Dunántúli Napló, 1971. január (28. évfolyam, 1-26. szám)

1971-01-17 / 14. szám

1971. január 17. O UL rt .4 i cl- N cA tíu'h ta Szavak és fogalmak devalvációja! Például: — a turista. Eredeti értelmében ez a szó, ugyebár, tájakkal, hegy­mászással, ismeretlen ösvények fölfedezésével, napos tisz­tásokkal, rözserakással. hátizsákkal, csákánnyal, pokróc­cal, verítékkel és forró lujtatással, majd patakparti mosa­kodással képzettársult. Ezzel szemben ma? — Ma a dolgozót, aki egész héten pontos rendben él, vasárnap tüstént turistának hívjuk, mihelyt vonatra ül, vagy autóbuszra száll. Hétközben, vagyis a hét normális napjain, hajnali nadrághúzás és nyakkendőkötés közben, lábasból hörpint- jük ki a langyos kávét, és futtában, a lépcsőn kapjuk be hozzá a• kiflit; más meg az autóbuszról leugorva, röp- tiben halássza ki a sarki árus kosarából a fagyott lóngost — vasárnap viszont, turistának neveztetvén, becsödülünk egy idegen kávéházba hatvannyolcon, s villával-késsel szeljük a három deka sonkát meg a szeletke zöldpaprikát, aztán elözönlünk egy kocka-kis trafikot és kébeslapokat vásárolunk, majd fényképeket készítünk a feleségünkről, esetleg megtekintünk egy templomot is kívülről, sőt, el­haladunk három műemlékjellegű ház előtt... és jaj, hogy el ne feledkezzem róla!, meg kell vennünk a várost is­mertető füzetet, sürgősen, mielőtt bezárna a bolt, mely ünnepnap tudvalevőleg rövidített ideig üzemel, és ha netán társas-busz indul a nevezetességek megtekintésére: jó szívvel ültetjük rá föl az asszonyt - de mi. férfiak, bi­zony inkább csak az aszfalton maradunk, jobb beülni egy hűvös sörözőbe, ulti-partnerekre vadászni, vastag töltött­káposztát ebédelni közben... - no és este, lábat áz­tatva, a kád szélén elbambulva. ugvebár eszünkbe jut azért újból, hogy: - turisták voltunk. Aznap, igenis: - turisták! Természetesen a fiataloknál se sokban módosul a kép. Legföljebb annyiban, hogy ők piszkosabb nadrágba bújnak — mondjuk, tréningruhát öltenek. A lányok pedig... jaj, a lányok mit is húznak ilyenkor? Nem is rosszallásból fir­tatnám, isten ments!... Szóval, fiataljaink bizony nem ülnek városnéző buszra, hanem csapatosan szállják meg a parkok kőkerítéseit. A hangsúlyt a csapatos-ra helyez­ném. így ténferegnek a kirakatok előtt is, és kampány­ban nyalják a fagyit. És apró léggömböt fújnak a rágó­gumiból. Közben a térdük meg a fejük rá-rábólint a tás­karádió jajdulásaira. Es természetesen joguk van arra, hogy tornacipősen és sárga trikóban üljenek be az első­osztályú éttermekbe. Mert fiatalok. De sokkal inkább azért, mert: — turisták. S ha mind valóban azok lennének: az egek, az er­dők, a völgyek befogadnák-e újra — ahogyan a vizek partjai igen-igen régen valamennyiünket?... I 4 VÁLOGATOTT NYALÁNKSÁGOK ktVidi 'f&M.flr/ Pécsi színész voltam... 1 Tomanek Nándor Az enyhén csípős budapesti télben igazán kellemes zugnak számítana a Vígszínház társalgója - zümmögő ká­véfőzőgép; egy limonádéspohár párás oldalán koccanó kanál; a próbák szü­netében bágyadtan felröppenő szí­nészviccek; két színésznő fésülködik a bokáig érő tükörben; „elszaladok, be­kapok valami ebédet”; „melyik kol­bászból tetszik kérni, művész úr?” — ha nem várnék egyre nyugtalanabbul Tomanekre, aki végül mégiscsak ki­sétál nagy gyanútlanul a színház ka­puján, az egymást keresztező üzenetek és ígéretek rojtos hálóján át... Csak semmi bosszankodás. Telefonok, ó, az ördög ,.. ! Hatkor, az előadás előtt jó lesz? Hatkor, a Tiszták előadása előtt egy keskeny öltözőben ülünk le végre, s a kis szoba éppen olyan, mint min­den efféle helyiség: vízcsap és polc és tükrök és szerteszét heverő-lógó ko­cátok. Például o falon egy szögön egy fejrevaló, bordái közt átlátszik a fal meszelése, ilyennel játszhatnának püs- pökösdit a gyerekek, ha egyáltalán eszükbe jutna ilyesmi. Tomanek orcán a két ismert, kissé keserű, mély ránc, szemüveg és erőfeszítésről tanúskodó figyelem.- Igen, Pécs.:; Igen, hatvankettő­ben jöttem fel. Petőfi színház, szép látványos bukás ... Aztán a Víg. Igen, szakmailag okvetlenül sokat jelentett. Különösen Várkonyi. Várkonyi rende­zése, a Nyár... a mocskák ...- Pécsett lett színész?- Azóm, még Szendrőnél kezdtem. Ó emelt ki a kórusból.- Operettszinész lett, közkedvelt operettszinész. Mennyi operettben játszhatott?- Rengetegben. Nem tudom, de rengetegben.- Sejtette akkor, hogy végül prózai színész lesz?- Dehogy. Semmit se tudtam én előre. Még azt se, hogy színházba akarok kerülni. Nem is tudom... Egy­szeresek felkeltem az íróasztal mellől a városházán és elmentem jelentkez­ni a színházi kórusba. A karnagy oda­adott egy kottát, hogy le tudom-e énekelni. Én azelőtt sokat muzsikál­tam, érdekeltem, jól blatloltam, hát felvettek. így volt.- És ma legalább elégedett?- Elégedett? Na, nem. Nem lan­gyos pocsolya ez a szakma. A plafon a csillagos ég.- Jó, de .. .- Engem is zavar ez, de mit csi­náljak. Már kérdezték tőlem, hogy „azt se érzed, ha valamit jól csi­nálsz"?, hát azt se nagyon. Dehát ezt talán hagyjuk. Lehet?- Lehet. Már kezdtem az előbb Pécset. Ha valaki álmában magára kiáltana: Pécs! mi jutna először az eszébe?- A Mecsek. Aztán megint a Me­csek. Maga nem szereti?- Dehogynem, de ... Maga turis­táskodott? \ , '- Nem, csak úgy mászkáltam. Le­tértem a turistautakról is. Csak úgy mentem befelé az erdőbe, csak úgy . . . Vaddisznók is megkergettek, meg ló­A----r----L Há romnegyed hét. Hétkor kezdődik Mont Segur tragédiája. Tomanek Nándor Bertám atya, a kathár püspök a darabban.- Mondjon gyorsan néhány olyan szerepet, amit szeretett.- Einstein a Fizikusokban... Aztán a Nyár, amit már mondtam is.- És ez? Bizonytalanul a szemüvegéhez nyúl, és a polc felé int. A könyököm tő- szomszédságában egy szürke kóc- csomó.- Adtak egy ilyen parókát - mond­ja panaszosan — egyelőre még sej­telmem sincs, mit kezdjek vele. Ahogy rámnéz, félig már a Tiszták papja. Lehet, hogy magában mór Illyés gyönyörűveretű szavait morzsol­ja Később, mikor a vár már elveszett, s a máglyára indulóknak mond az atya néhány lelket erősítő szót, arra gondolok, hogy rettentő súly ez, es­téről estére vállalni 212 feketecsuhás, hivő ember máglyahalálának felelős­ségét .. / Aztán, amikor a tapsra meg­hajolnak a szereplők, meglátom ám a szögön lógó. játék-süveget is Toma­nek fején. De nem játék-süveg többé, hanem vértanú-jel, egyenes folytatása a két mély, keserű és töprengő ránc­nak az arcon. Hallama Erzsébet Ritka csemegét szolgál fel kedvenc dobozunk a folytatásos műsorok hí­veinek. 26 darabban kerül terítékre csütörtökönként a Forsyte Saga, fe­lülmúlva hosszával a népszerű Kloss kapitány kalandjait is. Ha jól számo­lom, fél évig nézhetjük ezt a maratoni sorozatot, s ha valami közbe nem jön, július 1-én, Tihamér napján jutunk a végére. Az egész sorozatot korai lenne mér­legre tenni, a kezdet minden esetre nem volt rossz, s ezúttal arra gya­nakszom, hogy a filmadaptáció érde­kesebb lesz, mint a regény. A Kloss népszerűségét aligha éri majd el ez a sorozat, de remélhetően kedvet csi­nál Galsworthy ugyancsak terjedel­mes regényének elolvasásához. Sen­kit sem szeretnék lebeszélni, nyilván csak egyéni fogyatékosság, hogy tíz egynéhány esztendeje nekem nem si­került a regényt végigolvasnom. Úgy emlékszem, kicsit unalmasnak tűnt, nemcsak túl hosszúnak. Lehet azon­ban, hogy csak az volt a baj: kötelező olvasmányként vettem kézbe. A múlt hét végének főműsorai nem valami jól kezdődtek. A szombati ame­rikai film, az Arzén és levendula bor­zasztóan gyenge volt, többnyire in­kább dühített, mint szórakoztatott. A televízió pedig nyilván szombati fő­szórakozásnak szánta, arról is meg­feledkezve, hogy néhány órával koráb­ban ment a Nyomozók társasága so­rozat újabb kalandja. Koncz Zsuzsa műsora leginkább ze­nei anyagában tetszett, körítését kissé erőltetettnek éreztem. Koncz Zsuzsa Sikerének alapja alighanem a finom, itt-ott kicsit bánatos, máskor titokza­tos színezetű érzelmesség; vidámsága is őszinte, de nem szélsőséges, inkább visszafogott. Azt hiszem, ez a fiatal énekesnő rendkívül fegyelmezett egyé­niség: eszközei nem túl bőségesek, de jól gazdálkodik velük. A műsora ke­retéül és hátteréül szolgáló képi kör­nyezet és játék a Barbara c. dalra épült, de csak helyenként tudott al­kalmazkodni a műsor többi számá­hoz. Különösen a középrész várkastély- szerű díszletei voltak időnként zava­rók, funkciótlanok. Érdeklődéssel vártam vasárnap dél­után a „Váci Mihály szavalóverseny* első fordulóját. Az általános színvonal nem volt túl magas, de hallottunk két szép versmondást, s azt hiszem, a zsűri is közmegelégedésre döntött. Kár, hogy a riporter kérdései időnként elég suták, ügyetlenek, s így a ver­senyzőktől inkább csak közhelyeket hallottunk. A Hét születése idején sajnálkoz­tam már kicsit, hogy mennyi akadály­ba ütközik ilyen műsorokban az egy­idejű és oda-vissza hallható-látható külföldi összeköttetések technikai meg­valósítása. A vasárnapi adás most ízelítőt adott - ilyen nagy méretek­ben talán először — ennek a műsor­formának a nagyszerű lehetőségeiről. Igaz, hogy az adás nem volt éppen egyidejű, hanem néhánynapos felvé­tel, szerencsére azonban a téma ez­úttal nem is igényelt teljes frissesé­get: a következő évtized perspektívái­ról volt szó. Ilyen távlatban az a né­hány nap igazán nem számít. Vitray és Benedek professzor úr jól éreztette a beszélgetés végén, hogy túl sok bölcs dolgot nem tudtunk meg arról, milyen is lesz a világ tíz év múlva. A műsor azonban így is érde­kes volt. Vitray nem ígért a résztve­vőknek gyors viszontlátást: a követke­ző beszélgetést legfeljebb egy évtized után helyezte kilátásba. Remélem, ez nem jelenti azt, hogy maga a műsor­forma is csak tíz évenként kerül sor­ra. Érdekes volt a vasárnapi „Kicsoda­micsoda?" játék. Tetszett, hogy az elő­ző adásban elkövetett hibát elegán­san jóvátették, s a szimpatikus vívó­mester elnyerte méltó jutalmát. A „bika-jelzés” rendszeresítése jó ötlet, a legfőbb ideje, hogy kitalálták. A három kitűnő Fészek-beli férfiú káp­rázatoson játszott, annyira, hogy ami­kor a következő napokban érdeklőd­tem elérhető néző-társaimtól, szinte senki sem akarta elhinni, hogy nem volt valami kis svindli a dologban. Biztosan nem volt, de igaz, ami igaz: magam is dörzsölgettem a szememet időnként a csodálkozástól... Sz. E. Lemle Géza: Március Negyedfél esztendeje már, hogy Lemle Géza döbbenetes-váratlanul el­ment, fájdalmasan ereje-teljében, ért- hetetlenü korán, de visszavonhatatlan véglegességgel. A mindig lobogva élők „modern” veszedelme, a szíve végzett vele, kegyetlen-ojándék hirte­lenséggel. Úgy emlékszem, egyik Ba­ján volt tanítóképzői tanára beszélte el a temetés után néhány nappal, hogy az első nagy „figyelmeztető” roham kiállítás megnyitása közben érte egy baranyai faluban. Elsápadt, rosszul lett, verejtékezett, és barátai aggódva kérték: kímélje magát a mérhetetlen sok munkától, kevesebbet vállaljon“... Lehet, hogy hiába óvták, lehet, hogy már későn ... Lemle- Géza tanító volt és népmű­velő, abból a fajtából, amelynél ta­lán nem is jogosult a kettő különvá­lasztása. Hitem szerint tanító volt Lemle Géza, abban a legszebb érte­lemben, amely természetesen foglalja magában a szenvedélyes érdeklődést, szeretetet és felelősséget a nép, az egyszerű emberek iránt. Elhivatott és avatott pedagógus, a 40-es évek ele­jén indult nemzedékből, amely még a Horthy-korszakban a falu felemelke­déséért indult harcba, s amelynek leg­jobbjai a felszabadulás után termé­szetes hivatottsóggal kerültek a párt és állami hivatalok — nem mindig a legmagasabb, de rendszerint a legin­kább „munkaigényes" pozícióiba. Ne­héz és viszontagságos sorsot vállalt ez a réteg az elmúlt negyedszázad­ban. Egyik próbaköve az volt, meny­nyire tudja a „pozícióban” is meg­őrizni népközelségét, tompulás nélküli érzékenységét az elbocsátó közösség problémái iránt. A másik próbakő az volt, túl tud-e nőni a néptanító tisz­tes, de mind kevésbé elégséges látó­körén és műveltségi fokán, együtt tud-e haladni az egyre növekvő igé­nyekkel, feladatokkal. Gondolom, Lemle Géza is ilyesféle malomkövek között küszködött-őrlő- dött. Ott húzódik ez a küzdelem a Március szociográfiai írásainak és iro­dalmi riportjainak legmélyén is. A kötetet a Baranya megyei Tanács VB Művelődésügyi Osztálya adta ki, volt munkatársának becsülése, emlé­kének tisztelése jeléül. Munkatárs és barát, Pákolitz István szerkesztette, s egy másik barát, Simon Béla rajzolta hozzá az illusztrációkat. Méltató elő­szó vagy életrajzot taglaló bevezető helyett Csorba Győzőnek Lemle Géza szellemét idéző s örökítő súlyos-szép költeménye áll a könyv élén. A kötet iiósai — egy kivételével — az utóbbi tíz egynéhány évben sorra megjelen­tek a Jelenkor c. folyóiratban. Mégis érdemes volt őket külön kötetbe gyűj­teni: a megbecsülés jelzett gesztusán túl igazi értéket mentettek együvé a kiadók egy folyóirat nehezen áttekint­hető betűrengetegéből. A legnagyobb értéke, úgy érzem, nem a szorosabb értelemben vett iro­dalmi érték. Lemle Géza nem volt „par excellence” író; gondolom, maga sem érezte soha másként. Ta Ián lehetett volna „igazi” szépíró; ba rátái tudnak íróasztalban őrzött ver sekröl, novellákról, melyeket szemér mes tartózkodás vagy bölcs önérték tudat tartott távol a nyilvánosságtól őrizte egy értékes és vonzó lehető ség emlékéül mégis, amelyet Lefnle Géza nemzedékének oly sok tehetsé ges tagja feláldozott, amikor teljes embert kívánó közéleti, politikai szol­gálatokat vállalt... Lemle Géza nem mondott le az irodalomról. Tehetségét és erejét azonban egy műfajra, a szociográfiára összpontosította, arra az írói terület­re, «melyen a közvetlen társadalmi hasznosság és a közéleti szenvedély egyaránt érvényesíthető, ahol a nép­tanítói hit, lelkesedés, emberközel­ség és a hivatali „érdek", a népműve­lési hatáskör, felelősség és a széle­sebb horizont a leghatékonyabban egyesíthető. Nem könnyen persze, nem küzdelem nélkül; inkább állandó belső feszültséggel, szinte drámaként. A legmélyén ezt a drámát is őrzi a Március... A kötet legnagyobb értéke a tény­beli gazdagság és alaposság, amely- lyel a baranyai falvak tengeréből ki­emelt maroknyi cseppben fel tudja mutatni az egészre jellemzőt, a múlt­ból a jövő felé tartót, sohasem a köny- nyű és problémádon jelentéktelent, hanem mindig az ellentéteket hor­dozó legnehezebbet. Ha a tizenegy írás fő témáit keressük, két kristályo­sodási pontot találunk. Az egyik a termelőszövetkezetek sorsa, élete, a baranyai — és nemcsak baranyai — falvak kulcsproblémája, a másik pe­dig a „cigánykérdés". Az előbbire majdnem valamennyi cí­met felsorolhatnám, hadd említsem mé­gis csak a legjellemzőbbeket, a címadó Márciust, a Kátyúban c. írást a pet- tendi téesz életéről, a Szörényiekről szóló Gólyafészket és a Félúton-t. Elemzései többnyire máig helytállók, s nemcsak adatai, de tanulságai, kö­vetkeztetései sem avultak. Különös ér­tékük, hogy írójuk jó érzékkel nyúl a statisztikákhoz, de sohasem elégszik meg a számokkal: a mozgatórugókat keresi, mindig a fejlődőt látja, nem a holttá merevített állóképet. És so­hasem feledkezik meg a legfontosabb­ról: az emberről. Alig van szociográ­fiája, amelyben ne hivatkozna az egyes ember véleményére is, amely­ben ne idézné apró, jelentéktelennek tűnő. az összkép hitelessége szem­pontjából mégis nélkülözhetetlen moz­zanatokat a kis közösségek minden­napi életéből. Lemle Géza nem a funkció mago­sából „száll le” tárgyához, hanem a barát és tanító közvetlenségével, a maga nyelvén talál kapcsolatot a leg­egyszerűbb emberekkel is. Ez teszi le­hetővé, hogy a baranyai cigányság sorsába, problémáiba is oly mélyen belelásson, mint kevesen mások. Szá­momra ezért kedves a kötet két kitűnő írása a versendi „cigányváros”-ról és a harmadik, a gálykutiakról. A legszebb darab, amelyben a leg­közvetlenebbül feltárul Lemle Géza személyes sorsának meghatározó sza­kasza, a tanító és író legszemélyesebb vallomása, a Goricóról szóló Szaba­dulás. 1943-tól négy esztendeig taní­tott ebben a kis faluban Lemle Géza, a sorsfordító és emberformáló legne­hezebb években. Amit s ahogy ebben ír, kulcsa a kötetnek, s talán egész életének. A kötet időrendi sorrendben sora­koztatja Lemle Géza írásait. Az egyes darabok színvonala természetesen in­gadozik. de egyvégtében olvasva az egésznek is van pályaíve. Az első írá­sokban kimondva is még Kodolányi nyomdokain halad, hozzá viszonyít, a személyes elemek s a nyelvi ízességek bővében vannak. A kötet ívén a hang súlyosul, helyenkint talán komorrá is sötétedik. A szenvedélyesség mintha csillapulna, a stílus mintha nehézke­sebbé válna. A személyes tapasztala­tok és a közgyűlési jegyzőkönyvek fel­használási aránya megváltozik. Nem tudom, nem jelzi-e kissé ez az ív az áldozatot is, melyet a népművelési hi­vatal követelt a néptanító Lemle Gé­zától? ... Áldozat vagy kiteljesedés, válság vagy harmónia húzódik-e a Március sorai, lapjai mögött: erre nem tudnék határozottan válaszolni. De talán ép­pen így, lezáratlanul, egy feloldatlan kettősséggel hordozza ez a kötet leg- igazabbul Lemle Géza emlékét... Szederkényi Ervin

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents