugyanazt teszi - ez­zel jellemezhetném az 1970-es év kép­zőművészeti cikkeit. Abban azonban biztos vagyok, hogy az igazi értékek előbb-utóbb napvilágra, közvélemény elé jutnak, mert az igazi értékek nem veszhetnek el! Az utókor, vagy talán magyar sajátosság, hogy mindig „utó­lag fedezünk fel. Halálozás, évfor­duló, centenárium, esetleg pályázati felhívás szükségeltetik hozzá. Művészeti kritikánk rehabilitációs szorgossága felületes művészettörténeti írást eredményez. Fontoskodó ügybuz- galmo tulajdonképpen átugorja, megkerüli a kritika létjogosultságát az aktuális, élő művészettel való fog­lalkozást. Pedig az intenzívebb művé­szeti élet, a jó műkritikák előre moz­díthatnák művészeink munkáját, s őzt az értékképző folyamatot, amelyet a ma társadalmában élő alkotó em­ber gazdag élményvilága jelez. Tanulsággal szeretnék szolgálni. Nem szeretném, ha ez a kritika meg­írása számomra jelentett volna csak feladatot, s jelentene okulást. Kevés, nagyon kevés művészeti cikk jelent meg a Jelenkor 1970-es évfolyamá­ban. 1 Számszerű ellenvetésre is azt válaszolom, hogy a számonként meg­jelent cikkek széles műfaji skálája csak nagyon jó indulattal funkcionált, az „irodalmi és művészeti folyóirat" keretein belül. Kritikám objektív igaz­ságosságához hozzátartozna, hogy ne csak az eredményt, hanem a megtett utat is figyelemmel kísérjem. Az adottságok és lehetőségek, az elmúlt évek eredményeihez való viszony vizs­gálata azonban túllép feladatom hatáskörén. A közölt művek alapján; - megértő liberalizmus helyett - elé­gedetlen vagyok. Megdöbbentő arány- eltolódásokra figyeltem fel. - A leg­gazdagabb műfaj a recenzió! Élő művészet helyett - könyvekről jól, ke­vésbé jól, leginkább érdektelenül, unalmasan, esetleg bosszantó tolako­dással. A kritikus türelme végesnek mutatkozik, ha arra gondolok, hogy élő művészet, aktuális művészet he­lyett, vidéki kultúrcentrum művészeti élete helyett — könyvekről olvashat­tam. Egy-egy valóban fontos könyv ismertetése mennyivel izgalmasabb lehetett volna I Könywitáról, visszhang­járól kellett volna esetenként beszá­molni pl. Major Máté: Építészet vi­lága, Németh Lajos: Modern ma­gyar művészet, c. könyvéről. Számom­ra majdnem egyedül helyénvaló, jo­gos könyvismertetésnek tartottam Ahátz Imre: Két írás Martyn Ferenc művészetéről (Hárs Éva: Martyn és Tüskés Tibor: A szó és a vonal) és Csorba Győző: Tüskés Tibor „Val­lomás a városról" című ismertetése­ket. Elsősorban ezeket is azért, mert jóleső patriotizmussal állapíthattuk meg, hogy helyi alkotóművészeknek volt közölnivalójuk. Hadd Idézzem Csorba Győzőt „Az alkotók vallomá­sát meghatottan, büszkén és hálával kell fogadni". A következő műfaj a riport, feljegy­zések találkozásokról lehetne. Ameri­go Tot okos polemizálása, Szervátiusz szenvedélyes, erdélyi szimbólum-te­remtése mellett Schöffer Miklós iz­galmas képe a jövőről, művészetről jelentett eleven élményt. Különösen Schöffer meghökkentő sziporkázó már- már a franciákon is túltevő csipkelő­dése („Picasso lángszemű kereske­dő") a kuriózum erejével hatott. Jé volt találkoznom H a 11 a m a Erzsébet lantos Ferenccel készített riportjával. Harmadikként hadd említsem az általában megemlékezésnek, „meg- idézésnek" és személyes visszatekin­tésnek érzett cikkeket. Takács Im­re: Rajzaim, fafaragásaim, festmé­nyeim - lírai őszinteséggel kedves írás. Dévény Iván: Gerő Ödönről szóló írása fontos felfedezés. A kiállítási megnyitók: Martyn Ferenc tihanyi (Takács Gyula) il­letve Láncz Sándor által elmon­dott (Anna Margit) említhető. Na­gyon nehéz dolog kiállítást nyitni! Többnyire a felelősségérzet súlya, > a kínos szemérmesség, akadozó monda- niakarás jellemzi az ilyen „nyakken- dős" bevezetőket. A „kiállítási tudósí­tások”, ahogy én meghatároztam szabadon - 25 sorban győri rajzta­nárról - kép nélkül - vagy a jubi­leumi képzőművészeti seregszemléiül két oldalon úgy hogy a közös kiál­lítás értékelésére 4 sorra fussa - fe­lesleges helypazarlás, s az olvasónak felesleges időpazarlás. Nem utolsó sorban, de leginkább műfajként - megjelent képzőművé­szeti cikkek értékeként - megemlíte­ném azokat a tanulmány jellegű írá­sokat, amelyek jó és fontos kiállítások kapcsán születtek. A Székesfehérváron bemutatott Szentendreiek festészete és a Pécsett is bemutatkozó Honty Márta és Bors István budapesti kiál­lítása után készült cikkeket értem alatta Nagy Ildikó és Szobó Júlia gondos, értékes gondolatai - mindenki számára élményt nyújtottak. A Krónika hirdetései mellett nem kell lándzsát törni - fontos „reklám" lehetne ... Következetesebben kelle­ne a helyi alkalmakat terjeszteni. Hátha valaki csak megszokásból a folyóiratokat is a „sportrovatnál" kez­di ... A grafikák, műmellékletek esztétikai és kísérő szerepével nem kívánok foglalkozni. Ami szembetűnő, hogy--'-' gazdag, változatos; irodalmi profilt nemsértő mennyiség, „nevek" és „még nem nevek" fórumra lelnek a Jelen­korban. A folyóirot szerkesztőségének hatá­rozottabb körvonalú művészeti pro­filt kellene kialakítani. Koncepciózus magatartással elutasítani az asztal- fióknak szánt kéziratok érdektelen hadát. Művészetpolitikánk érdekeit képviselve, valóban kritikus módon tükrözze a folyóirat művészeti köz­életünk megmozdulásait. Ne önkén­tes ötleteken alapuljon a cikk jellege és megjelenésének időpontja, hanem a szocialista művelődéspolitikánk programjához igazodjon. Mégpedig úgy, hogy nemcsak igényeket kielé­gítő, hanem szakadatlan új igényeket ébresztő, a közízlést fejlesztő, a gon­dolkodásra nevelő művészet fóruma lehessen. Aczél György a X. kong­resszuson elmondott hozzászólásában központi feladatnak jelöli, „hogy kö­zelebb vigyük a művészetet a töme­gekhez”. Következetes alapállásból adjunk helyet ennek az igénynek! Ne legyen egy művészeti folyóiraton belül meg­tűrt mostohagyerek a képzőművészet. S akkor talán nem születik több „unalmas" kritika a művészeti cikkek unalmáról, langyosságáról és érdek­telenségéről B. Pilaszanovich Irén KISS ATTILA RAJZA W. E. Zenei krónika

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents