Dunántúli Napló, 1970. december (27. évfolyam, 281-305. szám)
1970-12-06 / 286. szám
1970. december 6. DUNÁNTÚLI NAPLÓ 7 Az újságíró KISVÁROSBAN az újságírásnak és az újságírónak különös varázsa van, és a városnak félelmetes ellenhatása. Az újságíró elé naponként tükröt tart a város, nézze meg magát benne. Abból tudhatja, okosat vagy butát, jót vagy rosszat írt-e aznap. A tükör előtt jólesik ácsorogni, ha szépnek mutat bennünket, de a tükör elöl nem lehet elmenekülni akkor sem, ha csúnyának mutat Bárhova megy a szerző, üzemben, piacon, presszóban, mindenütt ott vannak az emberek, beszél a száj. a sfem, a mozdulat, esetleg a hát, amelyet az újságírónak fordítanak, üldöz a tükör, kisvárosban mindenki benne él az ember életében, lelkében. Szakácsnak érzi az ember magát, aki körül oít tolong mindenki a konyhában, ő maga alig fér a lábas- hók. Mindenki tanácsot ad, mindenki jobban értj, ismeri az ízeket, mindenki jobban tud mindent. „Jól megmond- tad! Miért bántottad? Mondd, öregem, miért haragszol N. N. színésznőre?" Durr bele'«., mégse. Ne bántsd szegényt! Különböző alkatú emberek, az intelligencia különböző fokán, tehát különböző formákban, de mindig mond valaki valamit, ha csak a szemével, hátával is. Ez eddig panaszként, vagy inkább vádként hat. Szó sincs róla. A tükör szépnek, is okosnak is, jónak is mutatja néha a toliforgatót, de nem ez a lényeg. Az újságíró benne él a közéletben, amely természetesen erős kontrollal, . írhatnám, a legtisztább cenzúrával vigyázza az írott szó varázsát. Az újságíró mindennap fellép: egyszer a tollával és egyszer az utcán civilben, és ez kötelez. A hírlapíró mindennap, minden órában, mindenütt tanácstagi fogadóórát tart, mindig visszatér, mert kénytelen visszatérni a tett színhelyére. A fővárosban, bezzeg, ha csak nem tv-sztár az ember, gyakran lelökik a villamosról, mit tolakszik ez az ürge. De ha előp este rosszul szerepelt a tv-sztár, az ő tyúkszemét sem kímélik. Mégis, e sorok szerzőjének igazi sikere most ebben a tolongó, lüktető, gyakran kíméletlen tempójú fővárosban született tegnapelőtt, vasárnap. Megjelent Budapest címszó alatt Tóthékról a dolgozat, írhatnám nyolc és fél alcímmel. És vasárnap délelőtt megszületett a hatodik kislány, a hetedik gyermek, a kilencedik Tóth. örülök, hogy az első köszöntőt én mondottam el a riportban egy új ember születésénél. De most megpróbálom elmondani, hogyan született egy új ember Egerben. Az új ember, amikor megszületett, már elmúlt húszéves, 185 centi magas és 75 kilós volt. Meghökkentő adat, szép produkció, de hát szülőanyja az élet volt, maga a taszitó- vonzó kisváros, amelyrőj az új ember még születése előtt annyi szépet álmodott, amelyről annyi szépet irt, amely mégis egy kissé mintha mostohán, tékozlóan bánt volna a magzatával. NEMRÉG JÖTTEK a városba, nagy, lakli gyerek volt, egy kissé két balkezes, mint minden nagyra nőtt, csupa kéz, csupa láb kamasz. Hogy megérkeztek a városba, beíratták a gimnáziumba, és édesanyja elvitte egy francia magántanárhoz, akiről egy év múlva derült ki, hogy belga, és vallonul tanít. Mindegy, legyintettek a szülők, ahány nyelv, annyi ember, ablak a nagyvilágra, hadd tanuljon az o gyerek. Orvos, mérnök, pap, mindegy, csak legyen valami belőle. Géza újságíró lett. 18 éves fejjel, érettségivel, vallon nyelvtudással hátára vette a hatalmas, vesszőből font hátit, amely tele volt frissen nyomott újsággal, házról házra járt, csengetett:- ftt a friss kiadás, tetszik parancsolni? Délre elfogyott, akkor visszament a szerkesztőségbe, leült a pingpongasztalhoz, és írt. Színikritikát a műkedvelőkről, riportot a dohánygyárról. (Miért rossz a Kossuth? Ő csak tudja, hiszen frás közben is azt szívja.) Tárcanovellát a kínai kuliról, hogy mekkora boldogság a Jang Ce folyó partján a felszabadult öreg kínai kuli élete. A szerkesztőség az utcára nyílt, valakid fűszerüzlet volt. Két helyiségből állt, az utcaiból és hátul egy kis irodából. Az utcai meglehetősen nagy Volt, betonpadlóval. Benne pinpong- asztal, két hatalmas szekrény, biztosító vasakkal megerősítve, oldalt egy mocskos, elhanyagolt 250-es Csepel motorkerékpár, az első sárhányóra ráerősítve a festett bádoglemez; Sajtó. A pingpongasztal volt a levelezési rovat, egy csinos, fekete asszonyka egész nap azon válogatta a leveleket, ez ipar, ez mezőgazdaság, ez páit. Egész nap passziánszt játszott, mormogván hozzá a szöveget. Minden délben egy órára bezárta a boltot, elment ebédelni. Mi azonnal leraktuk a sarokba a leveleket, fütyülve azok szortírozott rendjére. A szekrényből kivettük a hálót, az ütőket, a pinpong- labdát, és játszottunk. Először jót nevettem a megvasalt szekrény tartalmán, később még nagyobbat, amikor a másik szekrénybe is belekukkanthattam. Egy, enyhén szólva elhanyagolt, száradt sárral díszített pufajka kezes-lábas és egy ócska kopott csizma, vádliig sárosán lapultok a szekrény öblös gyomrában. Ketten használták ugyanazt a szerelést, a 185 centis Géza és a 165 centis János, ha vidéki riporttúrára mentek. Felettébb derűs látványt nyújtottak, amikor bepöfögtek Gyöngyösre, vagy Tiszanánára, egy-egy nagygyűlés kellős közepére, be a tömeg közé, így is ápolván a tömegkapcsolatokat. Megjött a sajtó, ezt mindenki láthatta, akinek volt szeme. Ebből riport lesz, másképp kell mosolyogni is. Géza megjött a hátival, a lap mind elkelt A pénzt leszámolta a szerkesztőnek. Azon nyomban kapott néhány pucolt szempontot, egy óra múlva kész volt a vezércikk. Délben játszottunk, bal kezemben fogtam az ütőt így igen ügyetlennek tűntem, jól meg is vert Géza. Mondom néki, játsszunk egy forintban, és átvettem az ütőt a jobb kezembe. Még szerencse, hogy csak két forintja volt, ennyit még volt szívem visszaadni. Délután telefonon kaptuk a központtól a hírt: Kína felszabadult, befejeződött a Nagy Menetelés. Géza boldog volt, a pinpongasztalon megírta az öreg kínai kuli boldog életét. Este leadott még néhány hírt, írt egy külpolitikai glosszát. (Az imperializmus már megint mocorog, mi egriek ezt nem engedhetjük.) Éjszaka álmában regényt írt és drámát. Mindkettőn dolgozott már vagy tíz éve, valamikor a gimnázium első osztályában fogott a témákhoz. Másnap katonaság érkezett a városba. Géza volt a kiküldött tudósítónk. A várakozó, ünneplő tömeg szabadon hagyta az úttestet, ott csak egy civil szaladgált izgatottan, Géza volt. Hatalmas blokktömb a kezében, jobbjában ceruza és összehúzott szemmel figyelte a jelenségeket, időnként az úttest egyik oldaláról a másikra szaladt ... Hej, ha akkor a szerkesztőségnek fényképezőgépe is lett volna! De hát nem volt, csak ceruzánk és pingpongasztalunk. MEGSZERETTEM én ezt a büdös, sohasem fűtött, harmadosztályú váróteremre emlékeztető szerkesztőséget. T udják hol van, merre van a Dóri-tető? Ugye nem. Pedig próbálta magyarázni Tamico István is, meg a zengővárkonyi erdészek valamennyien, de csak odáig jutottak az eligazítással: — Legrövidebb út hozzá, ho a Ba- lázs-forrás mentén megmásszák a Kopár dombot. Annak az aljában már a Zuhotag-kút mutat rá egyenesen az erdőnyiladékra, amelyik a Dóri-tetőre vezet. Ha mégis elhibáznák, akkor se forduljanak vissza. Utukba akadhat gallyazó asszony vagy pásztor-féle, de azoktól már csak úgy kérdezzék: - Merre van Legény sírja? Nem került sor egyikre sem, másikra sem. Mindenkinél pontosabban Márk László, a pécsváradi általános iskola tanára állított ki hozzá útlevelet. A nyomaték ebben az esetben nem a tanárkodáson van, hanem Márk László mérhetetlen néprajzos kedvén, amely eddig is gazdag kincsekkel gyarapította a pécsváradi járás már-már országra szóló hírnevét. Persze az is igaz, hogy rajta kívül kevés néprajzos rendelkezik olyan aktív, olyan szemfüles „kutató gárdával", mint az övé. Csak szólnia kell, és két tucatnyi derék fiatal szökik talpra a dicséretes ügy szolgálatában. Padlásokról, fészerekből, porosodó ládafiák mélyéről, ősi fazekasok remekművei, rég holt pásztoremberek faragásai, népi hímzések ritka példányai kerülnek közvagyonba, közszemlére az iskolamúzeum vitrinjében. Kutató, cserkésíő kedvük ködös száz esztendők, bizonytalan ösvényeire is elcsalja őket. és ha már nekivágtak, nem térnek vissza üres kézzel. Lóm, nem is olyan rég Milos betyárt „tá(Nemrég jártam egy szövetkezeti vezető ember irodájában. És ott az újgazdag, ízléstelen helyiségben arra a régi pinpongasztalra gondoltam. Nem az a baj, hogy már berendezett irodánk van, hanem az ízléstelenség. Piros ragasztott szőnyeg, piros telefon- készülék, intarziás íróasztal, kifli alakúra hajlítva. Intarziás bárszekrény a sarokban, pontosan a szoba sarkának formájához és méretéhez szabat- va. Süppedő, sky-heverő, fotel . ..) De térjünk vissza a mi pinpongasz- talunkhoz. Amikor meghúztuk a nadrágszíjat és földhöz csaptuk az aranytojást, azonnal megkezdődött a sorbanállós a kenyérért. „Nyüzsög az ellenség a városban" — „N. N. pék szervezi a sorbanállást, szabotál!" - elég szép, hangzatos címeket adtunk, de a kenyér nem akart megszaporodni, Egerben sem, pedig ott igen sok a templom, de a mi munkánkon nem volt áldás. A pék erős ember volt, egy kézzel söpörte műhelyét, a pék-lapát nyelét is egy kézzel fogta, pedig a végén rajta volt a vekni. Mégsem ő volt az erős. hanem a női ész. Az egyik igazgatónőt ebben az időben Géza kiszerkesztette, némi visszaéléseket vélt felfedezni az üzemnél. Mondta a nő a péknek, nem kell agyonütni azt a firkászt, ezért börtön jár. Küldött,az alapszervezetnek egy levelet. Volt abban minden. Bárólány, levitézlett osztály képviselői, bűnös szerelem, s mindennek főszereplője, negatív hőse Géza volt. Még arról is szót ejtett a följelentő, hogy a fiú a Koronába jár táncolni, holott az l-es körzetben is össztánc van szombaton. De, ugyebár, büdös a proliszag. Aki nem bírta a proliszagot, annak mindössze egy inge és egy gatyája volt. És nagyon jó kedélye. De most eltörött a mécses. Kizárták a pártból, el kellett mennie a laptól. A megyetitkár is új ember volt, én is. A megyetitkór egykor kubikos, most melegszívű, bölcs pártmunkás. Ahogy beszélt, már tudtam: jól áll a szénám. — Milyen erősen fogják ezek egymás kezét — gondolkodott hangosan. — Fogjuk mi is erősen ... — válaszoltam kérdezetlenül. Az ügyet rám bízta, jólesett a bizalom. Egy hét múlva tisztázódtak a „frontok", játszottunk tovább ... ötvenhat után találkoztam vele Szolnokon, rendőr- kapitányként szolgálta osztálya igazságát. Most ismét megyetitkár. Géza Rózsa Ferenc-díjat kapott, három magas kormánykitüntetést, otthon, immáron 24 éve egyhelyben írja az újságot, naponként három cikket. Elvégezte az egyetemet, a pórtfóisko- lót. öregszik. Esténként Fiat kocsijával egy kis helyiség előtt parkíroz, benn vágni lehet a füstöt, kártyáznak és összevesznek az ultin. KISVÁROSBAN az újságírásnak és az újságírónak különös varázsa van ... Suba Andor TAKÁCS DEZSŐ: „PÉCS IV.m Makay Ida: Fiúakt A lény farrá függönye összezárni, ahogy kilép a mozdulatlan nyárba meztelenül, győzelmes-védtelen, időtlen jelkép, múló testbe zárva Melle törékeny boltjára a nap közönye biztos nyilait dobálja körül a hegyek, fölötte az ég. Örök arányok foglya és királya. Ott áll a hidon, mely némán'ivel az elsőből a legutolsó nyárba vágyából fakad viz s könyörület az értelemnek szép szomorúsága fénylik szemében s tiszta homlokán. Indul. A vállát görnyeszti az ég. Múlandósága zászlói lobognak irgalmat esdön s győztesen utána. Hasonlat Recsegnek mind a tartóoszlopok. A kinzuhatag rámszakadt. Haldoklóm; Mint a fehér leányok. Túlélem: Mint a sötét férfiak. elosztották” fel jeltelen sírjából, legutóbb pedig?... i Ez úgy kezdődött, hogy Tamica István, Zengővárkony egykori kisbírája 51 esztendővel ezelőtt lélekszakadva vitte meg a hírt a faluba: megöltek egy legényt a Dóri-tetőn! Aztán kisbíróhoz illő hivatalossággal elmondta a részleteket is. A megszálló szerb határőrök pontosan a demarkációs vonalon lőtték agyon. - Senki hozzá nem nyúlhat, senki onnan fel nem veheti! — adták ki a parancsot, és mindjárt az engedményt is hozzá — végtisztességképpen papot és koporsót engedélyeznek. Eltemették, elsiratták a zengővórko- nyiak, de előbb futárt menesztettek Me- cseknádasdra, a megholt legény testvérbátyjához. így került fejfa is az erdei sírra: Itt nyugszik Szegedi László, élt 22 évet. ötvenegy évgyűrű rajzolódott bele azóta a Dóri-tető tölgyfáiba. Egyikmásikát favágóbalta, vagy villámcsapás sújtotta a földre, de a sír, a Legény sírja rontatlan maradt. Szarvas nem taposta, vadkan fel nem túrta, erdei nyúl sem nyesegette meg fátyolvirágait, örökzöldből kötött koszorúit. Mert fátyolviróg és örökzöld, kezdettől a mai napig ott virul, ott rész- vétkedik a mindig kapált, mindig gondozott síron. Pedig nagy fáradtság kell még ahhoz is, hogy valaki akár Zengővárkony, akár Nádasd, akár Óbánya felől mégközelítse. Talán ezért fonódott-szövődött any- nyi legenda Legény sírjához. Legtöbbjét gombázó öregasszonyok, vadra leselkedő rabsicok, legkevesebbjét érdekes mód éppen a leg-ek legilleté- kesebbjei, az erdészek formálták legendává. De vegyük sorjába őket. A leselkedőké az érdekesebb. A cserjék, zsompok, nyiladékok pajzán fantáziájú rejtőzködőié. Ók találták ki, hogy meddő asszonyok búcsújáró helye az erdei sír. Nyári hajnalokon ezek szerelkednek fel kapával, koszorúval, hogy „jelenést” imádkozzanak ki a sírdomb mellett. S kinek-kinek szerencséjére, hol fiatal erdőjáró, hol vitézlő katona képében, olykor-olykor elő is jött óm a rezulásból a „jelenés". A gombózó öregasszonyok már sze- lídebbre kerekítették a történeteket, ök „csak” azt látták, hogy fiatal lányok sarabolták, virágozták a Legény sírját, s a munka után szemérmesen, illedelmesen távoztak a közeléből. Na, itt közelíti meg a legenda a valóságot. Legalább is Ruppert Annuska szerint, aki végére járt az igazi történetnek. Abból indult ki, amit Tamica bácsi mondott el a legényről, és az erdei tragédiáról. A többit házalással, adatgyűjtéssel gombolyította fel, s amikorra felkerestem, már egy teleírt kockás füzet tanúskodott a feladat megoldásáról. Mégsem bízta rám, hogy közönséges másolással tegyek pontot a Legény-sír történetére. Percek alatt riadóztatta Frick Anikót, Apari Juliskát és kis tanakodás, térképezés után megmászatták velem is a Dóri-tetőt: — Úgy érdekes az, ha közelről is látja, - biztattak, amikor a kapaszkodástól egyszer-egyszer elfogyott a levegőm. Ezek után nem is tudóm, miért hoztam el magammal a kockás füzetet. Hiszen az irdatlan hosszú úton magam is' feljegyeztem mindent Szegedi Lászlóról. Már csak azért is, hogy ürügyet találjak a pihenőre. , Való igaz hát, hogy a fiatal legényt itt lőtték le a hegygerincre kúszó nyiladékon. Nádasdról igyekezett hazafelé, amikor belébotlott a demarkációs vonalat őrző szerb királyi katonákba. Talán nem is bántják, ha nem keménykedik velük. De ha csak keménykedett volna. Amikor hátra akarták kísérni, vadul nekitámadt a fegyvereseknek. Amikor összeesett, nem messze tőle kis csomagot találtak a határőrök. Fekete ünneplős ruha, patyolat ing és egy mirtuszcsokor volt beléhajtogat- va és legfelül egy szép barna hajú lány fényképe nézett rá ártatlanul a marcona katonákra. írás is volt a fénykép hátán. Csak annyi: „Jegyesemnek Midó Júliától." - Őhozzá igyekezett hát a legény és nem érkezett meg sohasem. Nem tudni már, hegy ez-e, vagy valami más indíthatta meg a zord katonák szívét, de az is való igaz, hogy meaengedték a tisztes temetést. E s ha a gombázó öregasszonyok ezután is azt állítják, hoay fiatal lányok c-u—'iák ',:'"aoz- zák a Legény sírját, nekik kell inkább hinni, mint a leselkedőknek. Pálinkás György * ( 1 „Legény sírja...”
