Dunántúli Napló, 1970. december (27. évfolyam, 281-305. szám)
1970-12-06 / 286. szám
6 DUNÁNTÚLI NAPLÓ 1970. december 6. Békés Sándor: Kép a feszület alatt O Egyre hosszabbak az éjszakáim, van hát idő, hogy végre Apával is rendezzük dolgainkat. Igaz; néha hetek is elmúlnak, hogy nem jön, de aztán — a legváratlanabb időben —, újra előlép az éjszakai fények, zajok, padló- és bútornyikkanások titkokat rejtő függönye mögül. Arca, mint az enyém — egykorúak vagyunk. Leveszi a zsíros szélű bocskayt, kigombolja nyakán a nehéz, füstszagú köpenyt, s aztán - mintha csak félórája váltunk volna el -, azt mondja: hát akkor, folytathatjuk, fiam, @ A nagy szoba falán, a feszület alatt függött a képe. A mama minden délben felé fordult, motyogott valamit, s csak eztán merte tányéromba a levest. Nem nagyon szerettem ezt a képet: talán azért, mert mindig túl magasan függött, s ezért úgy éreztem, bármit csinálok is, engem néz — örökszigorú tekintettel. A szombati takarítások alkalmával anya ezt a képet egyszer sem vette le - a mama magának tartotta fenn a jogot, hogy leporolja, így aztán sohasem kerültünk közel egymáshoz, mert csak anya engedte meg, hogy takarítás közben a kezére adjam a törölgetésre váró tárgyakat. Egyszer leejtettem egy tálat A mama kedvence volt — érthető hát, hogy pulyka-mérges lett.- Gyere ide — mondta.- Nem megyek — mondtam. Rángatni kezdett, aztán hirtelen elhatározással felemelt, hogy a fejem éppen a kép magasságába került.- Látod, apád is haragszik ., !- Ez nem az én apám - mondtam.- Hát kié? - kérdezte őszintén meglepve.- Senkié — mondtam.- Pedig rád hasonlít — mondta anya kérlelón. — Nézd, a szeme, o szájcf, sőt az orra is a tiéd ..,- Nem, nem hasonlít rám - mondtam most már sírva —, én nem aka-^ rom, hogy az apám legyen. Az én apám (catona ... © - Rossz kép volt, emlékszem. Búcsú napján készült, ha jól emlékszem 1941-ben. Az új fekete ruhám volt rajtam, s hajolojjal volt lesimitva a frizurám. Mikor elkészült, mindjárt mondtam: rossz ez a kép,,,- Annyira azért nem volt rossz .,.- Akkor meg miért. . ?- Talán a ruha miatt.- De hisz neked az se tetszett, amelyiken katonaruhában vagyok... O Kovács tanár úr hetedikben került hozzánk, előtte — állítólag — külföldön volt. Ebben az évben több új tanárt kaptunk; valamennyit az igazgató kísérte be. Ő egyedül jött. Nyelvtanóra volt. Csengetés után vagy tíz percig üvöltöztünk, élveztük az ajándékba kapott szabadságot, de aztán Hidas kitalálta: legyünk csendbe, nehogy rádöbbenjenek a tanáriban, hogy nálunk még nem kezdődött meg az óra. így aztán néma csend fogadta. Mikor belépett, senki se állt fel, azt gondoltuk: valakinek az apja. Napló nem volt nála. Bakancs volt a lábán. Sokáig állt szótlanul a katedra szélén. Később azt mondta: nyújtsák fel a kezüket az árva gyerekek. Mindenkinek megkérdezte a nevét. Akinek kórházban, vagy otthon halt meg az apja, az leülhetett. Nekünk meg azt mondta: holnapra hozzátok be apátok fényképét. Nekünk csak egy katona-képűnk volt. Hárman voltak rajt — egy fiatal tiszt, egy tömzsi baka és az én apám - gyűrött, kopott köpenyben, egyszerű zsákkal a vállán. Kovács tanár úr elvette a képet, az ablak felé fordult vele, s aztán azt kérdezte: melyik a te apád? Én meg azt mondtam: a hadnagy. Később, mikor már minden képet sorra nézett, újra visszajött, s kérte, mutassam meg még egyszer az enyémet. Megint az ablak felé fordult ele, s sokáig nézte. Aztán visszaadta. Nagyon dobogott a szívem. Nyelvtanból egyébként mindig jó jegyeket kaptam, A tanár úr szeretett, gyakran megsimogatta a fejemet is. Egyszer meg meglátott a parkban, odajött hozzám, s mesélt. A háborúról. Frontkatona volt, aztán meg fogoly. Sötétedésig velem volt Aztán, mikor már búcsúzkodtunk, azt mondta: nekem az a zsákos katona azért szim- patikusabb volt.. . © Ma mi következik? — A galíciai viadukt. — Hát ezt meg honnan veszed? — Egy ember mondta a vonaton. — Azt mondta: látott engem? — Igen. Ő volt a robbantóosztag parancsnoka .. . — Ez marhaság. Nem is robbantottuk fel a hidat. . . — Nem hiszek neked. Es most menj és csináld végig újra ., . © Pontosan 16 óra 30 volt, amikor az utolsó német harckocsi is áthaladt a hídon. A magyar őrség a keleti oldalról átment a nyugatira, ekkor azonban feltűnt egy csendőr-járőr, s megparancsolta: hat ember menjen vissza, s rendezkedjen be védelemre. Az őrség szedett-vedett emberekből állt, volt közöttük tank nélkül maradt rohamlöveges, géppuskás, felderítő, gyalogos — így aztán egyikük se tudta, mit kell tenniük. A felderítő bizonyult végülis a legtalálékonyabbnak. Azt mondta: döntsék ki a közeli fákat, s így erős barikád képződik majd a viadukt feljáratában. A gyalogos visszaszaladt a nyugati oldalra, hozott néhány fejszét, s rövidesen ki is dőlt az első fa. Mikor a harmadiknál tartottak, hirtelen autó tűnt fel a kanyarulatban. A rohamlöveges lőni akart. — Ne lőj, te! Magyarok! — ordította a felderítő, aki mindegyiküknél magasabban állt a partoldalon, s jól látta, hogy honvédegyének ülnek a kocsiban. Egy százados és két főhadnagy volt. — Ki a parancsok? — ordította a százados. Mindenki a felderítőre nézett. — Jöjjön ide! A felderítő bukdácsolva futott a lejtő fái közötti — Ki mondta ezt magának.. ?! — Jelentem ... — Tehát senki se mondta. — Jelentem ... — A fákat eltüntetik, a terepet elrendezik, minthq mi sem történt volna. Aztán aláaknázzák a hidat. Világos? Nyomát sem akarom látni ennek a marhaságnak. Főhadnagy úr: ön a felelős! Azt akarom, hogy akkor robbanjon a híd, amikor az oroszok első kocsija már túljutott az út felén ... Méterre vágták a fákat, mint otthon, őszutón szokás. A gallyakat bevonszolták az erdőbe. A főhadnagy közben áthívatta az őrség másik felét is, nekik kellett elhelyezniük a robbanóanyagot. Minden pillérre két kö-> teget tettek, aztán felszerelték a gyújtózsinórt. A főhadnagy megbízta a rohomlövegest, ellenőrizze a kötéseket, a gyalogosnak meg azt mondta: vigye át a túlsó oldalra a ládáját, de vigyázzon rá, mert érzékeny rajt a politúr ... A felderítő közben megmászta a szemközti dombot, i azzal a hírrel jött, hogy kocsíoszlop zaját hozza a, szél. Ekkor a főhadnagy parancsára valamennyien átmentek a nyugati oldalra, összepakolták a holmit, a felderítő még azt a köpenyt is a hátizsákjára csatolta, amit egy német katonától kapott — a főhadnagy azonban kiparancsolta a sorból. — Maga itt marad, s ha eljön az ideje, levegőbe röpíti ezt az ócskavasat ... A felderítő elsápadt, valamit mondani akart, a főhadnagy azonban ellentmondást nem tűrően a hídfő melletti kőrakásra mutatott: — Ott megbújhat. — Igenis ... Hirtelen lett este, az erős holdfényben azonban világosan elkülönültek egymástól a szemközti domboldalon a fák. A felderítő ötven-hatvan méterre előre vitte a zsákját, elrejtette egy bokor alatt, aztán visszament a híd közelébe, a kőrakás mögé. Mozdulatlanul feküdt, szemét a híd feljárójára szegezve. Másfél órát várt ebben a lehetetlen helyzetben, almikor végre zajt hallott. Maga mellé húzta a géppisztolyt, aztán megnézte, jól kézre van-e a robbantószerkezet. A keleti oldalon ekkor feltűnt egy lovasszekér. Majd még egy. A felderítő óvatos mozdulattal levette fejéről a bocskayt, úgy tette vissza, hogy a hátulja került előre. így kevésbé látszott, ha kiku- kucskiit. A szekerek tele voltak emberekkel. Nagycn szép este volt, amikor az első szekér a hid közepére ért, világosan látta: a gyepiüt egy férfi tartja, mögötte azonban nők ülnek. A második szekér utasait már nehezebb volt megkülönböztetni egymástól, azt azonban világosan látta, hogy a fogat élén egy ló és egy tehén bandukol . . . Amikor ez a kocsi is elérte a híd közepét, keze a robbantószerkezet kulcsára kúszott. Becsukta a szemét, számolt harmincig, megcsavarta, s aztán néhány másodpercnyi lapulás után felugrott, s vad, csapkodó mozdulatokkal futni kezdett az elrejtett hátizsák felé . .. KISS ATTILA RAJZA © Hányszor mondjam, hogy nem igy volt? — Megmondta az az ember a vonaton. — Ö nem is volt ott! — De hallotta a robbanást. — Azt hallhatta ... — Hát akkor . . ? — Robbanás volt, de szekér egy se ... — Tehát csel volt? — Az ember menti az életét. .. — És ha mégis volt szekér? — Miért, látta valaki.. ? © Nem untatják ezek a régi, háborús történetek? — Ellenkezőleg. — Mi, idősebbek, már csak így vagyunk: ha van egy kis ráérő időnk, mindjárt eszünkbe jut valami régen- volt história. De legalább gyorsabban halad az idő. Az az igazság, hogy még mindig lassan intézik ezeket az útlevélügyeket... — A fronton is volt? — Vologda, Pszkov, Kalinyin, Vi- tyebszk, Szmolenszk - hogy csak a nevezetesebb állomásokat soroljam. — És milyen volt? — Akár hiszi, akár nem, még csők az ujjamat se karcoltam meg. Pedig voltam néhány csúnya helyen. — Szerencsés volt. — Igen, azt hiszem. — Ne haragudjon, hogy megint megzavarom ... — Ó, semmi, csak lapozgatom ezt a könyvet; egyszer már olvastam. — Az előbb azt mondtam: szerencsés voltam . . . — Ja, igen — a fronton . .. — Tudja, nagyon relatív dolog ez, — Talán itthon történt valami? — Nem, dehogy, tynt, a fronton, de nem velem. Igazán nem zavarom? Most, hogy véletlenül szóba került ez a dolog, egyszerre olyan, mintha csak tegnap történt volna. Még előre-felé mentünk, koraősz volt, s az az igazság, hogy nem sok panaszkodni valónk akadt. A ruha jó volt, az élelmezés is megfelelő, harcokra csak ritkán került sor - egyszóval olyan volt minden, mint a filmhíradókon. De aztán egyszerre minden rosszra fordult. Két heti menet után megérkeztünk egy kis faluba, melyet a hadtest a mi szálláshelyünkül jelölt ki, s ami fogadott minket, az maga volt a borzalom. A falu főutcáján - szinte minden oszlopon, akasztott emberek lógtak. A szerencsétleneket már kikezdték a madarak — a tábori csendőrök nem engedték leszedni és eltemetni őket. Maga persze még nem érezte a bomló emberi test szagát. Azt mondtam magamban: inkább a front, minthogy itt strázsáljak huszonnégy óránként a halottak alatt. A lányt, akiről mesélni akarok magának, a harmadik vagy negyedik éjszaka ismertem meg. Az apjához jött... Elébe álltam, ő meg könyörgött: öljem meg. Fel kellett emelni, s elvinni onnan. Tizennyolc éves ha lehetett. Egy fiatal, hajlékony nyíl — aranyszőke hajjal . .. — Szerette? — Nagyon szerettem. Nem tudom, lehet, hogy szégyelnem kellene, hogy ennyi év után is elérzékenyülök, de nekem ez az emlék egyszerre jelenti a szörnyűséget és földöntúli szépséget. — Mi történt vele? — Sokat voltunk együtt, én láttam el élelemmel, vittem neki néhány takarót; én oroszul tanultam tőle, ő tőlem magyarul, míg aztán egyszer valaki feladott minket, s mindennek vége lett... — Megölték? — Ha ezt tették volna .. ! — Meggyalázták? — Egy egész szakasz. Engem kikötöttek, s néznem kellett. Egy fészerben voltunk. Én hátra csavart kézzel egy gerendán függve, ő pedig a szalmán, vérben. Egyenként jöttek ... — És' mind megtette? — Igen. Illetve: egy kivétellel, de az nem ahhoz a szakaszhoz tartozott. Bejött, behúzta maga után az ajtót, s aztán anélkül, hogy rám nézett volna, oda térdelt a szalmára, megigazította Tánya ruháját, elsimította a haját. Sokáig bent volt. A százados már unta, rugdosni kezdte az ajtót. A felderítő ekkor megszorította Tánya kezét, s kicsatolta a derékszíját. Úgy ment ki, nyitott nadrággal, hogy mindenki azt hitte: ő is ... — Bocsásson meg, kérdezni szeretnék valamit. — Mondja csak. — Az előbb azt mondta: felderítő? — Tánya történetére gondol? — Igen. — Valóban az volt. tüzér felderítő. Tudja, akkoriban elég sokat adtak az öltözködésre — más volt a gyalogos, más a repülős, megint más a felderítő. — Magas, barna ember volt? — Valóban. — Kissé görnyedt... ? — Úgy emlékszem. — És a szeme? Tatáros volt?-J Nem tudom, ezt nem figyeltem meg. De azt tudom, tizedes volt; két kopott csontcsillag volt a paroliján... — És övei beszélt?! — Igen, de ezt ön honnan tudja? — Szép, magas, barna ember volt, tatáros szemekkel, kopott csontcsillagokkal, kissé előrezuhanó vállal ... Ugye, ő volt? Kérem, mondja még egyszer... © Olvastad ezt a könyvet? — Megint nem gondolkodsz, csak beszélsz. — Benne van minden viselt dolgotok. — Nocsak ... — 112. oldal, harmadik bekezdés: a 14. páncélelháritó tüzér-zászlóalj Isivo faluban rendezkedett be védelemre. A parancsnok: vitéz Juhász Alajos vezérkari százados a község valamennyi lakosát egybegyűjtötte. A felsőbb parancs értelmében a zászlóaljnak legalább három napig tartania kellett a falut, A parancsnok azonban mindenkinél jobban tudta: katonailag ez lehetetlen, még az se sokat segítene, ha időben megérkezne a németek által beígért rohamlöveges század. Ezért a túszokat szigorú őrizet aiá helyezte, a szemben álló orosz egységekhez pedig parlamentereket küldött titkos üzenettel. Ha három napig nem támadnak, a negyedik nap reggelén üres lesz a falu — s valamennyi lakója életben marad . .. — Erről az üzenetről nem tudok. — De a túszokról igen? — A biztonság ezt követelte, hiába viseltek ugyanis civil ruhát a falusiak, valamennyiüknek fegyvere volt. — Tehát féltetek? — Te is tudod, mire gondol ilyenkor az ember , .. — Mire gondol? — Arra, hogy őrültség lenne megdögölni. — És enni miért nem adtatok nekik?- Kaptak.- Mit?- Ami volt. Egyszer én is beadtam három kulacs teát. ..- Ügy .. ?-Te most könnyen beszélsz. — És mi történt a harmadik napra virradóan? — Parancs érkezett, hogy a front két szárnya meglódult, s így mi is azonnal vonuljunk vissza. — És ekkor?- A lehető legnagyobb csendben visszahúzódtunk. — Neked mi volt a feladatod?- Mit akarsz ezzel? — Fogadni merek, az utóvédben voltál. — A biztosítás, illetve a helyzet ki- kémlelése mindig a lelderitőszakasz feladata .,. — És a gyilkolás is...- Nemi- Nem hiszek neked. — Úgy vonultunk el a többiek után, hogy el se sütöttük fegyverünket. — Nem is lőfegyverrel öltetek!- Az istenért, mi történt velük .. ? — Nagyon jól tudod.- Hidd el: semmit se tudok.- Hatvankét embert - köztük nőket és gyerekeket *■, öltek meg azon az éjszakán —, jó magyar bajonettel.... — Megértelek, a te helyedben én se hinnék. Pedig ártatlan vagyok, sőt, ez esetben valamennyien azok voltunk. Feküdtünk a hóban, aztán mikor letelt a kiszabott idő, hármasával szépen visszaindultunk. Nagyon hideg volt, akkor fagyott el a bal lábam is. Feküdtünk a hóban, dideregtünk, s ha tudni akarod, én például éppen rád gondoltam. Akkor határoztam el: kérek egy fényképet rólad. Nagyon hideg volt, s már nagyon közel dörögtek az ágyúk. S én rettenesen féltem, hogy meghalunk— Adsz egy cigit? — Várj, meggyújtom. — Lehet, hogy valaki még jött utánunk ... — Lehet. — Hihetetlen kavarodás volt azon az éjszakán, mindenféle ember és mindenféle náció volt a menekülők között. De hát neked hiába mondom — nem hiszed... — A cigid, Apa, már megint elaludt ... 0 Szóval kollegák vagyunk. — Igen, én is a kövekkel birkózók. — Erre milyenek a bányák? — Minden megfelelne, csak oz oi átkozott metán. — Nálunk is ez a helyzet. — ön melyik medencében dolgozik? — Tulában. Már az apám is ott dolgozott, meg a nagyapám is. önöknél is így szokás? — Nálunk is. — Tehát az ön apja is kollega? — Igen, kollega ... — Vagy talán már nem él? — Nem, sajnos, nem. — Baleset? — Háború. — Ah! És melyik front? — Keleti. — Az én apám partizánparancsnok volt. Kétszer esett fogságba, s mind a kétszer megszökött. Annyi a kitüntetése, hogy külön fiók kell nekik. A nagyapa is az ő csoportjába tartozott, de az offenzíva idején elesett. Minden évben nagy emlékünnepség van a partizánok oszlopa előtt. Gondolja el, micsoda ember volt: egymaga hetven ellenséges katonát pusztított el.-------------Mifelénk nem voltak magyarok ... — Apa Galíciából irt utoljára. — Az öregem azt mondja: a magyarok egyszer ilyenek voltak, másszor meg olyanok, Tetszik érteni .. ? — Értem. — A maga apja melyik fegyvernemnél szolgált? — Felderítő volt - értett a térképészeti műszerekhez. — Na, persze, a bányászok ahhoz nagyon is értenek. — A műszerek mindenütt egyformák. — Igaz, a műszerekhez, ha egyszer megtanulja, mindig ért az ember... 0 Kapcsold ki a tv-t, fiam, s aztán vedd le azt a képet. — Megint leporolod? — Megint. — Ugye ez te vagy apu? — Nem, nem én vagyok. — Csak hasonlít rád? — Igen, csak nagyon hasonlít,.'.
